Mesterek kellenek

Néhány hete tervezgetem már, hogy a konkrét ipari termelésről szóló bejegyzések sorát miként fogom lezárni. Valójában nem is volt ez igazán nehéz kérdés, egy fontos nézőponttal ugyanis konkrétan még nem foglalkoztam. Mindeddig főleg azt jártam körül, hogy mi vár arra az iparra, amit mindannyian ismerünk. Azzal kapcsolatban próbáltam előrejelzéseket tenni, hogy a fosszilis energiahordozók fokozatos fogyásának fényében a futószalag melletti munkahelyekre milyen sors várhat, ide értve a szó szerinti gépsoron végzett, és a fizikailag távolabb történő, de ugyanazokhoz a folyamatokhoz fűződő tevékenységeket is. Teljesen világos, hogy a munkás, akinek a termékraktár átpakolása, vagy gyártó gépek működtetése a feladata, erős függésben áll a modern ipartól, de legalább ilyen kötöttségei vannak rengeteg másik szakmának is. A természettudósok ma szinte mindig az iparnak kutatnak, a politikusok ennek érdekében tartanak beszédeket, az újságírók erről írnak, a kereskedők ezzel üzletelnek.

Egyszer talán ez is egy külön poszt témája lehet majd: hogy miért is nevezhetjük magunkat ipari társadalomnak... A válasz pofonegyszerű, ennek ellenére a hétköznapokban vajmi keveset foglalkozunk vele. Az ipar határozza meg az életünk kereteit. Az ötnapos munkahét, a bérezés, a mesterséges személyiséggel felruházott "társaságokra" írt jogrendszer hálója, a gépek által biztosított közlekedés és háztartásvezetés mind részei a képnek. De ha teleírnék három nyomdai ívet konkrét példákkal, a teljes összefüggést akkor sem festhetném le. Egyszerűen az ipar rendszerében élünk, ahhoz igazítjuk a valóságról észlelt információk feldolgozását, a légkör összetételétől elkezdve a saját önértékelésünkkel bezárólag. Mindez persze annak köszönhető, hogy az utóbbi néhány évszázadban az ipar sikere minden más kultúrát, közösséget és filozófiát képesnek látszott elsöpörni, ezért nemzedékek alatt teljesen erre hegyeztük ki az életmódunkat. Minden hátsó szándék nélkül mondhatom, hogy bámulatos ez a fajta rugalmasság. 

Már csak azért is nagyra kell becsülnöm az efféle idomulást, mert a továbbiakban is szükségünk lesz rá... Ugyanis - ahogyan arról bővebben szó volt - az ipar a nagy koncentrációjú energiaforrások kimerülésével üzemanyag nélkül marad, és így a sikere szükségszerűen kudarcba fordul majd. A kudarchoz pedig ugyebár senki sem akar majd alkalmazkodni, sőt...

Itt érkezik a képbe a következő felmerülő probléma: ha így lesz, akkor mit tegyünk? Egyáltalán mit tehetünk? Igyekeztem töredékeket mutatni erről a területről is. A magától értetődő válasz ellenére itt is gyakran futunk bele zsákutcát jelentő elképzelésekbe. Például ott van a vitathatatlan többség szemléletmódja, amely szerint az ipar majd megoldja a gondjait, ahogy eddig. Meg fogjuk találni a kiutat, szól a dogma, a végső indok pedig az, hogy "mert muszáj". Ezután szintén meg kell említeni a másik széles körben elterjedt változatot, mely szerint a gyárak természetellenes gonoszsága és embertelensége végül olyan pusztítást okoz, amely megszüntet minden emberi gondot a Földön, mellékesen magával az emberi fajjal együtt. Legutóbb azt szerettem volna megmutatni, hogy nem szükséges ezen opciók közül választani, sőt, még csak nem is kell igazodni a gondolatmenetükhöz. Mondhatunk rájuk egy-egy becsületes "nem"-et, és kereshetünk szebb, értelmesebb, bölcsebb és maradandóbb elveket magunknak.

Az ipar dicsőítése vagy sátáni színben való feltüntetése tehát a valóságban nem követelmény. Én azt gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, az az, ha magára hagyjuk. Így gyakorlatilag ki tudunk maradni a két említett uralkodó ideológia csörtéiből, amelyek ma is át- meg átjárják a mindennapjainkat. Például az aktuális kormánynak minden rózsaszín, az ellenzék számára még a só is keserű. Tudjuk, hogy valamelyikük hazudik, és szívünk mélyén azt is, hogy egyik sem mond igazat... Az ember innen menekülni akar, ez a természetes és bölcs reakció. 

Csak arról mondjunk hát véleményt, amiről van értelme gondolkodni, máskülönben elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége. Végső soron ez egy totális kivonulást jelent. Feladni az egész civilizáció kézzelfogható erényeit persze a már eldöntött visszautasítás után is nehéz, de ez a mentális folyamat annak mégis alighanem a legkegyetlenebb szakasza. Szavakkal alig megfogható az eltérés aközött, hogy garantáltnak tekintjük az anyagi értékeinket vagy veszendőnek. Aki a végtelenbe vágyik, annak ezer okos érv sem állíthat valósnak tűnő korlátot, a felismerés útját sokkal inkább a makacsul ismétlődő kudarcok jelölhetik ki.

A gyakorlatban az iparból való "kivonulás" már az egyén lehetőségeire,  képességeire és körülményeire van bízva. Jelenthet igazán nagy dolgot és jelenthet apróságokat is, és elsősorban nem is a méretek számítanak. Talán valaki megteszi, hogy munkáját feladva a háztartás gazdaságát vagy az organikus növénytermesztést és állattenyésztést tanulja ki. Jómagam nagyra becsülöm az ilyen elhatározást, de korántsem merném ajánlani mindenkinek, még akkor sem, ha nem egy hasonló történettel találkoztam már (akár a főszereplőkkel személyesen is). De ha valaki a saját műhelyének, üzemének nyersanyagait helyi, újrahasznosított forrásból szerzi be, az is kritikus döntés lehet a jövőre nézve. Még a puszta figyelem is sokkal több a semminél. Mikor az ember észben tartja, hogy ezt és ezt most megtehetem, de öt év múlva talán már nem.

Ilyen jellegű írások jelentek meg a blogon a közelmúltban. Mindeközben azonban maguk a konkrét termelési technikák, és persze azok elkerülhetetlen változásai kevésbé kerültek szóba. Ezzel azonban mindenképp foglalkozni kell, hiszen hiába írom le ezerszer, hogy az ipart sorsára kell hagyni, hiába írom le, hogy a termékek túlnyomó többsége felesleges vagy kiváltható. Mindenképp marad egy rész, marad néhány tárgy, eszköz vagy érték, amelyet ipari jellegű termelés nélkül nem tudunk előállítani. Egy jó fejsze acélját például alighanem magas hőfokú tűzben kell edzeni, egy hordó dongáit valószínűleg csak különleges trükkökkel lehet légmentesen összeilleszteni, nem beszélve az olyan használati tárgyakról, mint a korsók, evőeszközök, ruhák, szőnyegek, bútorok, tisztálkodó szerek és építőanyagok. A teljesség igénye nélkül. 

Az ipar bukása szükségszerűen annyit jelent, hogy minderről mindannyiunknak le kell mondania és hozzá kell szoknunk a kőkorszakhoz hasonló körülményekhez? Egyáltalán nem. Rengeteg anyagi eszközt létre lehet hozni fenntartható módon egy helyi szintű gazdaságban is. A feljegyzett emberi történelem legnagyobb részében a fejszétől az építőanyagokig felsorolt termékeket mind így kezelték az őseink. 

Valójában azért vártam sokat ezzel a témával, mert van hozzá egy remek hivatkozásom, amelyhez keveset tudok hozzátenni. John Michael Greer egy korábbi blogbejegyzésének fordításából bárki megtudhatja mi is volt a céhrendszer lényege. Az én egykori történelemóráimon tanáraim úgy emlékeztek meg a céhekről, mintha mesevilágról beszélnének. Együtt sajnáltuk a régieket, hogy nem tudták még, hogyan is kell hatékonyan és olcsón termelni... Pedig az a rendszer nem véletlenül működött, és nem véletlenül működött remekül. Ha egy igazi kovácsmester meglátná, milyen szerszámokkal dolgozunk manapság, szinte biztosan szánni kezdené a mai világot, mert nem tudunk értékes dolgokat előállítani. Mit sem számítana neki, hogy a selejt legalább olcsón és hatékonyan készül...

Jó szívvel ajánlom a belinkelt fordítás elolvasását. Mint cseppben a tenger, benne van minden arról, amit ez a blog mondani szeretne. Csupán annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy a céhek filozófiájának kérdése az évnek ebben a szakában különösen aktuális. A karácsonyi ajándékozás szokása miatt többé-kevésbé mindannyian rá vagyunk kényszerítve, hogy elgondolkozzunk azon, mi is okoz örömet igazán az életben, illetve arra is, mely tárgyak érik a legtöbbet. Nagyképűség lenne, és nem is lenne igaz, ha az ajándékok szakértőjének tartanám magam. Azzal kapcsolatban viszont aligha van kétségem, hogy szebb meglepetést okoz egy akár évtizedekig megmaradó, személyre szóló, komoly befektetett munkával megalkotott és összeállított kis csomag, mint akár a leglátványosabb és legdrágább ipari termék, amit egy pillanat alatt megvehetünk a boltban. Jobb ilyesmit adni, és jobb ilyesmit kapni. Emléket szerez, kapcsolatot teremt. Aki látja a karácsony lényegét, az tudja, hogy milyen értéke lehet egy helyi szintű gazdaságnak. Persze ez már a vallás ingoványos területére vezetne, amelyre ma nem szeretnék kitérni... Remélem, minden kedves olvasó számára örömteli volt az ünnep. Bízom benne, hogy jövőre újra találkozunk ezeken a hasábokon.

A "nem" értéke

Azt gondolná az ember, hogy nemet mondani a világon a legegyszerűbb dolog. Hiszen semmi másra nincs szükség hozzá, csak hogy tagadjunk valamit, amit más már kimondott. Csupán vissza kell utasítanunk egy felkínált ajánlatot, és helyette lustán nem csinálni semmit. Nem kerül semmibe. Ebből kifolyólag sokan megvetendő barbárságnak tartják, vagy éppen félnek tőle.

Csakhogy ez az álláspont veszedelmesen torz. A való életben minden igazi döntésnek több oldala van, az igazi döntések mögött ugyanis ambíciók, testi-lelki igények, elvek, érzelmek és jellemek húzódnak meg. Olyan nincs, hogy visszautasítunk valamit, és űr marad a helyén, e világon egyszerűen elképzelhetetlen ez a nirvánához hasonló állapot. Még alvás közben sem érhetjük el, agyunk akkor ugyanis lázasan dolgozik, amely munkából - a sokszor érthetetlen álmainkon keresztül - számos részletre emlékezhetünk is. Ami azt illeti, az egyik legpusztítóbb kór, amivel az ember megfertőződhet, a semmittevés kergetése. Aki ugyanis semmivel nem foglalkozik a körülötte lévő világból, tétlenségében végül eljut majd saját maga kíméletlen lerombolásához.

Szóval aki nemet mond, az szükségszerűen depresszióban szenved? Ellenkezőleg. Sokkal inkább az válhat önmaga árnyékává ily módon, aki igent mond a semmittevés csábítására. A "nem" egész mást jelent. Azt, hogy a saját utunkat járjuk, és azt, hogy nyitva tartjuk a szemünket és elménket. Már megint egy ellentmondás... Hiszen épp a visszautasítást szokás a gyávaság, a beszűkült gondolkodás, a babona, vagy akár az ostobaság számlájára írni! Ehh, valahogy ki kellene gabalyodnom ebből...

Vegyünk egy példát! Mondjuk egy ismerősünk azt közli velünk, hogy neki nincsen autója, és nem is akar jogosítványt szerezni. Mi lenne az első reakciónk? Jobb esetben egy kérdés: miért nem? Rosszabb esetben rögtön egy ítélet az illető értelmi képességeiről, neveltetéséről, lustaságáról, vagy arról, ami éppen az eszünkbe jut. Azt gondoljuk, hogy a gépkocsi tudatos visszautasítása egy kiváltságos kisebbség előjoga, vagy egyszerűen őrültség, hiszen a magunk életéről ismerjük használatának előnyeit és sokszor csaknem nélkülözhetetlennek tűnik.

Egyszerű mennyiségi döntésként tekintünk az egészre: egy autó több, mint nulla autó, és miért érnénk be kevesebbel? Azt nagyon is megértjük, ha valaki anyagi vagy egészségi okokból képtelen csatlakozni az autós társadalomhoz, sajnáljuk is érte. Az önkéntes kimaradást viszont egyáltalán nem akarjuk feldolgozni. Pedig mint mindennek, egy ilyen választásnak is mindig oka van, ez az ok pedig származhat szemléletbeli különbségből is. A gépkocsi nem más mint egy közlekedési eszköz a sok közül. Igaz, hogy abból egy igen elterjedt fajta, és számos kedvező paramétere van, de sok más módon is eljuthatunk A pontból B pontba. Sőt! Esetleg abba is belegondolhatunk, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk annyi utazásra, ami egy gépkocsi fenntartását kifizetődővé tenné. Noha ez a poszt nem közvetlenül az autó technológiájáról szól, meg kell jegyeznem, csak annak fizetődik ki, aki a következő emberi nemzedékek sorsával abszolút nem törődik... A "nem" kimondása bezár egy világot, ez igaz, de egyszersmind megnyit ezer másikat, amelyek minőségileg különbözőek. Megnyitja a világot a sétára a friss levegőn, embertársaink megfigyelésére a vonaton, lehetőséget ad, hogy a biciklizéssel tartsuk fenn a kondíciónkat. Mindezen túl pedig arra utal bennünket, hogy megismerjük a közvetlen környezetünkben elhelyezkedő boltokat, piacokat, szórakozóhelyeket, és minden mást, ami hirtelen érdekessé válik. Az autó feladásához elégséges lehet egy konkrét indok is ezek közül, de tulajdonképpen egy sem kell. Csak annyi, hogy felismerjük, létezik alternatíva.

E ponton hívnám fel a figyelmet, hogy a gépkocsi visszautasítása nem jelenti azt, hogy az adott ismerősünk valamilyen motoros banda szenvedélyes tagja lenne. Igaz, hogy a motorosok és autósok közt akadnak ellentétek az országúton, de ettől még az élet nem a "több motorkerékpár" és a "több autó" közötti lehetetlen kompromisszum kereséséről szól. Megtehetjük, hogy egyszerűen magára hagyjuk mind a kettőt, pontosan azért, amit az imént levezettem: mert van más lehetőségünk. Nevetségesnek tűnhet ez a motoros példa, de rémisztően sok hasonlóan abszurd megnyilvánulás vesz körül bennünket a mindennapokban. Kezdve ott, hogy aki utálja a kormányt, az az ellenzékre akar szavazni (és viszont), folytatva azzal, hogy akiket meg tudnak hatni a pandák képei, azok imádják a környezetvédőket, akiket pedig nem, azok megvetik. Aki elégedett az emberiség helyzetével, az a földi mennyország eljövetelét látja a jövőben, aki pedig nem, az a rohamosan közeledő apokalipszist. Rákényszerítjük saját magunkat erre a kizáró választásra, mert ez megengedi, hogy a saját zárt világunkban maradjunk, ahol ezeknek a kérdéseknek egyáltalán értelme van...

Nem, egy rendkívül beszűkült országúti szubkultúrán kívül nincs értelme lényegi különbséget tenni a motorkerékpár és az autó között. Vannak eltérések, de ezek eltörpülnek, ha a korábban említett egyéb lehetőségeinkre gondolunk... Ugyanígy nincs értelme a szavazatokért folyó - napjainkban egyre gusztustalanabb - politikai játszadozásnak, vagy éppen a mélyebb folyamatokra teljesen vak zöld mozgalomnak. A való világban mindezek alig számítanak, legjobban tesszük, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a technológia istenítésével és a világvége-jóslatokkal egyetemben. Ezek a viták mentális elefántcsonttornyok, amelyekből igen nehéz leszállni a földre. A kitörés útját pedig egy szó jelzi újra és újra: nem, nem és nem...

Az e blogon megjelent írások nagyobbik részében arról van szó, hogyan mondjunk nemet. Valójában folytatok egy igazán nemes - és "nem"-es - küzdelmet a bejegyzések címében előforduló tagadások ellen, mert sokszor ezek adódnak első ötletként, és lassan unalmassá válnak. Ennek ellenére legutóbb ismét egy ilyen poszt került sorra, amely ráadásul konkrétan az ipar elkerülhetetlen bukásának lefolyását szerette volna megvilágítani. Újra szembesülnöm kellett tehát a ténnyel, mennyire bonyolult dolog az elutasítást érvényre juttatni még írásban is. Egyszerűen ez még viszonylag kis dolgok esetében is egy önmagában fájdalmas fordulatot, egy csalódást jelent, valamit, amit a hétköznapi életünkben inkább kerülni szeretünk. Hát még nagy dolgok esetén... Igent mondani egészen más kihívás, csapódni valakihez vagy valamihez lehet egy pillanat műve is. De otthagyni egy élő közösséget, feladni valamit, amire korábban értékként tekintettünk... Nos, embert próbáló feladat.

Legtöbb döntését az ember tudat alatt hozza meg, a logikai érvelést utólag igazítja hozzá, ezért az igazi visszautasításhoz legtöbbször kellemetlen érzésekre, kényelmetlenségre vagy lelkiismeret-furdalásra van szükség. Ismerhetjük ezt a folyamatot a párkapcsolatainkból, a munkahelyünkről, a családi életünkből, nem hiszem, hogy sokáig kellene magyaráznom. Akinél a fenti jelek már megjelentek, az bizonyos értelemben már meghozta a döntést. Onnantól kezdve nincs szükség másra, csak egy szikrára, hogy megmutassa a külső világot. Ilyen pillanatnyi jelenésnek szántam a társadalom ünnepelt hőseinek kritikáját, kevés látványosabb kudarc akad ennél a modern nyugati világban. Kicsit olyan ez, mint Andersen ókori eredetű meséje: kell egy hang, amely elkiáltja magát, hogy a császár meztelen... A mai közlendőm egy lépéssel tovább megy: a tagadást szeretném bátorítani. Nem képzelem magam madáchi magasságokba, de ez a kis esszé is nyújthat némi illusztrációt a tételhez, hogy a tagadás szelleme képes változás előidézni. Legyünk mindannyian kétkedő Luciferek! És amiről tudjuk, hogy nem vezet sehová, azt kezeljük is a nézetünknek megfelelően! Ami nem lényeges, arra ne fordítsunk figyelmet! Ha nincs kire, akkor ne menjünk el szavazni! Ha ostobaságokat beszélnek a tévében, akkor kapcsoljuk ki! Igen, ez kevesebb erőfeszítést, kevesebb véleményt, kevesebb szavazatot, és kevesebb reklámbevételt jelent. Viszont megnyitja az utat arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdemes a figyelmünkre.

Az ipar alternatívái számos könyvet megtöltöttek már, és alighanem még többet fogunk ezután teleírni róluk. Két hét múlva folytatom a feltérképezésüket, ezúttal jó néhány lépéssel közelebbről.

Hősök nélkül

Az elmúlt hetekben megpróbáltam társadalmunk alapjának, a modern iparnak a jövőjét kifürkészni. Nem könnyű vállalkozás ez, és nem csupán azért, mert általában is kemény kihívás előrejelzéseket hirdetni (bár persze ez is igaz). Legalább ennyire zavaró volt számomra a tény, hogy ez pontosan egy olyan téma, amelyhez semmiféle vigaszt vagy pozitív ellenpontot sem tudok felidézni.

A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.

Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...

Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.

És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.

Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.

Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.

Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...

Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.

Eldobált kincsek

Az ipar két héttel ezelőtt leírt hanyatlásának folyamatát nagyon könnyű elképzelni. Nincs hozzá másra szükség, mint hogy egy kicsit szétnézzünk magunk körül. Éreztük már úgy, hogy ugyanazért a termékért, ugyanazért az élményért vagy életszínvonalért egyre többet kell dolgoznunk? Éreztük már úgy, hogy a ruha vagy a bútor, amit ma megvásárolunk a boltban, az rosszabb minőségű, mint amit tavaly vettünk ugyanott? Volt már olyan alkalom, hogy feltűnt, a péksütemények egyre kisebbek, és a csokiszeletek csomagolásában egyre több a levegő? Mindenki csak saját maga adhatja meg a választ, de kétlem, hogy bármelyik megfigyelésem egyedi lenne...

Talán arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy kell nagyszerű minőségű, tartós és egészséges dolgokat készíteni? Aligha. Nagyon is képesek vagyunk erre, ezért fáj észlelni a változást. A képesség azonban nem elég. Még azt sem mondhatom, hogy az akarat hiányozna, mert az igazi kakaós csigáért, igazi íróasztalért és igazi munkahelyért pillanatokon belül nagyon sokan jelentkeznének. Meg tudjuk tenni, és meg is akarjuk tenni, akkor mégis mi lehet a probléma? Sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonnák le, hogy a tapasztalataink csalnak meg bennünket, és valójában a panaszkodással csak a kákán keresünk csomót. Hiszen ez a kor a legjobb mind közül, és így minden amit létrehozunk, csak a lehető legjobb lehet.

Ezen a ponton lép be a képbe a szokásos, visszatérő mondókám. Az ipari termelés ugyanis az emberi képességektől és akarattól függetlenül jelenlévő korlátoknak van alárendelve. Nem csupán szándék kell és szakértelem, hanem nyersanyagok, gyártófelszerelés és fizetett munkaerő is. Sőt, szükség van magára a gyártó telephelyre, fűtésre, világításra, munkavédelemre. Szükség van arra a biztonságra, amit az állami szervezetek az adókért cserébe nyújtanak. E dolgok egyike sincs ingyen, az árukat pedig valamilyen módon ki kell fizetni. Egy hanyatló világban ráadásul mindez egyre drágább és drágább lesz... Lehet fizetni pénzzel, de így a költségek közvetlenül a a termékek árában jelennek majd meg. A vevőink így nem fogják tudni kifizetni őket, mert ők is ugyanolyan kritikus helyzetben vannak, mint a gyár. Mi fog tehát történni? Az, hogy ugyanazon az áron egyre silányabb árut bocsájtunk majd ki. Az emberek többsége ezt sokkal lassabban veszi észre, de egy idő után végül már ez sem segít, és le kell húzni a rolót.

A felrajzolt mintát valószínűleg ezerszer is megfigyelhetjük majd a következő évtizedekben. Mindaddig nincs belőle igazi kiút, amíg az erőforrásválság alapvető okait társadalmi szinten fel nem tárjuk. Senki ne tartsa vissza a lélegzetét, ez az időtartam emberöltőkben lesz mérhető...

A válságok természetesen lehetőségeket is nyitnak, régi közhely ez pénzügyi körökben. Általában azt a mérsékelten dicsőséges folyamatot érthetjük ez alatt, ahogyan egyes szereplők mások hátrahagyott hulladékát, becsődölt cégek raktárkészletét, szervezeti egységeket, és még ki tudja mi minden mást szinte ingyen megkaparintanak és újrahasznosítanak. Ha más nem jut eszünkbe, gondoljunk a magyar privatizációs hullámokra! Bár a dolog nem melengeti a szívet, mégis teljesen indokolt és természetes. Ahogy a modern ipar visszaszorul, szinte folyamatosan elképesztő mennyiségű lekötött erőforrás szabadul fel.

Gondoljunk csak az iménti történetre! A gyárunk megszűnésével lehet hogy igen komoly mennyiségű pénz semmisül meg. Ez kétségtelen. A pénz azonban önmagában semmi, csupán egy mérőeszköz, ami a viszonyítást segíti. Annyi a szerepe, hogy rajta keresztül nyilvánvalóvá válik a termelésünk értelmetlensége. A csőd azt jelenti, hogy az erőforrásaink - a tőlünk függőek és és tőlünk függetlenek együtt - nem elegendőek a az adott feladat elvégzéséhez.Nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nincsenek erőforrásaink, nem jelenti azt, hogy azok örökre elvesztek számunkra. Ez az a gondolat, amit a világvége-jövendölések terjesztői rémülten visszautasítanak, mikor egy-egy pénzügyi válság vagy háború hatását elemzik.Vannak igen gyors folyamatok, történtek már szinte pillanatszerű társadalmi összeomlások, de ezeket minden esetben valamilyen legalábbis részleges kilábalás követte. Csupán saját önhittségünk és cselekvésre való képtelenségünk mondatja velünk, hogy egy hatalmas kataklizma az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből. Az élő természetben kevés lénynek, kevés közösségnek adatik meg, hogy tragikus dicsfényben fürödve pusztuljon el. A nyomorult nyöszörgéssel kísért haláltusa ezerszer gyakoribb. Ha tévesen azt gondoljuk, mi nem vagyunk e természet részei, az az esélyeket egyáltalán nem változtatja meg.

A példánkra visszatérve, a gyárban lekötött tőke nem semmisül meg egy pillanat alatt. A raktárkészlet ott lesz a csőd másnapján is, a beszállítók ugyanúgy eladásra kínálják majd az áruikat. Másnap is meglesz a telephely, a gépi felszerelés és a munkaerő is (kivéve persze aki rögtön kútba ugrik, de erről szerencsére inkább beszélni szokás mint megtenni). Az állami "gondoskodás" sem válik semmivé. Persze azt tudni fogjuk, hogy az eredeti terméket, mondjuk egy adott gyógyszert ez a gyár már nem fogja kibocsátani soha többé. Azt azonban nem írja elő semmi, hogy mindezt a felszabadult tőkét ne lehetne felhasználni valami másra.

A jelenséget, amiről beszélek, újrahasznosításnak vagy visszaforgatásnak szokás nevezni (angolul recycling), de ugyanúgy lehetne hívni értékmentésnek, erőforrás-kinyerésnek vagy guberálásnak is. Teljesen mindegy azonban, hogy mi a neve, válságos időkben mindenképp kulcsfontosságú ez a tevékenység. A magyar privatizáció során rengetegen a szétbomló szocialista közvagyon romjaiból vonták ki a használható elemeket, a személyes krízist átélő, hajlékukat vesztett embertársaink pedig gyakran a konténerekbe vetett hulladékban találnak élelmet a mindennapos túléléshez. Bármelyikük gondolhatja, hogy az összehasonlítás sértő, valójában azonban ugyanarról van szó mindkét esetben. Egy-egy összeomlás nem végez a világgal, az túlságosan kényelmes, túlságosan hollywood-i lenne. Mindig van másnap, és ezt a másnapot az tudja elviselni, aki alkalmazkodik hozzá. Nem olyan nehéz felvenni egy szerszámot, amit más eldobott, nem olyan nehéz alkatrészek után kutatva szétszedni egy régi gépet, nem olyan nehéz üresen álló épületekbe költözni. Az ipar hanyatlása hullámokban, hihetetlen mennyiségben generálja az ezekhez hasonló lehetőségeket a rászorulóknak. És lesznek rászorulók, bőven...

Nem szeretnék az olcsó tőzsdei pojácák szintjére süllyedni azzal, hogy a hanyatlást mint meggazdagodási esélyt írom le. Ez hazugság lenne, mindannyiunkra nehezen elviselhető évek várnak. A problémák azonban várhatóan nem egyenletesen terülnek majd el, sokkal inkább egy-egy társadalmi konfliktusra vagy földrajzi helyre fognak koncentrálódni. Megtehetjük, hogy nem veszünk részt ezekben a játszmákban, megpróbálhatunk kimaradni az áldozatok első vonalából. Ehhez azonban többek között nélkülözhetetlen, hogy az újrahasznosítás folyamatát központi szerepbe helyezzük. Ez kezdődhet azzal, hogy használt autót vásárolunk, kezdődhet azzal, hogy ácsolunk egy kis komposztálót a kertünkbe, vagy akár azzal, hogy a gyermekünk ruháit eltesszük a rokonságban születő csemetének, a jövőben születendő unokánknak. Minden, amit eldobunk, valaki más számára kinccsé változhat. Úgy kell a szemétkosárra nézni, hogy kincsek ne kerüljenek bele. Amit úgy veszünk meg, hogy kukába való, arra pedig egyáltalán nincs mentség... Ha pedig azt látjuk, hogy más pazarol, nyugodtan vegyük fel a kesztyűt és kaparintsuk meg a parlagon hagyott értékeket.

Az utóbbi két évszázadban szinte minden nyersanyagot kitermeltünk a földből, ami könnyen hozzáférhető volt. Néhány generáció múlva alighanem ebből a felhalmozott készletből élnek majd az utódaink. Például - tényleg csak szemezgetek - a villamosenergia-hálózat egyes részei valószínűleg évtizedeken belül működésképtelenné válnak, ez pedig annyi rezet, alumíniumot és egyéb fémet szabadít fel, amennyit el sem tudunk képzelni. De hasonló a helyzet a különböző építőanyagokkal is, csak nézzünk körül Detroit tízezernél is több elhagyott házában. Nem állhatnak örökké parlagon, üresen. Az ipari társadalom - ahogy az egy igazi pionír létformához illik - végül felfalja saját részegységeit, felemészti önmagát is. Amikor felismerhetetlenné torzul, akkorra már  a maiak közül nem lesz ott senki, hogy felidézze az eredeti állapotát. Ebből is látszik, hogy nincs egy konkrét időpont, mikor azt mondhatjuk, vége a modern világnak. A változások sodrában magunk sem vesszük észre, és ebben a visszaforgatásnak elévülhetetlen szerepe van.

Átszervezés

E blog egyik fő célja az igazság keresése és megfogalmazása, attól függetlenül, hogy az kellemes-e vagy sem. A rengeteg hanyatlásról szóló fogalmazás készítése közben nem tudtam nem észrevenni egy másik hanyatlást: a saját lelkesedésemét. Az írásokat legfőképpen saját magam számára kezdtem el, és mostanában kétségtelenül egyre inkább erőlködnöm kellett, hogy tudjam követi a beállított tempót.

A dolog vége várhatóan az lesz, hogy befejezem a blog vezetését, és sokkal inkább a konkrét tettek felé próbálok fordulni. Előbb azonban a jelenlegi témát becsületesen ki akarom fejteni. Ennek érdekében a posztok mostantól kéthetente jelennek majd meg, remélhetőleg így a korábbiaknak megfelelő tartalommal tudom majd őket megtölteni.

Zenélő székek

Az ipari civilizáció motorja a növekedés, üzemanyaga pedig a nagy koncentrációjú, jó minőségű energia. Amíg van mit elégetni, addig a gép remekül tud forogni, hiszen erre lett kitalálva. Más kérdés, hogy némelyek arról is meg vannak győződve, hogy ha folyamatosan ugyanazt csináljuk - tehát megszakítás nélkül, egyre gyorsuló ütemben pazaroljuk az energiát -, akkor nem csupán működni fog a rendszer, hanem egyre jobb is lesz.Ezek általában ugyanazok az emberek, akik a "haladást" nagy kezdőbetűvel és erkölcsi tartalommal ruházzák fel, pedig a szó önmagában csupán egy A ponttól egy B pont felé való közeledést jelenti.

Ma nem ezt a meggyőződést akarom boncolgatni, bár természetesen kapcsolódik az aktuális témához. Most arról szeretnék szólni, hogy mi történik, amikor elkezd fogyni az üzemanyag. A lassan ránk köszönő jövő gazdaságában valószínűleg fontos szerepe lesz a mezőgazdaság organikus válfajainak és a takarékos, egyensúlyt kereső életmódnak. Aligha lehet e fejleményeket elkerülni, más út nincs. Ugyanakkor ezek a korábbi bejegyzésekben körülírt területek pontosan az iparral szemben, annak kárára erősödnek majd meg. Magukról az ipar kilátásairól mit sem árulnak el, legfeljebb közvetve. Évtizedes, évszázados folyamatokról van itt szó, nem várhatjuk tehát, hogy például a kapitalizmus holnap reggelre megszűnik minden hibájával és erényével együtt. Az ipar még számos lépcsőt be kell hogy járjon, mielőtt a jelenlegi formáját teljesen maga mögött hagyhatja.

Nyilvánvalóan kulcskérdés, hogy mit értek "ipar" alatt, de erre viszonylag egyszerű és rövid választ tudok adni. Elsősorban a modern, gépesített, központosított gyáripart. Ami manapság ezen kívül tárgyak és szolgáltatások előállításával és üzemeltetésével foglalkozik, azt általában inkább művészetnek vagy iparnak. Ilyen lehet például a szakács vagy a fodrász szakma, ha kis léptékben űzik. Az oktatás és egészségügy, amelyek további példákat szolgáltathatnának, rohamosan iparosodnak.

Az imént meghatározott ipar a világunk alapja. Ez teremti meg a nagyvárosokat, ez írja elő a társadalom rétegződését, az értékrendet és életmódot. Fő hajtóereje abban áll, hogy a résztvevőknek gyarapodást biztosít. Az iparban dolgozók elvárják, hogy a bérükből félre tudjanak tenni, hogy időnként előléptessék őket. Sokat a karrierjükre teszik fel az életüket. Talán úgy tűnhet, hogy ez az egyetlen normális viselkedés, és sosem volt másképp, de ez korántsem igaz... Szinte mindenki ipari munkát végez, gépeket kezel, programoz, vagy egy hatalmas gyártófolyamat apró szeletéért felelős. Ezzel jár együtt, hogy szinte mindenki a fent leírt módon gondolkodik. Növekményt akarunk, egy kis pluszt a szükségleteinken felül. Profitot akarunk.

A profit a fenntartható gazdasági tevékenységek körében - mint az organikus mezőgazdaság vagy a klasszikus kézművesség - ismeretlen fogalom. Nincs értelme, mert nem támaszt korlátokat. A földművesnek szigorú korlátokra kell szorítkoznia, mert pontosan tudja, hogy a talaj kizsigerelésével saját magának árt. A kézművesnek szintén szűk a mozgástere, mivel a saját meggazdagodása csak a termékei elrontásával lenne lehetséges, ezt pedig a vevők hamar észrevennék. Csak az iparban törekszik arra mindenki, hogy többet vigyen haza, mint amennyit érdemel. Az a "kis plusz" rengeteg szenvedés okozója lesz még, mert az árát a későbbi generációk fogják megfizetni. Ne gondoljuk, hogy a gyermekeink, unokáink megértőek lesznek. Számukra alighanem káromlásnak hangzik majd, ha valaki többet akar, mint ami elég...

Annak hogy ez így alakult, az anyagi értékek hajszolása az oka. Az, hogy a társadalom jó része hajlandó feladni az egészségből, szép és ép természetes környezetből és igazi alkotó munkából adódó hasznot a profitért. Az ipar ugyanis az előzőeket nem képes szolgáltatni, sőt, ezeket - az egészséget, az ősi tájak szépségét és a munka szeretetét - könyörtelenül elpusztítja. Nyilvánvaló, hogy megfelelő növekedés nélkül nem működhet, mert előbb-utóbb ott fogja hagyni mindenki. Bibliai hasonlattal élve ki kell termelni a harminc ezüstpénzt.

Pontosan ez vár ránk. Ahogy a hozzáférhető jó minőségű energiakincset a mohóságunk eltünteti a Föld színéről (jó részben használhatatlan, elillanó hővé alakítja), úgy fog egyre kisebbre zsugorodni a nyereséges iparágak, a nyereséget behajtani képes társadalmi csoportok, az ipari országok és az iparban dolgozó emberek száma. Zökkenőkkel teli, egyenetlen folyamatnak ígérkezik, mint ahogy eddig is az volt. Nem lehetünk ugyanis vakok, látnunk kell, hogy az ipar hanyatlása már igen régen folyamatban van. A hetvenes évek olajválsága a legkésőbbi időpont, amikor erről már muszáj beszélni. Amit a régi munkásosztály akkoriban elszenvedett a nyugati országokban, abból soha nem épült fel. De a második világháború hadműveletei is túlnyomó részben az olajkészletek megszerzésére irányultak, mert a tengelyhatalmak nem fértek hozzájuk megfelelő mértékben.

Saját szemszögünkből nézve hasonló időszak volt a rendszerváltás kora. Az összeomló szovjet befolyás védtelenül hagyott bennünket a nyugatiakkal való versengésben, aminek drasztikus áremelések, infláció és megugró munkanélküliség lett az eredménye. Részlegesen kimásztunk a gödörből, de ezt az országnak csak egyes részeire, csak egyes csoportokra foghatjuk rá. Az ilyen zökkenők másik oldala az, hogy akik közvetlenül nem érintettek, azok rendszerint hasznot húznak belőlük. A keleti blokk szétesése a nyugati vállalatoknak nyitott új vadászmezőket, új területet a növekedésre. A hetvenes évek válsága a középosztály megerősödésével járt, a világháborúk pedig az idegen sereget 80-100 éve nem látott USA malmára hajtották a vizet.

Itt van a lényeg. Már nem növekedő világban élünk, nem számíthatunk rá, hogy a hogy a holnap könnyebb lesz. Nem jönnek jobb idők. Olyan az egész, mint a "zenélő székek" játéka, amikor tíz kisgyerek kerülget kilenc széket, és a zene megállításakor le kell ülniük. Lesz akinek nem jut hely, de a többiek továbbra is jól mulatnak. Aztán elveszünk még egy széket. Aztán még egyet. A hanyatlás ipara így működik. Addig is voltak gondok, amíg növekedett a torta, de addig mindenki számíthatott rá, hogy jól fog járni. Jelenleg közel stagnáló állapotban vagyunk, amit egyikünk nyer, azt a másiktól veszi el. Egy zsugorodó torta esetén csak bajokat várhatunk.

Ha ez a leírás sötéten, nyomasztóan hangzik, akkor sikerült jól. Az ipar jövője ugyanis pontosan annyira sötét és nyomasztó, amennyire a múltja felvillanyozó és lelkesítő. Ennek ellenére valószínűleg még jó ideig szükségünk lesz rá. Ott van például a közlekedés kérdése, az autó- és repülőgépipar jelenlegi válságából aligha van kiút. Ebből viszont más területek hasznot húzhatnak, a jóval energiatakarékosabb vasút például igen komoly reneszánsz elé nézhet. A vasút ugyanakkor motorok, sínek és egyéb műszaki felszerelés egész garmadáját igényli, amelyeket csak a modern ipar tud szolgáltatni. A közgazdászok kedves mondása a növekedéssel kapcsolatban, hogy "az emelkedő ár megemel minden csónakot". Csakugyan, a társadalmunk gyökeresen átalakult az iparnak köszönhetően, végeredményben igaz ez a mantra. A süllyedő vízszint miatt viszont a csónakjaink nem fognak egyszerre megfenekleni. Egyes helyeken, bizonyos körülmények között sokáig profitot termelhet néhány gyár, máshol már az unokáink generációja sem fog ilyesmire gondolni soha.

A bejegyzés első mondatában egy gépezethez hasonlítottam az ipari civilizációt. A metafora több szempontból megáll, mert mi magunk is ilyen elvek mentén próbáljuk azt működtetni. Rideg szabályokat alkotunk, programozzuk a tömegeket, gépi alkatrészeket ültetünk az összes lehetséges funkcióhoz. A társadalom mégsem gép. Nem fog megállni egy pillanat alatt, nem megy tönkre. A metaforát folytatva inkább olyan ez, mint a gép és a mohó gépkezelő esete. Tömni fogjuk mindennel az üzemanyagtartályt, ami hozzáférhető. Egyre inkább köhögni fog, egyre romosabb lesz... Ezzel a gondolattal meg kell tanulnunk együtt élni.

Két tojás sem egyforma

E blog visszatérő olvasói már valószínűleg régen észrevették, hogy bármilyen témáról is van szó, legfeljebb két-három lépésben el tudok jutni tőle az élet értelméhez; ezúttal azonban a dolog valószínűleg még egyértelműbb lesz. Az utóbbi hetekben hosszú bejegyzéseket írtam a takarékoskodás, az egyensúlyi létszemlélet jellegéről, és sok általános következtetést sikerült levonni. Ugyanakkor azonban közvetlenül kevés szó esett arról, mi is az, amit konzerválni akarunk. Van néhány lehetséges válasz, ami önként ajánlkozik, de nem jutunk velünk messzire. Érdemes tehát tisztába tenni végre a kérdést.

Mondhatnánk ugyebár, hogy pénzt akarunk spórolni. Pedig ha így állunk hozzá, akkor ördögi körben találjuk magunkat, hiszen a pénz önmagában semmi; értelmes esetben azért van rá szükség, hogy valamit vásároljunk vele. Amikor pénzt spórolunk, akkor kevesebb árut veszünk a boltban, hogy később többet tudjunk venni. Minden esetben ott van ez a mögöttes várakozás, kivédhetetlennek tűnik. Épp ebből az okból kifolyólag pénzzel nyilvánvalóan csak ideiglenesen takarékoskodhatunk. Jelenleg tartós és egyre komolyabb kihívásokkal kell szembenéznünk, ez a hozzáállás zsákutca. Eredménye legfeljebb a kínlódás lehet.

A legtöbb anyagi termék és szolgáltatás, ami esetleg a pénz helyett eszünkbe juthat, könnyen visszavezethető ugyanerre a sémára. Vegyük például a vizet! Nagyszerű érvek hozhatók fel amellett, hogy a vízzel kell takarékoskodnunk, lehet erről tanulmányokat írni és konferenciákat tartani. Magyarország esetében szinte leírhatatlanul fontos ez a téma, hiszen - noha a hétköznapokban fel sem fogjuk - az itteni vízrendszer, a folyók patakok, tavak, karsztvizek és gyógyvizek hálózata kivételes természeti kincs. Ha turistákat vonzana, sokkal többre tartanánk... De hiába lényeges a kérdés, átfogó célt mégsem tud kijelölni. A víz lenne a sarokpont, amiből ki tudunk indulni? Ha így gondoljuk az nem vezethet másra, mint különleges víztisztító gépekre, gigantikus kormányzati programokra és méregdrága ENSZ-jelentésekre. Arra vezetne, hogy a víz drágább lesz, tehát kevesebb pénzt hagy a zsebünkben. Elkezdenénk tehát a pénzzel spórolni a víz helyett.

De ugyanez rengeteg nem anyagi értékről is elmondható. Ha azt mondjuk, hogy a kultúrát, például a színházak művészetét kell megóvnia a társadalomnak a viszontagságoktól, akkor az a hozzájuk folyósított összegekben fog kimerülni. Hiába tudjuk, hogy egy színdarab, egy film sikere, egy táncos tehetsége, vagy egy focicsapat játéka nem kizárólag a pénztől függ, mégis ilyen módon ösztökéljük őket. Ez szinte az egyetlen mód, ahogy ma változásokat próbálunk elérni. Pedig aligha előnyös, ha egy művész túl van fizetve, sem gazdag költőkben, sem kövér táncosokban nem bővelkedik a történelem. Természetesen előfordul ez is, de nincs egyenes arányosság. A kultúra nem fizethető meg anyagiakkal.

Manapság azt gondoljuk, hogy a pénz mindent megold, hogy egy univerzális eszköz. Részletesen magáról a pénzről későbbi bejegyzésekben szeretnék megemlékezni, de ez a jelenség túlmutat rajta, sőt, bizonyos értelemben a gazdaság vizsgálatának témáján is. Az ipari civilizáció által felnevelt polgár fejébe már gyerekkorától beleverik, hogy minden helyettesíthető. Ha egy kiló kenyér ugyanannyiba kerül, mint egy színes léggömb, akkor az a két termék ugyanannyit ér. Ugyanaz. A közgazdaságtan számára minden lefordítható százalékokra, mindennek megvan a helye a GDP kiszámításánál. Pedig ez az egyformaság a szó szoros értelmében nem igaz. Az ételt és a lufit nem lehet összehasonlítani. Ahogy a szólás is mondja, az almát sem lehet a körtével... Ezer pillanatnyi körülménytől függ, hogy épp az adott időben és helyen melyik az értékesebb és mennyivel. A pénz többek közt éppen arra szolgál, hogy az ilyen minőségi értékítéletektől megkíméljen bennünket. Összeadás és kivonás, csak erre van szükség, amikor vásárolunk. Csak számok léteznek, egy mindenható számegyenes, amelyen megtaláljuk az össze látható és láthatatlan dolgot.

Egy másik adódó válasz lehet a bevezetésben említett dilemmára, hogy az energiával kell takarékoskodnunk. Mivel energiaválságról van szó, ezzel a megfogalmazással nem lehet vitatkozni. Azt viszont mindenkinek értenie kell hozzá, hogy mi az energia, különben megint csak nem jutunk egyről a kettőre. Az iskolai fizikaórák ebben sajnos nem sokat segítenek. Az energia "munkavégző képesség", erre a definícióra sokan emlékeznek, de hogy a fizika szerinti munkafajták milyen sokszínűek, abba a legritkább esetben gondolnak bele. Energiapolitika kapcsán például elsősorban a fűtésről és a közlekedésről szokás beszélni. Akkor "használunk energiát", hangzik a magyarázat. Pedig nem csak akkor, hanem minden pillanatban. Az ételből, amit magunkhoz veszünk, energiát nyerünk. Az elektromos kütyük, melyeknek a villamos fogyasztását szeretjük elhanyagolni ilyen vitákban, valójában cégek és gyárak egész hálózatát tartják fenn. A cégek és gyárak fogyasztásának köszönhető, ezt testesíti meg az a bizonyos telefon, tablet vagy játékkonzol. Amit az ember cselekszik - a párválasztástól az űrkutatásig - és amit vásárol - a kutyaeledeltől a mozibelépőig -, az mind energiát igényel. Ha az energiával baj van, mindennel baj van.

Itt nyilvánul meg ismét korunk imént említett abnormalitása. Rengetegen gondolják azt, hogy a fosszilis energiahordozók, a kőolaj, földgáz és a szén kimerülése csupán kőolaj-, földgáz- és szénhiányt von maga után. Így születnek az elektromos autók tervei, a hidrogéngazdaságról szóló nagyívű elképzelések, és így gondolkodik rengeteg környezetvédő, zöld szervezet, mikor értelmetlen kampányokba kezd. Ott van mögötte a meggyőződés, hogy benzines autó, a szenes erőművek és a szennyezés milliónyi fajtája a mi választásunk eredménye, és minden velük elnyert kényelem és öröm elérhető lenne a "rossz" dolgok, a "rossz" anyagok helyettesítésével is. Tévedés. A dolog kulcsa nem az anyagokban van, hanem az eltárolt energia minőségében. Az az, ami pótolhatatlan. Nem lehet helyettesíteni. Egyszerűen nem létezik más forrás a bányászott szénhidrogéneken kívül, ezek pedig évmilliók alatt képesek csak megújulni.

De ha így van, akkor mit kell megóvni?  Melyik ujjába harapjon az ember? Az energia minőségét? Igen. De ez nem csak az előbb felsorolt erőforrásokat jelenti, hanem minden igazi minőséget, minden karaktert és különbséget magában foglal. Hiszen az energia mindenben ott van, munkát végezni, hasznot hajtani pedig csupán különböző közegek kölcsönhatásával lehetséges. Egy hőerőgéphez kell hideg és meleg tartály, egy patak melletti malomhoz kell egy magasabb és egy alacsonyabb magasságú medence. Egy jól működő csoportban vannak vezetők, és vannak, akik követnek. Egyik sem fontosabb a másiknál, egymás nélkül értéktelenek lennének.

Azt kell elérnünk, hogy a dolgok jellegét, jelentőségét lássuk meg először. Ez az igazi bölcsesség. Felfoghatatlanul sok és sokszínű emberrel vagyunk körülvéve, elképesztő hagyományokkal és közösségekkel. Zseniális szakmák állnak tőlünk karnyújtásnyira, olyan alkotó munkával, amely önmagában is örömforrás lehet. Hasznos szerszámok és elvek egész garmadája vár arra, hogy foglalkozzunk velük. A takarékoskodás, a sokszor emlegetett egyensúly keresése e jellegzetességek megismerését, gyakorlását és megőrzését jelenti.

A legnagyobb pusztítás nem a szenvedélyekből fakad. A különbségek gyakran ellenszenvet, vagy akár gyűlöletet szülnek, talán még erőszakot is. A természetben a farkas megtámadja az őzgidát és meg is öli, ugyanezt a jelenséget megfigyelhetjük emberi cselekedetekre lefordítva is. A farkas mégsem pusztítja ki az őzeket, képesek egyensúlyt teremteni és megmaradni. A különbségek megférnek egymás mellett. Egy dolog nem fér meg: a mohóság. A mohóság masszává gyúrja a világot és sivárságot teremt. Unalmat, szenvedést és pusztulást. Ilyen is van a természetben, de mindig rövid életű, mert végez önmagával is. Feléli az erőforrásait, a számára hozzáférhető energiát. Amikor például a TBC baktériuma megöli a gazdatestet, akkor a saját létfeltételeit teszi tönkre. Az emberi történelem egy ilyen időszaknál tart, ideje lenne megkeresni a lehetséges kiutakat... Tacitus pontosan leírja, mit teszünk most magunkkal és a világgal: "Fosztogatnak, gyilkolnak és lopnak, ezt birodalomnak hazudják; és a hátrahagyott sivárságot békének nevezik." Nincs új a Nap alatt, az ő korszaka sem volt különb.

A minőségre kell tehát figyelni, nem a mennyiségekre. Ha a modern világ már csalódást okozott, és nem érezzük magunkénak, akkor csak itt lehet elrejtve az életünk értelme. Amikor takarékoskodunk, az nem kevesebb kenyeret és kevesebb léggömböt jelent, hanem a szükséges mennyiségű kenyeret, és léggömböt egyáltalán nem. Kétlem, hogy ezt a hozzáállás ördöngösség lenne. Más döntéseknél viszont nehezebb lehet meglátni a bölcs választást. A minőségi különbségek tisztelete, megértése és megőrzése utat mutathat.

"Csak az a vég..."

Az előző alkalommal abból szerettem volna egy apró szeletet mutatni, hogy mit is jelent a takarékoskodás, ha életvitelt alapozunk rá. Az egyensúly keresését jelenti, azt a hozzáállást, amelynek segítségével el lehet érni, hogy ne az anyagi javak birtoklásától tegyük függővé saját magunk és mások megítélését. A vagyontárgyak, az ingatlanok és a pénz lehet csupán eszköz a boldog, teljes életre való törekvés során, az eszközök pedig - hiába nélkülözhetetlenek - sohasem hajtják rabságba az embert. Azokról ugyanis tudjuk, hogy alábbvalók a mi emberi képességeinknél és tapasztalatunknál. Nem csupán arról van tehát szó, hogy meghúzzuk a nadrágszíjat, és emiatt minden nehezebb lesz. Ez a kijelentés is valószínűleg teljesen igaz, de nem ad minden részletre kiterjedő leírást az életünket átformáló válságról. Fájdalmas, nehéz és kimerítő éveknek, évtizedeknek nézünk elébe, és ebben az időszakban rengeteg ma magától értetődőnek vett anyagi jószágtól és szolgáltatástól meg fognak fosztani bennünket a körülmények. De ez nem minden, ennél azért többre vagyunk képesek. Ezúttal egy példán keresztül szeretném illusztrálni ugyanezt az eszmefuttatást. Méghozzá az egyik legdurvább példán keresztül.

A következő nemzedékek születéskor várható élettartama várhatóan drasztikusan alacsonyabb lesz a jelenleginél. A Föld lakossága exponenciális növekedésen ment át az elmúlt évtizedekben, az utolsó egymilliárdos növekedés tizenhárom évet vett igénybe. Emlékszem, bemondták a híradóban a hatmilliárdot, és emlékszem ugyanígy a hétmilliárdra is... Ez a folyamat az ökológia szabályai szerint rövidesen hanyatlásba fordul majd, az élővilág így működik. Aligha van bármilyen esélyünk, hogy megakadályozzuk. Az okokat kezdhetem például onnan, hogy a föld alól bányászott szénhidrogének fokozatos kimerülésével és megdrágulásával ismét előtérbe kerül majd előbb a viszonylag olcsóbb és bőségesebb szénnel, majd a fával való fűtés. Ez a váltás folyamatban van most is, nem egy ismerősöm fanyalodott hasonló változtatásra mostanában. Füstszagú és torkot kaparó telekre számíthatunk tehát. Különösen ha számításba vesszük azokat is, akik bármivel hajlandóak lesznek begyújtani, ételmaradékoktól az ipari hulladékig. Mit jelent mindez az egészségünkre nézve? Asztmát, tüdőgyulladást, légúti betegségek tömkelegét.

Érdemes végiggondolni... Ma a rákos daganatoktól rettegünk, külön helyet tartunk fent nekik a félelmeink között. Könyörtelen kórról van szó, ez vitathatatlan, ugyanakkor a tény, hogy ilyen nagy részt vállal a lakosság halálozási statisztikáiból, pontosan az bizonyítja, hogy milyen jól működik az egészségügy. Az igazság ugyanis az, hogy valahogy mindenképp meghalunk, és ha ez a mód a rák, akkor valószínűleg sokkal idősebbek vagyunk abban a pillanatban, mint ha például a TBC, egy korábbi korszak réme...

Miért gondolom azt, hogy jelenleg leküzdöttnek gondolt betegségek újra széles körben felütik a fejüket? Nem csak azért, mert a levegő minősége sok helyen romlani fog, hanem azért is, mert az a harc amelyet a gyógyszergyártók folytatnak a kórokozók ellen, vesztésre áll. A baktériumok rendkívül gyorsan szaporodnak, így az evolúciójuk is igen gyors eredményekre képes. Sorozatosan fejlődnek ki az olyan változatok, amelyek ellenállnak a legújabb antibiotikumoknak is. Az orvostudományunk erre aztán újabb gyógyszerrel felel, amelyik utána szintén elveszíti a hatását. Gigantikus, hősies küzdelem, de a versenyfutás egyik résztvevője ugyebár kimerülő erőforrásokat használ fel és törékeny társadalmi rendszereken alapszik... Nem a himlő vagy a torokgyík kórokozójára célzok ezzel...

De említhetnék más okokat is a várható élettartam csökkenésére. Legalább ennyire hátborzongató például a háború. Az erőforrások megritkulása és az áruk égbe emelkedése természetesen együtt jár az értük való harcokkal. Ez a háború lehet igazi hódító hadjárat, mint amelyeket a maja városállamok indítottak egymás ellen a kukoricaföldek kimerülése után, de bizony testet ölthet kegyetlen elnyomás és zsarnokság formájában is, ahogy az Róma esetében többször megtörtént. Vagy ott van az egészséges étkezés kérdése. Amíg a fenntartható kertészkedés nem foglalja el az őt megillető helyet, addig a hanyatlás könnyen okozhat vitaminhiányt és általános immungyengeséget is. Összekapkodhatok még tíz példát is, és nem jutnék a végére. A hatások pedig egymást erősítik.

Van ennek az egésznek "jó" oldala? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor nincsen, ez világos mint a Nap. Ráadásul a különböző megpróbáltatások a gyermekeket érintik a legérzékenyebben, az ő pusztulásuk pedig a legszívbemarkolóbb minden csapás közül. Az egész folyamatról csak a fájdalom hangján lehet beszélni.

Az emberi történelem viszonylag nagy része ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között folyt le. Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy az akkor élő őseink boldogtalan páriák lettek volna... Az ő örömeiket és fájdalmaikat egész más események idézték elő, mint a mi hasonló reakcióinkat. Az ember hihetetlen mértékig képes alkalmazkodni a környezetéhez, olyan dolgokhoz is hozzá tud szokni, amelyeket előzőleg el sem tudott képzelni. A saját pusztulásunk és szeretteink halála még csak végletnek sem nevezhető, minden további nélkül el lehet fogadni a mindennapok részeként. Félreértés ne essék, így sem lesz kevésbé fájdalmas. De a fájdalmat el lehet viselni és eredményesen lehet kezelni.

Mint már említettem, az igazság az, hogy végül mindannyian meghalunk. Nincs kivétel. Ez így természetes. Mikor láttunk utoljára a tévében ehhez köthető műsort, filmet, interjút? És milyen arányban van ez jelen az újságokban, a közbeszédben? És a politikában? Csak a saját nevemben beszélhetek, de én azt látom, hogy a halál témája tabu. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Ez pontosan a hosszú várható élettartam eredménye. A filmjeinkben a főhős képtelen feldolgozni a halált és szinte mindig az újabb pusztításhoz, a bosszúhoz fordul. Az újságokban a gyászjelentés a legutolsó oldal utolsó eldugott sorába kerül, hogy aki nem keresi, nyugodtan át tudjon siklani fölötte. Még komoly társaságban sem illik felhozni a témát, mert mindenki hátrahőköl tőle. Legtöbben ebben nőttünk fel, esetleg a legidősebbek emlékezhetnek csupán, hogy nem volt ez mindig így. De vajon ez a helyzet egészséges, ez lenne maga a "jó", amit meg kell védenünk? Ha egy élet értékét években mérjük, akkor igen, ez ismét csak nem kérdés. Innen nézve az öregedés és a vég egy szerencsétlen baleset, amelyet el kell kerülni. De bármilyen nehéz, egy pillanatra mégis tegyük félre ezt a tételt...

Kezdjük az alapoktól! A szépségnek, a becsületnek, a katarzisnak mi ad értelmet, mi ad értéket? Az, hogy viszonylag kevésszer találkozunk velük. A kedvenc ételünket akkor tudjuk igazán szeretni, ha nincs lehetőségünk reggeltől estig habzsolni belőle. Egy igazán jól sikerült kirándulást, az igazi ünnepet mindig a kivételességük jelöli meg. Készülhet egy  összejövetelről ezer fénykép, az csak annak mond valamit, aki jelen volt.

Véges világban élünk. Elringattuk magunkat abba a hitbe, hogy nem így van, de a valóság lassan visszaszivárog a hétköznapokba, a halál jelenlétével együtt. Rengeteg sírás és kétségbeesés vár ránk, amíg teljesen kiábrándulunk a végtelen kergetéséből... Pedig nyilvánvaló, hogy a dolog másképp nem működhet. Az életünknek - mint minden anyagi dolognak a világon - a korlátai adnak értelmet. A halál jelöli ki a keretet, amelyet tartalommal akarunk megtölteni. Ahhoz tudjuk igazítani a személyes döntéseinket, végső soron abban van a biztos alap, amelyre támaszkodhatunk. Aki nem ismeri a halált, azzal bármit el lehet hitetni, mert hajlamossá válik még a legegyszerűbb problémáknak is csak az egyik oldalát megvizsgálni. Aki nem veszi tudomásul a halált, az soha nem mer majd igazi döntést hozni, mert nincs oka kockázatot vállalni. Aki soha nem beszél a halálról, azt meglepetésként és igazságtalanságként fogja érni. Az rettegni fog tőle. Olyan körülmények közé menekülünk, mint a mesterségesen fenntartott kóma, küzdünk a haláltusa kínjainak meghosszabbításáért, mintha nem lenne más lehetőség. Műtétekkel fedjük el az öregedés jeleit, otthonokba rejtjük szüleinket, mikor gondoskodásra szorulnak. Ez is "jó"? Így kell működnie az emberi gondolkodásnak?

Nincs általános válasz, mindenki maga döntse el. Én azt gondolom, hogy ha szembesülni kényszerülünk az emberi élet törékenységével, akkor nem fogjuk kevesebbre értékelni, hanem inkább sokkal-sokkal többre. Én el tudnék fogadni egy olyan világot, amelyben kevésbé koncentrálunk arra, hogy meddig élünk. Több erőnk maradna kitalálni, hogy hogyan. A korlátok - a magyar nyelv zsenialitása - megakadályoznak a terjeszkedésben, de egyszerre kapaszkodót is nyújtanak. Ez a belenyugvás szerintem nem önfeladás. Ez a belenyugvás azt jelenti, hogy nem követelhetünk magunktól többet, mint amire képesek vagyunk. Nem kérhetünk számon olyasmit, ami tőlünk független. Ez a belenyugvás megengedi, hogy ne hazudjunk magunknak. Talán vereség, de nem megsemmisülés. Talán fájdalom, de nem őrület. Talán veszendő, de nem fenntarthatatlan. Talán ez az egyensúly útja.

Se több, se kevesebb

Amikor elhangzik a "takarékoskodás" szó, általában rögtön összeszorul a torkunk. Nem véletlen, hogy a politikai cirkusz résztvevői is rendre megszorításokkal vádolják egymást, mintha az egész ötlet valamilyen ördögtől származó ártalom lenne. Félreértés ne essék, jómagam sem bízom benne, hogy az állam számláján jobb helyen lesznek a megtermelt értékeink, mint a saját kezükben; maga a gondolat viszont, hogy kevesebbet költsünk, kevesebbet fogyasszunk, kevesebb dolgot tegyünk tönkre, teljesen ésszerű. És még csak nem is kifejezetten bonyolult. Sőt, az ipari civilizáció erőforráskészletét figyelve akár nevezhetném a közeli jövő, a következő jó néhány generáció egyik legfontosabb irányelvének.

Az irtózás jelentős része alighanem abból fakad, hogy ezeket a dolgokat eleve ideiglenesnek feltételezzük. Elvárjuk az élettől, hogy biztosítsa számunkra a bőség kosarát, elvárjuk, hogy valamilyen úton-módon minden egyre jobb legyen. "Jobb" alatt pedig kevesebb fájdalmat, kevesebb fáradalmat, több nyugodt és jóllakott percet értünk. A helyzet az, hogy a világon semmi nem garantálja, hogy ez a hit valóban helyes, hogy a reményeinknek van létjogosultsága, a takarékoskodás azonban, mint folyamatos, életmódot formáló erő, egyszerűen nem része a mai közbeszédnek. Nincs igazi becsülete, mert nincs benne semmi forradalmi. Tartósságra és egyszerűségre törekszik, amelyet a divat és az új termékek hajszolása közben unalmasnak és feleslegesnek tartunk. Úgy vélem, hogy ahogyan a társadalom fokozatosan rákényszerül az átalakuló világhoz való alkalmazkodásra, úgy nemcsak a törekvés hasznát ismeri majd fel, hanem még ha nem is minden területen és minden pillanatban, de sokan meglátják a dolog izgalmát és szépségét is.

A témáról könyvtárnyi irodalmat lehetne összegyűjteni, ugyanakkor viszont a leghatásosabb képviselőit meghökkentően egyszerű formában találjuk meg a különböző hagyományos vallásokban. A keresztény böjt például az önmegtartóztatás általi megtisztulást tartogatja az összes hívőnek; méghozzá a földhözragadt valósághoz igazodva. A nagyböjtnek meg kell szakítania a téli szalonna-, zsír és kolbászfalatozást, mert e nehéz ételek hosszabb távon tönkreteszik a testünket. Egy pillanat alatt körülnézhetünk a közvetlen környezetünkben, hová vezet, ha elhagyjuk az ilyen "ostoba babonákat": betegségekhez, kövérséghez, boldogtalansághoz. Hogy miért tagadjuk meg a böjtöt? Azért, mert megtehetjük. Kegyetlenül emberi az ok: ki tudjuk fizetni a böjt nélküli étkezést, megengedhetjük magunknak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szegények között sokkal gyakoribb a mély vallásosság, mint a gazdagok között, és nem arra a gőgös érvre gondolok itt, amely minden hitet tanulatlansággal magyaráz. A szegények ugyanis a rövid távú gyönyörökhöz csak apró cseppekben, ideiglenesen férnek hozzá, nekik mindenképpen valami efölötti értelem kell az életükbe. A böjtöt megtartani vallási, eszmei és biológiai kérdés, ugyanakkor kimondatlanul gazdasági ügy is. Mintát ad a hívőknek az igazán nehéz idők elviselésére, mintát ad akár az egész életre is.

Egészen más úton, mégis hasonló végeredményre jut a buddhizmus. A buddhista tanítások egyik alappillére a tisztességes megélhetés megcélzása, ami kizárja a nyomort és önsanyargatást, de a luxusban való dőzsölést is. Mint sok más dologban, itt is a középső utat keresi ez a hagyomány, de egy olyan középső utat, ami nem csupán kompromisszum. Az egydimenziós látásmód szerint minden középút megalkuvás, és csak annyi lehet a szerepe, hogy távol tartson minket a szélsőségektől. Szomorú filozófia ez, mert azt hordozza magában, hogy valójában vágyunk ezekre a vad, szenvedélyes dolgokra, de sajnálkozva belátjuk, hogy az élet sorsa a szürkeség. Szomorú, és véleményem szerint téves ez a filozófia. Léteznek olyan választási lehetőségek, amelyek úgy mutatnak a normális irányba, hogy minőségi különbséget jelentenek. Visszatérő mondókám ezeken a hasábokon, hogy a világ nem fekete és fehér, pláne nem csak szürke, hanem a szivárvány összes színében és árnyalatában pompázik.  Az igazi bölcsesség olyan alkut jelent, amely nem keserűség egyik félnek sem, hanem mindannyian örömmel veszik.

A tisztességes megélhetés nyugodtan tekinthető ilyen választásnak. Hiszen aki a nincstelenséget magasztalja, pontosan ugyanazokat az anyagi javakat tartja szem előtt, mint a vagyont kergető mohóság. E két véglet szerint az életünk minősége csupán anyagi feltételektől függ. Hol van a középső út? A megalkuvásban, ahol az embernek nincs valódi véleménye? Ahol mindenképpen kielégületlen marad? Minden porcikám tiltakozik ez ellen... Nem. A döntés kulcsa az, ha lelépünk erről az egyhangú számegyenesről, és észrevesszük, hogy egyáltalán nem szükséges ilyen módszerekkel keresnünk a boldogságot. Nem kell erőszakkal a langyos vízben maradni, hanem vissza lehet utasítani a kérdést az összes felkínált opcióval együtt. A tisztességes megélhetés pontosan ezt teszi, mikor kifejezi, hogy nem a vagyon, nem a jövedelem, nem az anyagi javak a legfontosabbak. Az ipari társadalom igyekszik mindent úgy megszervezni, hogy a lehető legtöbb cuccot-dolgot-kütyüt bocsássa a rendelkezésünkre. Ez az egyetlen cél, amit ismer, a növekedés. Annyira a vérünkbe ivódott, hogy észre sem vesszük. E folyamat közben tönkretesszük a Föld élővilágának jelentős részét, elhasználjuk a fellelhető nyersanyagokat, és belerokkanunk mi magunk is. Aki ellenáll, könnyen a káröröm keserű kenyerére juthat, és bizony a gyilkos cinizmus sem igazán egészséges lelkiállapot.

Mit tehetünk ezen kívül? Kereshetjük az egyensúlyt. Kitűzhetjük célnak a boldogságot, és ehhez válogathatunk eszközöket. Amikor pedig eszközöket válogat valaki, akkor semmi értelme a növekedésnek. Egy ember nem tud kezelni két ásót, nem tud enni két kanállal, nem tud belakni egyedül egy kastélyt. Ha az anyagi dolgokat eszköznek tekintjük, akkor csak a feltétlenül szükséges javakat akarjuk majd, abból viszont valami tartósat és jó minőségűt. Hiszen lehet mondani, hogy két szerszám több mint egy, de két szerszám, ami a három éves garancia lejártával tönkremegy... Nos, az kevesebbet ér egynél. Egyensúlyi szemléletben ráadásul olyan eszközöket használunk, amelyek több munkára is használhatóak, hirtelen mindennek ezer arca lesz. Éppen azért, mert senkinek sem kell több, mint ami elegendő.

Talán ezek az elvont mondatok nem túl meggyőzőek, de ezrével sorolhatnám a kapcsolódó példákat. Például szinte minden valóban elengedhetetlen mérnöki számítás megoldható mikroprocesszorok nélkül, egy egyszerű segédeszközzel, a logarléccel. Hiszen a múlt század ötvenes-hatvanas éveiig az összes híd, az összes épület, az összes motor így készült. Kivéve persze azokat, amelyeknél még logarlécet sem használt senki... Vagy említhetném gyermekeink játékait. Egész iparág települt a különböző márkák hype-olására, és szinte ömlik az apró, színes műanyagdarabok tömkelege a gyerekszobákba. A játékok legtöbbjét arra tervezik, hogy a gyerekek hamar megunják őket, így a következőt is el lehet adni. Hogy mit nem un meg az ember? Amiből mindig újat lehet kitalálni! Egy kisgyerek sem unja meg, ha az anyukája vagy a testvére játszik vele, de hihetetlen dolgokra képesek csupán babákkal, üveggolyókkal és botokkal is... De a gondolat felbukkan abban is, hogy egy hithű buddhista - vagy bárki aki egyensúlyt keres - nem fog "bedőlni" a divatipar évszakonként változó szabásmintáinak, nem fogja kukába hajítani a ruháit minden egyes alkalommal. Minden kényelem és szépség elérhető ugyanis egyszerű szabással, tartós anyagokkal. Ami azt illeti, fazonokra sincs mindig szükség, a női hiúságot egy egyszerű szári - egy téglalap alakú színes szövetdarab - millióféle redőzése is képes kielégíteni. Ha pedig a pénzről van szó, vajon ki alszik nyugodtabban: aki elégedett az esetleg szerény, de mégis tisztességes kasszájával, vagy aki vagyonokat kockáztat a tőzsdén, hogy még többet tudjon majd lekaszálni?

A felsorolt példák rámutatnak még egy elidegeníthetetlen jellemzőjére a takarékosságnak, a tisztességes megélhetésnek. Ez a tulajdonság abban nyilvánul meg, hogy a tartós és egyszerű eszközöket az ember hogyan használja. A logarlécen nem elég csupán megnyomni egy gombot, ahhoz érteni kell. Egy üveggolyó esetében a kis emberpalánta találja ki a szabályokat, nincs semmi kőbe vésve. Tartozik hozzájuk a trükköknek is húzásoknak egy kis gyűjteménye, ezek az eszközök emberiek. Szórakoztatják azt, aki foglalkozik velük. Kihívásokat tartogatnak. De a szárinál egyik példa sem lehet látványosabb. A női kreativitás szinte kifogyhatatlan alkalmazásait tartogatja ez a ruhadarab. Stílusokat, érzelmeket, jellemeket fejeznek ki a különböző hajtási technikák, mindehhez pedig az anyagi világból egy elképesztően banális tárgy kell csupán. Erre bizonyára azt mondja majd valaki, hogy a szári csupán egy rongy, és egyik felöltési mód ugyanolyan mint a másik. Mondhatja valaki, hogy teljesen mindegy, hogyan csavarja bele magát egy nő, attól még ugyanaz marad. Talán így van. Csakhogy ezek a mondatok éppen ilyen igazak a modern divat által ajnározott ruhadarabokra is... A különbség, hogy azokban sokkal kevesebb saját emberi ötlet és befektetés van, anyagi kár viszont jócskán származik belőlük.

A hagyományos vallások - a szegénység vallásai - nem véletlenül szólnak emberi értékekről... Legutóbb arról írtam, hogy gazdasági ügyekben különösen fontosak azok tettek, amire nem szánjuk rá magunkat. Nagyon sokat számít, hogy mit nem teszünk. Ma arra szerettem volna egy kis fényt vetíteni, hogy ez ugyanakkor nem kell, hogy hiányt hagyjon az életünkben. Az anyagi célokat anyag feletti célokkal felváltva pontosan az emberi értékeinkkel tölthetjük fel a keletkező űrt. A következő kijelentés talán már vallásosnak is minősül, de akkor is vállalom: az emberi minőségünk javításánál szebb, nagyobb és fontosabb kihívást aligha tartogathat az élet.

Amit nem teszünk

Amikor az általános gazdaságtani elméletek kritikája után belefogtam a lehetséges jövő, az új minták tálalásába, akkor sejtettem, hogy a kezdet egyszerű lesz. Tudtam ugyanis, hogy a háztartásokkal, illetve a mezőgazdasággal illik először foglalkozni. Olyan dolog ez, amelyet aligha lehet túlságosan hangsúlyozni, hiszen nem csupán az emberi munkaerő átrendeződése várható a mezőgazdasági munka irányába, hanem külön-külön is szinte mindannyian kapcsolatba fogunk kerülni vele. A bejegyzések, amelyeket erről a témáról írtam, nem véletlenül utalják a dolgot a saját személyes hatáskörünkbe. Egyszerűen a továbbiakban a földművelés és állattartás nem csupán egy szakma lesz a sok közül, hanem a társadalom alapja. Ma legyintünk, ha a gazdák tüntetéseiről hallunk, és elsiklunk egy jégverés vagy aszály híre fölött. A modern civilizáció hanyatlása nem azzal jár, hogy százalékosan többen dolgoznak majd a földeken és a legelőkön, és így több idegent veszünk majd egy kalap alá. Ez a jelenség sokkal inkább azt foglalja magában hogy egyáltalán nem fogunk legyinteni az ilyen hírekre, mert egyrészt a bőrünkön érezzük majd a hatásukat, másrészt pedig szemünk előtt lesznek maguk a kézzelfogható károk, az összetört, elszáradt növények, vagy éppen az éhező szomszédok. Ezt az átalakulást néhány mondatban szinte képtelenség érzékeltetni. Az ipar előtti időkben rendszerint - a világ minden táján - az élelem megtermelésén dolgozott a lakosság legalább 90-95 százaléka. Bármilyen fenntartható világot is képzelünk el, e mindennapi kihívások leküzdésében szinte mindenkinek szerepe kell, hogy legyen.

Más irányból nézve ez a téma azért is volt magától értetődő, mert alapvetően természetesen mindnyájan tisztában vagyunk a legfontosabb anyagi szükségleteinkkel. Az élethez kell egy otthon, amely megvéd az időjárás viszontagságaitól; Kell hozzá valamennyi hő, amellyel átvészeljük a hideg, fagyos napokat; és elengedhetetlen a mindennapi, egészséges eleség is. Ezek közül legtöbbünket mostanság az élelem kérdése foglalkoztatja igazán. Időnként eltöprengünk azon, hogy mit is eszünk és iszunk tulajdonképpen. Rendszeresen visszatérő kérdés a boltban kapható áruk egészségre kifejtett hatása, a kiszolgáltatottságunk a külföldi termelésnek, és sok minden más is. Én úgy látom, hogy a köztudatban ott lappang a fenyegetettség érzése, és valami távoli, halvány, lehetetlen vágy is az önellátásra, legalább országos szinten.

Más részről viszont nagyon rövid gondolatmenet után látszik, hogy a másik két fő igényünket - a lakást és a hőt - jelen pillanatban az elképesztő bőségben fojtjuk el. Ez még akkor is igaz, ha minden fejlett ipari országban vannak hajléktalanok és fagyási halálesetek. A rendelkezésre álló lakások és a hő mennyisége bőven elég lenne mindenkinek ezeken a helyeken, sőt, ha csak ez számítana, akkor még a szegényebb, iparilag elmaradottabb vidékekről is szinte mindenkit befogadhatnánk. A pazarlás olyan mértékű, hogy az aggodalom ilyen téren legfeljebb elvont, racionális szinten jelenik meg, ezt pedig a hétköznapokban könnyű félresöpörni. Az eszünkkel talán tudjuk, hogy például felesleges az üres házat befűteni, de ha az ára nem vág bennünket földhöz, akkor a kényelem sokszor fontosabb az észérveknél. Az extravagáns példák azonban nem itt kezdődnek, hanem sokkal-sokkal mélyebben...

A mai lakáshelyzetet vizsgálva például az unokáink generációja valószínűleg vagy reménytelenül irigyelni vagy leplezetlenül gyűlölni fog bennünket. Esetleg mindkettő. Az a tény, hogy a szülőktől való elköltözés a felnőtté válás szinte kötelező velejárója, kíméletlenül rámutat, mennyire idegenné vált tőlünk a takarékosság. Egy lakásban hat ember ugyanúgy képes teljes életet élni, mint két lakásban három-három, és az előbbi változat jelentősen olcsóbb. Olcsóbb pénzben, energiában, olcsóbb abban a tekintetben, hogy a belső munkamegosztás révén kevésbé fogunk függeni a külső ismeretlentől. Mit jelent ez? Kevesebb rezsit kell fizetni, kevesebbet kell takarítani, tatarozni, karbantartani. Kevesebb evőeszköz, bútor, ágynemű kell, kevesebb szerszám, kevesebb játék, kevesebb ruha. Csak nézzünk szét egy mai modern városban, alighanem feltűnik majd, hogy ez milyen brutális mértékű megtakarítást jelenthet... És ezzel nincs vége: ha sokan élnek együtt egy lakásban (mármint a mai értékrendünk szerint sokan), akkor mindig akad, aki tud vigyázni a gyerekekre, sőt, mindig van, aki tudja gondozni az elmúlt hetekben sokat emlegetett ház körüli kertet, vagy akár a jószágokat. Nem véletlenül élt korábban együtt három-négy generáció a legtöbb háztartásban, és nem is a babona, az elmaradottság vagy ostobaság miatt. Hanem pontosan ilyen okokból. Ami azt illeti, még vérrokonságra sincs ehhez szükség, könnyen lehet hogy a következő évtizedekben sokan barátokkal, ismerősökkel, albérlőkkel vagy főbérlőkkel osztjuk meg majd a lakhelyünket.

Az említett előnyökért fizetett ár nem elsősorban gazdasági természetű, sokkal inkább emberi erőfeszítés. Az együttélés, egymáshoz igazodás, és a nap huszonnégy órájában jelen levő személyes kapcsolatok megviselnek bennünket. A szó szoros értelmében véve a dolog nem kényelmes. Mindig várni kell a másikra, mindig tekintettel kell lenni a hibáira, és mindig - tényleg mindig - érnek majd minket kellemetlen meglepetések. Ezeket a problémákat azonban az ember le tudja küzdeni, erre képesek vagyunk, erre születtünk. Ezzel szemben az anyagi világban energiát teremteni lehetetlen.

Ezek után a hővel kapcsolatban már csak annyit kell megjegyeznem, hogy még kevesebb lakás mellett is nagyságrendnyi tartalék maradna a fűtéssel való takarékoskodásban. Ennek egy részét a technológiai változtatások - például a jobb szigetelés, vagy egy hatékony napkollektor - is kitehetik, de még komolyabb spórolást jelent, ha nem fűtjük be az egész házat, hanem csak egy alkalmas részét. Például a konyhát és egy szobát. A tárgyaknak a raktárban nem árt egy kis hűvös levegő, ha pedig tartósított élelmiszer is van a polcon, abban inkább épp a fűtés tehet kárt. Ezt ismét nem azért említem, mert egy ilyen félig hideg házban való élet a szívem vágya, vagy mert az erre való kényszer kellemes lenne, hanem hogy lássuk, milyen messze vagyunk az anyagilag tényleg szegény, de még tökéletesen élhető - és egyébként nagyapáink nemzedéke számára minden további nélkül normális - viszonyoktól.

Sok mindenre szokás gondolni, ha a jövőről kérdeznek, de ilyesmire nem. Pedig ha megoldhatatlan anyagi problémákkal szembesülünk, akkor elkerülhetetlenné válik a takarékosság. Ha megfogyatkozik és megdrágul a rendelkezésre álló energia, akkor az első és legfontosabb cél, hogy minél kevesebb energiát használjunk el. A modern társadalom kérdése az szokott lenni: mit használjunk helyette? A válasz: elsősorban semmit. A további próbálkozások, minden trükk és lelemény csak ezután következhet. Szél-, nap és biomassza-energiát sem használhatunk olyan módon, ahogy a fosszilis erőforrásokkal tesszük. Ahhoz ezek a dolgok túl becsesek, túl drágák. A képletes nadrágszíj meghúzása után megmaradó, feltétlenül szükséges dolgokra kell őket igénybe venni. A fenti gyors lakás- és fűtéskörkép rámutat, hogy milyen komoly aránybeli változásokat lehet elérni csupán akarattal és alkalmazkodással.

Erre az érvelésre vissza lehet vágni annyival, hogy a takarékosság nem old meg semmit, mert lerontja az életszínvonalunkat. Vissza lehet vágni azzal, hogy nem akarunk olyan világot, amelyben meleg téglákat tesznek a gyerekek lábához, hogy ne fázzanak éjszaka az ágyban. Vissza lehet vágni azzal, hogy félresöpörjük a dolgot, mintha el sem hangzott volna. Egyik visszavágás sem segít azonban, ha tényleg bajba kerülünk. Akkor csak az segít, ha az anyagi károkat és hiányokat emberi odafigyeléssel és erőfeszítéssel pótoljuk, amennyire tudjuk. Ha gazdaságról van szó, akkor pedig nem csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal. Azzal is törődnünk kell, hogy mit nem teszünk. Ideje rájönnünk, hogy a pazarlásnak minden fajtája a jövőnk ellensége.

Cui bono?

A szokásosnál valamivel többet vívódtam azon, hogy az e heti bejegyzés miről is szóljon, és végül arra jutottam, hogy most (ismét) érdemes egy kicsit megszakítani a gazdasági kérdések boncolgatását. Azt hiszem, hogy akit a két előző poszt érvei nem mozdítottak meg legalább gondolati szinten, azt most egy harmadik megközelítés sem hozná lázba a kertészkedéssel és általában a háztartásvezetéssel kapcsolatban. Ezekben a dolgokban különben is az a legfurcsább, hogy bőven élnek közöttünk olyan idősebb társaink, akik pontosan tudják, hogyan is működik mindez. Az egész megközelítés korántsem áll annyira távol tőlünk, mint azt esetleg elsőre gondolnánk. Ami elsősorban hiányzik az alkalmazásukhoz, az a kényszer. Vannak, akik számára belső késztetés elegendő; a késztetés hogy szebbé tegyék a világot, hogy biztonságban érezzék magukat,  vagy egyszerűen az elégedettség, hogy ők megtettek mindent a gyermekeik boldogulásáért. Másoknak viszont - és ez természetesen a többség - mindenképp külső kényszerre van szüksége a kézzelfogható döntésekhez. Szegénységre, munkanélküliségre, vagy éppen betegségre. Egyik csoport sem igényli, most egy témát harmadszor is lenyomjak a torkukon, különösen ha van jobb munícióm is.

Bízom benne, hogy van. Az a téma, amelyet most tárgyalni szeretnék, már hetek óta foglalkoztat. Ez a propaganda és a vele szembeállított emberi reakciók témája.

A propaganda szó alapvetően olyan kommunikációt jelöl, amellyel egy adott emberi közösséget rá akarunk venni valamire. Bár a kifejezést leggyakrabban visszatetsző esetekben vesszük elő, a propaganda ugyanúgy használható hasznos ügyek elősegítésére is. Valójában a legtöbb cselekvésünk megítélése persze eleve viszonylagos, ami az egyik embernek hasznos, a másikat mélyen felháboríthatja. Már csak ezért sem lehet a propaganda felett általában ítéletet mondani. Ez egy eszköz, amely a modern világban szinte túlnőtt önmagán.

Miért mondom ezt? Nincs benne semmi ördöngösség. Értelemszerűen akkor van szükség propagandára, ha olyasmire akarjuk rávenni az embert, amit egyébként nem tenne. Ugyanilyen fontos követelmény azonban, hogy a célcsoport az adott témáról ne rendelkezzen tapasztalatokkal, hogy ne legyen eleve kialakult álláspontjuk. Az elv szempontjából lényegtelen, hogy a mindennapos reggeli fogmosásra vagy önkéntes karhatalmi besúgásra biztatunk, mindenképpen csak akkor lehetünk hatékonyak, ha valamilyen úton-módon kiragadjuk a dolgot abból a rendszerből, amit a közönségünk a hétköznapokban megszokott. Aki pontosan meg tudja ítélni a reggeli fogmosás előnyeit és hátrányait, azt semmilyen ínybetegséggel való riogatás sem hatja meg. Aki pedig tudja, mi a jó saját magának, azt a besúgásra is nehéz, vagy éppen lehetetlen rábeszélni...

A modern világban a fejünk búbjáig állunk olyan ügyekben, amihez nem értünk, hiszen mindnyájan specializálódtunk egy szakmára, sőt legtöbbször annak egy részletére. Egy ügyvéd nem mindig tud szót érteni egy közgazdásszal, ugyanígy viszont gyakran egy nemzetközi ügyekkel foglalkozó jogásszal is lehetnek problémái. A városok felduzzadása és a vidéki élet szinte teljes megsemmisülése eltörölte azokat a kapcsolódási pontokat is, amelyek szüleink, nagyszüleink egykori tapasztalatához, bölcsességéhez fűztek bennünket. Egyszerűen az életünket befolyásoló ismeretek jelentős részéhez soha nem férünk hozzá. Általában ezzel nem is foglalkozunk, az ember számít azoknak a tisztességére, akik az adott területen dolgoznak. Itt jön azonban képbe a propaganda. A tömegkommunikáció már az említett régi kötelékek elbontásában is szerepet játszott, de egyben pótolja is őket valamivel: megmutatja, hogyan gondolkodjunk. Elképesztő mennyiségű inger ér minket akár egy óra alatt: a reklámok, adománykérő közlemények, politikai csatározások, bűnügyek és ki tudja még mi minden. De amit látunk, az nem a valóság. Annak csupán az a szelete, amit a készítők láttatni szeretnének. Elég egy interjúból egy fontos mondatot kivágni, hogy mást jelentsen, elég egy poén mögé más háttérzenét illeszteni, hogy erősebben hasson a többinél. Nincs ebben semmilyen összeesküvés, ezek a szakmák, tevékenységek léteznek, talán az olvasó testvére vagy a szomszédja épp ilyen üzletágban keresi a kenyerét.

Végső soron az a kérdés van emögött is, ami a mostanában jórészt elsorvadófélben levő személyes kapcsolatok mozgatórugója: hogy kiben bízunk meg és kiben nem. Van olyan ismerősünk, akinek bármilyen kijelentését kétely nélkül elhisszük? Aligha. Mindenkinek van gyenge pontja, és - még ha jóhiszeműen is - mindenki téved valamiben. Az ismerőseinket, rokonainkat a helyükön kezeljük. Akkor hát miért hinnénk el bármit, amit ismeretlen emberek valahol messze valamilyen célból összeállítottak? Van ennek értelme? Persze. Azért teszünk így, mert könnyű. Pontosan azért, mert nem ismerjük őket... Hatalmas veszély rejtőzik ebben a helyzetben, ahogy arra a huszadik század véres története világosan rámutatott. Propagandával háborút lehet indítani, társadalmi rétegeket lehet megbélyegezni, életműveket lehet eltörölni. De maradjunk a közelmúltnál, gondoljunk Szíriára, és a sokat emlegetett amerikai beavatkozásra! Tudja valaki pontosan, hogy ki használt ott vegyi fegyvert ki ellen? Dehogy! Még helyben is átláthatatlan lehet a káosz... Mi még azt sem tudjuk biztosan, hány áldozat volt! Innentől kezdve miről beszélünk egyáltalán? Arról, hogy a hírek sokszor - valamilyen mértékben szinte mindig - érdekeket szolgálnak, és az igazság közvetítésének magasztos célja csupán ürügyet jelent.

Igen, a propaganda esetében nem az számít, hogy igaz-e. Ez a kijelentés talán furcsán hangzik, de nyilvánvaló: az igazság - már ha egyáltalán ismerjük - ritkán képes megmozdítani a tömegeket. Az igazság, a valóság ugyanis maszatos, szagos dolog, és izzadsággal, sőt, gyakran vérrel van beszennyezve. Egy öt perces hírblokk még csak bele sem tud kóstolni. Népszerűbb és hatásosabb módszer eldöntendő kérdéseket feltenni, mert a tömegnek nincs lehetősége mögéjük tekinteni, nincs módja meggyőződni a becsületünkről. Aki nem gyanakszik minden pillanatban, azt előbb-utóbb "megfertőzzük", és minél többet csüng valaki a különböző információs csatornákon, annál nehezebb neki folyamatosan gyanakodni. Ez a propaganda igazi csapdája: kijelöli a kereteket, amiben gondolkozhatunk. Elhangzik egy állítás: "Magyarország jobban teljesít", és képesek vagyunk akár egymás torkának ugrani. Pedig láthatnánk, hogy ez egy kegyetlen játék szokványos húzása, és hogy a valóság nem attól függ, mit mond a tévé, hanem attól, mi hogyan döntünk a saját hétköznapjainkban.

A manipuláció szándéka lehet jótékony, lehet kártékony. A konkrét közvetített üzenet szó szerint véve lehet akár igaz, vagy hamis is. Egyik sem számít. Ha élhető környezetet szeretnénk magunknak - beleértve ebbe a természeti és társadalmi környezetünket is -, akkor nem  hagyhatjuk magunkat manipulálni. Saját döntéseket kell hoznunk, saját felelősséggel, saját ismeretek alapján. Attól, hogy egy lakásba bekötötték az kábeltévét, a lakók még nem tudnak többet a világról. Ez brutális tévedés. Na jó, persze többet tudnak arról, amit mások tudatni szeretnének velük. De az igazi tapasztalat kint vár az utcán, a sportpályán, a táncteremben, a munkahelyen. A személyes bizalmon túl minden gyanú tárgya, ez a világ minden pontján, minden korban és időben így természetes. És hogy mit tegyünk, ha felismerjük, csőbe akarnak húzni? Ne dőljünk be semmilyen módon! Aki például harcol a propaganda állításai ellen, az már elveszett. Nem az állítás a lényeg, a szándék a lényeg. Ahogy Cicero mondta: cui bono? Kinek áll ez érdekében?

Kinek állt érdekében a damaszkuszi gáztámadás? Kinek áll érdekében a magyar lakosság elégedettsége? De folytathatom a sort: kinek áll érdekében a reggeli fogmosás népszerűsítése? Kinek áll érdekében a besúgóhálózat létrehozása? Ezek az igazi kérdések. Aki a propagandával harcol, az nem vitatkozik az állításaival. Talán kineveti, talán meg sem hallgatja, lényegtelen. A lényeg, hogy nem hiszi el, nem hagyja, hogy megváltoztassa a gondolatait. Ez a legtöbb, amit megtehetünk, mert ezzel hiúsítjuk meg magát a szándékot. Egészen abszurd világban élünk, manapság a fehérről szemrebbenés nélkül el lehet mondani, hogy fekete, a forróról, hogy hideg, a működésképtelen roncsról, hogy reményteljes gépcsoda. A bizalmunkat ezért érdemes lassan, körültekintően és fokozatosan adagolni, legyen szó akár erről a blogról, akár az indexről, vagy éppen a kuruc.infóról. Mindannyiunknak vannak érdekei. Aki az ellenkezőjét állítja, nos, annak én a magam részéről inkább nem "adagolok" semmit.

A betevő falat

Előfordul, hogy az ember annyira elmélyül egy feladatban, annyira koncentrál valamilyen cél elérésére, hogy minden másról elfeledkezik. Néha ez csupán egy kedves személy névnapja vagy születésnapja, amelyet viszonylag könnyen jóvá lehet tenni; máskor viszont olyan döntésekről maradunk így le, amelyek az életünk alakulásában is komoly szerepet játszhatnának. Épp ezért nagyon is érdemes néha hátrébb lépni a mindennapok zsivajától, és őszintén áttekinteni, hogy hol is tartunk, mit is akarunk, és hogy milyen eszközökkel rendelkezünk valójában. Ugyanez az eljárás hasznos akkor is, ha egész közösségünk, népünk vagy az egész emberiség lehetőségeit vizsgáljuk. Például az ipari civilizáció egésze is megszállottja számos kérdésnek, és eközben néhány másikat méltatlanul elhanyagol. Bizonyos gondolatokat, körülményeket, feltételeket maguktól értetődőnek tekintünk, míg másokról nem veszünk tudomást. Ez a viselkedés persze minden kultúra és civilizáció sajátja, nem állítom, hogy az bármelyik tökéletes lenne, vagy hogy objektív mérőszámmal abszolút értéket lehet rendelni hozzájuk. A való világhoz való alkalmazkodást azonban nézetem szerint egyik világlátás és életmód sem kerülheti el.

E blog épp a "hátralépéssel", a teljes kép kutatásával próbálkozik, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ehhez értelemszerűen mind térben, mind időben szélesebb kört kell áttekinteni a szokásosnál, ennek megfelelően pedig igen nehéz konkrét, kézzelfogható tetteket javasolni. Múlt héten mégis egy ilyen javaslathoz jutottam el, egy olyan témában, amely meggyőződésem szerint fontos szerepet játszhat a viszonylag közeli jövőben is. Ez a probléma is felhúzható volt a szokásos sémára: az általában felvetett kérdés úgy szól, hogy van-e az embernek munkahelye vagy nincs. Akinek van, az szidhatja a főnökét, akinek pedig nincs, az szidhatja a politikusokat. Arra vagyunk nevelve, hogy így képzeljük el a megélhetésünkért való küzdelmet. A háztartásvezetés egyértelmű kivonulást jelent ebből a csapdából, még akkor is, ha csak korlátozott mértékben, és nem mindenki számára adódik ez a lehetőség.

Szorosan kapcsolódik azonban ide egy másik furcsa megszállottság és vakság: a mezőgazdaság, az élelemtermelés kérdése. Itt is két véleménnyel találkozhatunk. Az első természetesen az, hogy minden jó úton halad, nincs okunk aggodalomra. Igaz, hogy például a műtrágyák, féregirtók és egyéb mesterséges segédanyagok egyes összetevői záros határidőn belül gyakorlatilag elfogynak, de majd megtaláljuk a módját, hogy kiváltsuk őket hozzáférhető szerekkel. Igaz, hogy az ipari élelemtermelés gyorsuló ütemben rombolja a termőtalajt, de előbb-utóbb megtaláljuk a módját a talaj nélküli mezőgazdaságnak is... A másik vélemény szerint az erőforrások megdrágulása és kimerülése katasztrofális éhínségekhez vagy extrém esetben az emberiség kihalásához is vezethet. A tények ugyanazok, a következtetések mégis szélsőségesen eltérőek. A vitát figyelve önkéntelenül valamelyik irányba sodródunk.

Visszatérő olvasóimnak nagy meglepetést nem okozok azzal, ha azt írom, egyik út sem vezet sehová. A két szélsőség ugyanis - ahogy az igen gyakran előfordul - a legfontosabb alapokban nem különbözik. A nácizmus és a sztálinizmus elnyomása, besúgóhálózata, tömeggyilkosságai és barbársága tökéletes tükörképe egymásnak, az ideológiák fennmaradó része csupán formai játszadozás. Hasonló ehhez, amit a szovjet és amerikai birodalmi befolyás művel például a magyar külpolitikával és a gazdasági döntésekkel. Az ilyen "vagy-vagy" módon felkínált lehetőségek legtöbbje azért annyira csábító, mert rendkívül kényelmesek. Egyszerűek, könnyű értük lelkesedni, vagy éppen könnyű a másikat meggyűlölni. (A hazai választási kampányt is említhetném példaként...) Nincs szükség valódi befektetésre, készen felkínálja, ingyen a szánkba rágja valaki a döntéseinket. A mezőgazdaság jelenlegi "szélsőségeire" ez fokozottan igaz... Teljesen mindegy, hogy a mostani viszonyokat vetítjük ki a jövőre, vagy apokaliptikus katasztrófára számítunk, a lényeg mindenképp az, hogy nekünk személyesen nem kell tennünk semmit. Vagy azért, mert bármibe is fogunk, az csak egy korszerűtlen, babonás ostobaság lehet, vagy azért mert a biztos pusztulás miatt teljesen felesleges.

E dogmák hívőivel azt a rossz hírt kell közölnöm, hogy a felírt problémákra nagy valószínűséggel pontosan az ember kétkezi munkája jelenti majd a megoldást, tehát mindannyian személyesen felelősek vagyunk érte. Maga a termelés jellege fog megváltozni, mert rá leszünk kényszerítve. Ez az átalakulás pedig nagy mértékben kapcsolódik a múlt héten kifejtett ház körüli gazdaságokhoz.

Ezen a ponton kell egy kissé eltávolodni a jelenlegi közvetlen viszonyainktól, és visszanézni néhány évtizeddel az időben. Hogyan működött a mezőgazdaság az ipari megközelítés elterjedése előtt? Természetesen sokféleképp, rengeteg külön szakma és szokás együttélésével. Létezett azonban egy viszonylag általános elválasztó vonal az intenzív és extenzív gazdálkodás között. Extenzív módon, nagy területen főleg gabonákat és száraz hüvelyeseket volt érdemes termelni, hiszen ezek könnyen tárolhatóak, szállíthatóak, és nagy mennyiségben is tartósan fogyaszthatóak maradnak. Ez a klasszikus földművelő, mezei munka, ekékkel, boronákkal, ökrös szekerekkel és társaikkal. A termény nem csupán a termelőt látta el például kenyérrel, hanem gyakran hosszú útra indult a különböző kereskedőkön keresztül egy távoli városi család asztalára is. Fejemre omlana a plafon, ha azt mondanám, hogy mindentudó ismerője vagyok mindennek, de túl mély ismeretek nem is szükségesek ahhoz, hogy elválasszam a mezőgazdaság másik ágától, az intenzív műveléstől.

Ide tartozik a konyhakert és a baromfiudvar, valamint az a néhány nagyobb jószág - tehén, esetleg kecske - amelyek közvetlenül a termelőt látják el egészséges élelemmel. Az intenzív termelés kisebb földterületet vesz igénybe, de ennek megfelelően az körültekintőbb tervezést és folyamatosabb figyelmet is. Egy kert talajának megóvásához nem elegendő a vetésforgó, ehhez már komposztálás, trágyázás is tartozik. A tyúkok neveléséhez nem elég beönteni nekik az eleséget, hanem ügyelni kell az egészségükre,a megjelenős betegségek terjedésére is is. Ráadásul egy ilyen ház körüli kis telep igazi ínyencfalat a tolvajoknak, járjanak azok akár négy, akár két lábon... Természetesen a búzából is lehet lopni. De a szilva, a paradicsom vagy éppen a kacsahús mégis finomabb...

A jelenlegi rendszerben a szétválasztás szinte megszűnt. A huszadik század második felében elterjesztett vegyszeres eljárásoknak köszönhetően hatalmas területeken lehet az intenzív gazdálkodáshoz hasonló körülményeket teremteni. A gyárak ontják magukból a csodaszereket, amelyet traktorral és ekével a földbe forgatva garantált a jó termés. Mérgek egész arzenálja áll rendelkezésre, hogy a kártevőket távol tartsuk. Amikor azonban ezek a módszerek elérhetetlenné válnak, a korábbi struktúra még mindig lehetséges opció marad. Ráadásul a ház körüli gazdaság termékei jellemzően pontosan a leginkább romlandó, és legkevésbé szállítható élelmiszerek. Egy tonna rizzsel akár óceánokon lehet átvitorlázni. Egy tonna paradicsomhoz ugyanakkor hűtőházak, gyors szállítóeszközök, és rothadáslassító adalékok kellenek. Aligha kérdéses, hogy az energia megdrágulása először hol jelentkezik, ha mindkét áruból importra szorulunk...

Ha tehát csak egy dolgot mondhatnék, amibe mindenkinek érdemes belefognia, amilyen hamar csak tud, az a kertészkedés lenne. Egy gyümölcsfa is számít, egy sor paprika is számít. Városi környezetben sem lehetetlen legalább egy ágyást beültetni, vagy akár egy-két baromfit tartani. Ami ötven éve normális volt, könnyen az lehet újra... Ha a kenyér drága lesz, azt még legtöbben elviseljük majd. Ha tétlenül nézzük a zöldségek és gyümölcsök eltűnését, az viszont tönkretenné az egészségünket. A mezőgazdasági munka igen komoly megvetésnek van kitéve a közgazdászok által. Az egyes országok fejlettségi szintjét például ennek a visszaszorításában mérik. Ott lehetnek igazán büszkék magukra, ahol a lakosság öt százalékánál kevesebben dolgoznak az élelemtermelésben. Csakhogy ez a kép csalóka, mert nem tart örökké. Amikor pedig egy újabb válság alkalmával egekbe szökik egyes élelmiszerek ára, akkor minden megszerzett tapasztalat és minden kitermelt falat aranyat ér majd.

A másik oldalról

Mi tagadás, múlt héten eléggé a világpolitika aktuális híreinek - legfőképp a szíriai konfliktusnak - a hatása alá kerültem, és ez megmutatkozott az itteni blogbejegyzésben is. Miközben az emberek többsége szerte a világon a nyugodt hétköznapokat éli, a nagyhatalmi elit elvont, csalfa trükkökkel és szégyentelen propagandával sokkal hosszabb távra meghatározó döntéseket hoz. Annyira megbarátkoztunk már a közel-keleti háborúk gondolatával, és annyira hozzászoktunk a szereplők egymást meghazudtoló retorikájához, hogy egyes szavak jelentése is megváltozott. Nem tiszta már, hogy mi a háború, hogy mi a bizonyíték, hogy mi a vegyi fegyver, hogy mi a diplomácia. Aki elfogultság nélkül akarja megítélni a hírek jelentőségét, mindenképpen sötétben tapogatózik.

Száz évvel ezelőtt elég volt néhány napilapot alárendelni az állami hírfolyamnak, könnyen lehet, hogy az átlagember mégis könnyebben meglátta a cikkekben a valós, igaz részeket. A tömegkommunikáció felfejlesztése, az internet meghökkentő élményt nyújt azzal, hogy az ember bármilyen hírnek utána tud nézni, aminek akar. Amit viszont nem akarunk hallani, azt nem mondja el senki. Attól mindenki meg akar kímélni bennünket. Az újságíró nem írja le, a szerkesztő nem teszi be a híradóba, a politikus nem említi kampány közben. Ami senkinek sem tetszik, az ma nem is létezik. Így aztán a rendszer még azt is megengedheti magának, hogy bárki bármiről szabadon írjon, az a néhány kirívó gondolat el fog sikkadni a megszokott mantrák áradatában... Az emberre nézve nem az a legrosszabb, ha cenzúrázott sajtót olvas. A legveszélyesebb, ha nincs is szükség cenzúrára...  "Tanítsam meg neked, mi a tudás?" - mondta Konfuciusz - "Amennyiben tudsz egy dolgot, akkor felismered, hogy tudod, és ha nem tudod, akkor felismered, hogy nem tudod - ez a tudás." Ma épp ebben a bölcsességben szenvedünk hiányt a társadalom minden szintjén... Valószínűleg épp az elit fog leginkább megdöbbenni, mikor nem sikerül kibogozni az általuk összehozott valamelyik csomót, és megremeg alattuk az egész felépítmény.

De hát mégis mit tehetünk a hétköznapokban? Van egy kimondatlan, eltitkolt kockázat, amit a legtöbben biztosan az utolsó pillanatig megpróbálnak a szőnyeg alá söpörni. Mivel próbálkozhat, aki nem szeretne struccot játszani?

A válasz elméletben pofonegyszerű. Távolságot, függetlenséget kellene kiépíteni mindentől, ami a következő években veszélynek lesz kitéve. El kell szakítani a kapcsolatokat a hanyatló rendszerekkel, mielőtt magukkal rántanának bennünket. Ha ezt önként meg merjük tenni, azzal nem csak időt nyerünk, hanem felfoghatatlan mélységű szellemi felfrissülést is. Aki csak kicsit is el tud vonatkoztatni a szokásos rutinjától, az tudja, hogy harminc év múlva a jelenlegi nyugdíjrendszer emlék lesz csupán. Tudja, hogy a jelenlegi politikai viszonyok nem vezetnek sehová. Tudja, hogy a gazdaságban - például Magyarországon - egy reményt keltő folyamat sem látszik hosszú távon. Igazi kín minden kétséget félreszorítani, és megmérgezheti azt is, ami szép az életünkben. Ezzel szemben a tudatos visszavonulás olyasmivel kecsegtet, ami a modern világban - bármennyire szomorú kimondani -egyre ritkább: önbecsüléssel. Talán fel sem fogjuk, micsoda erőt képvisel ez a kifejezés...

Mindez természetesen meg kell hogy nyilvánuljon abban a munkában is, amit a megélhetésünkért végzünk. "Az vagy, ami létrehozol" - írtam egy korábbi posztban, de messze nem csupán az én személyes megszállottságomról van itt szó. Az emberi minőséget az alkotás tényleg képes kifejezni, ellenben a fogyasztás inkább rombolja azt. Ki képvisel értéket, aki megfőzi az ételt, vagy aki megeszi? Ha csupán ennyit tudunk róluk, akkor aligha kétséges a válasz... Ezzel az egy gondolattal persze brutálisan sok mostani munkahelyet "végeztem ki". A legtöbbünket egyáltalán nem érdekli, hogy amiből élünk, hozzátesz-e valamit a világhoz vagy sem. Nem elviseljük az alkotás hiányát, hanem tudatában sem vagyunk. Arrébb toljuk a papírtömböt, még egyszer megnyomjuk a gombot, utoljára megszámoljuk a pénzt, aztán menekülünk. Menekülünk a fogyasztásba.

Vannak konkrét lehetőségeink, hogy mindezen változtassunk, olyan is akad, amit akár ma is meghúzhatunk. Kérdés, hogy észre akarjuk venni, vagy sem... Az első ilyen esély mellbevágóan egyszerű. Sokak szemében valószínűleg káromlásnak tűnik majd. Ez viszont a tényen nem változtat: nincs szüksége mindenkinek munkahelyre. Pont. A tevékeny mindennapokhoz nem szükséges a gazdaság országos, vagy akár globális egészében részt venni. A háztartásban végzett munka épp ennyire fontos és becsületre méltó.

Persze ez a munka nem egyezik meg a reklámokban látott, kisminkelt színészek által előadott szemfényvesztéssel. Azok a reklámok éppen a fogyasztás, konkrétan a vegyszerfogyasztás fellendítését célozzák, eszközük pedig a házimunka megbecsülésének szétrombolása. Pedig elvileg mindenkinek tudnia kellene, hogy nem a mosogatószer mosogat; de ha eleget halljuk, akkor elhisszük, hogy csak azon múlik... Valahogy így hittük el azt is, hogy a háztartásokra, mint gazdasági egységekre nincs szükség, mert az ipar mindennel ellát minket, amire szükségünk van. A gazdaságnak növekednie kellett, ezért már nem volt elég, ha csalásonként egy ember dolgozik az ipari gazdaságban. Kellett a második, aztán a harmadik, és időnként még a gyerekek is. Aki otthon marad, az ostoba és értéktelen, körülbelül ez a közvélekedés... És miért? Pontosan azért, mert aki a háztartás gazdaságában tevékenykedik, az független. Erről a munkáról nem lehet profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni. Ebből nem lehet exportálni, nem lehet rá hitelt adni. Rosszabb mint a fekete munka, mert még az eredményét is csak egy szűk csoport élvezi. Mintha a Sátán teremtménye lenne.

Nincs ebben semmilyen túlzás, a háztartás ugyanis messze túlmutat a főzés-takarítás kettősségén. Ma már ebbe sem gondolunk bele. Hozzá tartozik ezer kisebb-nagyobb feladat, amellyel a nagy társadalmi rendszerektől függetleníteni tudjuk magunkat. Kisebb használati tárgyak készítése, javítása, otthonunk és a környék gondozása, a kertek és háziállatok nevelése. Csodálkoztunk valaha, hogy a nagymamánk vagy az édesanyánk miért tud feleannyi pénzből sokkal finomabb csirkepörköltet készíteni, mint mi? Azért, mert megdolgozott érte... Ha akarnám sem tudnám felsorolni, mi minden tartozhat még a házimunka körébe a természetes gyógymódoktól  gyermeknevelésen keresztül a helyi politikáig. Szinte felmérhetetlen erőforrás egy jól működő társadalomban.

Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy ezt a kulcsfontosságú szerepet általában az asszonyok vállalták a régebbi időkben. Ugyanakkor a nemi szerepek és megkülönböztetés témája egy hajszállal túlmutat a mostani kérdésen... Egyszer bizonyára sorra kerül majd ez is. A lényeg most annyi, hogy - nemektől függetlenül nézve is - a háztartások felélesztése az egyik legkomolyabb fegyverünk bármilyen gazdasági krízis esetén. A kommunizmus alatti háztájik, vagy a korábbi háborúk idején elszaporodó "győzelemkertek" kristálytisztán kirajzolják ezt az irányt. A dolog azonban nem megy egyik napról a másikra, különösen akkor nem, ha nincs tanítómesterünk. A háztartás kegyetlen világ. Ott nincs kire áthárítani a felelősséget, nincs ötnapos munkahét, nincs szabadság, nincsenek béren kívüli juttatások, sőt, bér sincs. Cserébe viszont működőképes és van értelme.

Utolsó gondolatként kicsit visszatérnék a megelőzés témájához. Könnyen lehet úgy érvelni, hogy aki például szándékosan kivonja magát a munkaerőpiacról, az maga is gyorsítja a hanyatlást, hogy az ilyen ember átáll a "másik oldalra". Hiszen így nem lehet róla profitot lehúzni, nem lehet megadóztatni, stb. Aki felkészül, aki a tudatos visszavonulást választja, szinte elkerülhetetlenül ellendrukkerré, csúnyább szóval árulóvá válik. Nem ezen jelzők büszke viselésére nevelnek minket a szüleink, az vitathatatlan... A probléma azonban végeredményben ennél sokkal primitívebb: oda kell állnunk, ahol számunkra vállalható, és működő világot látunk. Ez a blog arról szól, hogy én mit látok. Mindenki maga eldöntheti, és mindenki el is dönti a saját sorsát. Ha nincs szerencsénk, akkor ezért néhányan megvetnek, kinevetnek, talán gyűlölnek is majd. Az első ítélet mégis mindig a saját ítélet, azt hiszem, érdemes arra is odafigyelni.