A templom épülete a barokk stílust utánozta, de messze nem volt annyira régi, valójában valamikor a 90-es években épülhetett. A szocialista rendszer összeomlása után húzták fel, mikor az egyház egyes területeken új erőre kapott, és új forrásokhoz jutott hozzá. Egy kicsi, néhány méter magas dombon állt, köré pedig gondozott parkot telepítettek, hársfákkal, pázsittal, virágokkal és egy apró mesterséges tóval. A parkot macskaköves járda szelte át, melyen keresztül a faluból a templomba lehetett jutni. A település nem volt messze, de akkoriban már csak a határán kívül volt üres telek az építkezéshez, így esett a választás a temető melletti régi egyházi területre. A pázsiton túl nagy befogadóképességű parkolóra volt szükség, a legtöbb helybéli nem vállalkozott volna ennél hosszabb gyalogos útra minden vasárnap.
A templom legszebb napja a felszentelés volt. Nem csak azért, mert minden épület életében a birtokba vétel a legünnepélyesebb pillanat, és nem is azért, mert maga az esztergomi érsek is részt vett a szertartáson. Ekkor volt ugyanis a legtöbb boldog ember a falai között. Hittek a jövőben, abban hogy az ő tisztük valami új felépítése lesz, erre pedig bizonyítékot láttak az illatos kertben, a messze látszó toronyban és egymás tekintetében. Ahogy az évek haladtak, a szentségtörő hétköznapok más sorsot tartogattak, évről évre kevesebben jelentek meg a húsvéti vagy éppen a karácsonyi miséken. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen rengetegen költöztek el a fővárosba, vagy éppen nyugatra. Azt gondolták, csupán földrajzi helyük okozza a csalódásokat, sokaknak azonban új otthona sem jelentett semmilyen különbséget. Akkor viszont már gyakran késő volt visszatérni.
A falu egyre kevésbé volt önmaga. A fiatalok elmentek, az öregek maradtak. A semmirekellők, a bűnözők szintén maradtak, ebben a műfajban máshol túl nagy volt a konkurencia. A legtöbb lakos rettegésben élt. Az önkormányzat forrásai a kevesebb munkaképes polgár és az emelkedő energiaárak miatt elapadtak, ezért egymás után kényszerült a helyi intézmények bezárására. Eltűnt egy iskola, két óvoda, eltűnt egy művelődési ház. Egy ideig állami segítséggel sikerült fenntartani a rendet, de rövidesen országosan is komoly gondok adódtak, teljesen magára maradt ez a kis közösség. A templom mindeközben szintén szomorú időket élt meg, sokáig egy plébános és egy sekrestyés gondozta csupán, majd a plébános belehalt egy betöréses rablás következményeibe, és utódja három másik falu gondjai mellett alig foglalkozott Isten e balsorsú házával. Pedig a baljós repedések egyre fenyegetőbbek voltak a zsugorodó egyházközség feje fölött. Kiderült, hogy a szomszéd falu több száz éves, kövekből rakott kápolnája jobban viseli az idők múlását.
Ekkor következett be a tiszai gát katasztrófája, és az orosz megszállás, szinte egy időben. A falakat tartó pillérek, és az omladozó tető nem érthették meg e két esemény együttes iróniáját, pedig az ő létük kérdése ekkor dőlt el. Míg az egyik esemény megsemmisítette a helyi közösséget, a másik megteremtette azt három kőhajításnyival arrébb. A régi falunak vége lett, nem akadt senki, aki a gátat újjáépítette volna, a víz rendszeresen visszatérő vendég lett az utcákon. Megtörtént viszont az, amire senki nem számított: a háború és megszállás által felkavart országból jó néhány menekült épp ezt a helyet választotta a letelepedésre. Talán azért, mert az elnyomás elől az ősi módon a "vadonba" menekültek volna, vagy csupán teljesen önálló, független életre vágytak. Mindenesetre számos korábban elvándorolt család tért így vissza, és senki nem akadályozta őket abban, hogy egy biztonságosabb, magasabb helyen új életet kezdjenek. Egyre többen hagyták ott az immár évtizedek óta haldokló régi falut, a folyamat vége pedig az lett, hogy amit csak lehetett, elhoztak a romok közül, és feladták a területet a mocsárnak. Milyen könnyű ezt a néhány mondatot leírni, és milyen keservesek tudnak lenni a hétköznapok, amelyekben megtörténtek...
Ha a templomnak szeme, füle és lelke lett volna, akkor is csupán annyit vett volna észre, hogy egyre kevesebben látogatják meg, egyre ritkábbak a szertartások. A falut immár jókora láp választotta el tőle, a régi parkot pedig vad bozótos vette birtokba. Egy idő után csupán az eső elől húzódtak be a falai közé, öt-hat évvel történetünk kezdete előtt pedig egy tavaszi vihar megrogyasztotta a tetőt, ekkor már szinte senki nem merészkedett be. Ami azt illeti, hónapok teltek el anélkül, hogy valaki a közelbe jött volna.
Végül egy vasárnapon dulakodás zaja, majd füstszag szűrődött be a főajtón, azután pedig két alak rohant be kétségbeesve. A szentély felé igyekeztek.
"Hol lehet az az istenverte lépcső?" - kérdezte a magasabbik, szemlátomást e pillanatban mit sem törődött a hely szentségével. - "Hol a bánatban van?!"
Mivel nem találtak semmit, elkezdték félredobálni az egykori oltár helyén emelkedő elrothadt és szétporladt építőanyagokból álló szeméthalmot. Ami értékes volt, mások már régen elvitték innen, de nem zsákmány után kutattak. Néhány perces munka után ráleltek a templom kriptájának lejáratára, addigra a füsttől csak homályosan lehetett látni, és mindketten erősen köhögtek. A lépcső minden foka beszakadt volna alattuk ezért inkább leugrottak, mint lesétáltak a sötétbe. Odalent csend telepedett rájuk. A kriptában az egykori plébános, és a falu néhány jótevőinek maradványai nyugodtak, de nem a holtak békéjének megőrzése miatt hallgattak el. A dohos levegőjű helyiség viszonylag hosszan, majd tizenöt méteren keresztül húzódott a templom főhajója alatt, és a jövevények vakon a legtávolabbi pont felé botorkáltak. Mikor odaértek, a falhoz támaszkodva leültek, az idősebbik pedig megint megszólalt:
"Megköszönhetjük az öregednek ezt a búvóhelyet, de a robbantás nem volna jó ötlet, itt csak még nagyobb nyílást nyitnánk magunkra... Hiába vannak itt a gránátok. Viszont ide nem fog lejönni a tűz. Ha szerencsénk van, akkor a tető elég hamar leomlik, és elzárja a levegő útját. Ha nem, akkor simán megfulladhatunk, amekkora tűzvihar lesz itt. Mikor volt itt rendes tűz utoljára?"
A másik elgondolkodott, milyen lehet a "rendes" tűz. - "Három vagy négy éve." - válaszolta végül, és hangja alapján rögtön kiderült, hogy egy kamaszfiú.
"Ez nem jó hír... Az ilyen tűz elől futni kellene, és vissza sem nézni... Meddig gyűjtögethette a benzint az öreg, hogy ezt a gyújtót meg tudja csinálni? Elképesztő, mikre képes az ember..." - Több éles csörömpölő hang sorozata hallatszott. - "Ezek már a cserepek, lehet, hogy megússzuk. Szerencsére elég rozoga már itt minden."
A fiú ennek nem örült annyira, de nem mutatta ki, legalábbis szólni nem szólt, az arcát pedig lehetetlen volt kivenni. Izzadt markában egy nyakláncot szorongatott, amit talán meg sem tud nézni igazán, mielőtt meg kell halnia. Erősödött a fejük felett a recsegés, ami egyszerre adott okot reményre és rémületre. Hátuk mögött lassan forrósodott a betonfal. A fiú azon gondolkodott, vajon legalább a halála után megtudja-e, mi volt ez az egész. Imádkozott érte, hogy egyszer megérthesse a mai napot. A feljárat közelében vörös lángok által vetett árnyékokat pillantottak meg, de egymásra még mindig hiába néztek volna, túl messze volt a fény. Ekkor egy álomszerűen hosszú pillanatig fülsüketítő robajt hallottak, melytől a lélegzetük is elállt. Ez gyakorlatilag földhöz vágta őket, úgy érezték, eltűnt talpuk alól a talaj. Néhány szempillantásnyi ideig elveszítették a kapcsolatot a tudatukkal, az élmények hirtelen megjelenő kavalkádja átlépte érzékeik tűréshatárát. Percek vagy órák teltek el így, ki tudja...
A fiú első értelmes gondolata az volt, hogy fel akart állni, nem tudta azonban, merre van "fel", és merre van "le". A újra előálló tökéletes csendben egy pillanatig csakugyan azt hitte, megsüketült, sőt, megfordult a fejében, hogy már a másvilágon van. Aztán egy ismerős hang szólt hozzá:
"Na, megvagy, kölyök? Mozgasd a lábad... Jól van. Úgy tűnik, rendben leszünk, hacsak nem pusztulunk szomjan." - Felültette a fiút, lesöpörte róla a rázuhant törmeléket. - "Te aztán szerencsés gyerek vagy, ez csak gipsz, meg fa. Én a hasammal hárítottam két betondarabot, egy bordám meg is roppant." - Megnézte a pulzusát. - "Megnéztem előrébb, egyik gerenda sem szakadt be, csak a kijáratot kell megtisztítani, hogy kijussunk."
Mire a mondandója végére ért, a fiú gondolatai utolérték az elhangzott szavakat. - "Most rögtön?" - kérdezte.
"Még csak az kéne, előbb várjuk meg, hogy kialszik ez a kis meglepetés."
"De miért gyújtotta föl a bokrokat az az öregember? Hiszen ő maga is itt volt a közepén..."
"Szeretnéd tudni, mi?" - A fiú szinte látta, hogyan vigyorog a másik. - "Na jól van, most már nincs miért titkolóznom előtted, meg aztán azt a pár órát is el kell hogy üssük valahogy. De előbb együnk!"
Néhány perc alatt megették a laktanyából magukkal hozott elemózsia felét, és kortyoltak valamennyit az egy-egy kulacs vízből. Egyikük sem szívesen gondolt arra, hogy milyen ritka halálnem vár rájuk akkor, ha a Tisza árterében éppen a szomjuk végezne velük. Errefelé a vízbefulladás jóval gyakoribb eset volt. Mikor végeztek, a férfi ragadta magához a szót.
"Gondolom semmit nem tudsz a szüleid történetéről, nem is csoda, én sem mondtam volna el, amíg kisgyerek vagy. De most már késő. Ez itt kint tényleg az apád volt. Remélem jól megjegyezted, többet aligha beszélünk vele."
"De miért nem hoztuk le őt is, miért ellenkezett?"
"Ennek több oka van. Az első, hogy feltartott volna, és tudta, hogy én otthagynám akkor is. A második és a harmadik ugyanaz: apád a halálán volt, hiába mentettük volna meg. A vérzését elállítani én itt nem tudtam volna, de eleve azért jött vissza az országba, mert halálos beteg. Miatta nem érte volna meg kockáztatni... Örülj, hogy láthattad egyáltalán. Ha reggel véletlenül nem futunk össze, talán még ennyi sem jut a szüleidből... " - A gyerek hallgatott. - "Nem lesz ez így jó, elkezdem az elején.
A lényeg az, hogy huszonegynéhány éve bejöttek a ruszkik, erről gondolom hallottál. Itt a környéken először nem volt egységük, de Pesten annál több, ők maguk nevezték ki Rőceit, aki akkoriban moszkvai nagykövetünk volt. Ő vállalta, hogy kivonulunk Szerbiából, többet fizetünk a gázért, meg még pár dolgot, ami már nem is fontos. De nem ment minden olyan könnyen. Rőcei tudta, hogy valamivel népszerűvé kell válnia, különben nem fog működni semmi, de főleg nem sokáig, ruszkik ide vagy oda. A városban is kitalált pár dolgot, de vidékre jött a nagy ötlet: az Élelmiszertermelő Vállalat! Ez a ti ÉTV-tek is, igen. A lényeg az volt, hogy sok éve parlagon heverő állami telkeken iparosított gabonatermelésbe kezdtek, a helyiek bevonásával. Az oroszok adták a műtrágyákat, féregirtókat, mi adtunk nekik kenyeret, az embereknek pedig volt munkája. Ezek a földek frissek voltak, hússzor akkora hasznot hoztak, mint a többi állami gazdaság.
Csak egy baj volt velük: nem véletlenül voltak üresek. A legtöbb régi vegyi üzemek, vagy szemétlerakók környékén volt, esetleg bukott politikusok tulajdona. Utóbbi a kisebbik gond volt, az előbbi mérgezéseket okozott, amit néha el kellett tussolni. Kiirtottak jó néhány erdőt, ezeket nem verték nagy dobra. Helyben persze a legtöbben örültek, hogy történik valami... És végül: volt néhány terület, ami folyók árterébe esett."
"Körülöttünk három ÉTV is van!"
"Látom kapisgálod. Amikor nagyobb ár jött a Tiszán, fent a Bodrognál elöntött egy üzemet, Rőcei ellenfeleinek épp kapóra jött. Kevés híján megbuktatták ezzel semmiséggel, bolond idők voltak. Több ÉTV-vel nem lehetett baj. Így aztán ahol gond lehetett volna, gátat robbantottak, máshova engedték a vizet. Néhány esetben lakott falvakat áldoztak fel, és emberek haltak meg. Ez gondolom ismerős."
"De ez gyilkosság!" - kiáltott fel a fiú, és a nagyapjára gondolt, akit nem is ismerhetett meg.
"Az hát. No, de a te sztorid csak itt kezdődik... Az itteni laktanyát ezután építették a ruszkiknak, apád így került ide néhány évvel később."
"Azt mondta, nem orosz."
"De az orosz sereggel jött, azokat ez nem érdekli. Édesanyáddal ekkor ismerték meg egymást, erről sokat nem tudok mondani, kérdezz meg másokat, ha ugyan tudsz majd... Nem ők voltak az egyetlen ilyen pár. Mikor jött a kivonulás, apád néhány társával megszökött, hogy itt maradhasson. Náluk otthon sem volt éppen jó világ akkoriban. Ezek közül az egyik volt ez az öreg is, aki kicsempészett pár bizonyítékot a laktanyából a gátrobbantással kapcsolatban. Régi iratok, ahogy néztem, meg pár fénykép. Pár hónapig nyugodtak lehettek, utána viszont elkezdték őket hajkurászni."
Égette a hátukat a fal, ezért elhúzódtak tőle, és a hideg padlóra feküdtek. Ruháikat már régen eldobálták.
"Ekkor úgy döntöttek, hogy megpróbálják megzsarolni a helyi ÉTV-ket, azok közben olyan irodai útvesztőt növesztettek, hogy könnyen kijátszhatták volna a hajszát. Apád is zöldfülű volt még, nem tudta, hogy ez az ügy feljebb is kínos lehet. Az igazgató, akivel felvették a kapcsolatot, természetesen spicli volt, egy óra múlva nyomukban volt a megye egész egyenruhás állománya. Anyáddal együtt menekültek, mivel ő közben már téged várt. Éjjel átkeltek a folyón, és elbújtak az egyik barátjuknál. A ruszkik végigvonultak az összes helységen, és újra lejátszották a megszállás forgatókönyvét. Fosztogatás, erőszak, sejtheted. Nem akarom szépíteni, előbb-utóbb megtudod, milyen a háború... Az egyik helyen megtizedelték a falut, mint a középkorban. Végül persze rájuk akadtak, mikor épp egy orosz tiszt autóját akarták ellopni. Édesanyád akkor halt meg, szívenlőtték. Apád viszont elmenekült, otthagyta a holttestet is, otthagyott mindent. Csak most tért vissza, hogy mégis pontot tegyen az ügyre. Úgy tűnik, meglepte őt is, hogy az öregnek szintén odaveszett valakije a ruszkik kedveskedésének köszönhetően, mikor utána kutattak..."
"De hogy lehet az, hogy pont azt nem fogták el, akinél az irat volt? Itt lakott a környéken, ismertem az arcát. És hogy lehet nekem ehhez közöm, ha a lány meghalt?"
"Gondolom, közben ő is spicli lett, szeretett volna bosszút állni, de apád nyomát elveszítették. Vigyázz, kivel állsz szóba ilyen ügyekben... Mondom én, aki kipofázza neked az egészet... Apád persze nem sejthette, hogy téged világra hoztak, és túlélted. Ilyet nagyon kevesen láttak még. Állítólag az egyik jelenlévő orosz tiszt zseniális orvos volt, és az eset érdekessége miatt mentett meg, ebből nem tudom, mi igaz. Mindenesetre utána körbemutogattak, mint a "mocskos dezertőr" törvénytelen gyerekét, aztán odaadtak a rokonaidnak."
"Így már értem, mért gyűlölnek annyian..."
"Sok okuk nincs rá, mi tehetsz te a nyomorukról? Azt hiszem, ez minden... Ha egy kicsivel melegebb lenne, a ruhánkból a kulacsba csavarhatnánk az izzadságot." - Gyufát gyújtott és a kijárat felé mutatott. - "Most pedig ha ismersz Istent, akkor imádkozz, mert ehhez a törmelékhez én hozzá nem nyúlok. Ha jobban megnézi az ember, így is bármikor megomolhat. Ha fentről nem segítenek, itt halunk meg."
"De..."
"Felőlem próbálkozhatsz, én nem foglak vissza."
"Nem azt akarom mondani... Ha a szüleim mindent elvesztettek emiatt a doboz miatt, akkor miért akarod újra megpróbálni?"
"Látod ez a legjobb kérdés, van eszed a dologhoz. Apádék rossz helyre fordultak. Rőceit nem lehet zsarolni, őt csak megbuktatni lehet, ha van más aki a helyére lépne. Akkor semmi esélyük nem volt, hiába történt mindent, a kétségbeesett vergődést azonban durván vérbe fojtották. Ha mi itt elbukunk majd egy sokkal komolyabb akcióval, azt eltitkolják majd. Félnek. Rőcei megöregedett, az egész brancsa is. Számára vége a dalnak, csak még nem akarja elhinni. Egy rádióhívás tőlem, és bíróság előtt lesz. De a vasbeton alól még segítséget sem tudok hívni..."
Bujkálás fényes délben
Miután a kalandor elengedte a fiút, sokáig rá sem mert nézni. Látta a gyerek szemében a rémületet, mikor közelített felé, látta rajta az asszony vonásait, akiért egykor bármire képes lett volna. Félt tőle, hogy ha újra rátekint, megint nem tudja türtőztetni magát, ezért inkább megpróbált nem is foglalkozni vele. Egy szót sem szólt hozzá. Mindaddig úgysem számít, hogy itt van, amíg mindketten rabok. Márpedig még ha meg is szöknének innen, ebben az országban akkor sem lesz békéjük soha; de nem lehet nyugalmuk keleten, és nem lehet nyugalmuk nyugaton sem. Pontosan tudta ezt, mert egyszer már végigjárta ugyanezt az utat, és nem vezetett sehová, illetve oda vezette csupán, ahonnan elindult.
Miközben a többiek beszéltek, ő csak fél füllel figyelt oda. Teljesen felesleges szócséplés volt, egyértelműek voltak a teendőik. Persze ezek a szerencsétlenek most keveredtek először politikai játszmákba, legtöbben meg is fogják bánni közülük. Ő inkább azon töprengett, hogyan lehetséges az, hogy most, amikor már mindennek vége, pont most kapja ezt az ajándékot a sorstól. Egyszerűen nem volt semmi értelme, de ugyanakkor valahogyan mégis természetesnek tűnt. Nem azért jött vissza, hogy örömet keressen, hanem azért, hogy bánatot okozzon. Azért jött, mert már nem érdekelte senki és semmi, csak a saját fájdalma, amitől soha nem tudott teljesen megszabadulni.
Az őrnagy őrjöngött, mert három embere elesett, kettő pedig súlyosan megsebesült. Kis híján nyílt lázadást szított a kiskatonák közt azzal, hogy verjék vasra a félszeműt. Szerencsétlen hülye, azt hitte, az államcsíny kedélyes kártyaparti lesz, konkrétan nem szólt neki senki, hogy saját és minden hozzátartozója életét és vagyonát kockáztatja. Felesleges lett volna érvekkel győzködni, vagy nyugtatgatni, ennél sürgősebb dolguk volt. A határőr, aki a fiút hozta, már sokkal jobb benyomást tett a kalandorra, ő éppen a sebesülteket ápoló felcsernek adott néhány tanácsot, némelyik szenvedőt mondásaival fel is vidította egy-egy pillanatra. Nem kizárt, hogy minden képesítés nélkül is jobban látta volna el őket, mint a szanitéc, legalábbis hiábavaló szenvedést nem okozott volna. A kalandor többre becsülte ezt, mint a legbravúrosabb sebészi beavatkozást, ezekről ugyanis csak az újságban olvasott, harc után nem látta őket soha. Egyszer régen egy barátja azt mondta neki, hogy egy jó kuruzsló többet ér, mint egy rossz orvos, ezzel már akkor sem tudott vitatkozni. Mivel megunta az őrnagy hisztériáját, a katonákhoz fordult, és adott néhány tanácsot. Halvány akcentusa volt, de ő maga is meglepődött, mennyire könnyen szólalt meg újra magyarul, mikor három hete megérkezett az országba.
"Ha jót akartok magatoknak, akkor most szépen elbujdostok itt valahová, lehetőleg külön-külön. Ha kudarcot vallunk, akkor vadászni fognak rátok, de láttátok, hogy így is veszélyes lehet. Biztosan nem mindenkinek tetszik, amit mondok, ez esetben a parancsnok majd eligazít..."
Innentől kezdve felbomlott az is, ami a rangok hierarchiájából megmaradt, az őrnagyot egyik alárendeltje sem tartotta sokra. A sebesülteket egy-egy kisebb csoport vette gondozásba, a legények elkezdtek kiszivárogni a mocsárba. Biztosan sokan hazafelé indulnak, de ha a puccs nem sikerül, akkor szerencsés esetben is több év kényszermunka lesz az osztályrészük. Mindössze négyen indultak vissza a csónakhoz: a kalandor, a fia, a határvadász és a parancsnok. Az őrnagy messze nem volt már olyan lelkes az összeesküvésért, mint korábban, mégis alig tudták lerázni magukról. Azzal fenyegetőzött, hogy elárulja a rezsimnek az egész tervet, de a határőr a szemébe röhögött.
Beléptek a csónakba, megragadták az evezőket, és elindultak. A húzások különös ritmust adtak a kialakuló beszélgetésnek.
"Hol a rejtekhely?"
"Menjünk a gátszakadáshoz, onnan majd mutatom az utat."
A kalandor lopva a fiára pillantott, csupán egy rémült, értetlen arcot látott. Nem volt idő elérzékenyülni. A másik megint beszélni kezdett.
"Sokat töprengtem, hol lehet valamit tizenöt évig biztosan rejtegetni..."
"Sehol." - vágott közbe a félszemű.
A határőr elmosolyodott. -"...és csak egy rejtekhelyet találtam, amiért megéri kockáztatni. Hiszen vissza sem jöttél volna, ha nem bíznál benne." - Egy húzásnyi csend után folytatta. - "Ha elástad valahol, azóta kimoshatta itt a víz, azóta szétrohadt volna a doboza is, maga a papír is. Ha egy házban vagy egy romban dugtad el, akár lakatlan, akár nem, azóta biztosan megtalálták volna. Annyi szegény ördög keresgél kincsek után... Ha bebetonoztad, nem tudhatod, hova hordták a betont azóta. De te mégis nyugodt vagy."
"És mire jutottál?" - próbált gúnyolódni a kalandor, vajmi kevés sikerrel. Remélte, hogy becsületes emberrel van dolga, mert erővel aligha bírná ellene, és ráadásul kicselezni sem lenne egyszerű.
"Ha tényleg van bizonyítékod, ha egyáltalán valaha volt, és nem vagy teljesen hülye, hogy hazudj róla, akkor azt egy régi cinkosra bíztad. Van itt a környéken valaki, aki megtartotta neked évtizedeken át, és most hozzá igyekszünk. Fogadni mernék, hogy nem is tudja, mi az."
"Gondolkodj tovább nyugodtan, nem akarlak megzavarni."
Erre már egy széles vigyor volt a válasz. - "Nem is hittem, hogy elárulod. Ha ezeket kifecsegnéd, nem beszélgetnénk most egymással."
"Akkor mit akarsz?"
"Jól van... Tulajdonképpen semmi közötök hozzá, de a azt hiszitek, hogy én csak a jutalomért hajtok itt, akkor az tévedés. Ismerem azt az alakot, aki főnök lehetne Rőcei helyett. Szolgált nálunk a határon." - Itt egy röpke pillantást vetett a másik arcára. - "Látszik, hogy nem idevaló vagy, mások már húznák a szájukat... Pedig rendes ember, rábízhatnám az életem is. Kiröhögne, leköpne, de nem árulna el."
"Cinikus."
"Micsoda....? Lehet, nem tudom. De most egy ilyen ember kell nekünk. De ezt is minek mondom neked, nem tudom. A lényeg, hogy érdekelne a véleményed egy dologról, ennyivel tartozol a kölyök miatt... Most, hogy a ruszkiknak végleg kampec lehet, jönnek ránk a sárgák? Csúnya pletykák járnak róluk délen..."
"Kik pletykálják?"
"Sok göröggel futottam össze, akik idáig futottak, ismerek párat, aki marad is nálunk."
"Nekik van is okuk rá... A kínaiak nem egyformán kegyetlenek mindenkivel, így érik el, hogy azok egymást gyűlöljék ahelyett, hogy a lényeggel, azaz velük foglalkoznának. Ősi dolog ez, az oroszok is ugyanígy csinálják... A válaszom az, hogy a helyedben nem tartanék a kínaiaktól. Nekik még mindig Afrika kell. Ott voltam, mikor Egyiptomban az embereik kerültek hatalomra. Az az ő célpontjuk."
"Ott voltál, de nem csak nézted."
Ekkor partot értek ugyanott, ahonnan korábban elindult a csónak. Mindhárman kiugrottak, és partra húzták a ladikot.
"Igaz, részt vettem benne. De ott voltam Madridban is, mikor bevonultak..."
"Rómát láttad?" - vágott közbe halkan a határvadász.
"Messziről. Még mindig mérgező ott minden, senki nem megy közel." - Lélegzetvételnyi szünet után folytatta. - "A kínaiak a tengerről jönnek, de az Adria csak pocsolya nekik. Görögország azért kell, hogy közelről figyeljék a tengerszorosokat, Spanyolország pedig Gibraltár miatt. Én nem tartanék tőlük a helyedben. Az orosz medve megöregedett, hátrálnak mindenhonnan. Legfőképp persze saját magára kell figyelnie mindenkinek..."
Nagy meglepődésükre a fiú, aki eddig csendben figyelt, most remegő hangon közbeszólt. - "Engem azért vertek meg többször is, mert az apám ruszki. Mit tehetek én róla?"
Néhány másodperc után a félszemű rászánta magát a válaszra, de még mindig nem mert a fiára nézni. - "Nem, nem azért gyűlölnek téged... Apád egyébként sem orosz, hanem ruszin. A népe sosem bántotta ezt az országot."
"Akkor miért van ez az egész? Senki nem mondja el."
"Azért mert tizenhat éve ostoba voltam, és ezért sok embernek meg kellett halnia."
A gyerek vérszemet kapott. - "És mi történt édesanyámmal?"
Erre a kérdésre nem azonban érkezett válasz. Mind a hármuknak nyelvükön volt a következő kérdés vagy válasz, de különböző okokból egyikük sem szólt, épp ezért ült rájuk még nyomasztóbban a hallgatás. Igyekeztek inkább a haladásra koncentrálni, így szinte már futottak a nádasok és mocsaras rétek rengetegében. Közben magasra emelkedett a Nap, csorgott rajtuk a veríték. A kalandor néhányszor elbizonytalanodott, de végül mindig megtalálta az ösvényt, amelyet keresett. A faluval ellenkező irányba tartottak, elhagyták már a holtágakat is, ahol hajnal óta horgászok lesték a prédát, ahová néhány órával korábban a fiú is indult. Dél felé járhatott az idő, és nem akartak senkivel találkozni, ezért nem a kijárt utakon tapostak, hanem elhagyott ösvényeken vagy érintetlen bozótosokon vágtak át. A fiú sem ismerte ilyen jól a környéket, csak akkor jött rá, hova igyekeznek, mikor már a kidőlt sírkövek között jártak, és szinte a szemüket is kiütötte a régi templomrom tornya. Ez azon helyek közé tartozott, amit kerültek az emberek, pedig a templom egy kisebb emelkedésre épült, és ezért sosem öntötte el a víz. A temetőt ellenben gyakran borította be az ár, a fiatalok rémtörténeteket meséltek arról, miket mos ki néha a régi idők sírjaiból. Az öregek hallgattak.
A templom előtt egy idős férfi várta őket, látszólag nyugodtan üldögélt egy betoncsonkon az épület előtt. Egykor pad lehetett, de az ülőkéjét régen elvitték tüzelőnek. A férfi nyugalma már csak azért is említésre méltónak tűnt, mert az épület repedezett homlokzata csöppet sem ígért sok jót annak, aki alá merészkedik. A bozótos egész a falakig beborított mindent, egy alig lépésnyi széles tisztás volt csupán a főkapu előtt, ahol megmaradt a régi betonborítás. A kalandor megállt, és megkérte a határőrt, hadd beszéljen egyedül az öreggel. A fiatal férfi tiszteletben tartotta ezt, elvégre őt csak a csomag érdekelte, a cinkosok személyazonossága nem. Sőt, ami azt illeti, előnyösebb volt, ha minél kevesebbet tudnak egymásról, főként ha valakit véletlenül elfognának. Ketten a fiúval tehát tisztes távolságból figyelték a találkozást.
A félszemű odalépett az öreghez. Nem fogtak kezet, csak biccentettek. Közömbös arccal váltottak néhány szót, majd az öreg egy lapos iratdobozt vett ki a táskájából, és átnyújtotta a félszeműnek. Ezután egy hirtelen, éles csattanást hallottak, és csak annyit láttak, hogy egy rövid kézitusa után mindkét fél a földre zuhan.
Miközben a többiek beszéltek, ő csak fél füllel figyelt oda. Teljesen felesleges szócséplés volt, egyértelműek voltak a teendőik. Persze ezek a szerencsétlenek most keveredtek először politikai játszmákba, legtöbben meg is fogják bánni közülük. Ő inkább azon töprengett, hogyan lehetséges az, hogy most, amikor már mindennek vége, pont most kapja ezt az ajándékot a sorstól. Egyszerűen nem volt semmi értelme, de ugyanakkor valahogyan mégis természetesnek tűnt. Nem azért jött vissza, hogy örömet keressen, hanem azért, hogy bánatot okozzon. Azért jött, mert már nem érdekelte senki és semmi, csak a saját fájdalma, amitől soha nem tudott teljesen megszabadulni.
Az őrnagy őrjöngött, mert három embere elesett, kettő pedig súlyosan megsebesült. Kis híján nyílt lázadást szított a kiskatonák közt azzal, hogy verjék vasra a félszeműt. Szerencsétlen hülye, azt hitte, az államcsíny kedélyes kártyaparti lesz, konkrétan nem szólt neki senki, hogy saját és minden hozzátartozója életét és vagyonát kockáztatja. Felesleges lett volna érvekkel győzködni, vagy nyugtatgatni, ennél sürgősebb dolguk volt. A határőr, aki a fiút hozta, már sokkal jobb benyomást tett a kalandorra, ő éppen a sebesülteket ápoló felcsernek adott néhány tanácsot, némelyik szenvedőt mondásaival fel is vidította egy-egy pillanatra. Nem kizárt, hogy minden képesítés nélkül is jobban látta volna el őket, mint a szanitéc, legalábbis hiábavaló szenvedést nem okozott volna. A kalandor többre becsülte ezt, mint a legbravúrosabb sebészi beavatkozást, ezekről ugyanis csak az újságban olvasott, harc után nem látta őket soha. Egyszer régen egy barátja azt mondta neki, hogy egy jó kuruzsló többet ér, mint egy rossz orvos, ezzel már akkor sem tudott vitatkozni. Mivel megunta az őrnagy hisztériáját, a katonákhoz fordult, és adott néhány tanácsot. Halvány akcentusa volt, de ő maga is meglepődött, mennyire könnyen szólalt meg újra magyarul, mikor három hete megérkezett az országba.
"Ha jót akartok magatoknak, akkor most szépen elbujdostok itt valahová, lehetőleg külön-külön. Ha kudarcot vallunk, akkor vadászni fognak rátok, de láttátok, hogy így is veszélyes lehet. Biztosan nem mindenkinek tetszik, amit mondok, ez esetben a parancsnok majd eligazít..."
Innentől kezdve felbomlott az is, ami a rangok hierarchiájából megmaradt, az őrnagyot egyik alárendeltje sem tartotta sokra. A sebesülteket egy-egy kisebb csoport vette gondozásba, a legények elkezdtek kiszivárogni a mocsárba. Biztosan sokan hazafelé indulnak, de ha a puccs nem sikerül, akkor szerencsés esetben is több év kényszermunka lesz az osztályrészük. Mindössze négyen indultak vissza a csónakhoz: a kalandor, a fia, a határvadász és a parancsnok. Az őrnagy messze nem volt már olyan lelkes az összeesküvésért, mint korábban, mégis alig tudták lerázni magukról. Azzal fenyegetőzött, hogy elárulja a rezsimnek az egész tervet, de a határőr a szemébe röhögött.
Beléptek a csónakba, megragadták az evezőket, és elindultak. A húzások különös ritmust adtak a kialakuló beszélgetésnek.
"Hol a rejtekhely?"
"Menjünk a gátszakadáshoz, onnan majd mutatom az utat."
A kalandor lopva a fiára pillantott, csupán egy rémült, értetlen arcot látott. Nem volt idő elérzékenyülni. A másik megint beszélni kezdett.
"Sokat töprengtem, hol lehet valamit tizenöt évig biztosan rejtegetni..."
"Sehol." - vágott közbe a félszemű.
A határőr elmosolyodott. -"...és csak egy rejtekhelyet találtam, amiért megéri kockáztatni. Hiszen vissza sem jöttél volna, ha nem bíznál benne." - Egy húzásnyi csend után folytatta. - "Ha elástad valahol, azóta kimoshatta itt a víz, azóta szétrohadt volna a doboza is, maga a papír is. Ha egy házban vagy egy romban dugtad el, akár lakatlan, akár nem, azóta biztosan megtalálták volna. Annyi szegény ördög keresgél kincsek után... Ha bebetonoztad, nem tudhatod, hova hordták a betont azóta. De te mégis nyugodt vagy."
"És mire jutottál?" - próbált gúnyolódni a kalandor, vajmi kevés sikerrel. Remélte, hogy becsületes emberrel van dolga, mert erővel aligha bírná ellene, és ráadásul kicselezni sem lenne egyszerű.
"Ha tényleg van bizonyítékod, ha egyáltalán valaha volt, és nem vagy teljesen hülye, hogy hazudj róla, akkor azt egy régi cinkosra bíztad. Van itt a környéken valaki, aki megtartotta neked évtizedeken át, és most hozzá igyekszünk. Fogadni mernék, hogy nem is tudja, mi az."
"Gondolkodj tovább nyugodtan, nem akarlak megzavarni."
Erre már egy széles vigyor volt a válasz. - "Nem is hittem, hogy elárulod. Ha ezeket kifecsegnéd, nem beszélgetnénk most egymással."
"Akkor mit akarsz?"
"Jól van... Tulajdonképpen semmi közötök hozzá, de a azt hiszitek, hogy én csak a jutalomért hajtok itt, akkor az tévedés. Ismerem azt az alakot, aki főnök lehetne Rőcei helyett. Szolgált nálunk a határon." - Itt egy röpke pillantást vetett a másik arcára. - "Látszik, hogy nem idevaló vagy, mások már húznák a szájukat... Pedig rendes ember, rábízhatnám az életem is. Kiröhögne, leköpne, de nem árulna el."
"Cinikus."
"Micsoda....? Lehet, nem tudom. De most egy ilyen ember kell nekünk. De ezt is minek mondom neked, nem tudom. A lényeg, hogy érdekelne a véleményed egy dologról, ennyivel tartozol a kölyök miatt... Most, hogy a ruszkiknak végleg kampec lehet, jönnek ránk a sárgák? Csúnya pletykák járnak róluk délen..."
"Kik pletykálják?"
"Sok göröggel futottam össze, akik idáig futottak, ismerek párat, aki marad is nálunk."
"Nekik van is okuk rá... A kínaiak nem egyformán kegyetlenek mindenkivel, így érik el, hogy azok egymást gyűlöljék ahelyett, hogy a lényeggel, azaz velük foglalkoznának. Ősi dolog ez, az oroszok is ugyanígy csinálják... A válaszom az, hogy a helyedben nem tartanék a kínaiaktól. Nekik még mindig Afrika kell. Ott voltam, mikor Egyiptomban az embereik kerültek hatalomra. Az az ő célpontjuk."
"Ott voltál, de nem csak nézted."
Ekkor partot értek ugyanott, ahonnan korábban elindult a csónak. Mindhárman kiugrottak, és partra húzták a ladikot.
"Igaz, részt vettem benne. De ott voltam Madridban is, mikor bevonultak..."
"Rómát láttad?" - vágott közbe halkan a határvadász.
"Messziről. Még mindig mérgező ott minden, senki nem megy közel." - Lélegzetvételnyi szünet után folytatta. - "A kínaiak a tengerről jönnek, de az Adria csak pocsolya nekik. Görögország azért kell, hogy közelről figyeljék a tengerszorosokat, Spanyolország pedig Gibraltár miatt. Én nem tartanék tőlük a helyedben. Az orosz medve megöregedett, hátrálnak mindenhonnan. Legfőképp persze saját magára kell figyelnie mindenkinek..."
Nagy meglepődésükre a fiú, aki eddig csendben figyelt, most remegő hangon közbeszólt. - "Engem azért vertek meg többször is, mert az apám ruszki. Mit tehetek én róla?"
Néhány másodperc után a félszemű rászánta magát a válaszra, de még mindig nem mert a fiára nézni. - "Nem, nem azért gyűlölnek téged... Apád egyébként sem orosz, hanem ruszin. A népe sosem bántotta ezt az országot."
"Akkor miért van ez az egész? Senki nem mondja el."
"Azért mert tizenhat éve ostoba voltam, és ezért sok embernek meg kellett halnia."
A gyerek vérszemet kapott. - "És mi történt édesanyámmal?"
Erre a kérdésre nem azonban érkezett válasz. Mind a hármuknak nyelvükön volt a következő kérdés vagy válasz, de különböző okokból egyikük sem szólt, épp ezért ült rájuk még nyomasztóbban a hallgatás. Igyekeztek inkább a haladásra koncentrálni, így szinte már futottak a nádasok és mocsaras rétek rengetegében. Közben magasra emelkedett a Nap, csorgott rajtuk a veríték. A kalandor néhányszor elbizonytalanodott, de végül mindig megtalálta az ösvényt, amelyet keresett. A faluval ellenkező irányba tartottak, elhagyták már a holtágakat is, ahol hajnal óta horgászok lesték a prédát, ahová néhány órával korábban a fiú is indult. Dél felé járhatott az idő, és nem akartak senkivel találkozni, ezért nem a kijárt utakon tapostak, hanem elhagyott ösvényeken vagy érintetlen bozótosokon vágtak át. A fiú sem ismerte ilyen jól a környéket, csak akkor jött rá, hova igyekeznek, mikor már a kidőlt sírkövek között jártak, és szinte a szemüket is kiütötte a régi templomrom tornya. Ez azon helyek közé tartozott, amit kerültek az emberek, pedig a templom egy kisebb emelkedésre épült, és ezért sosem öntötte el a víz. A temetőt ellenben gyakran borította be az ár, a fiatalok rémtörténeteket meséltek arról, miket mos ki néha a régi idők sírjaiból. Az öregek hallgattak.
A templom előtt egy idős férfi várta őket, látszólag nyugodtan üldögélt egy betoncsonkon az épület előtt. Egykor pad lehetett, de az ülőkéjét régen elvitték tüzelőnek. A férfi nyugalma már csak azért is említésre méltónak tűnt, mert az épület repedezett homlokzata csöppet sem ígért sok jót annak, aki alá merészkedik. A bozótos egész a falakig beborított mindent, egy alig lépésnyi széles tisztás volt csupán a főkapu előtt, ahol megmaradt a régi betonborítás. A kalandor megállt, és megkérte a határőrt, hadd beszéljen egyedül az öreggel. A fiatal férfi tiszteletben tartotta ezt, elvégre őt csak a csomag érdekelte, a cinkosok személyazonossága nem. Sőt, ami azt illeti, előnyösebb volt, ha minél kevesebbet tudnak egymásról, főként ha valakit véletlenül elfognának. Ketten a fiúval tehát tisztes távolságból figyelték a találkozást.
A félszemű odalépett az öreghez. Nem fogtak kezet, csak biccentettek. Közömbös arccal váltottak néhány szót, majd az öreg egy lapos iratdobozt vett ki a táskájából, és átnyújtotta a félszeműnek. Ezután egy hirtelen, éles csattanást hallottak, és csak annyit láttak, hogy egy rövid kézitusa után mindkét fél a földre zuhan.
Csalafinta reggel
A mesemondás, a példázatok jelentőségét - ahogyan azt többször említettem - nehéz túl nagyra becsülni, amikor komplex és létfontosságú változásokat szeretnénk átlátni, és új rendszerjelenségekhez alkalmazkodni. A múlt héten elkezdett történet lassan kilép a helyi közösség emlékei közül, így talán tisztább képet kaphatunk a néhány évtizeddel későbbi életünkről.
***
Ahogy az áldozat összerándult a megdöbbenéssel vegyes rémülettől, a támadó kis híján sebet ejtett rajta a késével, pedig nem állt szándékában. A holdfényben első pillantásra nem lehetett biztos benne, kivel van dolga, de mikor a fiú először megmozdult, rögtön látta, hogy nem veszélyes rá nézve. A horgászbot és a hátizsák lehetett volna akár álca is, de ez esetben nem ez a helyzet. Úgy tűnik, ez a gyerek ismeri a járást errefelé, éjnek éjjelén neki mer indulni az útnak, talán rávehető egy kis útmutatásra valahogy. De előbb nyugodjon meg. Amennyire a felszerelés engedte, a fiúhoz hajolt, és a fülébe súgta:
"Szervusz, kisgyerek! Szép nap lesz a mai, nemde?" - Visszaszorított lélegzet volt csupán a válasz. - "És most szépen lassan elveszem a bicskát, te pedig nyugodtan megfordulsz. Érted, amit mondok?" - A fiú először bólintani akart, de hamar meggondolta a mozdulatot. Végül rekedt hangon kipréselt egy "igent". A férfi eltávolította a kést a bőréről, aztán viszont kettejük közt a kezében tartotta, nehogy mégis meglepetés érhesse. Mikor szembekerültek, rögtön a tárgyra tért:
"Keresek valamit ebben a tocsogóban, amit szerintem te röhögve megtalálsz. Ha megmutatod, nem bánod meg." - A kettejük közti látszólag egyértelmű erőviszonyok, és kezében levő fegyver a második mondatnak jellegzetes hangsúlyt adott, ez persze szándékos is volt. Nem szeretett durva szavakat használni, még ha egyes helyzetekben nem is volt értelme a finomkodásnak. Ennél kevésbé már csak hazudni szeretett, hitt benne, hogy egyes emberek azt rögtön észreveszik. A gyerek néhány pillanatig csendben maradt, majd viszonylag határozottan megkérdezte:
"Mit keres?"
"Eddig jó," - gondolta a férfi - "csak ebben a mederben maradjon a kapcsolatunk, nehogy te végezd itt tényleg valamelyik mederben..." - Aztán hangosan hozzátette: - "A Tisza gátját."
"Épp onnan jövök, száz lépésre ha lehet ezen az ösvényen."
"Vezess oda!"
Tényleg nem volt messze a gát, sőt, amint odaértek, rögtön látszott a szakadás helye is. Keleten már készülődött a pirkadat. Akár el is engedheti a fiút, ha ez nem ártalmatlan, akkor senki. Elrakta a kést a zsebébe.
"Nem kell remegni, nem vagyok szökevény. Látod ezt a csíkot? Itt a galléron. Na, ha ez sárga, az a hadsereg. Nekem milyen színű...? Ja, ez szürke, nem a csillagfény miatt. Határvadász zubbony, onnan nem szökdös el senki." - Kis tétova szünet után folytatta. - "Na, jól van, ne vedd fel a bicskázást, mifelénk ehhez vagyok szokva." - Örömmel konstatálta, hogy minden mondata szó szerint igaz is volt. - "Ez volt itt régen a falud?"
"Igen... Szabad kérdeznem valamit?"
Merész egy kölyök, meg kell hagyni. - "Mondjad. Legfeljebb majd hazudok, ha nem tetszik." - válaszolta vigyorogva.
"Hogy lehet az, hogy nem hallottam a lépteit abban a ragadós sárban?"
" Az te talpad bezzeg úgy cuppogott, mintha az ükanyád csókolgatna, mi...? Jó kérdés, ezt neked el is mondanám, kisgyerek, ha tudnám. Ha megnősz, és nem bírod itt, akkor gyere le délre, ott aztán vagányabb trükköket is tanulhatsz. Tudnék mesélni a cuppogós sárról, képzelheted. Verekedés mindig van, az ellátás királyi, csak a lányok vannak messze. Na, de hát ezért van a szabadság. Hány éves vagy?"
"Tizenhat."
"Akkor lassan jöhetsz is, én sem voltam idősebb egy perccel se. A határon nem veszik szigorúan a papírokat... Úgy látom, pecázni akarsz, nem foglak vissza. Mi a neved? Az enyém Ata, ha véletlenül összeakadnánk."
"Vologya..." - válaszolt a fiú, és már indult is.
"És reméled, hogy nem találkozunk, mi?" - röhögött utána a férfi, aztán egész hirtelen elhallgatott. - "Vologya... Vladimir. Azt a rohadt eget, és én majdnem elengedtelek..." - Odaugrott és megragadta a fiú vállát, aki szemmel láthatóan elfehéredett. - "Mégiscsak itt maradsz, a kés nem kell hozzá, ugye? Ülj le... Megvárjuk a napot, aztán irány a túlsó part."
Most már tényleg mukkanni sem mert a gyerek, a zsoldos pedig nem szorgalmazta a társalgást, inkább dohányozni kezdett. A keleti égbolt egy csiga lassúságával hasadt fel, a fény mintha egymás után cserkészte volna be folyó árterében álló össze-vissza töredezett nyárfákat, és az ezer évesnek látszó göcsörtös füzeket. Az elszáradt nád és gyékény is visszakapta eredeti sárgásbarna színét, és meglepően távol egy csíkban meglátták az éltető folyót is. A férfi ekkor fölkelt, kinyújtóztatta a tagjait, és odalépett a gát szélére, ahonnan az egykori szakadás nyomai voltak láthatók. Huszonvalahány év alatt persze mindent benőtt itt a növényzet, na meg a víz is gyakran járkálhatott oda-vissza... Itt ugyan nem sok minden látszik abból, mi történt annak idején. Volt nála fényképezőgép, de erre kár lett volna filmet pazarolni. Semmilyen bizonyíték nem maradt meg, ahogy arra számítani is lehetett.
Lesétáltak a folyóhoz. Itt az ártérben rendezettebbnek tűnt a környezet, jóval régebben nyúlhatott hozzá ember. Néhány perc alatt kibukkantak a víztükörhöz, mégsem volt az olyan messze. Jobbról rögtön üdvözlő kiáltások hangzottak fel, ami nem érte váratlanul a férfit. Nem messze újabb egyenruhás alakok álltak egy partra húzott ladik mellett. Ezeknek arany sáv volt a gallérján, ennek ellenére szívélyesen üdvözölték őt. Szertartásosan kezet fogtak, udvariasan bemutatkoztak, persze ranggal együtt. A fiúval ezek alig foglalkoztak, nem elsősorban lenézés miatt, hanem mintha kényelmetlen lett volna a jelenléte. Végül mindnyájan beszálltak a ladikba, néhány evező segítségével eltolták magukat a parttól, majd a másik oldal felé vették az irányt. A folyó csendesen és simán hömpölygött, az ég tiszta maradt. Máris érezték a bőrükön a nap melegét.
"Rendesen két legény szokott evezni, de a tiszteletedre, bajtárs, eljött az egész parancsnokság, így nem fértek be. Az őrmester urak is tudják úgy húzni a lapátot, sőt. Másrészt meg ne tudja meg minden kis hülye, hogy titkos akció van folyamatban." - kacsintott a zsoldosra a legnagyobb rangú tiszt.
"Köszönöm a lehetőséget, őrnagy úr, de nem lett volna szükséges." - Ennél igazabb mondat sosem hagyta el a száját. Nagyon szórakoztatták az új útitársak, szinte csillapíthatatlan ingert érzett, hogy szélesen vigyorogjon. Ekkora pojácákkal ünnepnapokon fut össze az ember. - "Krokodil legyek, ha nem tudja az egész helyőrség, hogy a kormányt akarjuk itt megbuktatni..." - gondolta magában. - "Mondjuk ha ebből a hat figurából kellene csapatot összeraknom egy ilyen ügyhöz, a kisgyereken kívül a többit kapálni küldeném. Esetleg gödröt ásni. Hátrahagyták a legénységet egyedül, apám, mi mehet ott most..."
Az őrnagy folyamatosan az alsó ajkát harapdálta, mintha csak így tudná visszafogni a kíváncsiságát. Végül mégis kibökte a kérdést, ami foglalkoztatta. - "Ő az, akire gondolok?" - biccentett a fiú felé. Egy rövid bólintás volt a válasz. Újabb harapdálás és ráadásul egy fejcsóválás következett. -"Azért mégis jobb lett volna, ha inkább Feri tábornok dobja ki ezeket a disznókat, nem gondolod? Tisztább ügy lenne..."
"Ebben igazad van, őrnagy úr, de azt nem úsznánk meg szárazon, alighanem nektek is fel kéne menni Pestre verekedni. Na, meg a ruszkik sem maradnának nyugton, azt nekem elhiheted... Ismerem őket, délen is ezt csinálják. A szerbjeink panaszkodnak a testvéreikre." - Azt már nem tette hozzá, hogy egyik tábornok sem ér többet a legkopaszabb helyi újoncnál ezekben az ügyekben.
"De hát a szerbekkel állunk harcban, nem igaz?" - hökkent meg a katona.
"Természetesen, őrnagy úr, ezt nagyon jól látod. Néha mégis beszélünk némelyikkel, meg kell ismerni az ellenséget." - Felesleges lett volna elkezdeni az al-dunai hadi-politikai szituáció kuszaságának magyarázatát, mert estig sem keverednek ki belőle. - "Ha szabad kérdeznem, az elítélt megérkezett már?"
"Igen, itt van, ma reggelre ért ide a transzport a polgári vasúttól. Érdekes egy embernek tűnik."
Ebben a zsoldos egy percig sem kételkedett ismerve az illető élettörténetét. De leginkább az érdekelte, hogyan szállították ide, erre meg is kapta a választ. "Az rendben van, hogy a nyílt szöktetés helyett egy katonai paranccsal húzták ki a munkatáborból, de annyi esze persze már nem volt senkinek, hogy kocsit küldjenek érte. Inkább hivatalos vasúti jegyet vettek, talán még leálltak pertut inni a kalauzzal is... Ej, remélhetőleg a másik oldal is van ennyire elbizakodott, különben itt mindenki lógni fog..."
A laktanya néhány kilométerrel feljebb volt a folyó mellett, ezért az őrmestereknek igencsak erőlködniük kellett az evezőkkel. Az egyikük vetett néhány vészjósló pillantást a nem várt teherre, azaz szerencsétlen fiúra is, akinek fogalma sem volt, hogyan is csöppent bele ebbe az egészbe. Néhány perc után aztán a Tisza íve felfedte a kis betonozott kikötőt, ahol egy-egy zászlórúdon lobogott a hadsereg lobogója a szárnyas címerrel, és a laktanya zászlaja is, amely sötétzöld alapon aranysárgával az XXIII. betűket formázta. Senki nem tudta már, miért római számokat adtak ezeknek a bázisoknak, de nem volt mit tenni. Feltűnő volt viszont a part kihaltsága a határvidék csapdáihoz szokott szemnek. Akár követik a szabályokat a katonák, akár nem, a parancsnok érkezését valakinek figyelnie kellett volna.
A határvadász megkérte az őrnagyot, hogy álljanak meg, az vonakodva ugyan, de teljesítette a kérést. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi a gyanakvást, de kissé ő is kíváncsi volt, mi történhetett "odahaza". Szigorúan meghagyta, hogy várják őket a kikötőben. Miközben egymással tanakodtak, hirtelen motorzajt hallottak, ami egyre erősödött. A felbőgő géppel párhuzamosan megszólaló jellegzetes suhogástól mindegyikük ereiben megfagyott a vér. Ilyen zajt csak egyetlen egy dolog tud csapni... Ha a helikopter szándékai ellenségesek az ügyükre nézve (márpedig mi mást keresne itt épp ma), akkor ők itt élő céltáblát alkotnak a folyó közepén. A tisztek egymást túlordibálva parancsolgattak, a határvadász pedig a gyerek karját megragadva a vízbe ugrásra készülődött. Ekkor robbanást, majd a kellő hatásszünet kivárása után puskaropogást hallottak. A helikopternek vége volt, viszont tűzharc folyt a barakkok között. Ez már elég volt a parancsnokságnak ahhoz, hogy katonaként viselkedjenek, a csónak teljes erőből megindult a csata felé. Minden igyekezet dacára azonban csak akkor értek oda, mikor elhalt az utolsó lövés is.
Ahogy kiértek a partra, a zsoldos egy eddig csak képen látott arcot vett észre. Egy középkorú férfi tartott feléjük civilben, kis csapat katona élén. Egyik szemürege bántóan üres volt, de térlátás nélkül is ő sugározta a magabiztosságot a többiekbe. Győztes csata után minden harcos imádja a vezért. Mikor melléjük értek, a félszemű egy pillanatra megrökönyödött, aztán eldobta a kezébe lévő fegyvert. Közéjük lépett, és kirángatta a csónakban hátramaradt fiút, majd magához ölelte. A ladikkal érkezettek közül a meglepett gyereket kivéve senki nem csodálkozott. Ő maga próbált volna szabadulni a szorításból, de hiába, mozdulni is alig tudott. Végül az őt foglyul ejtő egyenruhások egyikének kellett rászólni.
"Kisgyerek, most az egyszer igazán hagyhatnád, hogy apád megszorongasson."
***
Ahogy az áldozat összerándult a megdöbbenéssel vegyes rémülettől, a támadó kis híján sebet ejtett rajta a késével, pedig nem állt szándékában. A holdfényben első pillantásra nem lehetett biztos benne, kivel van dolga, de mikor a fiú először megmozdult, rögtön látta, hogy nem veszélyes rá nézve. A horgászbot és a hátizsák lehetett volna akár álca is, de ez esetben nem ez a helyzet. Úgy tűnik, ez a gyerek ismeri a járást errefelé, éjnek éjjelén neki mer indulni az útnak, talán rávehető egy kis útmutatásra valahogy. De előbb nyugodjon meg. Amennyire a felszerelés engedte, a fiúhoz hajolt, és a fülébe súgta:
"Szervusz, kisgyerek! Szép nap lesz a mai, nemde?" - Visszaszorított lélegzet volt csupán a válasz. - "És most szépen lassan elveszem a bicskát, te pedig nyugodtan megfordulsz. Érted, amit mondok?" - A fiú először bólintani akart, de hamar meggondolta a mozdulatot. Végül rekedt hangon kipréselt egy "igent". A férfi eltávolította a kést a bőréről, aztán viszont kettejük közt a kezében tartotta, nehogy mégis meglepetés érhesse. Mikor szembekerültek, rögtön a tárgyra tért:
"Keresek valamit ebben a tocsogóban, amit szerintem te röhögve megtalálsz. Ha megmutatod, nem bánod meg." - A kettejük közti látszólag egyértelmű erőviszonyok, és kezében levő fegyver a második mondatnak jellegzetes hangsúlyt adott, ez persze szándékos is volt. Nem szeretett durva szavakat használni, még ha egyes helyzetekben nem is volt értelme a finomkodásnak. Ennél kevésbé már csak hazudni szeretett, hitt benne, hogy egyes emberek azt rögtön észreveszik. A gyerek néhány pillanatig csendben maradt, majd viszonylag határozottan megkérdezte:
"Mit keres?"
"Eddig jó," - gondolta a férfi - "csak ebben a mederben maradjon a kapcsolatunk, nehogy te végezd itt tényleg valamelyik mederben..." - Aztán hangosan hozzátette: - "A Tisza gátját."
"Épp onnan jövök, száz lépésre ha lehet ezen az ösvényen."
"Vezess oda!"
Tényleg nem volt messze a gát, sőt, amint odaértek, rögtön látszott a szakadás helye is. Keleten már készülődött a pirkadat. Akár el is engedheti a fiút, ha ez nem ártalmatlan, akkor senki. Elrakta a kést a zsebébe.
"Nem kell remegni, nem vagyok szökevény. Látod ezt a csíkot? Itt a galléron. Na, ha ez sárga, az a hadsereg. Nekem milyen színű...? Ja, ez szürke, nem a csillagfény miatt. Határvadász zubbony, onnan nem szökdös el senki." - Kis tétova szünet után folytatta. - "Na, jól van, ne vedd fel a bicskázást, mifelénk ehhez vagyok szokva." - Örömmel konstatálta, hogy minden mondata szó szerint igaz is volt. - "Ez volt itt régen a falud?"
"Igen... Szabad kérdeznem valamit?"
Merész egy kölyök, meg kell hagyni. - "Mondjad. Legfeljebb majd hazudok, ha nem tetszik." - válaszolta vigyorogva.
"Hogy lehet az, hogy nem hallottam a lépteit abban a ragadós sárban?"
" Az te talpad bezzeg úgy cuppogott, mintha az ükanyád csókolgatna, mi...? Jó kérdés, ezt neked el is mondanám, kisgyerek, ha tudnám. Ha megnősz, és nem bírod itt, akkor gyere le délre, ott aztán vagányabb trükköket is tanulhatsz. Tudnék mesélni a cuppogós sárról, képzelheted. Verekedés mindig van, az ellátás királyi, csak a lányok vannak messze. Na, de hát ezért van a szabadság. Hány éves vagy?"
"Tizenhat."
"Akkor lassan jöhetsz is, én sem voltam idősebb egy perccel se. A határon nem veszik szigorúan a papírokat... Úgy látom, pecázni akarsz, nem foglak vissza. Mi a neved? Az enyém Ata, ha véletlenül összeakadnánk."
"Vologya..." - válaszolt a fiú, és már indult is.
"És reméled, hogy nem találkozunk, mi?" - röhögött utána a férfi, aztán egész hirtelen elhallgatott. - "Vologya... Vladimir. Azt a rohadt eget, és én majdnem elengedtelek..." - Odaugrott és megragadta a fiú vállát, aki szemmel láthatóan elfehéredett. - "Mégiscsak itt maradsz, a kés nem kell hozzá, ugye? Ülj le... Megvárjuk a napot, aztán irány a túlsó part."
Most már tényleg mukkanni sem mert a gyerek, a zsoldos pedig nem szorgalmazta a társalgást, inkább dohányozni kezdett. A keleti égbolt egy csiga lassúságával hasadt fel, a fény mintha egymás után cserkészte volna be folyó árterében álló össze-vissza töredezett nyárfákat, és az ezer évesnek látszó göcsörtös füzeket. Az elszáradt nád és gyékény is visszakapta eredeti sárgásbarna színét, és meglepően távol egy csíkban meglátták az éltető folyót is. A férfi ekkor fölkelt, kinyújtóztatta a tagjait, és odalépett a gát szélére, ahonnan az egykori szakadás nyomai voltak láthatók. Huszonvalahány év alatt persze mindent benőtt itt a növényzet, na meg a víz is gyakran járkálhatott oda-vissza... Itt ugyan nem sok minden látszik abból, mi történt annak idején. Volt nála fényképezőgép, de erre kár lett volna filmet pazarolni. Semmilyen bizonyíték nem maradt meg, ahogy arra számítani is lehetett.
Lesétáltak a folyóhoz. Itt az ártérben rendezettebbnek tűnt a környezet, jóval régebben nyúlhatott hozzá ember. Néhány perc alatt kibukkantak a víztükörhöz, mégsem volt az olyan messze. Jobbról rögtön üdvözlő kiáltások hangzottak fel, ami nem érte váratlanul a férfit. Nem messze újabb egyenruhás alakok álltak egy partra húzott ladik mellett. Ezeknek arany sáv volt a gallérján, ennek ellenére szívélyesen üdvözölték őt. Szertartásosan kezet fogtak, udvariasan bemutatkoztak, persze ranggal együtt. A fiúval ezek alig foglalkoztak, nem elsősorban lenézés miatt, hanem mintha kényelmetlen lett volna a jelenléte. Végül mindnyájan beszálltak a ladikba, néhány evező segítségével eltolták magukat a parttól, majd a másik oldal felé vették az irányt. A folyó csendesen és simán hömpölygött, az ég tiszta maradt. Máris érezték a bőrükön a nap melegét.
"Rendesen két legény szokott evezni, de a tiszteletedre, bajtárs, eljött az egész parancsnokság, így nem fértek be. Az őrmester urak is tudják úgy húzni a lapátot, sőt. Másrészt meg ne tudja meg minden kis hülye, hogy titkos akció van folyamatban." - kacsintott a zsoldosra a legnagyobb rangú tiszt.
"Köszönöm a lehetőséget, őrnagy úr, de nem lett volna szükséges." - Ennél igazabb mondat sosem hagyta el a száját. Nagyon szórakoztatták az új útitársak, szinte csillapíthatatlan ingert érzett, hogy szélesen vigyorogjon. Ekkora pojácákkal ünnepnapokon fut össze az ember. - "Krokodil legyek, ha nem tudja az egész helyőrség, hogy a kormányt akarjuk itt megbuktatni..." - gondolta magában. - "Mondjuk ha ebből a hat figurából kellene csapatot összeraknom egy ilyen ügyhöz, a kisgyereken kívül a többit kapálni küldeném. Esetleg gödröt ásni. Hátrahagyták a legénységet egyedül, apám, mi mehet ott most..."
Az őrnagy folyamatosan az alsó ajkát harapdálta, mintha csak így tudná visszafogni a kíváncsiságát. Végül mégis kibökte a kérdést, ami foglalkoztatta. - "Ő az, akire gondolok?" - biccentett a fiú felé. Egy rövid bólintás volt a válasz. Újabb harapdálás és ráadásul egy fejcsóválás következett. -"Azért mégis jobb lett volna, ha inkább Feri tábornok dobja ki ezeket a disznókat, nem gondolod? Tisztább ügy lenne..."
"Ebben igazad van, őrnagy úr, de azt nem úsznánk meg szárazon, alighanem nektek is fel kéne menni Pestre verekedni. Na, meg a ruszkik sem maradnának nyugton, azt nekem elhiheted... Ismerem őket, délen is ezt csinálják. A szerbjeink panaszkodnak a testvéreikre." - Azt már nem tette hozzá, hogy egyik tábornok sem ér többet a legkopaszabb helyi újoncnál ezekben az ügyekben.
"De hát a szerbekkel állunk harcban, nem igaz?" - hökkent meg a katona.
"Természetesen, őrnagy úr, ezt nagyon jól látod. Néha mégis beszélünk némelyikkel, meg kell ismerni az ellenséget." - Felesleges lett volna elkezdeni az al-dunai hadi-politikai szituáció kuszaságának magyarázatát, mert estig sem keverednek ki belőle. - "Ha szabad kérdeznem, az elítélt megérkezett már?"
"Igen, itt van, ma reggelre ért ide a transzport a polgári vasúttól. Érdekes egy embernek tűnik."
Ebben a zsoldos egy percig sem kételkedett ismerve az illető élettörténetét. De leginkább az érdekelte, hogyan szállították ide, erre meg is kapta a választ. "Az rendben van, hogy a nyílt szöktetés helyett egy katonai paranccsal húzták ki a munkatáborból, de annyi esze persze már nem volt senkinek, hogy kocsit küldjenek érte. Inkább hivatalos vasúti jegyet vettek, talán még leálltak pertut inni a kalauzzal is... Ej, remélhetőleg a másik oldal is van ennyire elbizakodott, különben itt mindenki lógni fog..."
A laktanya néhány kilométerrel feljebb volt a folyó mellett, ezért az őrmestereknek igencsak erőlködniük kellett az evezőkkel. Az egyikük vetett néhány vészjósló pillantást a nem várt teherre, azaz szerencsétlen fiúra is, akinek fogalma sem volt, hogyan is csöppent bele ebbe az egészbe. Néhány perc után aztán a Tisza íve felfedte a kis betonozott kikötőt, ahol egy-egy zászlórúdon lobogott a hadsereg lobogója a szárnyas címerrel, és a laktanya zászlaja is, amely sötétzöld alapon aranysárgával az XXIII. betűket formázta. Senki nem tudta már, miért római számokat adtak ezeknek a bázisoknak, de nem volt mit tenni. Feltűnő volt viszont a part kihaltsága a határvidék csapdáihoz szokott szemnek. Akár követik a szabályokat a katonák, akár nem, a parancsnok érkezését valakinek figyelnie kellett volna.
A határvadász megkérte az őrnagyot, hogy álljanak meg, az vonakodva ugyan, de teljesítette a kérést. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi a gyanakvást, de kissé ő is kíváncsi volt, mi történhetett "odahaza". Szigorúan meghagyta, hogy várják őket a kikötőben. Miközben egymással tanakodtak, hirtelen motorzajt hallottak, ami egyre erősödött. A felbőgő géppel párhuzamosan megszólaló jellegzetes suhogástól mindegyikük ereiben megfagyott a vér. Ilyen zajt csak egyetlen egy dolog tud csapni... Ha a helikopter szándékai ellenségesek az ügyükre nézve (márpedig mi mást keresne itt épp ma), akkor ők itt élő céltáblát alkotnak a folyó közepén. A tisztek egymást túlordibálva parancsolgattak, a határvadász pedig a gyerek karját megragadva a vízbe ugrásra készülődött. Ekkor robbanást, majd a kellő hatásszünet kivárása után puskaropogást hallottak. A helikopternek vége volt, viszont tűzharc folyt a barakkok között. Ez már elég volt a parancsnokságnak ahhoz, hogy katonaként viselkedjenek, a csónak teljes erőből megindult a csata felé. Minden igyekezet dacára azonban csak akkor értek oda, mikor elhalt az utolsó lövés is.
Ahogy kiértek a partra, a zsoldos egy eddig csak képen látott arcot vett észre. Egy középkorú férfi tartott feléjük civilben, kis csapat katona élén. Egyik szemürege bántóan üres volt, de térlátás nélkül is ő sugározta a magabiztosságot a többiekbe. Győztes csata után minden harcos imádja a vezért. Mikor melléjük értek, a félszemű egy pillanatra megrökönyödött, aztán eldobta a kezébe lévő fegyvert. Közéjük lépett, és kirángatta a csónakban hátramaradt fiút, majd magához ölelte. A ladikkal érkezettek közül a meglepett gyereket kivéve senki nem csodálkozott. Ő maga próbált volna szabadulni a szorításból, de hiába, mozdulni is alig tudott. Végül az őt foglyul ejtő egyenruhások egyikének kellett rászólni.
"Kisgyerek, most az egyszer igazán hagyhatnád, hogy apád megszorongasson."
Az emlékek éjjelén
Az elméleti okoskodások után szeretném konkrétan megmutatni, közelítőleg milyen jövőről is volt szó a korábbiakban. Nem feltétlenül pontos leírást szeretnék adni, hanem a lényeget, a körülmények jellegét megragadni. Ennek megfelelően mindezt egy történetbe ágyaztam, amely a tervek szerint több bejegyzést is felölel majd. Sokszor egy viszonylag rövid, jellemző sztori többet tud közölni egy tárgyról, mint akár a legrészletesebb leírás, mert ennek során nem lehet elveszni a részletekben, és úgy mutatja meg a tényeket, ahogyan azt a valóságban is megtapasztalnánk. A gyerekeknek szóló mesék rengeteget tanítanak a világról, nekünk sem árthat megismerni néhányat, ha komoly változásokra készülünk.
***
A fiú álmosan lépett ki a konyhai ajtón, és megpróbálta csendben behúzni maga után, nehogy felébresszen valakit a házban. Elvégre vasárnap volt, ilyenkor a bérlők is aludhatnak délig, ha akarnak. Más kérdés, hogy pontosan tudta, hamarosan ők is talpon lesznek, főleg ha a csecsemő megint felsír. Épp arra gondolt, milyen aljas is tud lenni ez az aranyos kisgyerek, mikor a csípős hajnali hideg torkára fagyasztotta az ásítást. Szerencsére szélcsend volt ugyan, de így is minden porcikája beleborzongott egy pillanatra. "Később bezzeg melegem lesz..." - gondolta, mikor a derült égre pillantott. A lámpát sem kellett felkapcsolnia, olyan tiszta, holdfényes éjszaka volt. Előkereste a megfelelő eszközöket az udvar sarkában álló kis kalyibából, összepakolta, aztán felkapta a botját, amely nélkül nem lépett ki az utcára, mióta négy éve megverte pár srác a túlsó partról. Kóbor kutyák ellen sem árt az elővigyázatosság, na meg szerette volna tovább tervezgetni a bot díszítését.
Nehezen és nem szívesen szakadt el az ágytól, miután tegnap késő estig tekergette a rádiót új állomások után kutatva, de hát nem volt mit tenni. Ő még csak-csak kibírta volna ebédre akár a szokásos hétköznapi tojásos rizst vagy krumplilevest ma is, ha cserébe lustálkodhat egy nagyot, a mama viszont szerette volna megadni a módját a névnapjának, ezért megígértette vele, hogy elmegy horgászni. Ez volt a legkevesebb, amit hozzátehetett az ünnephez, tudta, hogy a mama egy szép fogásnak jobban örülne, mint akár a legszínesebb virágnak. Márpedig azokat is nagyon szerette, egészen felvidították. Persze nem lesz semmilyen dínomdánom, de a nagynéniék és a szomszédok is valószínűleg beköszönnek majd, ezért jó lesz, ha nem bohóckodja el a délelőttöt... Nyilván nem lesz egyedül, hiszen mindig, mikor ott járt, többen kuporogtak a kis holtágak partján, így aztán aligha jön haza üres kézzel. Mégis jobban örült volna, ha saját maga fogja ki azt a néhány keszeget vagy törpeharcsát, nem mintha sajnálta volna azt a pár órás munkát, amiért cserébe megkaphatja a fogást a többiektől, hanem mert egyszerűen úgy az igazi az ebéd.
A lopakodásnak közben vége szakadt, mivel gyereksírást hallott az első szobából, ami után szinte azonnal kiszűrődő villanyfény csillant fel. "Aligha aludtak valami mélyen, nem úgy mint én." - gondolta a fiú, és erről ismét eszébe jutott a tegnap este. Azt hallotta a héten, hogy új rádióállomások kezdtek működni, de az újságcikket nem sikerült megszereznie. Mivel tegnap nem járt sikerrel, azt tervezte, valamelyik nap áthívja Zolikát, a barátját, akitől származott az egész, hogy valahogy hozza be az új adókat náluk is. Belefáradt már az örökös politikai szócséplésbe, amiből semmit nem értett, és állítólag így több zenét tudnának hallgatni. Ezt senki nem bánná a házban.
Mielőtt célba vette volna a tavakat, az első útja a pék Gáborhoz vezetett, aki jó ismerőse volt, mert gyakran segített neki széthordani az árut, vagy pakolni a lisztet. Ő nagy horgász hírében állt a környéken, és egy szívességért cserébe megígérte a fiúnak, hogy kölcsönad néhányat a legjobb csalijából. Az utcákat, a házakat átjárta a csend, csak néhány kutya ugatása hallatszott. Úgy tűnik, most a kocsma is bezárt már, pedig gyakran előfordult, hogy vasárnap napfelkeltéig is zajlott ott az ivászat. A pékség persze ébren volt, és isteni illatot árasztott, valamilyen sütemény vagy kalács készült éppen, melyet a pék személyesen felügyelt. Nemhiába volt ma Katalin napja, többen is tort ülnek a környéken, náluk gazdagabbak is.
"Figyelj, Volikám, ezt a melót nem hagyhatom a hülyékre, először rendel tőlem ez a vén szipirtyó, pedig nagyon édes szája van neki! Az asszony majd ad a csaliból, csak csöngess be!"
"Nem fogom felébreszteni?" - kérdezte a gyerek, mert szerette volna mégis elkerülni a találkozást a nővel. A pék erre felröhögött.
"Azt? Dehogy ébreszted!" - válaszolt kaján vigyorral. - "Te, biztos, hogy hideg halak miatt szöktél ki ma? Ha alibi kell, adok én giliszta nélkül is! De abból az asszonyt hagyjuk ki!" - kacsintott még hozzá.
E párbeszéd után a fiú hite kissé megbicsaklott a pék legendás horgásztehetségének mibenlétében, de hamar túltette magát ezen, hiszen akárhogy is, de mégsem mehetett el csali nélkül. A feleség tényleg nem aludt, az első csengetésre megjelent, és rögtön megvillant a szemében az utálat. Lebiggyesztett ajkakkal fogadta a kérését, aztán pár percre elvonult. Mikor újra előbukkant, a fiú kezébe nyomott egy ezer évesnek tűnő konzervdobozt. Ahogy hozzányúlt, a doboz rögtön felsértette a kezét, bizonyára direkt volt így kiválasztva. A szerencsétlen mozdulat hatására ki is esett pár vörös giliszta a dobozból, a nő erre sziszegni kezdett a fogai között:
"A saját küszöbödet ganézd össze! Majd megmondom én ennek a szerencsétlennek, hogy kivel barátkozzon! Inkább a hóhérral, mint veled!"
A fiú úgy érezte, jól járt, hogy le nem köpte, mielőtt sikerül elsomfordálnia. A pék neje a másik oldalról való volt, ezt tudta, de nem gondolta hogy dolga lesz vele a mai napon, így készületlenül érte az egész. Fél óráig is eltartott, mire ki tudta verni a fejéből a kínos, megalázó érzést. Egyébként régen nem lepődött már meg rajta, hogy ennyire gyűlölik őt a másik partról való népek, de ha tehette, egyszerűen elkerülte őket. Nem sokan éltek ilyenek a faluban. Amikor kérdezősködött a dolog okáról, mindenki kitérő választ adott, még a mama is. Ennél többre századszorra sem jutott. Remélte, hogy a csali azért jó, mindenesetre első látásra egyszerű trágyagiliszták csomójának tűnt. "Aztán lehet, hogy ez a ravasz pék cukorral etette őket, ki tudja?" - próbált viccelődni magában. Kevéssé sajnálta az asszonykát, hogy megcsalják, pedig rendesen egész szépnek találta. Mérgében viszont igencsak rútnak mutatkozott...
A faluból kiérve egy ponton le kellett térnie az útról és egy ösvényen bevágni a nádasba. Előtte persze lecserélte a gyékénysaruját az otthonról hozott gumicsizmára. A csizma lötyögött a lábán, de még így is kényelmesebb volt, mint a sárban vagy helyenként bokáig álló vízben gázolni szinte mezítláb. Ráadásul a sarut is ki kellett volna pucolnia utólag, amit kifejezetten utált volna. A nádas mindent eltakart előle, kivéve a csillagokat, amelyek továbbra is ezüstösen ragyogtak felette. Most örült a szép időnek, ha esett volna az éjjel, a feje búbjáig összevizezte volna magát az úton. A botjával hajlította szét az összegabalyodott növényeket maga előtt, arra is vigyázva, nehogy a hátára kötött horgászbot megakadjon bennük. Egy helyen másik ösvényre kellett lépnie, amely jobbra tért le az eddigiről. Aki nem ismeri az utat, mint a tenyerét, az ezt a helyet észre sem veszi, neki viszont minden egyes gödör és kanyarulat régi barátja volt már. Több alkalommal is víz állt az útjában, amelyen át kellett gázolnia, egyszer pedig igazán mély átfolyással találkozott, amely előző alkalommal még nem volt ott. Azt is érezte viszont, hogy mások már "intézkedtek" az ügyben, hiszen a víz alatt nagy kavicsokkal volt megfogva az ösvény talaja, nehogy kivájja az áramlás. Mondjuk ez sem segít örökké, előbb-utóbb új útvonal, vagy új horgászhely kell majd.
Mire ez végiggondolta, már a gyékényesben járt, végig néhány centi mély locspocsban. Rövidesen kilépett innen is, felhágott a régi gát egy épen maradt szakaszára. Ez a földhányás hosszan elnyúló szigetté változott, mikor kirobbantották a falutól délre eső részét is a ÉTV-s búzatáblák védelme miatt. De ő most az első szakadás irányába, észak felé tartott. Magát a Tiszát most nem is látta, sehol nem tükröződtek a csillagok, olyan alacsonyan állt a víz. Furcsa volt belegondolni, hogy tavaly ilyenkor mindenki megdöbbenésére átbukott még ezen a szigeten is. Az embereken a faluban eluralkodott a pánik, kétségbeesetten kapkodták össze és vitték magas helyekre legféltettebb értékeiket. Persze mindez végül feleslegesnek bizonyult, az új falu jó helyen volt, igaz, épp elég kellemetlenséget okozott, hogy a kutakat nem használhatták jó pár hétig. Nem mintha bárki megbánta volna azt a néhány kétségbeesett órát, inkább a megkönnyebbülés perceire emlékeztek élénken. Nem véletlen volt a rémület, több idősebb falubeli is gyakran álmodott a huszonnégy évvel ezelőtti éjféli óráról, mikor otthonaikba betört a folyó.
Épp az egykori házak mellett haladt el, a gát mellett álltak, de mostanra alig maradt belőlük valami. Évekig jártak ide vissza tüzelőért és építőanyagért, de még manapság is kerültek elő elfelejtettnek hitt dolgok, játékok a gyerekeknek. Épp nem lepte el a helyet a folyó, hazafelé valószínűleg látja majd a még álló falakat. Ezeket nem igazán ajánlott bolygatni, ha az ember nem akar téglákat a nyakába. Lassan meg is érkezett a gátszakadás helyére, itt egy keresztet állítottak, és aki elhaladt, mindig elmondott egy imát az akkor elveszettekért. A fiú nagyapját is akkor vitte el az árvíz után kiütő hasmenéses láz. Egyébként is beteges volt szegény, ahogy a mama mondta mindig, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egész családjából csak a mamát ismerte, ő pedig csak a férjéről beszélt szívesen, a lányát és a vejét viszont minden említésnél megkönnyezte. A továbbhaladáshoz tehát a gyereknek ismét le kellett másznia a mélyebb területekre, megint cuppogott talpa alatt a sár. Húsz perc telhetett el, mióta elindult, még két órája is lehet pirkadatig.
Ebben a pillanatban érezte meg a szagot, és rögtön felismerte. Megtorpant ijedtében. Aki találkozott mostanában katonával, az nem egyhamar felejtette el ezt. Valamilyen illatosító vegyszer vagy fűszerezett olaj lehet, ezt nem tudta, de állítólag az egyenruha bőrszíjait kenegetik vele folyton a seregben. A baj nem is ez volt, a katonáktól általában nem kellett félni, hanem az, hogy ők rendesen nagy ívben kerülték a mocsarat a gátszakadás óta. Sokkal valószínűbb volt, hogy a túlsó parti laktanya raktáraiból lopott különböző árukat szállító csempészekkel találkozott, rákaptak a szárazföldi útvonalra, mióta szigorúbb lett a vízi járőrözés is. A pékkel nem egyszer hordta ő is a szárnyas címeres zsákokban tárolt lisztet hasonló éjjeli órákon. A sikkasztók, tolvajok és csempészek nem szeretik, ha tanú van a tevékenységükre, a gyerek mégis azt kívánta, bár ők lennének. Talán kap két pofont és rúgást, sebaj, majd odateszi őket a többi mellé. Ő mástól tartott.
Ha volt valami, amivel nem volt ajánlatos találkoznia a sötétben, az egy dezertált katona. Mivel elfogásuk esetén a büntetés mindenképp több év kényszermunka egy Isten háta mögötti hadszergyárban vagy építkezésen, ezeknek nem sokat számított, ha útközben mást is elkövettek... Ráadásul a motiváción kívül az eszközeik is megvoltak sok mindenre, amit most nem szívesen gondolt volna végig. Aki megszökött, legtöbbször az első rablás után kapták el, ritkán bújtatta őket bárki is. Csak a végső kétségbeesés vihetett rá bárkit a szökésre, ráadásul állt rájuk sz ökölszabály, hogy akit űzött vadnak tekintenek, az úgy is fog viselkedni... "Ha ez egy dezertőr szaga, akkor jobb lenne megszűnni, vagy láthatatlanná válni." - gondolta magában a fiú, és moccanni sem mert.
Attól nem kellett tartania, hogy őt majd kiszagolják, erre legfeljebb egy kutya orra lett volna képes. A felszereléssel a hátán és az esetlenül nagy csizmában azonban olyan lármát csaphatott az imént, ami látótávolságnál bőven messzebb hallatszik. Kár volt megállnia, így már biztosan tudja az a valaki (vagy valakik), hogy észrevett valamit. Átkozta az ijedtségét, mert így rögtön hátrányba került. A szélcsendben fogalma sem lehetett róla, melyik irányból jöhet az illat, a másik viszont a zaj iránya alapján kényelmesen becserkészheti őt. Egyetlen esélynek az tűnt, ha megmerevedik, és feszülten figyel. Máris megizzadt a botját tartó tenyere, tudta, esélye sem lesz egy felfegyverzett férfival szemben. Percekig állhatott így, a nádas természetes neszein kívül csupán a saját lélegzetét hallotta. A szívverése lassan visszaállt a normális kerékvágásba. Elhatározta, hogy körülnéz, hol is van pontosan.
Az első apró mozdulatnál megérezte torkán a pengét.
***
A fiú álmosan lépett ki a konyhai ajtón, és megpróbálta csendben behúzni maga után, nehogy felébresszen valakit a házban. Elvégre vasárnap volt, ilyenkor a bérlők is aludhatnak délig, ha akarnak. Más kérdés, hogy pontosan tudta, hamarosan ők is talpon lesznek, főleg ha a csecsemő megint felsír. Épp arra gondolt, milyen aljas is tud lenni ez az aranyos kisgyerek, mikor a csípős hajnali hideg torkára fagyasztotta az ásítást. Szerencsére szélcsend volt ugyan, de így is minden porcikája beleborzongott egy pillanatra. "Később bezzeg melegem lesz..." - gondolta, mikor a derült égre pillantott. A lámpát sem kellett felkapcsolnia, olyan tiszta, holdfényes éjszaka volt. Előkereste a megfelelő eszközöket az udvar sarkában álló kis kalyibából, összepakolta, aztán felkapta a botját, amely nélkül nem lépett ki az utcára, mióta négy éve megverte pár srác a túlsó partról. Kóbor kutyák ellen sem árt az elővigyázatosság, na meg szerette volna tovább tervezgetni a bot díszítését.
Nehezen és nem szívesen szakadt el az ágytól, miután tegnap késő estig tekergette a rádiót új állomások után kutatva, de hát nem volt mit tenni. Ő még csak-csak kibírta volna ebédre akár a szokásos hétköznapi tojásos rizst vagy krumplilevest ma is, ha cserébe lustálkodhat egy nagyot, a mama viszont szerette volna megadni a módját a névnapjának, ezért megígértette vele, hogy elmegy horgászni. Ez volt a legkevesebb, amit hozzátehetett az ünnephez, tudta, hogy a mama egy szép fogásnak jobban örülne, mint akár a legszínesebb virágnak. Márpedig azokat is nagyon szerette, egészen felvidították. Persze nem lesz semmilyen dínomdánom, de a nagynéniék és a szomszédok is valószínűleg beköszönnek majd, ezért jó lesz, ha nem bohóckodja el a délelőttöt... Nyilván nem lesz egyedül, hiszen mindig, mikor ott járt, többen kuporogtak a kis holtágak partján, így aztán aligha jön haza üres kézzel. Mégis jobban örült volna, ha saját maga fogja ki azt a néhány keszeget vagy törpeharcsát, nem mintha sajnálta volna azt a pár órás munkát, amiért cserébe megkaphatja a fogást a többiektől, hanem mert egyszerűen úgy az igazi az ebéd.
A lopakodásnak közben vége szakadt, mivel gyereksírást hallott az első szobából, ami után szinte azonnal kiszűrődő villanyfény csillant fel. "Aligha aludtak valami mélyen, nem úgy mint én." - gondolta a fiú, és erről ismét eszébe jutott a tegnap este. Azt hallotta a héten, hogy új rádióállomások kezdtek működni, de az újságcikket nem sikerült megszereznie. Mivel tegnap nem járt sikerrel, azt tervezte, valamelyik nap áthívja Zolikát, a barátját, akitől származott az egész, hogy valahogy hozza be az új adókat náluk is. Belefáradt már az örökös politikai szócséplésbe, amiből semmit nem értett, és állítólag így több zenét tudnának hallgatni. Ezt senki nem bánná a házban.
Mielőtt célba vette volna a tavakat, az első útja a pék Gáborhoz vezetett, aki jó ismerőse volt, mert gyakran segített neki széthordani az árut, vagy pakolni a lisztet. Ő nagy horgász hírében állt a környéken, és egy szívességért cserébe megígérte a fiúnak, hogy kölcsönad néhányat a legjobb csalijából. Az utcákat, a házakat átjárta a csend, csak néhány kutya ugatása hallatszott. Úgy tűnik, most a kocsma is bezárt már, pedig gyakran előfordult, hogy vasárnap napfelkeltéig is zajlott ott az ivászat. A pékség persze ébren volt, és isteni illatot árasztott, valamilyen sütemény vagy kalács készült éppen, melyet a pék személyesen felügyelt. Nemhiába volt ma Katalin napja, többen is tort ülnek a környéken, náluk gazdagabbak is.
"Figyelj, Volikám, ezt a melót nem hagyhatom a hülyékre, először rendel tőlem ez a vén szipirtyó, pedig nagyon édes szája van neki! Az asszony majd ad a csaliból, csak csöngess be!"
"Nem fogom felébreszteni?" - kérdezte a gyerek, mert szerette volna mégis elkerülni a találkozást a nővel. A pék erre felröhögött.
"Azt? Dehogy ébreszted!" - válaszolt kaján vigyorral. - "Te, biztos, hogy hideg halak miatt szöktél ki ma? Ha alibi kell, adok én giliszta nélkül is! De abból az asszonyt hagyjuk ki!" - kacsintott még hozzá.
E párbeszéd után a fiú hite kissé megbicsaklott a pék legendás horgásztehetségének mibenlétében, de hamar túltette magát ezen, hiszen akárhogy is, de mégsem mehetett el csali nélkül. A feleség tényleg nem aludt, az első csengetésre megjelent, és rögtön megvillant a szemében az utálat. Lebiggyesztett ajkakkal fogadta a kérését, aztán pár percre elvonult. Mikor újra előbukkant, a fiú kezébe nyomott egy ezer évesnek tűnő konzervdobozt. Ahogy hozzányúlt, a doboz rögtön felsértette a kezét, bizonyára direkt volt így kiválasztva. A szerencsétlen mozdulat hatására ki is esett pár vörös giliszta a dobozból, a nő erre sziszegni kezdett a fogai között:
"A saját küszöbödet ganézd össze! Majd megmondom én ennek a szerencsétlennek, hogy kivel barátkozzon! Inkább a hóhérral, mint veled!"
A fiú úgy érezte, jól járt, hogy le nem köpte, mielőtt sikerül elsomfordálnia. A pék neje a másik oldalról való volt, ezt tudta, de nem gondolta hogy dolga lesz vele a mai napon, így készületlenül érte az egész. Fél óráig is eltartott, mire ki tudta verni a fejéből a kínos, megalázó érzést. Egyébként régen nem lepődött már meg rajta, hogy ennyire gyűlölik őt a másik partról való népek, de ha tehette, egyszerűen elkerülte őket. Nem sokan éltek ilyenek a faluban. Amikor kérdezősködött a dolog okáról, mindenki kitérő választ adott, még a mama is. Ennél többre századszorra sem jutott. Remélte, hogy a csali azért jó, mindenesetre első látásra egyszerű trágyagiliszták csomójának tűnt. "Aztán lehet, hogy ez a ravasz pék cukorral etette őket, ki tudja?" - próbált viccelődni magában. Kevéssé sajnálta az asszonykát, hogy megcsalják, pedig rendesen egész szépnek találta. Mérgében viszont igencsak rútnak mutatkozott...
A faluból kiérve egy ponton le kellett térnie az útról és egy ösvényen bevágni a nádasba. Előtte persze lecserélte a gyékénysaruját az otthonról hozott gumicsizmára. A csizma lötyögött a lábán, de még így is kényelmesebb volt, mint a sárban vagy helyenként bokáig álló vízben gázolni szinte mezítláb. Ráadásul a sarut is ki kellett volna pucolnia utólag, amit kifejezetten utált volna. A nádas mindent eltakart előle, kivéve a csillagokat, amelyek továbbra is ezüstösen ragyogtak felette. Most örült a szép időnek, ha esett volna az éjjel, a feje búbjáig összevizezte volna magát az úton. A botjával hajlította szét az összegabalyodott növényeket maga előtt, arra is vigyázva, nehogy a hátára kötött horgászbot megakadjon bennük. Egy helyen másik ösvényre kellett lépnie, amely jobbra tért le az eddigiről. Aki nem ismeri az utat, mint a tenyerét, az ezt a helyet észre sem veszi, neki viszont minden egyes gödör és kanyarulat régi barátja volt már. Több alkalommal is víz állt az útjában, amelyen át kellett gázolnia, egyszer pedig igazán mély átfolyással találkozott, amely előző alkalommal még nem volt ott. Azt is érezte viszont, hogy mások már "intézkedtek" az ügyben, hiszen a víz alatt nagy kavicsokkal volt megfogva az ösvény talaja, nehogy kivájja az áramlás. Mondjuk ez sem segít örökké, előbb-utóbb új útvonal, vagy új horgászhely kell majd.
Mire ez végiggondolta, már a gyékényesben járt, végig néhány centi mély locspocsban. Rövidesen kilépett innen is, felhágott a régi gát egy épen maradt szakaszára. Ez a földhányás hosszan elnyúló szigetté változott, mikor kirobbantották a falutól délre eső részét is a ÉTV-s búzatáblák védelme miatt. De ő most az első szakadás irányába, észak felé tartott. Magát a Tiszát most nem is látta, sehol nem tükröződtek a csillagok, olyan alacsonyan állt a víz. Furcsa volt belegondolni, hogy tavaly ilyenkor mindenki megdöbbenésére átbukott még ezen a szigeten is. Az embereken a faluban eluralkodott a pánik, kétségbeesetten kapkodták össze és vitték magas helyekre legféltettebb értékeiket. Persze mindez végül feleslegesnek bizonyult, az új falu jó helyen volt, igaz, épp elég kellemetlenséget okozott, hogy a kutakat nem használhatták jó pár hétig. Nem mintha bárki megbánta volna azt a néhány kétségbeesett órát, inkább a megkönnyebbülés perceire emlékeztek élénken. Nem véletlen volt a rémület, több idősebb falubeli is gyakran álmodott a huszonnégy évvel ezelőtti éjféli óráról, mikor otthonaikba betört a folyó.
Épp az egykori házak mellett haladt el, a gát mellett álltak, de mostanra alig maradt belőlük valami. Évekig jártak ide vissza tüzelőért és építőanyagért, de még manapság is kerültek elő elfelejtettnek hitt dolgok, játékok a gyerekeknek. Épp nem lepte el a helyet a folyó, hazafelé valószínűleg látja majd a még álló falakat. Ezeket nem igazán ajánlott bolygatni, ha az ember nem akar téglákat a nyakába. Lassan meg is érkezett a gátszakadás helyére, itt egy keresztet állítottak, és aki elhaladt, mindig elmondott egy imát az akkor elveszettekért. A fiú nagyapját is akkor vitte el az árvíz után kiütő hasmenéses láz. Egyébként is beteges volt szegény, ahogy a mama mondta mindig, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egész családjából csak a mamát ismerte, ő pedig csak a férjéről beszélt szívesen, a lányát és a vejét viszont minden említésnél megkönnyezte. A továbbhaladáshoz tehát a gyereknek ismét le kellett másznia a mélyebb területekre, megint cuppogott talpa alatt a sár. Húsz perc telhetett el, mióta elindult, még két órája is lehet pirkadatig.
Ebben a pillanatban érezte meg a szagot, és rögtön felismerte. Megtorpant ijedtében. Aki találkozott mostanában katonával, az nem egyhamar felejtette el ezt. Valamilyen illatosító vegyszer vagy fűszerezett olaj lehet, ezt nem tudta, de állítólag az egyenruha bőrszíjait kenegetik vele folyton a seregben. A baj nem is ez volt, a katonáktól általában nem kellett félni, hanem az, hogy ők rendesen nagy ívben kerülték a mocsarat a gátszakadás óta. Sokkal valószínűbb volt, hogy a túlsó parti laktanya raktáraiból lopott különböző árukat szállító csempészekkel találkozott, rákaptak a szárazföldi útvonalra, mióta szigorúbb lett a vízi járőrözés is. A pékkel nem egyszer hordta ő is a szárnyas címeres zsákokban tárolt lisztet hasonló éjjeli órákon. A sikkasztók, tolvajok és csempészek nem szeretik, ha tanú van a tevékenységükre, a gyerek mégis azt kívánta, bár ők lennének. Talán kap két pofont és rúgást, sebaj, majd odateszi őket a többi mellé. Ő mástól tartott.
Ha volt valami, amivel nem volt ajánlatos találkoznia a sötétben, az egy dezertált katona. Mivel elfogásuk esetén a büntetés mindenképp több év kényszermunka egy Isten háta mögötti hadszergyárban vagy építkezésen, ezeknek nem sokat számított, ha útközben mást is elkövettek... Ráadásul a motiváción kívül az eszközeik is megvoltak sok mindenre, amit most nem szívesen gondolt volna végig. Aki megszökött, legtöbbször az első rablás után kapták el, ritkán bújtatta őket bárki is. Csak a végső kétségbeesés vihetett rá bárkit a szökésre, ráadásul állt rájuk sz ökölszabály, hogy akit űzött vadnak tekintenek, az úgy is fog viselkedni... "Ha ez egy dezertőr szaga, akkor jobb lenne megszűnni, vagy láthatatlanná válni." - gondolta magában a fiú, és moccanni sem mert.
Attól nem kellett tartania, hogy őt majd kiszagolják, erre legfeljebb egy kutya orra lett volna képes. A felszereléssel a hátán és az esetlenül nagy csizmában azonban olyan lármát csaphatott az imént, ami látótávolságnál bőven messzebb hallatszik. Kár volt megállnia, így már biztosan tudja az a valaki (vagy valakik), hogy észrevett valamit. Átkozta az ijedtségét, mert így rögtön hátrányba került. A szélcsendben fogalma sem lehetett róla, melyik irányból jöhet az illat, a másik viszont a zaj iránya alapján kényelmesen becserkészheti őt. Egyetlen esélynek az tűnt, ha megmerevedik, és feszülten figyel. Máris megizzadt a botját tartó tenyere, tudta, esélye sem lesz egy felfegyverzett férfival szemben. Percekig állhatott így, a nádas természetes neszein kívül csupán a saját lélegzetét hallotta. A szívverése lassan visszaállt a normális kerékvágásba. Elhatározta, hogy körülnéz, hol is van pontosan.
Az első apró mozdulatnál megérezte torkán a pengét.
Amit alkotunk
Az oldal elindítása után néhány bevezető írást tettem közzé a mindannyiunkat körülvevő - illetve gyakran az elménket is betöltő - mesterséges környezet mélyen gyökerező válságáról, majd áttértem arra a témára, hogyan is tudnánk e körülmények közül kitörni, miként lehet elképzelni azt az utat, amit szükségszerűen választanunk kell a jövőben. A cél természetesen az, hogy saját boldogságunkat a lehető legjobban megközelítsük és meg is tartsuk, megspékelve azzal, hogy utódaink, a következő nemzedékek hasonló törekvéseit se hiúsítsuk meg. Szép feladat, nem vitás, gyakorlatilag életre szóló, és tulajdonképpen mindannyiunk számára épp ugyanolyan fontos. Remélem, hogy még ha nem is mindenki írja le, vagy vitatja meg másokkal a gondolatait, azért minél többen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, mert igazán sikeresek csupán együtt lehetünk. Ebben a néhány hónapban nagyvonalú általánosságokról volt szó, amelyekkel olyan alapokat szerettem volna adni, amelyeket később felülvizsgálhatok, vagy hivatkozhatok rájuk. Mindezt természeti és történelmi analógiákkal illusztráltam. Egyes esetekben talán túlságosan elrugaszkodottnak hathatott, mikor esetleg faramuci párhuzamokba vagy körülményes magyarázatokba bonyolódtam, de úgy vélem, mégis szükség volt rájuk a konkrétabb jelenségek megvizsgálása előtt.
Mielőtt jövő héten valami teljesen másba fognék bele, még egy utolsó írást szánnék erre a témára. Ez egyrészt egyfajta összegzés lesz, másrészt pedig kirándulás az egész kérdés legmélyére egy olyan irányból, ami eddig nem került sorra.
Azzal, hogy a jelenlegi életmódunk és az ipari civilizáció fenntarthatatlan, semmi újat nem mondtam az előzőekhez képest. Ha ezt a tételt elfogadjuk (ami nem a legkönnyebb lépés...), akkor a célunk egyértelműen az lehet, hogy a legjobban alkalmazkodjunk a változásokhoz. Próbáltam más állat- és növényfajok hasonlatával, őseink példájával élni az alkalmazkodás módját tekintve, de a hideg érvelés vajmi kevéssé győzi meg az embert, ha a másik igazának belátásával legkedvesebb reményeit kellene feladnia. Ahogy arról legutóbb szó volt, végső soron minden racionális érvelés, még a lehető legszigorúbb matematikai levezetések hátterében is ott van néhány megindokolhatatlan alapállítás, amelyeket önkényesen hozunk létre. Szerepelt az a tény is, hogy ha ezeken az alapokon ugyanilyen önkényesen változtatunk, akkor nem követünk el semmilyen ésszel kimutatható hibát, mégis akár teljesen más eredményre is juthatunk. A jelenlegi szituáció egyik legmegdöbbentőbb jellemzője, hogy az ipari civilizáció alapfeltevései a létünk szinte legalsó rétegéig is elhatolnak.
Igen, most olyasmire célzok, hogy például mi az élet értelme, miben találjuk meg a mindennapi örömünket, vagy mitől érezzük magunkat boldognak. Azt mondom, fel kell készülnünk, hogy másképp kell majd élnünk a jövőben. De hogyan tudjuk ezt megtenni, ha minden célunk és álmunk ahhoz a világhoz köt, amelyet ezután külső szemmel kellene néznünk, és talán olykor el is kellene távolodnunk tőle? A válasz felettébb egyszerű, de annál brutálisabb: ilyen esetben a céljainkon és álmainkon kell változtatnunk. Valahol itt kezdődik a valódi emberi alkalmazkodás. Lehet hogy emiatt fel kell adnunk karrierlehetőségeket, vagy ez módosít majd a döntésen, amikor lakóhelyet választunk. Ezzel együtt tévedés lenne, ha ezekre a kényszerű esetekre vereségként gondolnánk, hiszen most cseng igazán eredeti módon a mondás, hogy "okos enged, szamár szenved" (bár a múlt heti szóhasználattal élve inkább a "bölcs enged, szamár szenved" lenne helyes)... Az előttünk tornyosuló nehézségek nem megoldandó és megoldható problémák, hanem egyszerűen adott, megkerülhetetlen léthelyzetek, ezért úgy is kell rájuk reagálnunk. Az emberi célok és álmok nincsenek abszolút mértékre kiszabva, nincsenek kőbe vésve. Gondoljunk csak arra, hogy a mindent ismerni és persze irányítani vágyó természettudomány is belefutott a relativitáselméletbe, amely épp az idő, a tér és a tömeg abszolút mivoltát vonja kétségbe... A reményeink is relatívak, arra kell törekednünk, amit lehetséges megvalósítani, lehetetlen küldetések vállalása esetén ugyanis tényleg biztos a teljes és végleges kudarc.
Lehet lelkesedésre vagy legalábbis megbecsülésre érdemes formába önteni mindezt? Szerintem bizonyos mértékig lehet, legalábbis meg fogom próbálni. Ez részben persze alkati kérdés is, függ az adott személyiségtől, hogy ki mit tud és akar értékelni az életben. Mondhatnám, hogy az átlagember szemével nézem a dolgokat, de ez csak annyira igaz, amennyire én magam átlagember vagyok, ennek mértékét pedig nem én fogom megítélni. Tehát ami most következik, az egy szubjektív elgondolás, egy egyszerű ötlet arra nézve, hogyan is szeretnék jómagam hozzáállni az ipari civilizáció hanyatlásához.
Az emberi elme legkönnyebben a különböző meséket, történeket tudja megjegyezni és kezelni. Egyes sztorik viccesek, mások meghatóak, és van néhány, amelyekhez akarva vagy akaratlanul a tetteinket és döntéseinket igazítjuk. Itt és most valójában egy ilyen utolsó fajtába tartozó történetet, mítoszt keresgélek. Első közelítésként a huszadik század egyik legismertebb kisregényét, Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című opusát járnám körül. Ezzel a könyvvel először idén volt alkalmam találkozni, valamiért korábban kimaradt az életemből, ráadásul még körvonalakban sem tudtam, hogy mire számítsak. Na, de hát ez manapság nem akadály, a kötet hátoldalán szereplő ismertető a következőképpen hangzik:
"Santiago, a törődött, kortól és szegénységtől megfáradt öreg halász legyőzi a tenger óriását, de győzelmének gyümölcsét megtartani, biztosítani már nem tudja - társ nélkül, egymaga. De mellé áll egy fiatal halász, s az író szuggesztív erővel érzékelteti, hogy ha az ember az emberrel összefog, még a természet legyőzhetetlennek látszó erőitől sem szenvedhet vereséget."
Meglehetősen naivan ebből elsőre azt az egyszerű következtetést vontam le, hogy valamilyen kommunista művel állok szemben. Így utólag ostobaságnak tűnik, azért nevezem mégis naivitásnak, mert ahogy a kiadás dátumából (1983) kiderül, az ajánlás azért igencsak lehetett szocialista szellemű. Mindenesetre ebben a pár sorban - a rendszerváltás előtti eredet ellenére - benne van általában a modern ember életszemlélete. Mindig úgy rendezzük a tevékenységünket, hogy leszögezünk egy vagy több konkrét célt, és azok teljesítésének érdekében teszünk mindent, azért dolgozunk, és ha kell, harcolunk. Egy-egy elérni kívánt eredmény miatt látunk értelmet abban, hogy lerúgjuk magunkról reggel a takarót az ágyban. Még azt sem lehet mondani, hogy olyan sokfélék ezek a célok, legalábbis ma a média által mutatott kép nem sok változatosságot mutat. "Dolgozz keményen, hogy legyen pénzed, így majd meg tudsz venni minden terméket és szolgáltatást, amire szükséged van." Természetes egyéni eltérések mellett a nagy többség számára ennyi a lényeg.
A leírt hozzáállás több szempontból is hátrányos. Elsőként azt kell megemlíteni, hogy akárhogy is nézzük, az embernek nem csak termékekre és szolgáltatásokra van szüksége, hanem közösségre, társakra, érzelmekre, kihívásokra, buktatókra és diadalokra. Tehát önmagában nem elégséges megvenni, amit épp akarunk. Az évről évre egyre kevesebb megszülető csecsemő, vagy a válások számának szárnyalása tökéletesen illik a képbe, a család nem játszik komoly szerepet ebben a világképben. A személyes kapcsolatok pontosan nem az a színtér, ahol bármit számítana, kinek mennyi pénze van, ezt számos igazán gazdag ember sorsán is lemérhetjük... Ettől a folyamatos nyomorító hatástól eltekintve is akad még probléma, legfőképpen az, hogy a fogyasztói modell, sőt, ahogy említettem, maga a mereven kitűzött célok követése is fenntarthatatlan. De hát mégis mi lehet az ellenszer, ha van egyáltalán?
A válaszhoz elég belelapozni Hemingway regényébe. Az öreg halásznak nincs semmilyen kitűzött célja az életben, még az sem, hogy a gyermeke jövőjét egyengesse, vagy az otthonát csinosítgassa. Ha megkérdeznénk, miért megy ki a tengerre halászni, nem mentegetőzne, hogy "ebből élek, ezért muszáj". Valószínűleg azt válaszolná, "mert halász vagyok", hiszen saját bevallása szerint erre született. A hétköznapi munka számára nem eszköz és nem is cél, egyszerűen a lét elválaszthatatlan része. Mi a helyzet a természet erőivel vívott harccal? Erre maga Santiago ad választ.
"Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, de látta és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott legelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai.
- Ez a hal is jó barátom - mondta fennhangon. - Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem láttam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm. Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. (...) Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvéreit."
Az öreg halász a természet részének tekinti magát, elfogadja azokat a korlátokat, amelyek ellen felesleges lenne lázadnia. Elfogadja az öregséget, a szegénységet, az elhagyatottságot, mégsem keseredik meg. (Bármit is állít a borító...) Megtalálja az örömet abban, amit csinál. Maga a cselekvés, a halászat a fontos számára, nem bármilyen mögöttes cél vagy érdek. A konkrét történet során egész életének minden tapasztalatát és emlékét, a csónakba bepakolt eszközök változatos felhasználási módjait, valamint összes porcikájának minden erejét latba vetve sem jár teljes sikerrel, ennek ellenére a következő napon épp olyan vidáman ébred, mint bármikor korábban.
Meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb olvasó számára egy szó jut eszébe a regényről: szép. Ahogyan az ember igazi hozzáértéssel és teljesítménnyel a kívülről átláthatatlan összevisszaságból rendszert teremt, az magával ragad szinte mindannyiunkat, egyszerre csodáljuk és irigyeljük, aki ilyesmire képes. Mintha egy élettelen tárgyat adnánk a kezébe, és abból zenét fakasztana. A történetet olvasva nem kétséges számunkra, hogy ez az egy hal többet ér, mint akár harminc hasonló darab, ami egy mai hajó hálójában akad meg. Ez valami minőségileg különböző, értelmesebb dolog, valami olyasmi, amiért megéri küszködni és akár szenvedni. Hiszen rengeteg tanulás, próbálkozás, kudarc és nem utolsósorban ezerszer ismételt gyakorlás van abban, ha ilyen tettekre képes valaki.
Nem tudom, mennyire egyértelmű a mondanivalóm, ezért tisztán kiírom: az élet művészet. Ha így tekintjük, akkor minden nap minden órájában azért létezünk, hogy valami szépet, valami egyedülállót tegyünk hozzá a világhoz, ennek módja pedig ránk van bízva. Lehet zenével, kézművességgel, harccal, tánccal, gyermekneveléssel, kertészkedéssel, csupán rajtunk múlik. Egyre kevésbé várható sikerélmény attól, ha százalékos eredményeket hajszolunk az életben, ezek egyre gyakrabban meg fognak hiúsulni. A kitartó gyakorlást és az alázatos hozzáállást viszont nem gátolja senki. Amit alkotunk, az a miénk marad.
Mielőtt jövő héten valami teljesen másba fognék bele, még egy utolsó írást szánnék erre a témára. Ez egyrészt egyfajta összegzés lesz, másrészt pedig kirándulás az egész kérdés legmélyére egy olyan irányból, ami eddig nem került sorra.
Azzal, hogy a jelenlegi életmódunk és az ipari civilizáció fenntarthatatlan, semmi újat nem mondtam az előzőekhez képest. Ha ezt a tételt elfogadjuk (ami nem a legkönnyebb lépés...), akkor a célunk egyértelműen az lehet, hogy a legjobban alkalmazkodjunk a változásokhoz. Próbáltam más állat- és növényfajok hasonlatával, őseink példájával élni az alkalmazkodás módját tekintve, de a hideg érvelés vajmi kevéssé győzi meg az embert, ha a másik igazának belátásával legkedvesebb reményeit kellene feladnia. Ahogy arról legutóbb szó volt, végső soron minden racionális érvelés, még a lehető legszigorúbb matematikai levezetések hátterében is ott van néhány megindokolhatatlan alapállítás, amelyeket önkényesen hozunk létre. Szerepelt az a tény is, hogy ha ezeken az alapokon ugyanilyen önkényesen változtatunk, akkor nem követünk el semmilyen ésszel kimutatható hibát, mégis akár teljesen más eredményre is juthatunk. A jelenlegi szituáció egyik legmegdöbbentőbb jellemzője, hogy az ipari civilizáció alapfeltevései a létünk szinte legalsó rétegéig is elhatolnak.
Igen, most olyasmire célzok, hogy például mi az élet értelme, miben találjuk meg a mindennapi örömünket, vagy mitől érezzük magunkat boldognak. Azt mondom, fel kell készülnünk, hogy másképp kell majd élnünk a jövőben. De hogyan tudjuk ezt megtenni, ha minden célunk és álmunk ahhoz a világhoz köt, amelyet ezután külső szemmel kellene néznünk, és talán olykor el is kellene távolodnunk tőle? A válasz felettébb egyszerű, de annál brutálisabb: ilyen esetben a céljainkon és álmainkon kell változtatnunk. Valahol itt kezdődik a valódi emberi alkalmazkodás. Lehet hogy emiatt fel kell adnunk karrierlehetőségeket, vagy ez módosít majd a döntésen, amikor lakóhelyet választunk. Ezzel együtt tévedés lenne, ha ezekre a kényszerű esetekre vereségként gondolnánk, hiszen most cseng igazán eredeti módon a mondás, hogy "okos enged, szamár szenved" (bár a múlt heti szóhasználattal élve inkább a "bölcs enged, szamár szenved" lenne helyes)... Az előttünk tornyosuló nehézségek nem megoldandó és megoldható problémák, hanem egyszerűen adott, megkerülhetetlen léthelyzetek, ezért úgy is kell rájuk reagálnunk. Az emberi célok és álmok nincsenek abszolút mértékre kiszabva, nincsenek kőbe vésve. Gondoljunk csak arra, hogy a mindent ismerni és persze irányítani vágyó természettudomány is belefutott a relativitáselméletbe, amely épp az idő, a tér és a tömeg abszolút mivoltát vonja kétségbe... A reményeink is relatívak, arra kell törekednünk, amit lehetséges megvalósítani, lehetetlen küldetések vállalása esetén ugyanis tényleg biztos a teljes és végleges kudarc.
Lehet lelkesedésre vagy legalábbis megbecsülésre érdemes formába önteni mindezt? Szerintem bizonyos mértékig lehet, legalábbis meg fogom próbálni. Ez részben persze alkati kérdés is, függ az adott személyiségtől, hogy ki mit tud és akar értékelni az életben. Mondhatnám, hogy az átlagember szemével nézem a dolgokat, de ez csak annyira igaz, amennyire én magam átlagember vagyok, ennek mértékét pedig nem én fogom megítélni. Tehát ami most következik, az egy szubjektív elgondolás, egy egyszerű ötlet arra nézve, hogyan is szeretnék jómagam hozzáállni az ipari civilizáció hanyatlásához.
Az emberi elme legkönnyebben a különböző meséket, történeket tudja megjegyezni és kezelni. Egyes sztorik viccesek, mások meghatóak, és van néhány, amelyekhez akarva vagy akaratlanul a tetteinket és döntéseinket igazítjuk. Itt és most valójában egy ilyen utolsó fajtába tartozó történetet, mítoszt keresgélek. Első közelítésként a huszadik század egyik legismertebb kisregényét, Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című opusát járnám körül. Ezzel a könyvvel először idén volt alkalmam találkozni, valamiért korábban kimaradt az életemből, ráadásul még körvonalakban sem tudtam, hogy mire számítsak. Na, de hát ez manapság nem akadály, a kötet hátoldalán szereplő ismertető a következőképpen hangzik:
"Santiago, a törődött, kortól és szegénységtől megfáradt öreg halász legyőzi a tenger óriását, de győzelmének gyümölcsét megtartani, biztosítani már nem tudja - társ nélkül, egymaga. De mellé áll egy fiatal halász, s az író szuggesztív erővel érzékelteti, hogy ha az ember az emberrel összefog, még a természet legyőzhetetlennek látszó erőitől sem szenvedhet vereséget."
Meglehetősen naivan ebből elsőre azt az egyszerű következtetést vontam le, hogy valamilyen kommunista művel állok szemben. Így utólag ostobaságnak tűnik, azért nevezem mégis naivitásnak, mert ahogy a kiadás dátumából (1983) kiderül, az ajánlás azért igencsak lehetett szocialista szellemű. Mindenesetre ebben a pár sorban - a rendszerváltás előtti eredet ellenére - benne van általában a modern ember életszemlélete. Mindig úgy rendezzük a tevékenységünket, hogy leszögezünk egy vagy több konkrét célt, és azok teljesítésének érdekében teszünk mindent, azért dolgozunk, és ha kell, harcolunk. Egy-egy elérni kívánt eredmény miatt látunk értelmet abban, hogy lerúgjuk magunkról reggel a takarót az ágyban. Még azt sem lehet mondani, hogy olyan sokfélék ezek a célok, legalábbis ma a média által mutatott kép nem sok változatosságot mutat. "Dolgozz keményen, hogy legyen pénzed, így majd meg tudsz venni minden terméket és szolgáltatást, amire szükséged van." Természetes egyéni eltérések mellett a nagy többség számára ennyi a lényeg.
A leírt hozzáállás több szempontból is hátrányos. Elsőként azt kell megemlíteni, hogy akárhogy is nézzük, az embernek nem csak termékekre és szolgáltatásokra van szüksége, hanem közösségre, társakra, érzelmekre, kihívásokra, buktatókra és diadalokra. Tehát önmagában nem elégséges megvenni, amit épp akarunk. Az évről évre egyre kevesebb megszülető csecsemő, vagy a válások számának szárnyalása tökéletesen illik a képbe, a család nem játszik komoly szerepet ebben a világképben. A személyes kapcsolatok pontosan nem az a színtér, ahol bármit számítana, kinek mennyi pénze van, ezt számos igazán gazdag ember sorsán is lemérhetjük... Ettől a folyamatos nyomorító hatástól eltekintve is akad még probléma, legfőképpen az, hogy a fogyasztói modell, sőt, ahogy említettem, maga a mereven kitűzött célok követése is fenntarthatatlan. De hát mégis mi lehet az ellenszer, ha van egyáltalán?
A válaszhoz elég belelapozni Hemingway regényébe. Az öreg halásznak nincs semmilyen kitűzött célja az életben, még az sem, hogy a gyermeke jövőjét egyengesse, vagy az otthonát csinosítgassa. Ha megkérdeznénk, miért megy ki a tengerre halászni, nem mentegetőzne, hogy "ebből élek, ezért muszáj". Valószínűleg azt válaszolná, "mert halász vagyok", hiszen saját bevallása szerint erre született. A hétköznapi munka számára nem eszköz és nem is cél, egyszerűen a lét elválaszthatatlan része. Mi a helyzet a természet erőivel vívott harccal? Erre maga Santiago ad választ.
"Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, de látta és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott legelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai.
- Ez a hal is jó barátom - mondta fennhangon. - Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem láttam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm. Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. (...) Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvéreit."
Az öreg halász a természet részének tekinti magát, elfogadja azokat a korlátokat, amelyek ellen felesleges lenne lázadnia. Elfogadja az öregséget, a szegénységet, az elhagyatottságot, mégsem keseredik meg. (Bármit is állít a borító...) Megtalálja az örömet abban, amit csinál. Maga a cselekvés, a halászat a fontos számára, nem bármilyen mögöttes cél vagy érdek. A konkrét történet során egész életének minden tapasztalatát és emlékét, a csónakba bepakolt eszközök változatos felhasználási módjait, valamint összes porcikájának minden erejét latba vetve sem jár teljes sikerrel, ennek ellenére a következő napon épp olyan vidáman ébred, mint bármikor korábban.
Meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb olvasó számára egy szó jut eszébe a regényről: szép. Ahogyan az ember igazi hozzáértéssel és teljesítménnyel a kívülről átláthatatlan összevisszaságból rendszert teremt, az magával ragad szinte mindannyiunkat, egyszerre csodáljuk és irigyeljük, aki ilyesmire képes. Mintha egy élettelen tárgyat adnánk a kezébe, és abból zenét fakasztana. A történetet olvasva nem kétséges számunkra, hogy ez az egy hal többet ér, mint akár harminc hasonló darab, ami egy mai hajó hálójában akad meg. Ez valami minőségileg különböző, értelmesebb dolog, valami olyasmi, amiért megéri küszködni és akár szenvedni. Hiszen rengeteg tanulás, próbálkozás, kudarc és nem utolsósorban ezerszer ismételt gyakorlás van abban, ha ilyen tettekre képes valaki.
Nem tudom, mennyire egyértelmű a mondanivalóm, ezért tisztán kiírom: az élet művészet. Ha így tekintjük, akkor minden nap minden órájában azért létezünk, hogy valami szépet, valami egyedülállót tegyünk hozzá a világhoz, ennek módja pedig ránk van bízva. Lehet zenével, kézművességgel, harccal, tánccal, gyermekneveléssel, kertészkedéssel, csupán rajtunk múlik. Egyre kevésbé várható sikerélmény attól, ha százalékos eredményeket hajszolunk az életben, ezek egyre gyakrabban meg fognak hiúsulni. A kitartó gyakorlást és az alázatos hozzáállást viszont nem gátolja senki. Amit alkotunk, az a miénk marad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)