Ki korán fekszik, korán kel

Bár a zenei ízlésemre általában ez nem lenne jellemző, ezekben a napokban a sors úgy hozta, hogy többször meghallgattam egy válogatásalbumot, amelyen főleg a jó öreg Gordon Sumner 80-as években kiadott népszerűbb dalai szerepelnek. Ha a név nem rémlik valakinek, nem véletlen, a közönség számára a Sting becenév említése jóval többet mond ennél. Feltűnt számomra, hogy a szerző habitusának megfelelő kissé mélabús dalok között akad néhány, amely viszonylag konkrét politikai témákkal foglalkozik. Akkoriban - Reagan elnöksége alatt - a hidegháborús retorika reneszánszát élte Nyugaton, ezért a háborúellenes dalok megjelenése nem lehet váratlan, a megfoghatatlan, spirituális hangulatú Sting-nóták pedig ennek jó lenyomatát adják. Ezek közül a legismertebb talán a Fragile című szerzemény, ennek szövegét bátorkodtam magyarra átültetni:

Ha folyik a vér, mikor a hús és acél egyesül.
s az alkonyi nap színében szárazra sül;
a holnapi eső elmossa a foltokat
valami mégis az elménkben ragad.
Talán mindezt arra rendelték,
hogy rendezze, mi vitánk volt rég:
hogy az erőszakból semmi nem ered, és nem is eredhet,
hogy kikre születésükkor dühös csillag tekint,
ne feledjük, milyen törékenyek vagyunk mi mind.

Az eső pedig hull és hull
mint könnyek a csillagokból
és az eső csak annyit súg
milyen törékenyek vagyunk.

Egy vers vagy egy dal szövegének értelme nem csak azon múlik, aki írja, hanem azon is, aki olvassa, maga az elemzés is egy egyéni alkotás, egyes esetekben szinte művészi folyamat (nem feltétlenül ebben az esetben). Számomra úgy tűnik, hogy ebben a szövegben az erőszak elítélése mellett helyett kap egy másik gondolat is, amely nem más, mint a civilizált ember sebezhetősége, ha a mindig is sejtett, de nem ismert külvilággal kerül kapcsolatba. Az erőszak említése, és a következmények mind csupán ennek a sziluettjét rajzolják ki. Kényelmetlen és rémisztő belegondolni is, mi történhet velünk, ha a körülmények megváltoznak. Sting eddig a pontig jut a szövegben, mivel egy melankolikus nótához ez a hangulat tökéletesen elegendő. Manapság azonban érdemes mindezt tovább gondolni, mert igenis van tovább.

Ma ugyanis ott tartunk, hogy nem a status quo-t kell megvédeni a változástól, mint ahogy az instabil békét a háború veszélyétől, hanem maga az alaphelyzetünk alakul át, amellyel lépést kell tartanunk. Legutóbb amellett próbáltam érvelni, hogy a változás generációkon átívelő hosszú folyamat lesz, amely több lépcsőben, összeomlások és részleges gyógyulást megvalósító periódusok egymást váltó hullámaiban fog lezajlani. Ezen álláspont ellen két irányból érkezhet támadás. Számuk miatt elsőként kell említeni azoknak a táborát, akik magát a változás létét tagadják, vagy a jeleket másképp értelmezik, másodikként pedig azokat, akik úgy vélik, sokkal gyorsabb, sokkszerű események várnak ránk, melyek rögtön végleges pusztulást hoznak. A két megközelítés - mint már korábban körülírtam - több lényeges hasonlóságot mutat, az egyik ezek közül, hogy képtelenek elképzelni az emberi társadalmakat olyan keretek közt, amelyek a civilizációk hanyatlása idején előállnak. Ha tagadjuk magát a hanyatlást, akkor erre nincs is szükség, épp ezért valószínűleg sokan lesznek, akik minden valós érv és akár a bizonyosság ellenére is ki fognak tartani e tagadás mellett. Viszont ha a tényekkel való szembefordulás különböző világvége-elméletek szektáiba sodorja az embert, akkor is ugyanilyen távol kerülhet a valóságtól. Az ilyen forgatókönyvek az emberiséget egyének összefüggéstelen, kapcsolat nélküli halmazává torzítják, akik érdemi reakcióra képtelenek, és csak sodródnak az árral.

Az emberiség azonban nem ilyen, sőt, a magunkról képzelt törékenység mögött olyan rejtőző képességek rejlenek, amelyeket jelen helyzetben alig-alig sejtünk. Egyáltalán nem véletlen, hogy ebből a fajból a szavannáktól a tundráig bármilyen éghajlati körülmények között csúcsragadozó vált a Földön, ahogy az sem, hogy általában véve az iparosodás előtt is nagyszerűen elboldogultunk. Amikor szükség van egy döntésre, akkor előbb, vagy utóbb a társadalom meghozza azt. Ha a kőolaj megdrágul, és ritkább lesz, akkor helyettesíteni fogjuk más erőforrásokkal, vagy ha ez nem megy, egyszerűen megszüntetik az adott alkalmazást. Például az erőművek sok helyen szépen visszatérnek majd széntüzelésre, ami a környezeti károkat, az éghajlatváltozás ütemét megsokszorozza, magát az ipart azonban képes fenntartani még egy ideig. A közúti közlekedés csak gázüzemű motorokkal lenne így lehetséges, de ez az áttérés aligha valósul meg, mivel a gáz csak kevéssel jár az olaj mögött kimerülés tekintetében. A közutak helyett ezért a vasút, majd a hajózás kerülhet előtérbe. Mindez persze a településszerkezet és a gazdaság alapvető átalakulásával jár majd, a lakosság súlypontja az új feltételeknek megfelelő helyszínek felé tolódik majd el. A fennmaradó kőolajat, földgázt pedig az elégetésük helyett valószínűleg a nagy értéket hozzáadó vegyipar és egyéb létfontosságú alkalmazások, például a hadsereg mozgatása fogja felemészteni mindaddig, amíg egyáltalán rendelkezésre áll. Az ember alkalmazkodni fog, mert kénytelen lesz rá. A magyar társadalom elviselte az ország három részre szakadását, és számottevő károkkal ugyan, de kezelni tudja Trianont is. Az afgánok elviselik, hogy a birodalmak hozzájuk járnak elpusztulni, a japánok pedig a természeti katasztrófák szinte bármilyen kombinációjához is hozzá vannak szokva. Az emberi közösségek összehasonlíthatatlanul erősebbek és rugalmasabbak, mint az egyes egyének. Ennek a tényezőnek a hatását nem szabad elhanyagolni. A törékenység egy álca, az emberiség titka nem a fizikai vagy mentális képességekben, hanem a szociális létben gyökerezik.

Ugyanakkor van a társadalmaknak egy jellemző tehetetlensége, egy lendülete, amely meghatározza, milyen gyorsan képesek irányt váltani, és hogy mennyire tudatosak a reakcióik. Az eddigi bejegyzéseim, de persze a civilizációs válság irodalmának nagy része is arról szól, hogy mentálisan mennyire elkötelezetté váltunk arra nézve, hogy folytassuk, amit eddig tettünk, hiszen ez - mármint a legtöbb eddigi tettünk - maga a civilizáció lényege. Amíg lehet, addig az ember gyárakban fog termelni, amíg lehet, addig kőolajat fog égetni, és mérgekkel fogja védeni a haszonnövényeket a kártevőktől. Ennek az oka egyszerű: az egyének többsége ragaszkodik azokhoz a módszerekhez, rendszerekhez, amelyekkel és amelyekben felnőtt, és ösztönösen csak ezekben gondolkodik. Különösen igaz ez, ha nap mint nap használja őket. Egy gyakorló bankárt, vagy brókert általában jóval nehezebb, szinte lehetetlen meggyőzni arról, hogy a pénzügyi világ felépítése nem fenntartható. Olyan ez, mint mikor egy duzzasztógát alatti vidéket vizsgáltak abból a szempontból, a lakosok mennyire aggódnak a gát épsége miatt. Az eredmény az lett, hogy akik nap, mint nap látták az építményt, sokkal kevésbé foglalkoztak a lehetséges gátszakadás gondolatával, pedig objektív módon ők sem lehettek volna bizakodóbbak. Azoktól a tárgyaktól, tevékenységektől, amit mások végeznek, könnyű elvonatkoztatni és őket más összefüggésbe helyezni, a saját mindennapi életünket már nehezebb; ennek kiteljesedése az, hogy ma lényegében minden nehézség esetén az adott állam irányító rétegére van bízva a megoldás megtalálása, akik viszont cserébe nem értenek semmihez. A példákból is kitűnhet, szerintem a rendszer tehetetlensége napjainkban igen nagy, a legtöbb ember kis túlzással programozott robotként végzi el a napi tevékenységét.

Miért hoztam fel ezt? Szerintem ebből következik a lépcsőzetes hanyatlás, amiről legutóbb szó volt. Ha az ipari civilizáció alapvető erőforrásának továbbra is a fosszilis nyersanyagokat tekintjük - erre minden ok megvan -, akkor azt látjuk, hogy a kitermelés fokozatos növekedése idején a közösségek alkalmazkodtak a többletenergia lehetőségéhez, és megalkották azokat a kereteket, amelyek közt azt fel lehetett használni. A látszat ellenére ez sem volt mindig kellemes, elkezdve az iparban alkalmazott munkások gyalázatos körülményeivel, a gyermekmunkával, a gazdasági növekedésből származó pusztító háborúkkal, folytatva az új, gyökértelen társadalmi rétegek megjelenésével, akik aztán szétcincálták az egész korábbi szilárd struktúrát. És akkor még nem is beszéltünk azokról a népekről, országokról, melyeket az ipari államok alávetettek, kihasználtak, gyarmatosítottak a folyamat során. Minden felsorolt fájdalmas jelenség sem tudta megakadályozni a társadalmak alkalmazkodását, nincs tehát semmi okunk arra, hogy azt higgyük, a felmerülő feszültségek miatt a jövőben az alkalmazkodás megakad. A józan ész azt diktálja, hogy az ugyanúgy jellemző lesz ezután is, mint eddig.

Ami az egyes egyének tehetetlenségét illeti, annak a jelentősége nem kevésbé lényeges. Részben ennek köszönhető az, hogy maga az ipari forradalom több generációt vett igénybe A földműves, akit leküldtek a föld alá, először soha nem bányászként tért vissza. A haladás sebességének tompításához a maradiság, a régi rendszerhez való ragaszkodás, a régi törvények, szokások mindenhol hozzájárultak. Ha nem lenne jelen ez a tehetetlenség mikor az ellenkező irányba haladunk, akkor simán, rendben zajlana a civilizáció feladása, mindenki oda költözne, ahova abban a pillanatban szükséges, mindenki annyi erőforrást élne fel, amennyi rendelkezésre áll. Mindenki rögtön megértené a folyamatok lényegét, és tudatosan azt tenné, ami rövid és hosszú távon egyaránt a leghasznosabb. Ez viszont nem az a világ, és mi nem ez a faj vagyunk. A legtöbben amíg csak lehet megtartják majd a jelenlegi szokásaikat, jelenlegi kereteket, amelyben élnek, már csak azért is, mert nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy azok egyszerűen nem maradhatnak meg. Addig próbálják majd menteni a menthetetlent, amíg az így felépülő feszültség aztán robbanáshoz vezet. Ha önként nem vetjük alá magunkat a megjelenő korlátoknak, vagy különböző trükkökkel eltakarjuk őket, akkor egy idő után ugyanis hatványozottan fognak megjelenni. Sok ország volt már például, ahol az adósságok és bérek kifizetését a pénz nyomtatásával próbálták "kicselezni". A törvényszerűen megjelenő infláció egy ideig kordában tartható, ha azonban a művelet a maga teljességében kitudódik, a papírpénzbe vetett bizalom meginoghat, ez pedig az adott fizetőeszköz - legyen az pengő, korona, dollár, rúpia vagy márka - megsemmisüléséhez vezet. Ez a korábban említett "összeomlás" jelensége. Az esemény után egy sok értelemben elpusztult tájat látunk, azonban az emberek még mindig emlékeznek, mi volt amit elvesztettek, és még mindig megvan az erőforrások egy része, így aztán az egész kezdődik elölről. Újra elérjük majd a túllövés határát, újra felépülnek a megfelelő belső feszültségek, aztán újra összeroppan minden. A lefelé vezető út durva bukkanókkal és kátyúkkal van megterhelve, de alapvetően az erőforrások kimerüléséhez igazodik, tehát több nemzedéken át tart majd.

A körből ki lehet törni, egyénileg és kisebb közösségek szintjén biztosan. Hogy egész országok megteszik-e, az a jövő zenéje, de ezt sem tartom kizártnak. A módja nagyon hasonló ahhoz, ahogy az ellenkező irányú változás történt annak idején. Az iparosodás pionírjai, az első gyárosok, feltalálók, mérnökök már egy új világot láttak a szemük előtt, és egy új világban éltek, mielőtt az megérkezett volna. Tudták, hogy valóban el fog érkezni, így nem kockáztattak semmit, sőt, a többiek megelőzésével hatalmas haszonra is szert tehettek. A mostani szituáció más, ez a hanyatlás, de ehhez ugyanúgy alkalmazkodni akarunk. Képesek vagyunk erre is. A mentálisan belénk táplált lendület azonban újra és újra hiábavaló zsákutcákba irányít, ahonnan aztán drasztikus károk mellett tudunk csak kikecmeregni. Mit kell tennünk? Fel kell venni a harcot a saját tehetetlenségünkkel, elébe kell mennünk annak, ami jön. Ami nem fenntartható, azt már azelőtt fel kell adnunk, hogy megjelenne a kényszer. Amiből hiány lesz, abból kevesebbet kell használnunk, még mielőtt rajtunk csattanna az ostor.

Ennél kellemetlenebb instrukciókat aligha adhatnék bárkinek, talán felháborítónak is tűnhet. Látszólag az történik, hogy szembekerülünk egy problémával, amitől rettegünk, és ahelyett, hogy megküzdenénk vele, feladjuk a harcot. A látszat azonban csal, ugyanis ez nem egy megoldható probléma, amivel harcolni lehet, ez egy helyzet, amit kezelnünk kell. Amiről írok, az nem megoldás, ami elűzi az egész kínos kérdést, hanem egy általános kezelése a helyzetnek, amely az életünk legmélyebb rétegéig hatol. Mik az előnyök, amelyek következnek belőle? Kettőt tudok felsorolni. Az első: előbb túl leszünk rajta. Lehet, hogy ez szubjektív, de én a magam részéről nem szívesen vágok bele olyan dolgokba, amelyekről tudom, hogy nem visznek sehova. Emellett ha valaki azt kérdezi: "van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam előbb?", akkor mindig a rosszat akarom először hallani. Számomra szenvedést jelent , ha tudom hogy valami kellemetlen vár rám, még akkor is ha semmi nem akadályoz meg abban, hogy addig jól érezzem magam. Úgy vettem észre, vannak azért bőven, akik megbirkóznak ezzel a kihívással, mégis veszem a bátorságot, hogy a sajátomat tekintsem alapesetnek. Elsőként tehát mentális hasznot húzunk a megelőző "módszertől".

A második lényeges előny ennél kézzelfoghatóbb. Már leszögeztem, de nem lehet elégszer megemlíteni, olyan dolgokról beszélünk az egyes összeomlás-jelenségek esetén, ami előbb vagy utóbb mindenképp megtörténik, a kérdés tehát ez: az "előbb" vagy az "utóbb" kedvező számunkra? Az nagyon valószínű, hogy a többség tudatosan, vagy tudattalanul a későbbi időpontot választja majd, ezzel is számolnunk kell. Ha nem tartunk velük, csak akkor lehet különböző a sorsunk. Így önként adhatjuk fel egyes szokásainkat, kedvteléseinket, nem a kényszer hatására, alkalmazhatjuk akár a fokozatos leszokást is, akár a televízióról, a külföldi nyaralásról, akár az egzotikus ételekről van szó. Most még olyanok a körülmények, hogy mi döntünk a sorrendről és az egyes dolgok fontosságáról. A kényszer hatása ezeket a feltételeket soha nem veszi figyelembe. Míg a többséget váratlanul éri majd a következő lépcsőben jövő válság, mi előre felkészülhetünk rá szellemileg, fizikálisan, gazdaságilag. Aki felvállalja ezt a döntést, már ismerni fogja a szükséges új életmód egyes elemeit, egyes technológiákat, talán egész szakmákat is, és ezáltal segítségére lehet másoknak is  a megfelelő időben. Amikor a tudatáig eljut mindez az embernek, akkor rájön, ez egy lehetőség, amelyet nem hagyhatunk kiaknázatlanul.

Ha ez azt jelenti, hogy vonattal közlekedünk autó helyett, akkor azt jelenti. Ha azt jelenti, hogy veteményeskertet ültetünk, és haszonállatokat tartunk, akkor azt. Ha pályamódosítást követel, akkor bizony kezdjünk új szakmát keresni, és ha ezzel feladjuk a karrierünket, akkor legyen. Ha a döntés emberi kapcsolatok építését igényli, akkor bizony meg kell látogatnunk a rég nem látott kellemetlen rokonokat, gondozni az elhanyagolt barátságokat, megismerkedni a szomszédainkkal. Ha csak kisebb lakást tudunk fenntartani, akkor el kell költözni, ha pedig újra kell kezdenünk mindent a nulláról, akkor most még nem késő újrakezdeni. Ha ezért mások bolondnak néznek, és nem értenek meg, ne sajnáljuk, meg fogják érteni.

Kedves közmondásunk, hogy aki korán kel, az aranyat lel. Ha azonban valaki állandó jelleggel korán akar kelni, annak bizony korábban kell lefeküdnie is. A közmondás tehát nem szerencsejátékról, hanem életmódról szól. Valami hasonlót próbáltam megfogalmazni az eddigiekben. Más nézőpontból nézve viszont aki korán fekszik és korán kel, az sokkal többet tölt álomban a sötétség óráiból, mint aki éjszakai bagolyként él, és délig sütteti a hasát. Ha meghozzuk a leírt önkéntes döntéseket, mi is úgy fogjuk érezni, hogy sötétségtől szabadulunk meg. A hajsza a menthetetlen kincsek után, és a párhuzamosan zajló kétségbeesett örömkeresés és tivornyázás nem olyan tevékenységek, amelyeket sajnálnunk kellene, mikor elhajítjuk őket. Kívülről szemlélve viszont felfoghatjuk az egyes esetek tanulságait. Ami azt illeti, a korán való lefekvés példája nagyon is konkrét, mivel ez az energiatakarékosság valószínűleg legősibb módja. Talán van akinek feltűnt, hogy a posztok általában késő este kerülnek fel, bevallom, ezt a lefekvéssel kapcsolatos vállalásomat nekem még nem sikerült teljesítenem. Nem merek ígérni semmit, de ez is egy olyan pont, ahonnan el lehet indulni, vagy folytatni a korábban megkezdett utat.

Lépcsőn lefelé

A civilizációk hanyatlása általában nem tartozik a népszerű társalgási témák közé. Az oktatott történelemanyag összeállítására gondolva valószínűleg szakmai körökben sem, hiszen a legtöbb óra az egyes civilizációk fellendülésével, az elért legnagyobb eredményeikkel foglalkozik. A történeti irodalomban is hasonló a helyzet, például a könyvespolcomon pihenő Róma története című 685 oldalas vaskos kötet (Ribáry Ferenc tollából) a birodalom utolsó 300 évét írd és mondd 45 oldalban foglalja össze, a kelet-nyugati szakadás utáni időszak pedig nem is szerepel. Ez a gyakori "hanyagság" több okra is visszavezethető. Az első ezek közül, hogy a szóban forgó folyamatokról valóban kevesebbet tudunk. Az ilyen idők történéseiről jellemzően nem marad sok feljegyzés, mivel a zűrzavar, menekülés, bujkálás vagy elszegényedés közepette erre kevesebben szánják rá magukat, mint jobb időkben. Más területek, például a vallások vagy az asztrológia több vigaszt nyújtanak az embereknek, ezért az írástudók is inkább azzal foglalkoznak. Ami mégis fennmarad, azt a történelmet - mint ahogy mindig - a győztesek írják, így a hanyatlás jelenségeit gyakran csak diadalittas gondolatok függönyén keresztül látjuk, esetenként önös érdekből erősen eltorzítva. Az ellenség átfogó, belső problémáinak részletes leírása nem olyan dolog, amit egy vezér szívesen lát a győzelmét leíró krónikában, sőt, inkább figyelmen kívül hagyná azokat, felnagyítva ezzel saját érdemeit.

Az események magyarázatának megértését azonban valószínűleg nem ezen okok akadályozzák igazán, hanem a szóban forgó folyamatokra vonatkozó értékítéletek. Az azt megelőző korszak elpusztuló kulturális értékeinek tisztelete és a civilizáció törzsterületén élőkre zúduló jó ideig nem tapasztalat szenvedés miatt legtöbben csupán egyfajta pátosszal, vagy legalábbis tragikus hangszínnel közelítik meg a témát, ami ugyan érthető, a megértéshez mégsem visz közelebb. Ha az ismert múlt tapasztalataiból következtetést szeretnénk levonni a saját jövőnkre és döntéseinkre nézve, akkor ennél mindenképp többre van szükségünk. A két legfőbb kérdés: miért és hogyan buknak el a civilizációk általában? A tanuláshoz ugyanis mindenképp általánosításra van szükség, amelyet aztán saját esetünkre alkalmazhatunk. A fenti okok miatt sokáig csupán olyan elméletek születtek, mint például hogy a bukást az eluralkodó erkölcsi romlás okozza. Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez nem kifejezetten az a tudományos igényű egzakt megközelítés, amiből egyértelmű, vitathatatlan eredményekre vezet...

Az elmúlt évtizedekben az észrevehető válságjelenségeknek köszönhetően mégis született jó néhány olyan gondolat, ami hasznunkra lehet. Joseph A. Tainter könyve, a Komplex társadalmak összeomlása (The Collapse of Complex Societies) című opus épp ugyanezt a célt tűzte ki, és lehet mondani, hogy jelentős lépést tett az előbb leírtakhoz képest. Egy rövidebb cikkben online is megtalálható elméletének lényege, amelyet röviden úgy foglalhatunk össze, hogy a csökkenő hozadék elvét alkalmazta a emberi problémamegoldás folyamatára. Rövidnek ugyan tényleg elég rövid ez a megfogalmazás, de a könnyebb érthetőség kedvéért azért kicsit jobban kifejtem. A csökkenő hozadék elve egy a gazdaságban régen megfigyelt tényt ír le, azt, hogy adott erőforrások mellett az egyre nagyobb befektetés az arányosan elvárhatótól kisebb hasznot hoz. Például ha paprikát ültetünk, akkor az erőforrásunk az adott terület termőtalaja, a befektetés pedig az elültetett palánták képét ölti. Ha növeljük a területegységre jutó növények számát, akkor egy darabig arányosan növekszik a termés mennyisége is, egy adott pontot elhagyva azonban csökkenni kezd a növekmény. Ez a pont fajtánként eltérő, de mindegyiknél létezik egy olyan ültetési távolság, amelyen belül már zavarják egymást a növények, elszívják egymás elől a tápanyagokat, általában véve satnyábbak lesznek, és ezért kevesebb termést hoznak. Gyakran előfordul az is, hogy egy idő után a növekmény negatívba fordul, azaz a befektetés növelésével tulajdonképpen csökkentjük a kapott hasznot. Ebben a példában is ez a helyzet, az egymás hegyén-hátán levő paprikanövények közül némelyik óhatatlanul el lesz nyomva a többiek által, az ilyen egyedek pedig szinte vonzzák a kártevőket és betegségeket, amelyek aztán a szomszédaikra is átterjednek.

Tainter ezt a klasszikus elvet alkalmazta a civilizációk problémamegoldó mechanizmusára, amelynek általában egyik lényeges, megfogható eleme a bonyolultság növelése. Ha egy emberi közösség szembesül egy problémával, akkor előbb az egyszerű megoldásokat használja ki, majd a felmerülő újabb gondok miatt egyre bonyolultabb eszközökhöz nyúl. Ez történik a mezőgazdaságban, az iparban, a jogban, a harcászatban, a tudományban, és szinte minden területen, ami eszünkbe jut. A bonyolultság növeléséhez meg kell fizetni annak a költségeit pénzben, munkában, energiában és a ráfordított időben. Egy mai vadászgép és például egy lándzsa (vagy akár több ezer lándzsa) ára között is érzékelhető a különbség, de egy igazi modern részecskegyorsító költsége is összehasonlíthatatlan azokkal a kémcsövekkel, amelyekre néhány évtizeddel korábban volt szükség. A mai kor összetett, bonyolult mivoltát és a belőle fakadó nehézségeket senkinek nem kell bemutatni, valószínűleg ez szolgáltatta az ötletet az elmélethez, hogy egy adott civilizáció bonyolultságának növelésére érvényes a csökkenő hozadék elve, tehát az újonnan bevezetett komplex megoldások egyre kevésbé hatékonyak a közösség egészére nézve. A linkelt cikk ábráin látható néhány példa, de nem kell ehhez annyira messzire menni. Ugyan részletes, számszerű kimutatást nem tudok adni az EU helyzetéről, de ha azt mondjuk, hogy az uniós jogszabályok száma megtöbbszöröződött az elmúlt években (nyilván a hozzávaló jogászokkal együtt), akkor sejthetjük, hogy az aránytalanság elve itt is érvényes. Hasonlóan nagy öröm hallani, mikor új parlamenti bizottságot, ilyen-olyan szabályozó szerveket (stb.) hoznak létre a fejünk felett, a hatásuk ugyanis ezzel a mércével mérhető. Az elmélet szerint az igazi probléma azonban akkor következik be, mikor a negatív hozadék tartományába érünk, azaz hiába dolgozunk egyre többet, mégis egyre rosszabbul járunk. Ismerős? Nos, ilyenkor történhetnek összeomlás jellegű jelenségek, amikor a civilizáció egyes komplex rendszereket elhagyva egyszerűbb, fenntarthatóbb formát ölt. Mivel kisebb bonyolultság mellett egyszer már elérte az adott állapotot, a negatív növekmények tartományában a társadalom hajlamossá válik az oda való visszatérésre (ahogy azt a Tainter-cikk ábráján a B1-C1 és B1-C3 pont viszonya mutatja). Az átrendeződés az egyszerűbb formába az absztrakt világtól eltérően a valóságban igen fájdalmas folyamat is lehet, hiszen a korábbi fejlődés számos megbecsült jelképét sutba kell dobni, nem ritkán akár egész szervezeti rendszerekkel vagy akár központosított államokkal együtt.

Tainter számos történelmi példát megvizsgált ilyen szempontból, és kielégítőnek találta az eredményeket, azonban az elvnek vannak hiányosságai. Egyrészt kizárólag megfigyelésen alapszik, könnyen belátható mélyebb indoklás nélkül, másrészt az általa említett összeomlások (Róma, Mükéné, maják stb.) nem pillanatszerűek voltak, és nem is pár évtizedes időtartamnak feleltek meg, hanem több generáció alatt, hosszan játszódtak le. Harmadrészt pedig az összeomlás utáni egyszerűbb állapotból a modell szerint semmi akadály nem mutatkozik az újabb kibontakozásra, a felrajzolt görbe újbóli megtételére, tehát a teljes megsemmisülést ez az elv abszolút nem magyarázza. Ezen ellentmondások kiküszöbölése érdekében született J. M. Greer hasonló témájú elmélete, amely egy sokkal konkrétabb, szinte matematikai pontosságú rendszerelméleti megközelítésből vizsgálódik. Ennek részleteit most nem írom le, az angol tudományos publikációk szaknyelvéből kihámozva is túl nagy terjedelmű lenne. A legfontosabb eltérés, ami az igazi különbséget jelenti, az erőforráskorlátok figyelembe vétele, ennek köszönhető, hogy a folyamat nem mindig fordítható meg az említett módon.

Ha az összes szükséges erőforrást olyan mértékben használjuk, ahogy azt a természetes folyamatok rendelkezésre bocsátják, csak akkor lehetséges egy a fentihez hasonló ciklikus folyamat. A kínai császárság például több évezreden keresztül nagy dinasztiák és decentralizált időszakok hullámai közepette élte mindennapjait, a szilárd alapok, a fenntartható mezőgazdaság miatt azonban szinte változatlan formában képes volt fennmaradni (egészen addig, amíg az ipari civilizáció el nem söpörte, de ez már egy másik téma). Amennyiben viszont van olyan erőforrás, amelyből tényleges hiány lép fel a folyamat során, azt jellemzően csak máshonnan történő átcsoportosítással, durva beavatkozással lehet kezelni. Az emberi közösségek a hiány betöltésében látják a problémát, de ez más területeken aránytalanul nagy veszteségeket jelent a fenntartható felhasználás esetéhez képest. Ehhez hasonló volt a németek "szénből üzemanyagot" programja a második világháború idején, ami technikailag tökéletesen működött, csupán nagyságrendekkel drágább volt a szövetségesek olajtartalékainál, nemcsak a rossz hatásfokú átalakítás, hanem az ezzel lefoglalt ipari kapacitás miatt is. Ennél is jobb példa azonban az USA jelenlegi "ételből üzemanyagot" programja, amelynek keretében főként a learatott kukorica erjesztésével állítanak elő etanolt a gépjárműpark számára. Az így kialakul iparágnak nem kis szerepe van a rekordokat döntögető nemzetközi élelmiszerárakban, amelyeket viszont a hírekben nem nagyon reklámoznak. Vannak olyan szituációk, amikor demagógia megemlíteni az afrikai éhínségeket, ez a kérdés éppen nem oda tartozik... Ilyen körülmények között a bekövetkező összeomlás addig a pontig tart, amíg az "egyszerűsödés" következtében az erőforrások felhasználása annyira lelassul, hogy a korábbi hiány eltűnik. Mindez különösen akkor veszélyes, mikor maga a rendelkezésre állás is csökken, tehát a kérdéses erőforrás egyszerűen fogyóban van, mint a fosszilis erőforrások. Amikor a hiány mégis felszívódik, a társadalom ismét növekedésnek, fejlődésnek indulhat a régi úton, és sokan elhihetik, hogy minden rendben. Csakhogy mivel rengeteg értékes dolgot kidobtunk a szemétbe a legutóbbi válság alkalmával, mikor a menthetetlent akartuk menteni, és kevesebb nyersanyagunk is van, az újabb "kör" már alacsonyabb szinten fog bekövetkezni.  Végül pedig a fűrészfogakhoz hasonló lefolyású hanyatlás teljes megsemmisüléshez is vezethet. A ciklikus jelleg miatt nehezen meghatározható a folyamat eleje és vége, de általában így az azt megelőző fellendüléshez hasonló időtartamot emészt fel.

Megint eléggé eltévedtem az absztrakció világában, hogy néz ez ki a valóságban? A 2008-as gazdasági válság egyik elég fontos eseménye volt a kőolaj árában bekövetkező ideiglenes árrobbanás, amit részben a korábbi posztokban említett spekulatív hatások idéztek elő. Egy hordó kőolaj ára 147 dolláron tetőzött 2008 nyarán, mielőtt az amerikai tőzsde megroppant volna. Amikor aztán a válság miatt a termelés visszaesett az egész világon, a kereslet csökkenése miatt 2009 elején az ár 35 dollárig esett. Azóta is zajlik a kilábalás (legalábbis így hívjuk), az országok próbálnak növekedni, az olajár megint 100 dollár felett van. Lassan eljön a kritikus pont, amikor megint közvetlen gondjaink lesznek. Ha azonban a görbére nézünk, a fűrészfogakat gondolatban kisimítva átlagosan drágulást látunk. Valószínűleg ez a csiki-csuki játék játszódik le majd szinte minden területen, és igencsak oda kell majd figyelni, hogy egy-egy viszonylag hosszabb fellendülés idején ne mindenki higgye el, megszabadultunk a hanyatlástól. Már ha ez lehetséges egyáltalán. A 70-es évek energiaválságai után a közvélemény mindenhol elhitte, hogy a korlátok megszűntek, még csak generációváltás sem kellett hozzá. Nálunk kevésbé volt érezhető ez a folyamat, a nyugati világban azonban az emberek kitörő örömmel számoltak le a takarékosság érdekében bevezetett intézkedésekkel, amihez a kormányzat is nagyban hozzájárult. Jimmy Carter annak idején jelképes okokból napkollektort szereltetett a Fehér Ház tetejére, amit Reagan aztán 9 év múlva lebontatott, addigra senki nem emelt szót ez ellen.

A hanyatlás folyamata egy annyira általános jelenség, hogy nemcsak civilizációkra, hanem birodalmakra, egyes iparágakra, vagy akár természeti jelenségekre is alkalmazhatjuk. Hogy egyet mondjak, ezen a héten újabb hír látott napvilágot a légi közlekedésben tapasztalható viszonyokról. Nemcsak a Malévvel volt gond, elemzők szerint az európai piac a közeljövőben a cégek nehézségei miatt akár három szereplősre is szűkülhet. Amit pedig csak sejtetnek a cikkben, az az, hogy az általuk nyújtott szolgáltatás is valószínűleg különböző lesz, mivel csak a gazdaságos járatokat tartják majd fent. Talán ezek a vállalatok kihúzzák még jó pár évig, de a következő lépés sem várat magára örökké. Ami feleslegessé válik, azt időről időre le kell írni. A légitársaságok különösen érzékenyek, és nincsenek túl nagy tartalékaik, ezért ez az iparág gyors "landolásnak" néz elébe, a több lépcső mégis megfigyelhető. A globális emberi társadalom tartalékai ennél szerencsére arányosan is jóval nagyobbak.

Viták alapját képezheti a kérdés, vajon melyik időszak volt az ipari civilizáció fénykora. Legtöbben persze a közgondolkodás által sugallt módon a saját korunkat említenénk meg, de jó érvek szólnak a 19. század mellett is. Ha csak Európát tekintjük, akkor viszont kézzelfogható különbséget látunk az egy-másfél évszázaddal ezelőtti állapotok javára. Az európai központú birodalmak nyíltan uralták és igazgatták a lakható földfelszín igen nagy részét, az akkori kor Amerikája, a Brit Birodalom vezetésével. Az ipari termelés legnagyobb részét az itteni hagyományos gyárak adták a világnak. Az európai tudomány, a művészetek, a zene, az irodalom egyaránt maradandót alkotott, rengeteg mai napig álló építészeti remekmű származik ebből az időszakból. Azonban a britek csillaga a jelenlegi USÁ-hoz hasonlóan a 20. század elején már lefelé ívelt, az utódlásra pedig több állam jelentkezett, köztük legerőteljesebben a feltörekvő Németország. Az összeütközés történelem, a következő 30-40 év háborúinak köszönhetően Európa a leírtak legtöbbjét elveszítette, a valódi központ pedig mind politikailag, mind gazdaságilag, mind kulturálisan nagyrészt más földrészekre került. Ezen az azóta eltelt 6-7 évtized újjáépítése sem segített. Európa volt az ipari forradalom otthona, innen indult az egész, törvényszerű hogy a hanyatlása is előbb következik be. Érdemes arra gondolni, mennyivel előbb merültek ki itt az erőforrások, és hogy manapság a földrész energiakérdésekben szinte teljesen függő viszonyban áll külső termelőkkel. A világháborúk időszaka volt az első lépcső, és az itteniek számára talán (remélhetőleg) a legfájdalmasabb is. A második fok, ami mostanság vár a világra, ennek az édestestvére lesz. Még maga a konkrét helyzet is hasonló, az USA egyes privilégiumait ugyanis már több állam is megkérdőjelezi. Abban bízhatunk, hogy Európa eléggé a perifériára került már ahhoz, hogy a fő frontok elkerüljenek minket, ezáltal a közvetlen károk kisebbek lehetnek.

Viszont a néhány évtizeden belül kialakuló új stabil állapot már aligha tud fenntartani a britekhez és az USÁ-hoz hasonló világbirodalmakat. Míg Anglia annak idején Londonból kormányozta a lakható földfelszín egynegyedét, az USA körmönfontabb módokon, titokban (vagy nem is annyira titokban) támogatott diktátorokkal, puccsokkal, gazdasági manőverekkel és "szövetséges" államokban elhelyezett katonai és tengerészeti bázisokkal teszi ugyanezt. (Muszáj megemlítenem: a rómaiak is szövetségesnek hívták a behódoltatott itáliai népeket...) A következő domináns nagyhatalom, legyen az Oroszország, Kína, vagy bárki más, könnyen lehet, hogy csak lokálisan, illetve alacsonyabb technológiai szinten álló ellenfelekkel szemben szerez majd előjogokat, ahogy annak idején a spanyolok tették. Ez a hanyatlás útja.

E blog keretein belül arra keresem a választ, mit tehetünk ebben a helyzetben, hogyan kell reagálnunk az elkerülhetetlen változásokra. Ezt a kérdést több szinten is meg lehet válaszolni. Ami elsőként meg kell hogy ragadja a figyelmünket, az a személyes kihívás, az hogy esetleg olyan károkat kell majd elviselnünk, olyan tetteket kell majd véghez vinnünk, ami soha nem is jutott eszünkbe ezelőtt. Le kell számolnunk azokkal a mentális gátakkal, amelyek esetleg akadályoznak a szükséges döntések meghozatalában, amikor azokra szükség van. A következő szint a családokhoz, kis közösségekhez fűződik, ez akár egy településig is terjedhet. Az ipari forradalom előtt a falu volt a nép "mértékegysége", az elsődleges összetartozó gazdasági elem, ez a fajta gondolkodás a jövőben is egyre fontosabb szerepet kap majd. Végül, de nem utolsósorban országos súlyú érveket és döntéseket pedzegető posztokat is megengedek majd magamnak, mivel egyrészt az ország kormányzásának módja és eredményessége ilyen időkben is mindannyiunk életére közvetlen kihatással van, másrészt úgy érzékelem, hogy legtöbbünkben a közös hazából fakadó összetartozás érzése is ott munkálkodik. Mindeközben nagy hangsúlyt kell fektetni arra, mi az, amit ne tegyünk, különösen azért, mert a legtöbb tett, amit folyamatosan elkövetünk, és a legtöbb elv, amelyben hiszünk, pontosan ebbe a kategóriába sorolható. Ugyanakkor ellenkező, aktív irányba is teszek majd lépéseket. Ezekhez nagyobb bátorság kell majd, ugyanis nagyrészt én is mostanában ismerkedek velük. Félreértés ne essék, ez nem azt akarja jelenteni, hogy vizet prédikálok, miközben bort iszom, hanem azt, hogy az általam hasznosnak és előremutatónak tartott dolgok jellemzően hosszú távú energiabefektetést igényelnek. Ezeknek a gyümölcse számomra még nem minden esetben érett be, de úgy gondolom, hogy életmódváltás esetén a kezdeti lépések ha nem is a legnehezebbek, de a legfontosabbak. A következő posztban arról lesz szó, mi az elsődleges elv, amelyben érdemes gondolkodnunk.

Érdemes élni

Amikor elkezdtem írogatni ezt a blogot, néhány dolgot határozottan szerettem volna elkerülni. Ezek közül nem az utolsó helyen szerepelt az a törekvés arra, nehogy az idetévedt olvasó véletlenül valamilyen paranoiának, hisztériának vagy mániás depressziónak lássa az egész oldalt. Bízom benne, hogy eddig ezt nagyjából sikerült teljesíteni, a problémákkal, jelenségekkel, amelyekről szó volt, mindannyian szembesülünk valamilyen formában. Ezzel együtt részben a biztonság kedvéért, részben pedig azért, mert előbb-utóbb úgyis sor kerülne rá, úgy érzem, eljött az idő, hogy konkrétan írjak valamit arról is, mit várok a jövőtől. Akik ismernek, azok tudják, hogy - finoman szólva - nem igazán illik hozzám az égő szemű próféta szerepe, a célom most sem az apokalipszis érkezésének kihirdetése lesz, valójában éppen ellenkezőleg, ellene fogok érvelni. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi életmódunkkal és mindennapi környezetünkkel hosszú távon lehetne tervezni. Ha egyszerűen, vagy inkább közhelyesen akarnám kifejezni, akkor azt mondanám, "semmi nem fekete vagy fehér". A fekete-fehér jellegű duális gondolkodás persze messze nem egy elszigetelt jelenség manapság, elég ha csak a mindennapos politikai szerepjátékra gondolunk. Az is sokszor előfordul, hogy az ilyen látványos ellentétek két oldala között lényegi különbséget az egymásra mutogatás dacára mélyebb szinteken alig tudunk felfedezni. A látszólag ordító különbségek ellenére az apokaliptikus látomások és a töretlen haladás kettőssége is ide sorolható.

Korábban volt már szó arról, hogy az ipari civilizáció korlátokhoz való hozzáállása nem sokban különbözik a gazdasági buborékoktól, a lényege pedig egy rövid mondatba foglalható: "ami most történik, az különleges, valami más, mint eddig bármi". Tehát a más esetben számításba jövő korlátok egyszerűen nem számítanak. Ez jellemzően összefügg azzal is, hogy felcseréljük az okot az okozattal. Így lehetséges, hogy a történelem tanulmányozása során civilizáció kifejlődésének eredményeire koncentrálunk, mint a társadalmi változások vagy az ipari forradalom, míg az alapját, azaz az elérhető energia nagy mértékű növekedését csak utólag konstatáljuk, mintha következmény lenne. Szintén elveszítjük annak a lehetőségét, hogy más civilizációk sorsát vezetővonalnak tekintve bármilyen értelmes következtetést vonjunk le a jövőről. Ha csak ezt az elvet követjük, akkor nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, és minden trend és folyamat csupán az eddigiek folytatása lehet. Aki azt gondolja, hogy a haladás a történelem hajtóereje, és ez szükségszerűen a mai állapotokhoz vezet, annak a hitét felettébb nehéz megingatni. Mi itt Magyarországon abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a haladás diadalittas száguldása sok kínos vargabetűt írt le, ezért az egész gondolat talán kevesebb embert visz zsákutcába, mint nyugaton. Persze ez a "szerencse" jó néhány elveszített háborúval, határaink áthúzásával, és ilyen-olyan birodalmak szinte folyamatos nyomásával és megszállásával járt együtt, de végül úgy tűnik lehetnek jó oldalai is.

Akárhogy is van, a kétkedők mellett a haladás feltétlen hazai híveinek is szól a legtöbb itt leírt gondolat, hiszen jelenleg ők jelentik a túlnyomó többséget. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy magamat nem közéjük sorolom, ezért is kritizálom a fennálló rendszert. Más részről viszont a világvége-elméletek pártolóitól nem kevésbé el szeretnék határolódni, mivel ez a vonulat is ugyanabból az elvből táplálkozik, azaz a saját egyszeri kivételességünk tudatából. Ilyen elméletekből számos példa akad, csak kicsit szét kell nézni hozzá. Leglátványosabban a mozikban és a tévében jelennek meg, újra és újra belefut az ember ilyen jellegű filmekbe, a százféle aszteroida becsapódásával foglalkozó történeteket a tévék például folyamatosan "melegen tartják", nyilván nem véletlenül, a nézettségük garantált. De végeredményben minden katasztrófafilm ide sorolható, akár egy hajó süllyed el, akár egy épület omlik össze a lángokban. A lényeg az, hogy egy gigantikus, lélegzetelállító katasztrófa során a megszokott, de valójában érdektelen embertömeg nagy része elpusztul, majd a veszteség fájdalmas, de azért megfelelően gyors leírása után a kevés túlélő új esélyt kap egy új, valódi, teljes életre. Nem csak a filmekben lelhető fel mindez, a klímaváltozást körüllengő hisztéria például nyugodtan ide sorolható, és ez valószínűleg sokat árt maguknak a valódi érveknek és érvelőknek, akik foglalkoznak a kérdéssel. Bár ha belegondolok, tulajdonképpen ebből is készült film. A klímaváltozási elmélet ellenzőinek nagy segítség, hogy ezek a világvége-történetek tematizálják a vitát, így a valódi érvek helyett ezekkel foglalkozhatnak. A Golf-áramlat pár hét alatt történő megfordulását pár nagyságrenddel könnyebb megcáfolni, vagy akár kigúnyolni, mint az egyre sűrűsödő klímakatasztrófákat vagy egyéb statisztikai tényeket. Szintén egy kasszasiker foglalkozott a maják naptárában szereplő 2012-es dátummal, ami megint csak közszájon forog, az a tény pedig, hogy semmi alapja nincsen magának az alaptételének sem, nem sok vizet zavar. Ami azt illeti, amellett, hogy a naptárban számos későbbi dátum is szerepel, a maja kultúra ismerői, és a maják örökösei is határozottan tagadják, hogy annak bármi köze lenne ehhez a mítoszhoz. Ellenkezőleg, ez a mai kultúránknak egy igencsak jellemző eleme.

Sajnos olyanok is beleeshetnek a csapdába, akik jó úton indulnak el, amikor meglátják és elismerik a társadalmunk, gazdaságunk, viselkedésünk hibáit és ellentmondásait. Így nem keletkezik számukra semmilyen előnyös különbség a problémákat a szőnyeg alá söprő társaikhoz képest, mert azokból teljesen téves végkövetkeztetést vonnak le. Ami még különösebbé teszi a helyzetet, hogy őket sem éppen ujjgyakorlat meggyőzni arról, hogy tévednek, és ahhoz teljesen más megközelítés szükséges. Az ebbe az irányba történő következetes érvelés legnagyobb mestere John Michael Greer, aki az oldalt a hasznos linkek közt szereplő blogja mellett könyvben is foglalkozik a témával, igaz, ez magyar nyelven aligha fog megjelenni. Számos gondolatot merítettem tőle a mostani poszthoz.

Az egyik legkézenfekvőbb érvelés talán az lehet az apokaliptikus tanítások ellen, ha egy kalap alá vesszük őket legnagyobb ellenfelüknek kikiáltott mindennapi, uralkodó nézetekkel. Ez nem is különösebben nehéz, mivel ahogy korábban is említettem, alig rejtett módon magukénak vallják e gondolati rendszer alaptéziseit. Igen, megint a modern ember hiábavaló gőgjéről van szó, amely minden ok nélkül leszögezi, hogy az amerikai-nyugat-európai életmodell nem bukhat meg úgy, mint ahogy megbukott a középkori rendszer, a római, a babiloni, az inka, vagy épp a maja. Nem ismerjük el, hogy a mai világunk ugyanaz, mint ükapáink vagy az ő ükanyáik világa volt, pedig a különbség csupán mennyiségi és nem minőségi. Többen vagyunk, több dolgot égetünk el, több tárgyat és szolgáltatást hozunk létre, többet tudunk a fizikáról, messzebb látunk a világűrbe. De nem vagyunk jobbak, nem vagyunk erősebbek, és bizony nem vagyunk még okosabbak sem. Több információt kapunk a mesterséges környezetünktől, de elenyészően keveset értünk a természetből. Talán tovább élünk, de nem vagyunk boldogabbak. Aki ezt el tudja fogadni, az igen fontos lépést tett, hogy kilépjen nem csak a töretlen haladás, hanem a tömeges, azonnali csapások képének bűvköréből is. Hiszen milyen könnyű például azt mondani, hogy az emberiség a bűnei miatt fog keserű és végzetes bűnhődést fog megélni. Így legalább az elkövetett gazságok - legyenek azok a természettel, egymással vagy ki tudja mivel szembeniek - olyan léptékűek és minőségűek, melyekre valamilyen kifacsart módon mégis büszkék lehetünk. Einstein mondása volt: "Nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják vívni, de a negyediket botokkal és kövekkel." Létezik ennél nagyképűbb megfogalmazása a modern kornak? Az ember képe, aki olyan hatalmas, hogy elpusztítja maga körül a világot, és csak saját tettei okozhatják a vesztét, sokak szemében megéri a veszteségeket. Legfőképp persze akkor, ha azokat az áldozatokat másoknak kell felvállalniuk, ahogy az a filmekben is rendre történik. A főhős, vagy legalábbis egy kis csoport élete ugyanis mindig jobb életre virrad a katasztrófa után, és senki sem képzeli magát a szénné égő, porrá zúzódó vagy keményre fagyó arctalan tömegek szerepébe. A Föld népességének növekedésével egyébként az emberi élet értékében is gyors infláció következett be, ezt már a múlt század folyamán megfigyelhettük.

Az egész gondolat kényelme azonban túlmutat ezen a gőgön. Szándékosan kényelmet írtam. Amikor a valódi életünk problémáit nem vagyunk képesek megoldani, de néha megérteni sem, akkor a beütő Armageddon pusztításának gondolata kifejezetten felüdítő lehet. Ez a mai gondokkal való tényleges törődés elutasításának egy nem különösebben bonyolult formája, kiszakadást jelent a gyötrő mindennapokból. Hiszen a csapások túlélői számára - bár kevesen maradnak majd - ezek a gondok megszűnnek, és egy sokkal jobb világ következik. És persze mindannyian reménykedhetünk, hogy mi éppen kimaradunk a "szórásból", még ha véletlenül is. Sokan emlékezhetnek az ezredforduló előtt lejátszódott Y2K hisztériára. A számítógépek nagy részének dátumkódolásában az évszámok takarékossági okokból  két számjeggyel szerepeltek, így amikor 99-ről 00-ra történő váltás következett, a programok úgy érzékelték volna, hogy 1900-at írunk, ez pedig számos szervezési, biztonsági kérdésben jóvátehetetlen károkat idézett volna elő. A sok "volna" annak köszönhető, hogy a valóságban a problémával mindenki tisztában volt, így a felkészülésre rászánták a megfelelő erőforrásokat, ennek köszönhetően pedig lényegében semmi nem történt. Az Y2K hívők az atomháborútól elkezdve a pénzügyi megsemmisülésig minden forgatókönyvet leírtak, mert eleve azt feltételezték, hogy senki nem tesz semmit az ügyben. Aki a világvégét várja, ugyanígy elutasít minden tevékenységet, és minden eredményt, amelyet azokkal el lehet érni. Nem mellesleg bárki megengedheti magának, hogy megnézzen ezzel foglalkozó filmeket, vagy titkon ápolja a gondolatot anélkül, hogy bármit is tenne, vagy egyáltalán komolyan venné. Hiszen miért is nézte volna meg a Holnaputánt annyi ember, ha nem szórakoztatta volna őket?

Ami előttünk áll, az nem kényelmes, semmilyen szempontból, épp ellenkezőleg. Ugyanakkor valószínűleg arra sem kell számítanunk, hogy térdig gázolunk majd a holttestekben. Amikor erről beszélünk, akkor bizonyos mértékig érdemes felhívni a figyelmet már a szóhasználatra is, a jövőre nézve ugyanis bizonyos kifejezések félrevezetőek lehetnek. Például a "válság" szó sokaknál feltételezi az ideiglenességet, a kilábalás jelenlevő lehetőségét, a helyzetünk leírására szigorúan véve ezért nem alkalmas. Egyes területeken, mint a pénzügyek, vagy a nagyhatalmi játszmák, valóban válságokról van szó, de általában véve annál nagyobb volumenű történet részesei vagyunk. Ugyanígy az "összeomlás" kifejezés sem jó, mert a korábbi bekezdésekben taglalt  gondolatokra vezet. A helyes válasz, amit keresünk: "hanyatlás".

Két fontos dolog miatt hasznos az előzőekhez képest, ha ennek értelmében gondolkodunk. Egyrészt a hanyatlás magában foglalja az egész jelenség ciklikus jellegét, és nem kendőzi el azt, hogy ez a folyamat várható, általában véve kiszámítható, és megfelel több tucat másik példának. Ami felszáll, az lehull, ez minden. Másrészt az időbeli dimenziónak is mértéket ad, mivel a hanyatlás jellemzően a fellendülés időtartamához hasonlóan hosszú ideig tart. Mit jelent ez?  Az apokaliptikus forgatókönyvek szerint az események mind egy rövid időtartam alatt játszódnak le, így a túlélők számára rendelkezésre állnak a rendszer mindazon tartalékai, melyeket e rövid idő alatt egyszerűen nem lehetett kiaknázni. A 1348-50-es európai Fekete halál a népesség felét kiirtotta, az életmód alapjait azonban közvetlenül nem változtatta meg, a társadalmi rend gyakorlatilag sértetlenül fennmaradt. Nem volt ideje kifejlődni olyan folyamatoknak a pusztulás farvizén, melyek a feudális berendezkedést befolyásolni tudták volna. Bár drasztikus vérveszteséggel nem járt, példaként felhozható még a Szovjetunió összeomlása is, amelyből az oroszok 10 év anarchia után egy olyan birodalmat hoztak létre, amely minden bizonnyal fölé fog kerekedni az összeomlást előidéző Amerikának. Az országuk nyersanyagai, például a kőolaj és földgáz, még mindig megvannak, ahogy azt egyébként nekünk nagyon is észben kell tartanunk. Az egyszeri katasztrófákból, bármilyen borzalmasak legyenek is, a túlélők ki tudnak lábalni, és visszatérni a korábbi életükhöz, hasonló körülmények közé. Ezzel szemben a hanyatlás lassú folyamat, amely a hétköznapi élet gondjai mögött alig észrevehetően húzódik meg. A most megszülető generációnak egész más gyermekkora lesz, mint ami nekem volt, a továbbiakra pedig ez még inkább igaz... Róma hanyatlása 350-400 évig tartott, és ezalatt az összes mozgósítható gazdasági, társadalmi, katonai tartalékát felemésztette, olyannyira, hogy az utolsó császár trónfosztása nem is számított sem grandiózus, sem váratlan eseménynek, a birodalom egyes korábban jólétben élő tartományai pedig addigra szinte elnéptelenedtek. A hanyatlás általános folyamatáról a következő bejegyzésben szeretnék részletesebben írni, de talán az látszik, hogy a természeti korlátok lassú színre lépése egész más jellegű hatásokat fejt ki, mint a világ vége, bár ezeknek a kegyetlensége talán még kevésbé ad okot arra, hogy fellélegezzünk.

Aki hisz a végítélet közeli eljövetelében, annak csupán egy különös kettős életre van lehetősége. Első megfontolásból törődnie kell a jelenlegi életmódjával és kapcsolataival, miközben azokat teljesen hiábavalónak és veszendőnek gondolja, mert szüksége van rájuk mindaddig, amíg a vég el nem jön. Ennek az időpontja pedig nem tudható pontosan. (Ami azt illeti, létezett már pár mozgalom, amely megpróbálkozott dátumok kijelölésével is, jellemzően elég kis sikerrel. Az adventista egyházat például többször is kellemetlenül érintette az utolsó ítélet elmaradása, ez nem vetít előre túl sok jót a 2012 mítoszban bízók számára...) A másik fontos vonulat az előkészület a katasztrófára, ami pont a társadalomtól való elszigetelődést követelné meg. Egy hirtelen csapás túlélésére a legbiztosabb módszernek sokak számára ugyanis az elrejtőzés tűnik. Általában így indulnak ki: "10-ből 9 ember meg fog halni, csak ki kell védeni, hogy én közéjük kerüljek". Bunkerek építése, nagy mennyiségű konzerv felvásárlása, fegyverek, lőszer beszerzése. Ahol az átlagemberek megengedhetik maguknak a hasonló különcségeket, ott általában meg is jelennek, mivel paranoiás emberekből soha nincs hiány, Amerikában például kifejezett hagyománya van, elkezdve a hidegháborús bunkerekkel.

Ha azonban folyamatos hanyatlás következik az ideiglenes anarchia helyett, akkor mindez felesleges, sőt, a felhalmozott értékek és az elszigeteltség inkább potenciális célponttá tennének minket. Ráadásul az említett kettős játék, a mások előtti titkolózás és a kötelező gyanakvás sem tesz jót senki egészségének vagy közérzetének. Ezt a hangulatot egyáltalán nem vallom magaménak, sőt, ki akarom küszöbölni, szeretnék valamilyen szinten párbeszédet indítani ezekről a kérdésekről. Ez nem könnyű számomra sem, de épp ezért igazi kihívás, ha sikerre tudnám vinni, akkor sokat várnék tőle. Nem az a célom, hogy bárkit depresszióba kergessek, lelombozzak vagy elítéljek. Bár a témát vidámnak egyáltalán nem lehet mondani, mégis azt gondolom, hogy épp ellenkezőleg, a kilátástalanságból való kitörés, és az emberhez méltó élet az, amit propagálok.

Mit mutat ez a nézőpont a mindennapokat tekintve? Folyamatos tevékenységet, mentális erőfeszítést, fizikai munkát, alkalmazkodást jelent. Ezen kívül életképes helyi közösségeket, őszinteséget, egymásra utaltságot és bizalmat. A mai gondok ugyanis, amelyekre szemlátomást nem találjuk a választ, nem távoznak maguktól, bizony nekünk kell őket megoldani, méghozzá drasztikusan változó körülmények között, a hanyatlás ideje alatt. Az egészről egy régen egy diáklapban olvasott szójáték jut eszembe: 

"Volt egyszer négy ember: Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Mindenki tudta, hogy Valakinek meg kell csinálnia egy munkát. Bárki megcsinálhatta volna, és végül Senki sem csinálta meg. Az eredmény az lett, hogy Mindenkinek el kellett vállalnia a dolgot, hogy Bárki elégedett lehessen, és Senki nem tagadhatta, hogy Valaki nem tett meg mindent, amit tudott."

Az iménti kérdés után felsorolt dolgok érdekes módon egybeesnek azokkal, aminek hiányában vagyunk, és amelyeknek a hiányától jelenleg szenvedünk. A történelem során a legtöbb korban ezekből mind-mind többre volt szükség, és most újra ilyen idők jönnek. Ahhoz, hogy kitörjünk a jelenlegi helyzetből, először el kell ismernünk ezt, közvetlenül utána pedig akcióba lépni, valóban változtatni. Ugyanis amivel szemben állunk, az nem egy apokalipszis, amelyeket csupán baljós előérzetek, morális romlás vagy misztikus jóslatok jeleznek előre, és az egyszeriségével csak a kiszámíthatatlansága veszi fel a versenyt. Nem, a jövőnk csupán a múlt és jelen szerves következménye, melynek főbb tulajdonságait a múltból és a természet más részeiről vett analógiákkal viszonylag pontosan körül tudjuk írni. A valódi felkészüléshez viszont arra van szükség, hogy számos kialakult szokásunkat megváltoztassuk, sok preferenciánkat megfordítsuk, és mindenekelőtt arra, hogy felfogjuk: egyszerűen ez az életünk, és nem adhatjuk alább, minthogy mindent megteszünk a boldogságért. Amíg erre megvan a lehetőségünk, addig nagyon meg kell azt becsülni. Nem tagadom, hogy lesznek szomorú posztok a továbbiakban, és valószínűleg vidám jóval kevesebb. Bár próbálom megtalálni azokat az ironikus pontokat, amelyeken mosolyogni lehet, a téma mégis kegyetlenül kemény.  A jövőkép viszont, amit mindannyiunk, és személy szerint magam előtt látok, nemcsak hogy nem elviselhetetlen, hanem kifejezetten érdemes a küzdelemre.

A változatosság gyönyöréről

Nem voltam könnyű helyzetben, mikor a mai bejegyzés témáját kiválasztottam, ugyanis az elmúlt hét nap több eseménye is anyagot szolgáltathatna hozzá. Például a péntek negatív szenzációja, azaz hogy a Malév sorsa bevégeztetett, mindennél világosabban kellene hogy mutassa a jelenlegi válság jellegét. Egy légitársaság költségeinek nagyságrendileg 70-75%-át az üzemanyag adja, így az olajipari trendekre ez az iparág különösen érzékeny. Mivel a kőolaj ára az elmúlt 10 évben ötszörös növekedésen ment keresztül, nem meglepő, hogy az eleve veszteséges Malév nagy bajba került. A sajtó szokás szerint az egymásra mutogató politikusokkal van elfoglalva, és közben mintha elsikkadt volna ez az apróság, amely az egész privatizációs/segélyezős/államosítós játék mélyebb alapját adta. A Malév, mint a szocializmusból örökölt nagyvállalat, soha nem a hatékony működés mintaképe volt, a presztízs, a kényelem és a fapadosokkal szembeni minőségkülönbség pedig így egyre kevésbé volt finanszírozható, ezért került előbb sorra, mint jó néhány vetélytársa. Michael C. Ruppert egyik kedvenc mondása: "Ha egy medve rátámad a kempingre, ahol alszol, a meneküléshez akkor sem kell gyorsabbnak lenned a medvénél. Elég ha gyorsabb vagy, mint a leglassabb táborlakó." Most a magyar nemzeti légitársaság volt a leggyengébb piaci szereplő, de ez nem jelenti azt, hogy a riválisai elkerülik ugyanazt a végkifejletet. A légi közlekedés hanyatlása az olajhozamcsúcs egyik első közvetlen megnyilvánulása, de ezt akár múlt időben is írhattam volna.

Ami azonban inkább megragadta a figyelmemet ezen a héten, az az Európára zúduló hideghullám. Jómagam nem kedvelem a fagyot, sem a havat, ezért nem bántam az eddigi enyhe telet, azonban kissé paranoiás módon tartottam tőle, hogy februárban és márciusban meglesz annak a böjtje. Sajnos nem érte meg aggódni, mert nem segített semmit a dolgon... A nagy hidegben az ember észreveszi, mennyivel többet kell fűtenie, hogy ugyanazt a kényelemérzetet elérje, mennyivel könnyebben fogy a gáz vagy a fa. Ilyenkor szinte lehetetlen azokra a forró nyári napokra gondolni, mikor épp hűtésre van szükség ugyanehhez a kényelemhez. Ha azonban egy kis erőfeszítéssel mégis visszanézek a kánikulára, az eszembe juttat egy korábbi bejegyzésemben nem kifejtett gondolatot. Akkor a befejezés részeként ezt a két tételmondatot fogalmaztam meg: "Valójában az emberiség mai globális civilizációjának sikere a hőtani törvények kihasználásán, az azoknak való teljes behódoláson alapult. A természet nyilának gyermekei vagyunk, épp ezért lenne igazán kicsinyes, ha a ugyanez a nyíl sebezne halálra minket." Az idézetet nem azért hoztam fel, hogy ismét gyönyörködjek a hőtan második főtételének tetszetős metaforájában, hanem azért, mert most közvetlenül láthatjuk, az emberi faj miért is tekinthető az élharcosának.

A második főtétel, ahogy arról akkor szó volt, azt mondja, az energia elszigetelt környezetben mindig a nagyobból a kisebb koncentrációjú formájába alakul át, a rendszerben elvégezhető hasznos munka mennyisége pedig csökken. Az állítás két fele valójában ugyanazt a folyamatot fejezi ki más szavakkal, az is kiolvasható belőle, hogy az elvégezhető hasznos munka a rendelkezésre álló energiafajták koncentrációkülönbségéből ered, ez a különbség pedig mindig csökken. Mit jelent ez? Például azt, hogy fűtés szempontjából semmire nem megyünk azzal, ha a hűvös szobánkban van egy hordó, amely azonos hőmérsékletén tárolt 100 liter vizet tartalmaz. Miért is mennénk? Viszont ha a víz akár csak néhány fokkal melegebb, az már segít felfűteni a lakást, ugyanis átadja a hőt a környezetének, miközben a koncentrációk, azaz a hőmérsékletek különbsége kiegyenlítődik. A számunkra hasznos munka az, ami a tartályt körülvevő gázrészecskék gyorsabb mozgását, és így a gáz hőmérsékletének növekedését okozza; ennek mennyisége  folyamatosan csökken és idővel eltűnik. A hordó "kihűl". Valójában még ez a víz is jelentős energiatartalommal bír, de egy szoba fűtésére csak akkor alkalmas, ha a környező levegő hidegebb nála. Ugyanez a jelenség minden hőtani folyamatban (tehát lényegileg minden nekünk fontos folyamatban) megjelenik, a különbségek kiegyenlítődése az, ami jellemző a világunkra. A testek, amelyek mozognak egymáshoz képest, magukra hagyva lelassulnak, működik a közegellenállás és a súrlódás. Az összezárt gázok nyomása és hőmérséklete kiegyenlítődik. A víz is azért áll meg vízszintesen, mert így van a legkisebb különbség az egyes molekulák helyzeti energiái között.

Az emberi faj - csakúgy mint általában véve az élet a Földön - kiemelten a különbségek kilapítására szakosodott. A most különösen szembetűnő példa a fűtött terek hőmérsékletének egyenletes értéken tartása. Az év minden napján, 24 órában. Korábbi korszakokban, amíg az olcsó fosszilis energia nem állt rendelkezésre, a legtöbben nem fűtötték be az egész lakást, és azt is csupán néhány óráig a legfontosabb esti időszakban. Nem is volt az régen, mikor a szülők lefekvés előtt felmelegített téglát tettek a gyerekek lábához, ami sokáig megtartotta számukra a hőt éjjel. De ennél is durvább a nyári légkondicionálás hatása. 20 évvel ezelőtt a villamos hálózat egyes részeinek karbantartási munkáit a téli csúcsidőszakon kívül az év minden szakaszára lehetett ütemezni, mivel a többi időszakban jelentősen kisebb volt a fogyasztói teljesítményigény, így egy-egy vezeték lekapcsolása biztonságosan kivitelezhető volt. Az évek múlásával azonban ez megváltozott, a belső terek nyári hűtése annyira "felturbózta" a nyári fogyasztást, hogy az üzemeltetők már a téli csúcsidőszakhoz hasonlóan kezelik. Tehát a légkondik nyáron elviszik közel ugyanazt az energiát, mint télen a fűtés. Egyenlő hőmérsékletet akarunk teremteni magunk körül, és ezért óriási mennyiségű energiát áldozunk fel. Pedig egy-két nemzedékkel korábban enélkül is egészséges, teljes értékű életet éltek az emberek, sőt, talán megkockáztathatom a kijelentést, hogy a tűréshatáruk, a tartalékaik is jóval nagyobbak voltak.

Ehhez kapcsolódik, hogy az évszakok mesterséges kiiktatását az étrendünkben is kifejezésre juttatjuk. Paprikát eszünk januárban, sonkát eszünk augusztusban, mindent akkor, amikor kedvünk tartja. Az, hogy minek van szezonja, legfeljebb az árakon látszik valamilyen mértékben. A múltban - a kőolaj alapú globális élelmiszer-kereskedelem előtt - az emberek étrendje a mezőgazdasági munkákhoz igazodott, télen például a novemberi disznóvágások termékeit fogyasztották a korábban "eltett", azaz saját felhasználásra tartósított savanyúsággal, lecsóval, kompóttal, vagy lekvárral. Ez a kalóriadús táplálék, sőt, akár az időszakosan felhalmozott zsírréteg is, segített a hideg téli időjárás elviselésében. Talán itt érdemes megjegyezni, ha valaki nem tudná, hogy a kalória az energia egyik mértékegysége, se több, se kevesebb. Ha a bevitt kalória mennyiségét csökkentjük, azzal nem mérget vonunk el magunktól, hanem a minden tevékenységünkhöz szükséges energia mennyiségét szabályozzuk le. A tél végi farsangi mulatozást a böjti időszak követte, amelyet bármennyire is babonának vélne az ember elsőre, kritikus szerepe volt a szervezet felfrissítésében a téli időszak leírt étrendje után. Valamit azért mégis értettek akkoriban az "ősök" az élethez, nem igaz? Ezek után aligha csodálkozunk, ha az akkori ételek, melyek kifejezetten szezonális fogások voltak, mai körülmények közt nem felelnek meg. Nem a magyar konyhával van a baj, mint ahogy azt elég nagy divat hangoztatni, hanem az életmódunkkal. A magyar konyha hibája csupán annyi, hogy a nehéz ételeket, melyekre télen és például a kemény mezei munkák elvégzésének idején volt szükség, olyan finoman tudja elkészíteni, hogy a munkák elhagyása után, azaz ma is ragaszkodunk hozzá. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb hatású és legkarakteresebb nemzeti konyhaként tartják számon.

A különbségek kiegyenlítődését egyszerűbben is kifejezhetjük, ami még a jelenség jellemző hangulatát is megragadja. Mindössze arról van szó, hogy mindent egyre kopárabbá teszünk. A lakások hőmérsékletének állandósítása és a szezontól független étkezés egyaránt lehet kényelmes, de az egészségünknek, közérzetünknek nem feltétlenül tesz jót, és ehhez nagy mennyiségű energiát használunk fel. Mindkettő arra szolgál, hogy a természeti hatások régi kezelési módjától függetlenedjünk, miközben az előző posztban említett fenntarthatatlan függőségekbe sodorjuk magunkat. Az étrendváltoztatást manapság, mint modern felfedezést próbálják propagálni, és valóban jótékony hatása lehet az egészségre. Persze azt nem említik, hogy korábban az emberek erre folyamatosan, konkrétan rá voltak kényszerítve. Érdekes belegondolni abba is, vajon az ember akkor örül-e jobban, ha a kedvenc ételét bármikor megkaphatja, vagy akkor ha csak az év adott időszakában jut hozzá. Vajon nem értékeli le ezeket az örömöket a folyamatos rendelkezésre állás? Számomra nem egyértelmű a megítélése.

Ugyanez zajlik le, mikor nyersanyagokat bányászunk. Mikor az európaiak először érkeztek az Újvilágba, ott olyan nagy réztartalmú érceket találtak, amelyeket odahaza már régen nem látott senki. Az őslakos indián törzsek csak kis mértékben termeltek ki fémérceket, így néhol még a felszínen is maradtak olyan sziklák, melyekben szemmel látható volt a réztartalom. Ez akár 50% feletti koncentrációt is jelenthetett, ami a bányászok számára főnyeremény volt. Ma ilyen fejtőket használnak ugyanerre a célra Amerikában, a kitermelt ásványok pedig jellemzően néhány tized százalékban tartalmaznak rezet, így az utómunkálatok jóval drágábbak és bonyolultabbak. A folyamatokat figyelve egyesek már tervezgetik, hogy a bányák kimerülése után majd a tengervízből vonjuk ki a rezet, hiszen egy szinte elhanyagolhatóan kicsi arányban abban is megtalálható, a világ óceánjaira összegezve viszont ez is gigantikus mennyiség. Azt azonban érdemes észrevenni, hogy a kitermelés energiaigénye egyre csak duzzad, ahogy a koncentráció csökken (mennyi földet is kellett megmozgatni korábban és most?), és a tengervizes megoldás sem lenne kivétel. Ilyen abszurd ötleteket csupán egy a korlátjairól teljesen megfeledkezett civilizáció vehet komolyan, az udvariasság kedvéért nevezzük szélsőséges optimizmusnak... A réz egy kémiai elem, amely stabil, tehát nem bomlik le sugárzás kibocsátása közben, mint néhány másik. A kifogyásától ezért nem kell tartanunk, az általunk űrbe kilőtt mennyiséget nem számítva mindig ugyanannyi lesz belőle a földön. Ami viszont változik, az a koncentráció, a természetben előforduló ércek egyre nehezebben teszik hozzáférhetővé ezt az értékes anyagot. Szerencsére a réz jó pár felhasználási módja (tekercselések, bronzöntés, stb.) nagy koncentrációjú végeredménnyel jár, ezeknek a tárgyaknak és szerkezeteknek az újrafelhasználása a jövőben napirendre kerülhet. Ha kevésbé finoman fogalmaznék, akkor azt mondanám, a saját feleslegessé vált, történelmi léptékben extravagáns luxusnak számító alkotásainkat kell majd visszabontania a gyermekeinknek, ha rézhez akarnak jutni. A föld már megadta, amit adhatott.

Vannak a réznek más alkalmazásai is. Ha a mai csúcstechnikáról kérdeznek, legtöbbünknek az elektronikai technológia aktuális újdonságai jutnak eszünkbe, kinek a kommunikáció, kinek a szórakozás, kinek a társadalmi státusz kifejezése miatt fontosak. Ha ezeket az említett kopársági szempontból megvizsgáljuk, ugyanarra az eredményre jutunk. Minél fejlettebb az eszköz, amire gondolunk, annál kisebb alkotórészekből áll (nem véletlen, hogy a mai sláger a nanotechnológia...), és annál kevésbé elkülöníthetőek az egyes anyagok, alkatrészek és funkciók. Ezekből az eszközökből szinte semmit nem lehet hasznosítani, ha a támogató infrastruktúra összeomlik. Eredeti funkcióik, mint a műholdas navigáció, képszerkesztés, és online szerepjátékok egyszerűen megszűnnek majd, míg nyersanyagnak senki nem fogja lekaparni az áramköri lapokra felvitt néhány mikrométer vastagságú fémrétegeket. Egyszerűen szemétté változnak.

Az emberiség egységesítő, kiegyenlítő törekvéseit saját magán is kifejezésre juttatja. A mai konkrét pénzügyi válság egyik gócpontja Görögország, aki kicsit figyeli a híradásokat, annak van némi fogalma, hogy hogyan kerültek ebbe a helyzetbe. A magasabb életszínvonal elérésének érdekében az állami juttatások olyan sűrű hálóját építették fel, amelyet még a németek sem engednek meg maguknak. Nagy nyugdíjak, szociális juttatások, magas bérek az állami szektorban, mellé persze jött még a korrupció és az adóelkerülés. Egyszerűen mondva felélték az euró által biztosított alacsony kamaton felvett hiteleiket, és most nem tudják visszafizetni. A német sajtó mindent megtesz, hogy Európa felháborodjon ezen, az uszítás közben még azt is megkérdezik: milyen állam az, amely fennállásának felét fizetésképtelen állapotban töltötte? (Görögország az 1820-as években vált függetlenné a törököktől, államcsődjei évszám szerint  1826, 1843, 1860, 1893, 1932.) Valahol itt van a pont, amikor az ember gyermeke gyanakodni kezd: ha ezek a görögök ennyire felelőtlenek, mint a makacs számok mutatják, akkor vajon miért van az, hogy most rajtuk múlik Európa sorsa? Hogy kerülhettünk mi ebbe a helyzetbe? Hiszen ezt az egészet azért észrevehettük volna korábban is... A népek különbségei nem elmaradott beidegződések és előítéletek, melyeket el kell törölni. Ez nem rangsorolást jelent, hanem egyszerű különbségtételt, előnyöket és hátrányokat ezerféle irányba. Ha valaki járt már a görögöknél és a németeknél is, az látta ezeket a különbségeket a saját szemével. Nem véletlen az sem, hogy kis túlzással minden évre jut egy új olasz kormány, vagy az hogy 45 évvel ezelőtt Spanyolország, Portugália és Görögország egyaránt a kommunista blokkhoz bátran hasonlítható - igaz, ellenkező oldalon álló - diktatúra volt. Mindezt jóval kisebb külső befolyásolással, megszálló hatalom nélkül. A déli államok egyszerűen másképpen működnek, mint az északiak, és ami azt illeti a keletiek pedig másképpen, mint a nyugatiak, és ez még Európán belül is egy elég durva felbontásnak számít. Az euró arra tett kísérletet, hogy olyan módon létezzen egy közös monetáris politika és fizetőeszköz, hogy az egyes országuk adóikat és kiadásaikat, tehát fiskális politikájukat maguk intézték. Az alkotók azzal számoltak, hogy mindenki azonos módon, önkéntesen tartja majd magát a szükséges fegyelemhez, ez a feltételezés azonban borzasztó rondán megbukott. A görögöket nem tette németté az euró, de az olaszokat, spanyolokat, íreket, portugálokat sem. Felesleges felülni az ellenük szóló politikai célú uszításnak, mert pontosan úgy viselkednek, ahogy az tőlük elvárható. "Nem adhatok mást, csak mi lényegem." mondja Lucifer Istennek, de ettől még nem lesz ördög, akire ugyanez vonatkozik... Jelen pillanatban ez a jelenség egyértelmű hátrány számukra és mindenki más számára is, de általában véve az emberiségnek (és bármely más fajnak is) nagyon előnyös tulajdonsága, hogy viselkedéskultúrák több változata is létezik egy időben. Ha minden társadalom egyforma lenne, akár olyan, mint a német, akár olyan, mint a görög, akkor minden problémára ugyanúgy felelnének és minden kudarc egyben teljes katasztrófát szülne. Mivel különböző válaszokat tudunk adni, a végeredmény olyan, mintha az emberiség több élettel rendelkezne. A természetes szelekciónak van miből válogatnia. De valójában nem is kell ilyen messzire menni, hogy véleményt formáljunk, az uniformizált népek gondolatából áradó unalom és élettelenség magában is visszavezet a kopársághoz.

Lehetni folytatni a sort a kézzel fogható kopársággal, amit okozunk: az ipari méretű erdőirtással, de a sivatagosodással vagy sok faj kipusztításával, a biodiverzitás csökkenésével is. Lehetne folytatni azzal a gyakorlattal, hogy manapság a tenyészett állatoknak gabonatápot adunk, miközben az evolúció évmilliói mindent megtettek, hogy ezek a fajok olyasmivel tudjanak táplálkozni, ami az embernek emészthetetlen. A legfontosabb példa azonban maga a mai társadalmi modellünk lenne, amely először egyénekre bontja a közösségeket, majd az egyéneket felismerhetetlen masszává, tömeggé gyúrva megpróbálja uniformizálni. Nem kerülhető el, hogy erről a témáról is írjak a későbbiekben, de ehhez még gyűjtenem kell egy kis erőt és bátorságot. Amit most konklúzióként le szeretnék vonni, az annyi, fontos, hogy észrevegyük mikor különbségeket tüntetünk el. Igenis, vegyük észre, hogy ez éltet minket! Ha ezen túl vagyunk, akkor talán megkereshetjük azokat a területeket, ahol bizonyos különbséget meg akarunk védeni, meg akarunk őrizni talán hosszú távra is. Ráakadhatunk olyanokra is, amelyekkel egyszerűen takarékoskodnunk kell. A másik fontos dolog, hogy nem a kényelem, hanem a változatosság az élet sója. Ez tesz minket élővé, emberré. Küzdjünk érte, hogy ne merüljön feledésbe!