Fekete Nap (1. rész)

A kihallgatás lassan kezd igazán unalmassá válni, igaz, az elhangzó kérdések ezidáig sem lelkesítettek fel senkit a jelenlévő társaságból. Egyedül a vallató Kiss nyomozó tűnik indulatosnak, de így majd' fél óra után ez már nála is egyre látványosabban a hivatali szorgalomnak tudható be. Az egykedvűséghez azonban az utolsó percekben csatlakozott a hiábavalóság érzete is, amelyet az edzett szellemnek is nehezére esik elviselnie.

Záros hadnagy a sarokban áll, és egyre kevésbé összpontosít az áttetsző függönyön túli történésekre. Minek? Ez a kis kínai sem szószátyárabb a többinél, és nincs a kezükben olyasmi, amivel kibillenthetnék a hallgatásból, vagy legalább kísértésbe hozhatnák. Marad egy halott és más semmi. Három nap és elfelejtik, épp ahogy legutóbb és azelőtt és azelőtt... A függöny hullámzása sokkal érdekesebbnek tűnik. A szövet elég tisztán átereszti a kihallgatóból érkező fényt, a redők viszont finom árnyékot vetnek a leselkedő rendőrökre. Sok árulkodó grimasz és gesztus maradhatott már rejtve az árnyékcsíkok mögött még úgy is, hogy a szabályzat lélegzet-visszafojtott koncentrációt írt elő a megfigyelők részéről. Aki odabent van, az persze lát mindent, na de ezzel a Kissel mire mennek...

A kis Lai nevű kínaitól sutba dobhatták volna szabályzatot az utolsó betűig. Elsőre semlegesnek tűnő pókerarcáról rövidesen minden jelenlévő tisztán leolvasta a kérlelhetetlen megvetést, ennél tovább azonban nem jutottak. Záros együtt tud érezni ezzel a megvetéssel. Kiss például az imént vetette be az aduásznak szánt nyomot: az  áldozat japán. Olyan megállapítás volt ez, amelyet a hullán talán fekete naptetoválások alapján legfeljebb a sarki vak hírlapárus ne tudott volna kikövetkeztetni. Más részről könnyen lehet, hogy az öreg a halott korbácshegeiből ennél többet is kitalált volna, beszédesebbek voltak mint a Braille-írás. Lai Koe - már ha ez az igazi neve - rá sem hederített a dologra, talán nincs is köze hozzá, csak rossz helyen volt rossz időben. De még ha így is van, akkor is legalább behoztak valakit, aki tényleg gyanús. Most megadják a módját, körültekintően járnak el.

Elérkezik a pillanat, amikor a kihallgatásnak nevezett monológ végképp kifulladni látszik. Zárosban nem sok együttérzés lakozik a Kiss-féle stréberek számára, de egy ekkora kudarcot végignézni még neki is kínos. A nyomozó próbálna méltósága maradékait összecsipegetve visszavonulni, de igazából fogalma sincs, mitévő legyen. Tankönyvbe illő példa ez arról, hogy egyszerű várakozással miként lehet vitathatatlan győzelmet aratni. De a kínos hangulat még tud fokozódni, Lai ugyanis a közös szeánsz alatt először idejét látja, hogy közöljön valamit. Kiss szavába vágva enyhe kelet-ázsiai akcentussal ennyit mond: 

"Vigyetek haza." 

Ez már nemcsak Kiss számára kellemetlen, a megfigyelőben is megdermednek a minimálisra szorított mozdulatok. Jókora arcátlanság így a képükbe vágni a szokásos procedúrát éppen most. A függöny fala mintha semmivé oszlott volna egy pillanat alatt. A beszólás nagy hiba volt, és Záros ezt azonnal látja. Az elbizakodottság sosem vezet jóra. Egy pillanat, egy rossz döntés, és Kiss már el is felejtette a saját megaláztatását. Újra elemében van, csípőre teszi a jobb kezét és kihúzza magát. A pózból nyilvánvaló, mi következik, Záros mellett egy öreg zászlós el is vigyorodik. Nem is kell csalódnia.

"Mi a bejelentett címed?"

A kínai összeszorított ajkai sokatmondóak, a rendőrök hirtelen felderülése szintén. A függöny mögött Makár főtörzs még horkant is egyet, de nem szól rá senki. Záros az ajtóhoz lép, résnyire nyitja azt, és amilyen némán csak tud, kibújik a folyosóra. A kapitány irodája közvetlenül szemben található, de ezalatt a néhány lépés alatt Záros számot vet az elveivel. Világéletében gyűlölte a spicliket, ahogy minden valamire való ember. A rendőrök le fogják ezért köpködni. De ezek itt az ő számára  senkik, nem a rokonai, barátai, nem a bajtársai. Egyértelmű, hogy merre billen a mérleg nyelve. 

A kapitány az asztalánál ül és telefonál. A székben ülve is magas termetű, kopaszodó feje itt-ott mintha már őszülni kezdene. Valószínűleg nő lehet a vonalban, ilyen nyájas hangot legalábbis Záros még nem hallott ebből a torokból. Miután leteszi a kagylót, a fejével int a hadnagynak, hogy kezdheti a mondandóját.

"A lefogott kínait a bejelentett lakcímére utalják."

"És?"

"Nincs neki."

A kapitány kedvetlenül néz körbe. Ha ez a hadnagy már ideért, akkor jöhetne végre Makár is a kávékkal. Szemlátomást kínos neki az eset, de a katonát nem lehet egyszerűen elkergetni vagy félvállról venni.

"A megegyezés egy dolog, de nem fuvarozhatunk mindenkit Palotáig... Nem is tarthatjuk benn, ezt tudják ott is... Nem fogja élvezni, de hazatalál."

"Ez nem sima pincér vagy mosogató. A törzsvendégek szerint hetente tér be a helyre, de még egyszer sem evett egy falatot sem... A szállónál felkoncolják."

"Fegyver?"

"Csak egy rövid fémhuzal... Gitárhúrnak elég kopott."

A nagy ember hátradől a székében és vesz egy mély levegőt. Még a szemét is becsukja sóhajtás közben. Ezután feláll és Záros mellett kisétál az ajtón. Hatalmas termete ellenére fesztelen és ruganyos a mozgása, csaknem ijesztő jelenség. Egyedül hagyja a hadnagyot az irodában, félig nyitott ajtó mellett. Csend telepszik a szobára.

Amaz állva marad a helyén, csaknem mozdulatlanul. Most már nincs értelme kombinálni az este lehetséges kimeneteleit. Csupán várni kell és készen állni, bármi is következzék, mikor a kapitány visszatér. Az iroda berendezése bántóan puritán, itt ugyan hiába keresne olyan szemkápráztató elfoglaltságot, mint a kihallgató függönye... De biztosan akad valami. Végül egy piros katicabogár vonja magára a figyelmét, ahogyan Makár írógépén kapaszkodik egyik billentyűről a másikra. Nem egyszerű a főtörzs helyzete, valamit írnia kell majd az előbbi kihallgatásról a jegyzőkönyvbe. Jobban megnézve az ő asztala - amihez kissé oldalra kell fordulni - érdekesebbnek látszik. A hivatalos dossziék kínos rendben sorakoznak, köztük viszont édes és mentolos cukorkák, ceruzarajzok és egy árva fehér lovaglókesztyű hevernek szétdobálva. Igaz, legalább az utóbbi érthető: ki ne óvná a kezét a pecsétek tintájától? A katica az O betűn minden ok nélkül megállapodik, zörej hallatszik viszont a lépcsőház felől. 

Többen jönnek, ez biztos. Záros kényszeríti magát, hogy nyugodt maradjon. Azzal semmire nem megy, ha elkapkod valamit és leváltják. Még akkor sem, ha jobban érezné magát Ungváron vagy a Bánátban bujkálva is. A zajok elcsendesednek, talán nem is a kapitány az. Ilyentájt nem lenne szokatlan, ha már a következő kihallgatásra vagy szembesítésre készülne valaki idefönt. A nyomozók persze gyűlölik az esti műszakot, de ha nappal kiküldik őket járőrözni vagy beosztják valamilyen nevetséges védőkíséretbe, akkor nincs mit tenni. Más kérdés, hogy a következő reggeleken rendszerint visszaveszik a túlórát. Utóbbi szokás még Zárost is meg tudta lepni az érkezésekor, és kíváncsi volt rá, ismert dolog-e ez már az utcán... A katica közben már az íróasztal ütött-kopott hátlapján mászik lefelé. Aztán megcsúszik és lekoppan a homályosra kopott linóleumra.

Néhány másodperc múlva hárman lépnek a szobába. Először Makár főtörzs, utána Kiss nyomozó, végül Közép-Pest rendőrkapitánya. Hármukkal összesen négy pohárnyi kávé érkezik, ebből egyet-egyet Kiss és a főnöke, kettőt pedig a főtörzs tart a kezében. Záros köszönettel veszi át a kiutalt adagot, bár a kincstári cikória minőségét nem tartja nagyra. Makár mindig ügyel rá, hogy kedves legyen az emberekkel, amennyire a körülmények engedik. A kapitány felmarkol néhány cukorkát a főtörzs asztaláról, majd a saját helyére sétál. Felbont egy édességet és a szájába helyezi. A többit leteszi az asztalra, majd a széknek támaszkodva belekezd.

"Na... Késő van, ne húzzuk tovább az időt. Zoli, kérlek, mondd el ezt a mai kínai ügyet... Az egészet."

Makár Zoltán leteszi a kezéből a kávét, majd Zárosra helyezi a tekintetét. Ez a másik kettő alighanem most tudja csak meg, miről is szól ez a kis találkozó. A főtörzs odapislant Kissre is, aki kifejezéstelen arccal szemléli a szemközti ablakban látható szúnyoghálót. Makár elkezdi ecsetelni az ügyet. Valóban nem hagy ki semmit, a kínainál talált fojtóhuzalt ugyanolyan részletesen fejtegeti, mint az áldozat által a tetthelyen előzőleg rendelt menüt. A leírást a kihallgatással és a gyanúsított sorsával zárja: a Fehér úti hajléktalanszállóra kerül, mivel az azonosítása kilátástalan, és nincs hová kiutasítani. Lai Koe számára ideiglenes papírokat állított ki az adminisztráció, és berendelték a három nap múlva sorra kerülő következő kihallgatásra. A jegyzőkönyv még nem készült el.

"Jól van, köszönöm... Írd meg a jelentést, aztán hazamehetsz. Tudtommal semmi más nem lesz már ma."

Makár leült ugyan, de a papírmunka előtt még nekiesett a kávéjának, ami addig érintetlen maradt. Záros közben belekóstolt az italba, és rá kellett jönnie, hogy a kincstárinál sokkal jobb minőségű. Alighanem a főnök saját készletéből való brazil áru. 

"Maguk ketten figyeljenek! Engem nem érdekel, ki dühös kire, ezt intézzék el maguk között. Ma este van még egy dolguk, vissza kell vinni ezt Lait Újpalotára."

Csend. Az előbbiek fényében egyiküket sem éri meglepetésként az utasítás, a feladatkiadás módja azonban felettébb gyanús. Személyes beszélgetés, csempészkávé. A kapitány még csak le sem ül közben, és ez aligha véletlen. Legtöbbször kínosan ügyel rá, hogy mindenkiben tudatosítsa a rangját és tekintélyét. Most hirtelen elvigyorodik, akkora fogakat villantva elő, akár egy oroszlán.

"Jól sejtik, hogy ez nem a szokásos utazgatás lesz. Az utóbbi hónapokban megszaporodtak nálunk a leszámolások. Jó részükben a csíkszeműek működtek közre. Most itt van ez a Lai, előtte egy Szung, előtte egy Zsang. Becsukni egyiket sem lehet, fegyverek és tanúk sehol."

Lassan kibont még egy cukorkát és a szájába teszi. Úgy tűnik, az udvariasságnak is vannak határai nála.

"Adjanak át egy üzenetet az öreg Liunak. Makár mindjárt odaadja a címet, ahol megtalálják. Nincs messze a temetőtől, majd meglátják... Szerintem már várnak is minket."

"Mi az üzenet?" - szól közbe Kiss türelmetlenül. A nagy ember rá se néz, csak kortyol egyet a kávéjából.

"Tudatniuk kell vele, hogy a következő eset után engem le fognak váltani. Épp ezért holnaptól igazoltatni fogunk Zuglóban." Kettéharapja a mostanra bizonyára felpuhult cukorkát. "Valamit tennem kell, hát ezt fogom tenni. Az emberét átadjuk, a megegyezésünk áll továbbra is."

Kiss szereti kinyilvánítani a megértett utalásokat.

"Akkor gondolom mi is hazajutunk ma este... Mehetünk?"

Záros felhörpinti kávéja maradékát. A nyomozó eddig látszólag tudomást sem vett a jelenlétéről, de ezt a kérdést nyilvánvalóan hozzá intézi.

"Mehetünk."

A kapitány bólint, Makár pedig átad egy papírlapot a címmel, és aláíratja velük a jegyzőkönyv mindkét oldalát. Kiss láttamozza a vezető nyomozó helyén, Záros ellenjegyzi mint megfigyelő. Rövid búcsúköszönések után ketten kilépnek a folyosóra. A poharakat beteszik a konyhába, majd a lépcső felé veszik az irányt. 

Lefelé úton a hadnagy azon tűnődik, hogyan fog viselkedni Kiss. Eddig nem látszott ingerültnek, amiért bemószerolták és felül is bírálták. De ez még változhat. Muszáj lenne beszélniük arról, mennyire nem lesznek biztonságban az éjjel. Különösen amíg ez a hidegvérű Lai Koe a közelükben van. Komoly ügy kell ahhoz, hogy a triád így provokáljon, és nekik sejtelmük sincs, mi van a háttérben... Vagy lehet, hogy ez a nyomozó egy lépéssel előtte jár? Jóval régebben van itt, ismer mindenkit. Ha az egész egy csapda, abban akár benne is lehet. Leérnek a földszintre, de a lépcsőházból kivezető ajtó előtt Kiss hirtelen megáll és a társa felé fordul.

"Kurvára vigyázzunk ám magunkra."

Záros megtorpan, a kételyei új erőre kapnak. Talán Kiss ismeri a kínaiakat is? Szokatlan bölcsesség lenne egy rendőrtől. Vagy csak trükközni próbál?

"Miért?"

"Nem figyelsz? Zoli bátyánk a Fehér utat írta a jelentésbe... Még csak össze sem néztek. Nagy játékos a két öreg, persze nem ez az első alkalom. Ha ottmaradunk, basznak utánunk küldeni bárkit is... Legfeljebb a kocsi hiányát kell majd megmagyarázni."

Akárcsak a víz

Minden helyes döntés olyan mint a víz,
a lejtést követi, a mélységbe visz.
Csupán megtörténik, mintha
természet rendelte volna.

Mert aki tiszteli, s őrzi a földet
az széles hátára nyugodtan léphet
mert kinek szavára adnak
igazán őszintén szólhat.

Mert aki a jövőtől mit sem vár el
az időben teheti, amit kell;
mert aki sosem versenyez,
örök dicsőséget szerez.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 8. fejezet)

Az egyik kedvenc fejezetemet olvasgatva ismét csak oda lyukadok ki, hogy megkérdezem, miért is fogtam bele a Tao Te King rendszerelméletének boncolgatásába. Miért lenne fontos nekünk, amit valamikor több ezer éve ismeretlen kezek ismeretlen jelekkel bambuszcsíkokra írtak? Az akkori Kínában mit sem tudtak az ősrobbanásról, a termelés optimalizációjáról, a minőségmenedzsmentről vagy éppen a kanyaró elleni védőoltásról. Bármilyen okos is volt Lao Ce, ismereteit ma a az általános iskolában tanítják a gyermekeknek, nem igaz? (Egyébként nem.) Mit tudna nekünk mondani, amit nem tudunk?

Elsősorban valami olyasmit, amire nem is vagyunk kíváncsiak. El tudja mondani, hogy amivel ma kísérletezünk, azt valójában már előttünk tucatszor is kipróbálták mások. Talán kisebb méretben vagy eltorzított arányokkal, talán más célból vagy más név alatt, de mégis: ugyanazokat a köröket járjuk mindannyian. Nem vagyunk különbek az ükapáinknál, nem is vagyunk alávalóbbak náluk, bármennyire is szeretnénk valamelyiket hinni. Aki teljes mélységében megérti ezt az állítást, az tanúsíthatja, mennyire sokkoló. Hiszen gyakorlatilag mindannyian abban a hitben nőttünk fel, hogy a gyermekek többet érdemelnek a szüleiknél, hogy amit holnap kitalál az emberiség, az szükségszerűen értékesebb annál, amit tegnap talált ki. Kegyetlen cinizmusnak hat az állítás, hogy valójában nincs új a Nap alatt.

Ezt a tételt a könyv mindössze egy fogalomra alapozza, a rendszer (tao) fogalmára. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezt az egyes fordítások éppen útnak, folyamatnak, elvnek, természetnek vagy épp történetnek nevezik, a lényeg mindenképp ugyanaz: a körülöttünk található dolgok, életünk különböző részei szervesen összefüggenek. Semmit nem tehetünk anélkül, hogy ne lenne valamilyen következménye, talán épp a legváratlanabb helyen. Ezeknek a sokszor láthatatlan összefüggéseknek pedig jól felismerhető mintái vannak, amelyekből az ősrobbanás-elmélet jelentősége és a védőoltások jövője egyaránt kiolvasható.

Vegyünk két szép példát: vessük össze a fogápolási gyakorlatunkat a megújuló erőforrások ipari alkalmazásával! Látszólag a két kérdésnek vajmi köze lehet egymáshoz, pedig ha a lényeget tekintjük, ugyanazt a folyamatot, elvet, történetet látjuk mögöttük, ugyanolyan a természetük. Avagy mondhatnám úgy is, hogy hasonló rendszerrel lehet őket modellezni.

Abban manapság nagyjából mindenki egyetért, hogy a fogaink egészségének megőrzését a tisztításukkal segíthetjük elő leginkább. Ha ezzel nem foglalkozunk, igen hamar fogkő képződik, a lepedék szuvasodásokat okoz, amelyek aztán a fogak elvesztéséhez vezetnek. Tegyük fel, hogy ezt az eredményt szeretnénk elkerülni, ennek megfelelően minden este fogat mosunk. Így már sokkal jobb esélyt adtunk magunknak arra, hogy pár évtized múltán is merjünk szélesen mosolyogni. A helyzet azonban továbbra sem ideális, hiszen fogsorunk egyes pontjait a szokásos kefénkkel lehetetlen elérni, és a betegségek bizony ott is gyökeret verhetnek. Mi a megoldás? Például a fogselyem. Egy héten egyszer-kétszer átvesszük vele a kritikus helyeket, ezzel pedig ismét nyugodtan alhatunk. Csakhogy még ezután is előfordulhatnak bajok a fogsorunkkal, nincs semmilyen garancia az ellenkezőjére. Megtehetjük, hogy minden étkezés után felvesszük a fogkefét és azt is, hogy egy héten elhasználunk 3 méter fogselymet. Minél több fáradságot fordítunk azonban erre, annál kevésbé kapjuk vissza annak a gyümölcseit. Vannak ugyanis olyan esetek, hogy a fog még ilyenkor is kilyukad vagy megbetegszik. Stressz vagy öröklött hajlom is okozhat szájbetegségeket, és történhetnek egyéb balesetek is hőn szeretett fogainkkal. Egyszerűen bizonyos mértéken túl nem érdemes miattuk aggódni. Sőt, a folyamatos tisztogatás akár maga is okozhat irritációt, vagy szélsőséges esetben akár ínygyulladást is. Bármennyire szomorú is, ez a helyzet.

Mi a helyzet a megújulókon erőforrásokon alapuló iparral? Azt halljuk, hogy néhány ország - a németek példáját követve - különös hangsúlyt fektet a megújulók arányának megnövelésére. Sőt, ami azt illeti, Európában erre nézve kötelezettségeket is kellett vállalnia mindenkinek. Miért jó ez? Mert környezetbarát módon látja el a fogyasztókat, hangzik a válasz. Ezt akár el is fogadhatjuk, hiszen a szélerőművek és napelemek megjelése valóban csökkentette a káros gázok, a korom, és más szennyezések kibocsátását a villamos energia termelésében. Úgy tűnik tehát, hogy a németeknek igazuk van. Csakhogy ha folytatódik ez a folyamat, eddig ismeretlen problémák jelennek meg, amelyekről senki nem szeret beszélni. Például mi történik, ha nem fúj a szél, vagy nem süt a nap? Amíg a megújulók részaránya kicsi, addig az időjárás hatása hellyel-közzel kiküszöbölhető, de további ilyen irányú fejlesztések esetén bizony párhuzamosan tartalék erőművekre lenne szükség, méghozzá általában gázturbinákra, amelyeket kedve szerint indíthat és leállíthat az ember az energia keresletétől függően. Hiszen a fogyasztás nem állhat le akkor sem, ha ködös, szélcsendes idő üli meg az országot. Ennek köszönhetően minél többet áldozunk szél- és naperőművekre, annál kevesebb értelme van újabbakat építeni. Sőt, Németországban ma igen sok cég válik le a hálózatról, mert a megújuló energia sokkal drágább is a fosszilis tüzelőanyagok elégetésénél. Ők inkább saját ellátásban gondolkodnak, bizonyos mértéken felül tehát maga a hálózat sínyli meg az erőforrások ilyen irányú megválasztását.

Azt mondtam ezzel, hogy nincs értelme fogat mosni? Dehogy! Csupán nem várhatjuk el tőle, hogy az örök egészségünket és fiatalságunkat biztosítsa. Ugyanígy a megújuló erőforrások sem ördögtől valóak. Egyszerűen a mai hálózat nem ezeknek a kiaknázására épült, épp ezért nem is alkalmasak önállóan működtetni azt. Kis léptékben, megváltoztatott, visszafogott fogyasztói igények mellett ugyanakkor a szél- és napenergia igazi áldás is lehet.

A rendszerjelenségek felismerése után már talán inkább elgondolkodhat az ember, hogy tényleg van-e köze egymáshoz az erőműveknek és a fogselyemnek. Sőt. Írhatnék példát a kertészkedésből, a törvényalkotásból, a hadászatból vagy az élet szinte bármelyik területéről. Van amikor nem a különbségek lényegesek, hanem a hasonlóságok, ezeket pedig akkor vehetjük észre, ha a részleteken felülemelkedünk. A Tao Te King, az igaz történet könyve pontosan ezt kísérli meg. Mintha egy idegen nyelv tanulása során a bemagolt szavakhoz valaki hozzátenné a nyelvtant... Ez a könyv rendhagyó módon nem arról szól, hogy milyen lehetséges események vesznek körül minket a világban, hanem arról, hogy mi az, ami valójában meg is történik. A mai idők válságában pedig - amikor a propagandától és önbecsapó fantasztikus szólamoktól saját hangunkat sem halljuk - talán ez az egyik legfontosabb hiánycikk. Aki pedig a lexikális ismereteket és technológiai leírásokat várja el minden komoly hangvételű irománytól, nos, épp számára lenne a legégetőbb, hogy esélyt adjon valami másnak...

A következő bejegyzésben a való világ rendszereinek egyik legfontosabb tulajdonságáról fogok szót ejteni, amelyet kézzelfogható egyszerűsége ellenére katasztrofális módon, folyamatosan igyekszünk figyelmen kívül hagyni: arról fogok írni, hogy mindig minden a saját korlátai közé van szorítva, és hogy ennek a ténynek milyen hatása van a különböző rendszerek működésére.

Lépjünk hátra

A természet valójában örök,
nem kezd, és ugyanígy 
nem végez be semmit.

Aki bölcs, hátrébb lép döntés előtt
ezért jár előrébb
fejében a játék.

A dolgokat ő mind távol tartja
így hát semmi sincsen,
amit elveszítsen.

Az elkerülhetetlen nem bántja,
csakis ezért lehet
mindig elégedett.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 7. fejezet)

A hétköznapi bajaink között talán kellemetlen ezzel szembesülni, de a modern ipari civilizáció válsága a lehető legmélyebben gyökerezik: abban a pontban, ahol az élet értelmét keresgéli az ember. Ez nyilván egy ősi téma, oldalakat, sőt, egész könyveket lehet írni róla, és igazságügyi bizonyítékkal senki nem szolgálhat a kérdésre adott válaszok helyességéről. Elég elvontnak is tűnik a dolog, így aztán könnyebb félresöpörni, ha szóba kerül. Ennek ellenére pontosan a maihoz hasonló időkben gyakorlati haszonnal is jár az ilyesfajta elmélkedés. Legutóbb is erre próbáltam felhívni a figyelmet. Nevezhetjük ezt a fajta gondolati tornát akár meditációnak, akár imádságnak, a lényeg ugyanaz marad: a törekvés hogy a szokásos ügyeinket félretéve a lehető legtisztább fejjel lássuk a világot és saját magunkat.

Miért lenne ez különös jelentőségű manapság? Szerintem legfőképpen azért, mert aki csak a felszínen próbál lavírozni, aki csak úszik az árral, arra a hanyatlás korszakában igen fájdalmas, letaglózó meglepetések várnak. Itt egy látszólagos furcsa ellentmondás tűnhet fel azoknak, akik olvastak néhány korábbi bejegyzést ezen a blogon, hiszen rengetegszer emlegettem az alkalmazkodás fontosságát. Többször is körüljártam, miért tartom károsnak, ha valaki merev elvekhez ragaszkodik, mert azok végül mindig összeütközésbe kerülnek a tapasztalati világgal. Azt azonban sehol nem írtam, hogy alkalmazkodni a többség véleményéhez és életmódjához, azaz az imént említett "árhoz" kellene... Az ugyanis sajnos bőven tartalmazhat és tartalmaz is tévedéseket a valóság megítélését tekintve. Ma erre szeretnék egy példát mutatni.

Ha jobban megnézzük, akkor a történelem igazi csapásainak legtöbbje egyáltalán nem baleset, és az időzítésük sem véletlen. A mohácsi katasztrófát például a középkori magyar állam gyengélkedése évtizedekkel korábban előrevetítette, de a vezető társadalmi réteg mereven visszautasított minden változtatást. Erről talán Dózsa György tudott volna többet mondani, de a kivégzésének bestiális kegyetlensége az izzó vaskoronával is épp elég beszédes... Másik példaként ugyanígy elmondható, hogy Trianon sem egy egyszeri, múló ötlet eredménye, hanem a nagyhatalmi érdekek szerves következménye, amelyekkel akár előzetesen is lehetett számolni. A "boldog békeidők" fizetsége volt ez, méghozzá kamatostul.

Erősen kétlem, hogy ma bárki is hasonló helyzetbe szeretne kerülni, mint a Magyar Királyság került Mohács vagy az első világháború idején, pedig bizonyos szempontból nem állunk távol tőle. Jelenleg az országunk és azon belül mi magunk is egy önmagát becsapó kultúrkör, a Nyugat részei vagyunk. Kegyetlenül hangzik mindez azok után, hogy évtizedekig a Nyugat volt a magyar vágyak legfőbb tárgya, azonban mindez a tényeken egyáltalán nem változtat. Szükség van rá, hogy a mostanra már bejáratott nyugati szemlélet mellett más érveket is el tudjunk fogadni, szükség van rá, hogy mérlegelni tudjuk, hová is tartozunk mi konkrétan, és hogy melyek a valódi érdekeink.

Az utolsó két és fél évtized meghatározó hangulatát - amely nyugatról szépen ránk tódult - egy bizonyos Francis Fukuyama, japán származású amerikai politológus-közgazdász ragadta meg talán legjobban. Fukuyama 1989-ben írt egy híres esszét, amelynek frappáns módon "A történelem vége?" címet adta. A cikk szó szerint véve csupán politikai diadalt hirdetett, azt szögezte le, hogy a nyugati liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus mostantól elkerülhetetlen, uralkodó kormányzási mód lesz, ami egyedülálló eredmény az emberi történelemben. A Szovjetunió bukásával - szólt az érvelés - minden valódi politikai konfliktus megszűnt, és rövidesen csupán a profit kergetése, a gazdasági döntések szürke robotja marad az emberiségre. Gondoljunk bele, hányan gondolkodunk ugyanígy? Én azt hiszem, hogy nagyon sokan.

Valójában Fukuyama politikai mondanivalójánál talán még meghökkentőbb az önhittség, hogy apáink és anyáink minden hibájától, babonájától és tévedésétől megszabadultunk. Ez az önhittség mindig a megsemmisítő kudarcot hívja ki maga ellen, ugyanis eleve megakadályozza, hogy képesek legyünk érdemben reagálni a minket körülvevő veszélyekre. Azt hisszük, hogy ami megtörtént Rómával, az aztékokkal vagy a sumérokkal, az velünk nem eshet meg. Azt hisszük, hogy a Nyugat birodalma immunis mindarra, ami a Szovjetuniót tönkretette. Nem érezzük a korlátainkat, és éppen ezért felelőtlenül át is hágjuk azokat újra meg újra.

Az egypólusú világ, ami a Szovjetunió felbomlása után keletkezett, sokáig magától értetődő, mindennapos közhelynek számított. Ideje azonban észrevenni, hogy ez az idő már a múlté. Először megjelent a "nemzetközi terrorizmus" fogalma, amely megfelelő ürügyet és megfelelő bűnbakot szolgáltatott több pusztító háborúra és például az USA elektronikus hírszerzésének szinte nevetséges méretű felduzzasztására. (A tömegmegfigyelés olyan szintre jutott, hogy az NSA gyakorlatilag bármelyik internetre kapcsolt számítógép webkameráját és mikrofonját irányítani tudja. Szinte orwelli látomás... És mindez a biztonság védelmének jegyében.) Az elmúlt hónapokban aztán olyan egyértelmű jelek rajzolódtak ki, amelyek kétségtelenné teszik, hogy az USA vezette hatalmi tömbnek komoly kihívói akadnak. Ukrajna és Szíria kapcsán az orosz diplomácia és haderő manőverei gyakorlatilag otthagyták a Nyugatot a porban, ezzel egy időben pedig a kínaiak szüntelenül dolgoznak az amerikai gazdasági erőfölény megdöntésén. Amikor arról olvasunk, hogy Irán és Kína, vagy éppen Oroszország és Kína kereskedelmében ezután nem használnak dollárt, az egy apró, távoli hírnek tűnhet. Mégis ezek a hírek azok, amelyek kétségtelen jelet adnak a világ megváltozásáról.

Az ehhez hasonló pénzügyi háborúk legtöbbször kereskedelmi háborúkhoz - leánykori nevükön szankciókhoz - vezetnek. Amikor pedig a határokon keresztül megáll az áruk áramlása, akkor nagyon gyakran megindulnak helyettük a hadseregek. Az USA hanyatlása aligha nélkülözi majd a szokásos véres epizódokat, ez a történet majdnem minden birodalom bukásának sajátja, sokakat mégis teljes sokként fog érni az első eldurranó lövés. Az igazi első pengeváltásokra ugyanis - amelyek már bőven zajlanak - konokul megpróbálunk nem odafigyelni...

Szóba hoztam a Szovjetunió által irányított keleti blokk összeomlását, nem véletlenül. Ezt is számos jel mutatta előre. Néhány ezen jelek közül egészen speciális, van azonban olyan is, amelyre talán érdemes visszaemlékezni. Mondjuk arra, hogy a szovjetek hiábavaló és megnyerhetetlen konfliktusba bocsátkoztak Afganisztánban. Vagy arra, hogy fedezniük kellett egy atomerőmű katasztrófájának költségeit, pénzben, emberi életben és a környezeti károk formájában is. Vagy arra, hogy a lakosság totálisan kiábrándult az egész rendszerből, és ujját sem mozdította volna érte. Ehhez hasonló jeleket bizony ma is könnyedén találunk, csupán a szemünket kell kinyitni hozzá.

Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csupán egy példa volt arra, milyen jellegű megfigyeléseket tehet, aki kissé távolabbról tudja nézni a mindennapos híreket. A leírtak egyike sem jelenti a világ végét, de alighanem jelentősen befolyásolná mindannyiunk életét még akkor is, ha Magyarország remélhetőleg nem kerül ismét a pusztítás epicentrumába, ahogy a huszadik században. Az USA válsága és bukása csupán egy fejezet az ipari civilizáció hanyatlásában, de egy olyan fejezet, amelyhez szerintem már nem kell sokat lapozni. De még ha több dologban tévedek is, azt a benyomást már nem lehet belőlem kiirtani, hogy a történelemnek bizony nincs vége.

Talán csak percek kérdése

Az üresség lelke nem múlik soha
olyan, akár egy gondoskodó anya
elénk tárja ég és föld rejtelmeit
és csak többé válik, ha többet segít.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 6. fejezet)

A modern ember hiúságának egyik sarokköve az, hogy jóval többet tudunk a világról, mint korábban bárki. Ez az egyik első érv, ha valaki a mai társadalom működését kritizálja: "különbek vagyunk, mint bárki más, ezért senki nem oktathat ki bennünket". Ha valami véletlenül nem stimmel - például az óceán felszínét országnyi területeken szemét lepi el -, az csupán átmeneti anomália lehet, és mi vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy megoldjuk a problémát. Még csak vitába sem kell keveredni senkivel, hogy ezekkel a gondolatokkal összefussunk, mert a mindennapjainkat is ezek formálják. Kinevetjük, ha valaki össze meri hasonlítani a postai levelezést a "szociális médiával", meghökkenünk, ha valaki inkább feladja az utazásait, mint hogy autót kelljen vezetnie. A képviseleti demokrácia definíció szerint a legjobb kormányzati rendszer, és a legerősebb hadsereg természetesen a leggyorsabb vadászgépekhez és legnagyobb tankokhoz tartozik.

Az ilyen előítéleteknek természetesen megvan a maguk alapja. A postai levelezés sokkal lassabb és drágább a facebook-nál, ha egyébként is van számítógépünk és internetkapcsolatunk, autóval hosszú és emlékezetes kirándulásokat tehetünk, amíg rendelkezésre áll a megfelelően olcsó üzemanyag. A képviseleti demokrácia nyugodt és biztonságos kormányzást jelent, amíg a gazdasági döntések a pénz osztogatásáról szólnak, a légifölény és a mozgékony páncélos egységek pedig rengeteg háborút döntöttek el a huszadik században. Ugyanakkor könnyen csapdába eshetünk, ha képtelenek vagyunk felülvizsgálni az ehhez hasonló meggyőződéseinket. Gondoljunk egy világra, ahol el vagyunk vágva az internettől, ahol a benzin ára magasra szökik, ahol az állam képtelen elég adót beszedni a hitelek fizetéséhez. Gondoljunk egy világra, ahol rögtönzött bombákkal és kézifegyverekkel le lehet győzni, ki lehet űzni a legmodernebb fegyverekkel rendelkező megszálló hadseregeket. Az utóbbi, elképzelt világ nem a semmiből lépett elő, ma már legalább annyira a mindennapjaink része, mint az előbbi. 

Felsoroltam ugyan négy kérdést a szinte végtelen halmazból, ami a környezetünk folyamatos változását jellemzi, mégsem hiszem, hogy igazán meggyőző lettem volna. Hiszen akarattal bármibe bele lehet kötni. Mondhatná például egy vitapartnerem, hogy valójában nem is a pastu törzsi gerillák - szabad fordításban: tálibok - űzik ki a NATO-t Afganisztánból, hanem Obama politikájának a része ez az önkéntes kivonulás. Ezek azonban csak szavak. Az önkéntes kivonulás oka, hogy a megszállás nem fizetődik ki, sőt, igazi kelepcévé vált az amerikaiaknak. Más szóval vereséget szenvedtek. Ugyanígy megemlítheti valaki, hogy egészen abszurd feltételezés arról beszélni, hogy elérhetetlenné váljon az internet. Pedig elég annyit elképzelni, hogy elveszítjük az állásunkat. Miről mondanánk le? Az ételről, a ruhákról, a fűtésről, vagy a "szociális médiáról"?

Időnként mindenki rákényszerül, hogy újragondolja a környezetéről alkotott értékelését. Aki ma hajlandó ilyesmire, annak aligha mondtam újdonságot az iménti példákkal. Aki nem hajlandó, annak könyvet is írhatnék, csak legyintene rá. Néhány hete a török kormány belpolitikai okok miatt napokra betiltatta a twittert és a youtube-ot az országuk területén. Nekem ez azt súgja, hogy a virtuális közegben folytatott életem biztonsága korántsem annyira garantált, mint eddig gondoltam. Másoknak annyit jelent, hogy a török kormány ostoba, vagy hogy más honlapokat kell használni. Nem mondom, hogy ezek a benyomások tévesek, csak azt, hogy érdemes az ilyen furcsa eseményeket több oldalról is megvizsgálni.

A hétköznapok zajában szinte semmit sem könnyű észrevenni. Korábbi történelmi feljegyzések bizonyítják, életeket lehet leélni anélkül, hogy saját civilizációnk szétbomlását felfognánk. Az ilyen időkre jellemző kegyetlen események láncolatában legtöbben egyre inkább a saját dolgukkal vannak elfoglalva, épp ezért képtelenné válnak megítélni a szélesebb folyamatokat. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is érdemes odafigyelni. Aki előbb alkalmazkodik az új viszonyokhoz, az számos csalódást elkerülhet, és bizony ehhez sokunknak tudatos törekvés is szükséges. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ösztönösen érzik a jövő kihívásait, és még ennél is sokkal ritkább, hogy valaki ösztönösen el is fogadja azokat. 

Az említett tudatos törekvés azonban igen kacifántos dolog tud lenni... Hiszen ez az egész ellentmondani látszik például annak is, amiről az elmúlt jó néhány hétben ezen a blogon is szó volt! Mostanában pontosan arról elmélkedtem itt, hogy a bősz akarásnak mindig nyögés a vége, arról hogy aki igazán komoly dolgokat akar véghezvinni, az sohasem tűzhet ki célokat maga elé. Ezt sulykolja belénk az ősi keleti bölcsesség is: nem a tettek teszik naggyá az embert, hanem pontosan az embertől válnak naggyá a tettek. Mindez elsőre a semmi végtelen ragozásának tűnhetett, pedig valójában csupán arról van szó, hogy a körülöttünk élő világ összefüggő rendszerek kavalkádjából épül fel, és minden beavatkozás reakciókat vált ki. Ha kívülről diktálni akarunk egy egységes, szilárd rendszernek, akkor előbb-utóbb szinte biztosan össze fog bennünket morzsolni. Ha megmondjuk a folyóknak, hogy merre folyjanak, akkor időről időre pusztító áradásokkal válaszolnak majd, ha erőszakkal szétromboljuk a méhek kaptárát, tetőtől talpig kínzó csípésekre számíthatunk. Aki eredményt akar elérni, annak inkább természetesen bele kell simulnia az adott rendszerbe, a részévé kell válnia, mert így lehet a előnyöket biztonságosan és hatékonyan kiaknázni. 

Az utóbbi évszázadokban mindent megtettünk, hogy elfelejthessük, de a folyók áradására egész országok gazdasága is épülhet... Egyiptomban egy több ezer évig működő fenntartható mezőgazdaság és egy páratlan kultúra épült a Nílus mai szemmel elfogadhatatlan vízjárására. De hasonló a helyzet a méhekkel is: a megfelelő trükkökkel - például füstölővel és védőruházattal - kinyerhetővé válik a kaptárakban megtermelt méz anélkül, hogy akár az állatok, akár mi magunk bármilyen számottevő kárt szenvednénk. A görcsös akarat legtöbbször éppen ellenünk dolgozik.

Hogyan egyeztethető össze mindez a korábban említett tudatos törekvésünkkel, a hanyatlás következő szakaszaira való felkészüléssel? Nem tehetjük meg, hogy kivonulunk az ipari társadalomból, mert ismerőseink és szeretteink bolondnak néznének. Nem szórhatunk ki jancsiszögeket az autópályán, hogy lassítsuk a fosszilis erőforrásaink kimerülését. Nem indíthatunk olyan politikai mozgalmat, amely a hanyatlásról beszél, mert a politikai rendszerünk gyakorlatilag csak a rövid távon gondolkodó, korrupt és szinte mondanivalótól mentes egyéneknek és pártoknak biztosítja a sikert. Ami megtervezhető és kivitelezhető, az az ipari civilizáción nem segíthet, mert pontosan a rideg tervezés és merev kivitelezés juttatta el azt a mai állapotába.

A tudatos törekvésünk tárgya ezzel épp ellentétes. A teljes rugalmasság - vagy ha tetszik hajlékonyság - állapotát szeretnénk elérni. Azt akarjuk, hogy ne legyen szükség akaratra. Abban az egy szent pillanatban, amikor függetlenné tudunk válni kicsinyes, önös szándékainktól, megláthatjuk a máskor rejtve maradó összefüggéseket is. Akkor átértékelhetjük nemcsak a közlekedést és a politikát, hanem a gyermekek nevelésétől a tudomány szerepéig mindent a világon. Ha csak öt percre is egy héten, de ez a feloldódás egyre inkább nélkülözhetetlen. 

Sokan vannak közöttünk, akik nem szeretnek a mai korban élni, mert egy-egy korábbi korszak sokkal izgalmasabbnak, érdekesebbnek, élettel telibbnek tűnik fel előttük. Kisgyerekként én legalábbis biztosan így éreztem, azt hittem, hogy a történelemkönyvek be vannak fejezve. Azt hittem, hogy bármi is történik a jövőben, az csak a jelenhez hasonló lehet, valamivel nagyobb méretben... E benyomás azért igazán faramuci, mert pontosan abból fakad, hogy a jelenlegi izgalmakra és érdekességekre vaknak tettetjük magunkat. A tettetett vakság pedig az alkalmazkodás legfőbb akadálya, mert az ember olyan magas szinten tudja eljátszani, hogy valóban gátolja, szabotálja az érzékelésünk folyamatát...

Néhány hete egy kedves olvasóm a megjegyzések közt a Bibliához hasonlította e blogot, persze nem jelentőségében, hanem - az ő jelzőjével élve - meddőségében. Nem sértődtem meg a minősítésen, sőt... Azt hiszem, sokaknak feltűnhetett, hogy a mostani írásban a meditáció, vagy ha tetszik az imádság élményéről és szükségességéről írtam, tehát ismét párhuzamba jutottam a Bibliával. Illetve nem csupán a Bibliával, hanem számos vallás számos más szent könyvével és hagyományával is. Nem azért csinálom ezt újra meg újra, mert pap, próféta vagy szent szeretnék lenni, Azért csinálom, mert ezek a vallások okkal alakultak ki, és okkal tartalmazzák az elme időről időre történő megnyugtatását és kitisztítását. A vallások és hagyományok azokra a kérdésekre nyújtanak választ, amelyet a hétköznapok viszontagságai miatt nem tudunk átlátni. Nem véletlen, hogy a hit ereje akkor emelkedik magasra, mikor igazán nagy problémákkal küzdünk, és akkor bukik alá, mikor jólét uralkodik. Száz szónak is egy a vége, jómagam azt gondolom, hogy a Biblia, a Korán, a Tao Te King, de talán még ez a néhány bekezdés sem hiábavaló.

Az érme oldalai

Maga a világunk közönyös,
nincs dolog, mi kibillenti;
ugyanígy él hát a bölcs,
s nem hergeli fel senki.

A végletek közötti tér
mint a kovács fújtatója,
tartalma felsorolva gyér
mégsem merül ki haszna.

Minél inkább kiaknázzák,
annál szebb lángot szít,
a beszéd szüli a homályt,
a csönd megerősít.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 5. fejezet)

A természet nyila első néhány bejegyzése után az egyik akkori olvasóm személyesen a következő megjegyzést tette: "Ez mind szép és jó, amit írsz, de szerintem rövidesen unalmassá fog válni." Bár nem feltétlenül volt hízelgő ez a megfigyelés, lényegében azért mégsem tudnék vele vitatkozni, megragadja ugyanis a blog alapját nyújtó elképzelést: azt, hogy ha ezer irányból nézve is, de mindig ugyanarról a témáról próbálok szólni. Az illető ennek megfelelően tudtommal már régen nem követi a bejegyzéseket, számomra viszont mégsem vált unalmassá a dolog. Sőt. Valójában éppen akkor voltam a legelégedetlenebb a megjelenő posztokkal, mikor konkrét, önálló témákat céloztam meg, például a közgazdaságtan egyes elméleteit érintve.

Első közelítésben az írások attól tűnnének érdekesebbnek, ha mindig másról szólnának, hiszen így a legkönnyebb új információt átadni. Ezen a héten a nemzetközi politikáról, két hét múlva a vasúti közlekedésről, aztán pedig az ókori görög orvosi gyakorlatról. Csakhogy ez a kép szerintem csalóka.

Aki egy különleges témáról szeretne ismereteket szerezni, annak manapság szinte korlátlan lehetőségei vannak. Leírások, kezelési útmutatók, menetrendek és receptek felfoghatatlan kavalkádja vesz minket körül. Manapság - az internetnek köszönhetően - legtöbbször még az ágyból sem kell felkelnünk, hogy a kérdéseinkre választ nyerjünk. Mindez lexikális tudást kínál, amely közvetlenül felhasználható. Ugyanakkor akárhogy is nézem, egy lexikon, egy enciklopédia olvasgatása csak ideiglenesen lehet izgalmas. A felhalmozott információk a megfelelő összefüggések nélkül egyre szárazabbnak tűnnek, sőt, az ily módon megszerzett tudást igen könnyű elfelejteni is. Természetesen ostobaság lenne azt állítani, hogy lexikális tudásra nincs szükség. A kizárólag erre való törekvés viszont semmiképp nem elégséges sem a szórakoztató tanuláshoz, sem a saját életünkben előkerülő problémák megoldásához. Ami azt illeti, az ipari civilizáció sem a hiányzó ismeretek miatt hanyatlik, sokkal inkább azok suta, torz, mohó felhasználása miatt.

Ez a blog ennek megfelelően a tényszerű újdonságok helyett az összefüggések megtalálását akarja ösztönözni. Ez a kaland összeköti a nemzetközi politikát, a vasúti közlekedést, az ókori görög orvoslást, sőt, még a világóceán áramlatait is. Bármilyen elemekből épül fel ugyanis egy rendszer, a mozgató elvek, a kölcsönhatások legtöbbször nagyon hasonlóak. Így aztán az ember ott találja magát, hogy nem üldöz semmilyen célt, mégis mindenben talál valamilyen újdonságot, hogy tulajdonképpen nem beszél semmiről, mégis kimeríthetetlen témákat boncolgat. Bízom benne, hogy ennek a hangulatnak egy része átszűrődik az olvasókhoz is.

A mai világunk szempontjából ezek a gondolatok alapvető jelentőségűek, mert az egész ipari rendszer a szélesebb összefüggések elhallgatására épül. A szemlehunyás nem csak a klímaváltozást vagy a fosszilis tüzelőanyagok kimerülését érinti. Bármit is teszünk, azzal reakciókat váltunk ki a környezetünkből. Ha például egy vállalkozó hirtelen nagy vagyonra tesz szert, és ezzel nyilvánosan büszkélkedik, rövidesen irigyekkel és rosszakarókkal lesz körülvéve. Azért történik mindez, mert a társadalom aljas és tehetségtelen? Vagy azért mert vagyont szerezni csak becstelen úton lehet? Végeláthatatlan vitába torkollna, ha ezekre a kérdésekre akarnánk választ találni. Egész mást diktál a rendszerben való gondolkodás: azt hogy a gazdagoknak - ha nem akarnak ellenszenvessé válni - nem lenne szabad "felvágni" a vagyonukkal. Ez ugyanis provokál másokat. Minden tettnek ára van, és minden döntésnek következménye.

Ha egy cipő kiválasztásánál csak az erényeit vesszük figyelembe - például erős az anyaga és szép a fazonja -, akkor nagyon megbánhatjuk a vásárlást. A legdivatosabb cipő is képes fájdalmasan feltörni a lábat, ha rossz méretet választunk, például erre is tekintettel kell lennünk. Ehhez hasonlóan képesek vagyunk mérlegelni a többi döntésünket is, ha a csábító előnyök mellé tudatosan megkeressük a kényelmetlen, visszataszító hátrányokat is. A körülöttünk lévő világ rendszerében minden folyamatnak megvan a helye, mindegyik a megfelelő pontokon illeszkedik ezer másik társához. Aki kastélyt építtet magának egy szegény faluban, az alkalmat és egyben indokot kínál a betörésekre. Aki kutyákat és biztonsági szolgálatot szerződtet, arra hamarosan maffiafőnökként tekintenek majd a szomszédai. A dolgok egymásba ágyazottsága pontosan annyit jelent, hogy nincs atombiztos választás, hogy minden érmének több oldala van.

Éppen ezért minden világmegváltó ötlet, minden tökéletesnek tűnő feladatmegoldás, minden hibátlan pillanat mögött meg kell húzódnia a gyanúnak: valahol ott van egy rejtett hiányosság, valahol valami nem stimmel. Amikor két vitázó partner teljesen és minden pontban tagadják egymás állításait, akkor különösen figyelni kell, mert az a vita soha nem vezet majd sehová. A végletek logikailag lefedhetik az egész univerzumot is, mégsem hordoznak magukban semmilyen gyakorlati értelmet. Gondoljunk például saját magunkra! Jó vagy rossz embert látunk a tükörben? Kínos emlékek felhánytorgatásához, és bűntudat gerjesztéséhez vezet, ha őszintén vizsgáljuk meg a kérdést, hiszen mindnyájan tettünk már olyat, amire nem lehetünk büszkék. Egyértelmű, végleges határozatot hozni viszont aligha lehet bárkiről. Az ember nem jó vagy rossz, ez a két fogalom egyszerűen nem ragadja meg a valóságot. Logikai érvelés szerint tökéletesek is lehetnek, igazi értelmük ennek ellenére nincs.

A következő felmerülő kérdés az, hogy ha semmi sem tökéletes, sem a fogalmaink, sem a választási lehetőségeink, akkor mi alapján kell döntenünk a holnapi ebédről, a gyermekünk nevéről, vagy az országgyűlési választásokról. A válasz egyszerű, mégis néha kínzó dilemmákhoz vezet: a fennálló helyzetnek, a körülményeknek megfelelően kell döntenünk. Nem spórolhatjuk meg a mérlegelést, nem menekülhetünk meg a gondolkodástól. Ami húsz éve ígéretes vállalkozás lett volna, az ma talán semmire nem jut, és egy állatfaj, ami a dinoszauruszok idején csupán könnyű préda lett volna, ma talán meghódítja a világot. Másrészt viszont a korábbi hasonló szituációk tanulsággal szolgálhatnak, akinek bedőlt az előző hitele, azt talán nehezebb az új konstrukciók előnyeiről meggyőzni...

A csalódásból így lesz kellemes meglepetés, mikor rájövünk, hogy ez a módszer működik: a világ ugyanis nem az emberi elképzelésekhez, az ideológiai ellentétekhez és erkölcsi, logikai, jogi kirakós játékokhoz igazodik, hanem a saját kegyetlen összefüggéseit követi. Egy helyes párhuzam, egy közmondás vagy mese sikerre vihet ott, ahol lexikonok egész könyvtárával sem jutnánk semmire. Aki nem akar életével kudarcot vallani, az nem harcol a "szélmalmokkal", mint don Quijote, hanem felhasználja őket. Az ilyen ember a mezőgazdasági termelést a klímaváltozáshoz igazítja, az energiafelhasználását a megdráguló erőforrásokhoz, a társaságban elejtett szavait pedig a társaság összetételéhez és hangulatához. Az igazodás egy gyönyörű magyar szó, hiszen amikor alkalmazkodunk a világhoz, akkor válunk igazzá, valódivá. Minden más csupán hamis, ideiglenes és múlandó illúzió lehet, amelyekből már éppen eléggé el vagyunk látva.

A világ mint egy halom liszt

Az elmúlt néhány évben - mióta az ipari civilizáció alapvető válsága konkrétan foglalkoztat - igencsak belém ivódott az a vélekedés, hogy az ember történetek útján gondolkodik. Ez a mondat persze furcsán hangozhat, hiszen a két dolog - a hanyatlás és az elménk működése - látszólag semmilyen közvetlen kapcsolatot sem mutat. Pedig ha kicsit komolyabban vesszük a kérdést, akkor rögtön kiderül, hogy a válság valódi oka bőven visszanyúlik ilyen mélységekbe is. Arra gondolok például, hogy mennyire szeretünk ragaszkodni a fejünkben élő, megszokott történetekhez. Például mióta az egyre drágább benzin nehézségeket okoz az autóiparban, azóta megpróbáljuk valamivel helyettesíteni. Van szó etanolról, hidrogénről, napelemekről, akkumulátorokról, és ki tudja még milyen egzotikus ötletekről. Egyik sem hasonlítható a benzinhez vagy a gázolajhoz, nyilvánvaló nehézségekbe ütközik a bevezetésük, mégsem tudunk napirendre térni efölött. Az autónak maradnia kell! Sajnos ez a hozzáállás kudarcot vetít előre.

Visszatérve a tárgyhoz, tényleg, mintha minden értelmes gondolatunk mögött egy történet állna. Vegyük például ezt a mondatot: "A fű zöld." Erről a legtöbbünknek egy piknik jut eszünkbe, egy focimeccs, a fotoszintézis folyamata, netán az a pillanat, mikor az újonnan feltelepített Windows alapértelmezett háttere megjelenik (utóbbi esetben mondjuk talán érdemes enne kimozdulni egy kicsit a szabadba). Lehetetlennek tűnik ezek nélkül felidézni a zöld füvet, mert azt egész életünkben ily módon tapasztaljuk meg.

Ugyanakkor ha elvontabb dolgok kerülnek szóba, akkor sem sokkal különbözik a helyzet. "A normál zenei A hang frekvenciája 440 Hz." A zenészek elméjében ez a mondat is felidézhet ezer élményt: a különböző korábban használt hangvillák kinézetét, esetleg hamisan megszólaló dalok és darabok egész sorát is. Mások számára viszont nem feltétlenül mond sokat. Ahhoz, hogy értelmet nyerjen, utána kell nézni, mi is ez az A hang és hogy mi köze van bármilyen frekvenciához. Hamar kiderül ilyenkor, hogy a fülünk által érzékelt hangok a légköri gázok rezgéseit fordítják le az agyunk nyelvére. Ezeknek a rezgéseknek persze van egy frekvenciája, amely a normál zenei A hang esetében éppen 440 Hz. Máris egy történetbe futottunk... Persze ha valaki továbbmegy, akkor tovább bonyolódik a helyzet. Mennyi 440 HZ? 440 db teljes rezgés másodpercenként. Egy másodperc? Definíció szerint az alapállapotú cézium-133 atom két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192 631 770 periódusának időtartama. (Nem vicc, tényleg ez a másodperc meghatározása...) Ebben a pillanatban az eredeti kijelentésünk hirtelen egyrészt gyorsan remegő levegőt vetít elénk, másrészt meg egy fémizotóp által kibocsátott még nagyobb rezgésszámú sugárzást, amelyeknek a kapcsolatát a fülünkkel képesek vagyunk érzékelni. Hmm, rögtön nem is hangzik olyan rosszul...

Valójában persze nincs ebben az egészben semmilyen titok, egyszerűen arról van szó, hogy minden valamire való gondolatunk különböző jelenségek összekapcsolásáról szól. Minden értelmes mondatban van legalább alany és állítmány, minden történetnek van eleje és vége. Ennek megfelelően minden érv, emlék vagy ötlet szükségszerűen egy-egy önálló rendszert jelent, amelyben elhatárolható elemek kölcsönhatásával kell számolnunk. Minden tudatos pillanatunkban rendszereket építünk tehát, a timbuktui tevehajcsár és a Wall Street-i bankár egyaránt.

Ezek a rendszerek nem tökéletesek. Sem a tevehajcsáré, sem a bankáré, sem az orosz elnöké, sem az enyém. Mindössze azt képviselik ugyanis, hogy az adott személy hogyan csempész értelmet az érzékszervei által küldött információhalmazba. Igaz a kijelentés, hogy "a fű zöld"? Első pillantásra igen. Később aztán felmerülhet néhány kínos kérdés. Mindig zöld a fű? Mindegyik fű zöld? A fű minden része zöld? Mindenki zöldnek látja a füvet? Mire az ember kibogozza csak ezt a négy kérdést, valami ilyesmihez jut: "A nyári napsütésben, egészséges színlátással rendelkező megfigyelő számára a mérsékelt övben élő pázsitfajok szára és levele zöld színben jelenik meg." Csak hát ez már valami egészen mást jelent, és esetleg nem is erre voltunk kíváncsiak...

Hiába a szigorú fizikai háttér, a zenei A hang frekvenciája ugyanilyen vitatható következményekre vezet. Legkönnyebben talán ott tudjuk mindezt megfogni, hogy ez a normál zenei A hang nem is létezik. Ez egy mesterséges fogalom, amellyel a természetben - a valóságban - gyakorlatilag lehetetlen összefutni. A valóságban ugyanis minden hang több különböző frekvenciájú rezgés együtteséből áll össze. Ezért tudjuk látatlanban megkülönböztetni, hogy egy dallamot fuvolán vagy hegedűn játszanak el, esetleg eléneklik: különbözik a hang színe. A tiszta A egy színtelen hang lenne, egy gépi sípolás, de tökéletesen még gépek sem állíthatják elő. Mit érünk hát vele, ha olyasmiről beszélünk ami nem is létezik?

Az egyes rendszerek, az egyes történetek vagy gondolatok mind belemarkolnak az érzékelt valóságba és egy-egy sajátos formába öntik azt. Aki próbált már kézzel felvenni egy marék lisztet, az el tudja képzelni, hogyan történik mindez: egy kevés mindig kiszökik az ujjaink között, egy kevés pedig rátapad a kézfejünkre. Azzal is gond van, amit megkaparintunk, és azzal, amit otthagyunk. Az elsőre a fű nyújtott példát, ebben a példában túl nagyot mondtunk, nem is voltunk vele tisztában, hogy miről beszélünk. A második hibát - ezúttal a "külső" világgal való konfliktust - a 440 Hz esete világította meg: megjelent egy teljesen konkrét fogalom, amely viszont gyakorlatilag nem létezhet. Azt hiszem, általánosságban is elmondható: ha nagyot akarunk mondani, nagyobb eséllyel sülünk bele az állításainkba, ha viszont biztosra megyünk, és elveszünk a részletekben, az senkit nem fog érdekelni.

Hogy miért is van szükség itt és most erre az okfejtésre? Például mert az autó csak egy közlekedési eszköz, és nem éri meg, hogy fontosabb dolgokat feláldozzunk érte. Erre - és sok más dologra - csak akkor jöhetünk rá, ha megpróbáljuk néha távolabbról, egy nagyobb rendszerbe helyezve megvizsgálni a felvetődő kérdéseket. Előfordulhat, hogy ki kell bújnunk a saját bőrünkből, ha eredményeket akarunk elérni egy vitában, és könnyen lehet hogy saját bizonytalanságaink tudatosítása segítségünkre lesz az előttünk álló években. Minden történet hasznos lehet, még az ostobaságok is, sőt... Megfelelő irányból nézve talán azok a legfontosabbak.

Egy történet mindig hiányos,
A haszna mégis feneketlen
Tőle kapja minden a helyét
és az összes együtt sem elég
hogy elfogyjon vagy beteljen.

A kifent él tőle csorbul
Oldja a csomót, a zárat
Szűri a fény káprázatát
S ha kavargó por járja át,
a homálynak is formát ad.

Honnan ered a történet,
és mi lehet, amiről szól?
Válaszra ember nem talál,
az is történet lenne már,
egy csepp az ősforrásból.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 4. fejezet)

A cselekvés tett nélkül

Az ezen az oldalon megjelentetett bejegyzések egyik legfontosabb, visszatérő eleme az, hogy az emberi életet és értékeket a a környezethez való alkalmazkodásra próbálom visszavezetni. Valójában ezzel nem csupán arról van szó, hogy véleményem szerint olyan események várnak ránk a jövőben, amelyek ezt nélkülözhetetlenné teszik, bár ez persze igaz. Őszintén mondhatom azt is, hogy e szemléletmód önmagában is megér minden vizsgálódást. Még ha egyes összefüggéseket nem is látok helyesen, ha csak a fele valós az alkalmazkodást körülölelő megfigyeléseimnek, már akkor is bőven megérné ezt az utat választani.

Ez a kis dicshimnusz látszólag pontosan az ellenkezőjét sugallja annak, amit magunk körül tapasztalunk. Hiszen aki nem törekszik aktívan semmire, nem tűz ki célokat, és nem kísérel meg változtatni a dolgok folyásán, az van csak igazán reménytelen helyzetben, nem igaz? A mai világ a felmutatható bizonyítványokat értékeli a legtöbbre, legyen az érettségi, nyelvvizsga, jó pont a főnöknél, sportautó, érem egy táncversenyről vagy fizikai Nobel-díj. Mintha valami futóverseny lenne az életünk, ahol a résztvevőknek ellenőrző pontokon kell áthaladnia, és pecséteket kell begyűjtenie. Csábító lenne egyetérteni ezzel az állásponttal, mert megvannak az előnyei: legfőképpen az, hogy rendkívüli módon leegyszerűsíti a teendőinket anélkül, hogy a biztonságérzetünk csorbulna. Valahol elménk rejtett zugában persze sejtjük, hogy egy nyelvvizsga birtokában is könnyen érhetik meglepetések az embert, amikor külföldre utazik, és hogy egy sportautó sem tett még senkit fenegyerekké... Hovatovább még a Nobel-díj sem jelenti azt, hogy a büszke nyertes munkája pár tucat embernél többnek számít valamit egyáltalán. A helyzet korántsem ennyire egyszerű.

Az alkalmazkodás passzív viselkedésnek tűnik fel, valami olyasminek, ami a semmittevést hirdeti. De gondoljuk csak végig! Adott például egy ismerősünk, aki szüntelenül tevékenykedik valamilyen ügyben, soha nincs ideje semmire. Nem olyan ritka dolog ez manapság, olyannyira nem, hogy csaknem mindannyian jártunk már ebben a cipőben. Milyen jelzőket mondhatunk erre az ismerősünkre? Sikeres? Attól függ, mit jelent számunkra és számára a siker. Elfoglalt és fáradt? Egészen biztosan az. Elégedett? Soha. Aki ugyanis elégedett - avagy csak halkan említve egy másik szót: boldog -, az nem erőlködik, nem kerget semmilyen újdonságot, nem vágyik karrierre, elismerésre, vagy elégtételre. A szüntelen törtetés talán megkaparintja a kitűzött célt, de ez arra neveli az embert, hogy újra tervezni kezdjen, hogy újra vállalkozzon, próbálkozzon, kísérletezzen. Ez az igyekezet nem hozza el azt az eredményt, ami nyugalmat ad, ugyanis az nem egyes körülményekből, hanem magából az emberi hozzáállásból fakad.

Kisgyerekként egyértelmű volt számomra, hogy azért a hím oroszlán az állatok királya, mert képes mindenkit elpusztítani és megenni a birodalmában. Valahogy úgy képzeltem, hogy nagy sörényével félelmetesen járkál a szavannán, és időnként tetszőlegesen választ egy szerencsétlen áldozatot. A zebrát könnyen elintézi, a sakált nehezebben, de mégis egyértelműen legyőzhetetlen. Hiszen ő a csúcsragadozó, a tápláléklánc vége, mindenki a gyomrában végzi! Eléggé összezavart, mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az oroszlán rendkívül ritkán támadja meg a vízilovat, az elefántot és a rinocéroszt, általában egyáltalán nem bocsátkozik konfliktusba velük. Sőt, például farkassal vagy barnamedvével - mivel ezek nem élnek a szavannán - csak állatkertekben és viccekben találkozik. Ez aztán olyasféle töprengésre késztetett, hogy miért pont az oroszlán a király, miért nem az elefánt vagy a medve... A következő sokk akkor érkezett, mikor a természetfilmeket figyelve feltűnt, hogy mindig a nőstény oroszlánok vadásznak, a hím pedig csupán lustálkodik, fetreng és ásítozik szinte egész nap. Teljesen fel voltam háborodva: milyen uralkodó az ilyen?

A kérdésben persze benne van a válasz, csak ezt egy gyermek nem látja át rögtön. Az erő, a hatalom nem azt jelenti, hogy a hím oroszlán bármit elvehet, amit akar, és még kevésbé, hogy el is veszi azt. Ez kifordítása lenne a világ működésének. Ezt a sörényes vadat azért lengi körül az uralkodó fenség eszménye, mert amit muszáj megtennie, azt a lehető legkisebb erőfeszítéssel viszi végbe. Ez a tekintély igazi forrása: ha valaki képes megszabadulni az okoskodástól, az izgágáskodástól, valamint a bizonytalanságtól és a kíváncsiságtól. Még csak sörényt sem kell hozzá növeszteni... Mindig az a legkomolyabb fenyegetés, amelyet soha nem kell beváltani, az a legnagyszerűbb tett, amelyhez nem kell megerőltetés. Felvetődhet a kérdés, hogy ez a tekintély tényleg valódi-e, vagy csupán az érzékeink csalnak meg bennünket. E problémát végső soron mindenki csupán saját maga számára oldhatja fel. Az viszont bizonyos, hogy kevesen csalódnak az oroszlánban azok közül, akiknek sikerül őfelségét felbosszantani...

Van persze aktuális vetülete is ennek a gondolatkörnek, mégpedig a nemzetközi diplomácia területén. Politikai tárgyalások rendre előkerülő szakkifejezése a status quo, ami az adott vitás kérdés megbolygatás előtti állapotát jelenti. Például a szíriai polgárháborúban az Aszad-rezsim uralma a status quo, Ukrajnában pedig a Viktor Janukovics vezette kormány. Ez a latin szókapcsolat arról nevezetes, hogy a nagyhatalmak szeretnek hivatkozni rá, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek. Aki ugyanis a status quo-t meg akarja bontani, azonnal agresszornak tűnik fel, azonnal gyengeséget mutat. Ebből aztán egészen kusza helyzetek keletkeznek, mivel saját tevékenységét mindenki el akarja rejteni. Forradalmak törnek ki gyanúsan profi szervezéssel, háttéralkuk köttetnek és félrevezető cikkek íródnak. Az a hatalom, amely folyamatos beavatkozásra kényszerül, valójában ingatag lábakon áll, ellentétben azzal, amelyik jelképes megmozdulásokkal is hatást vált ki, és az adódó lehetőségeket soha nem szalasztja el. Mindenki megkísérelheti behelyettesíteni a világpolitika nagyhatalmi szereplőit, ha képes elvonatkoztatni a sajtóban megjelent propagandától. Az említett két példa az én szememben nem fest a Nyugat számára kedvező képet.

Minden játékban az helyezkedik erős pozícióba, aki elégedett a dolgok pillanatnyi állásával, és végül minden játékban az a győztes, akit nem lehet kibillenteni ebből az elégedettségből. Más szóval: az nyer, aki alkalmazkodik. Ha embereket irányítunk és gyermeket nevelünk, vagy akár csak kertészkedünk, ez a szabály mindenképp érvényes. A szükség esetén végrehajtott, megerőltetés nélküli cselekvés valami olyasmit követel meg, amit semmilyen modern iskola nem verhet a fejünkbe: hogy ne a tudatos döntéseinket irányítsuk, hanem a tudat alatti benyomásainkat és indulatainkat.

A reguláris hadseregekben a parancsok követése nincs alávetve egyéni döntésnek. Egyszerűen a katona lényéből kell fakadnia, hogy meg sem fordul a fejében kijátszani az utasítást. A kiképzés egyik legfontosabb célja nem az engedelmesség megtanítása az újoncoknak, hanem az, hogy az újoncokat olyan emberré alakítsák, akiknek az alávetettség természetes. Azért hoztam fel ezt a példát, mert a "tett nélküli cselekvés", azaz maga a rugalmas, alkalmazkodóképes életvitel hasonlóan könyörtelen. Nem elég csupán nem csinálnunk semmit, hanem egyszersmind folyamatosan készen kell lennünk bármire, amit a következő pillanat hozhat. Talán holnap nálunk tör ki egy tüntetéssorozat, talán holnap munkanélkülivé válunk, megbetegedünk vagy elveszítjük valamelyik számunkra fontos személyt. De az is lehet, hogy előléptetnek, hogy nyerünk a lottón, vagy csak véletlen szerencsével úszunk meg egy pusztító balesetet. Összefüggő mondatokkal nehezen leírható, mi mindent követel meg, ha minderre - és még sokkal többre - készen akarunk állni. Ami pedig a tudatos elhatározásokat és machinációkat illeti, ilyenkor már rögtön nem tűnnek annyira csábítónak. Épp elég  a külső világot szemmel tartani, épp elég akkor benyúlni a darázsfészekbe, amikor tudjuk, hogy mit csinálunk.

Hogyha a megbecsülés nem eredmények függvénye,
akkor nincsen irigy, nem pusztít a viszály.
Hogyha a ritka vagyontárgynak nem szárnyal az ára,
akkor kísértést nem támaszt a lopás.
Hogyha az érzékek gyönyörét nem tárjuk a fényre,
akkor a zűrzavar és bús epedés elszáll.

Éppen ezért legyen álmunk apró, tervünk könnyű,
s gyomrunk korgását enyhítsük meg előbb.
Éppen ezért akarásunk eddzük hajlékonnyá,
s mint izmokban a csont, nyerjen a jellem erőt.
Éppen ezért aki tiszta, s nem vágyódik csalni,
azt nem is érti lator, mert nem szedheti rá.

Az, ki a tetteivel nem változtat meg semmit,
tudja a cél titkát, s ismeri jól az irányt.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 3. fejezet)

Az egyet nem értés elve

Aki mindig szépet akar látni, annak rémség a világ
Tévelyeg, ki albumba gyűjti minden helyes szavát

Az élet a halálból, míg a vég a születésből fakad
Összekapcsolódik a nehéz s a könnyű feladat

Egyéni, szabad döntés kérdése, mi a hosszú s a rövid
A szárnyalás más szögből nézve mindig alábukik

A zaj útján halljuk meg a zenét, és így már nem is zavar
Jövőről igazán az tanít, aki múltról szaval

Ezért ha akármit is cselekszünk, terv nem állhat mögötte
Ami fontos, elmondja a csönd, dalol minden tette

Ha az öröm felkínálja magát, sosem utasítja el,
És ha otthagyja, akire várt, még zokszót sem emel

Elvégzett munkánk átadásakor nyugodtan lépjünk tovább;
Örök a fel nem élt jutalom, ami érték, szilárd.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 2. fejezet)

Az ipari civilizáció jövőjét firtatva az ember számos olyan problémába fut bele, amelyet a társadalom túlnyomó többsége a legvilágosabban megoldott kérdések közé sorol. Az olyan döntések, mint például a gazdaságpolitika célja, a termelési módszerek kiválasztása vagy pénz használata, egyszerűen nem kínálnak lehetőséget bármilyen ellenérv kinyilvánítására. Magától értetődőnek tűnnek. Ennek következtében aztán sokan nem igazán kedvelik, ha valaki felhánytorgatja e területek létező ellentmondásait.

Persze azt azért nem mondhatom, hogy ilyesmi másokkal nem történhet, valami nagyon hasonló jelenség ugyanis a mindennapi élet alapvető döntései kapcsán is rendre előkerül. A jobboldali konzervatív pártok például általában nem veszik jó néven, ha az egységes jövedelemarányos adózást valaki szociális szempontból igazságtalannak tartja. Hiszen mi abban az igazságos - mondják -, hogy a gazdagabbakat csupán anyagi helyzetük miatt nagyobb terhekkel büntessük? A környezetvédő szervezetek szintén felháborodnak, ha a sajtó a támogatóik vagy akár saját tagságuk személyes életvitelének hatásaival szembesíti őket. Még ha a tetteik szembemennek a szavaikkal, a maguk szempontjából akkor is minden okuk megvan a büszkeségre, hiszen rajtuk kívül látványosan senki nem törődik a szennyezésekkel, fajkihalással és az ipar egyéb pusztító hatásaival. 

Ha adott számunkra egy világkép, egy vélemény, általában nem akarunk kiállítást rendezni a hiányosságaiból. Persze az természetes, hogy mindnyájan a saját világunkban élünk, amelyet a saját tapasztalataink és elveink alakítottak ki, ezen aligha lehet változtatni. És úgy egyáltalán: nincs is rá szükség. Éppen ellenkezőleg, az okozhat igazán komoly bajt, ha valamiben túlságosan is egységesek vagyunk. A modern világ jövőjének firtatása pontosan egy ilyen pontot jelöl ki.

Valószínű, hogy minden szavunk és tettünk felháborítja vagy meghökkenti a körülöttünk élők egy részét, ez már csak így működik. Ha azonban azt állítjuk, hogy a mai világunk elkerülhetetlen, lassú, kínokkal pontozott és könyörtelen hanyatlásra van ítélve... Nos, akkor szinte mindenkinek a tyúkszemére léptünk. Mert mi a közös a jobb- és baloldali politikusokban? Hogy szebb, jobb világot ígérnek, és az értékrendjük az ipari társadalom valamelyik célcsoportjához igazodik. Mi a közös a zöld szervezetekben, és az őket kritizáló cikkek és röpiratok szerzőiben? Hogy a szóban forgó mozgalmak tevékenységét valamilyen szempontból kiemelt jelentőségűnek tartják. Vagy azért, mert élő mintának tekintik őket, vagy azért mert álszent károkozásnak. Ha tehát azt mondom, egyáltalán nem az adónemeken múlik Magyarország jövője, minden oldal nekem ugrik. Ha azt mondom, a zöld gondolat ugyanabba a zsákutcába vezet, mint bármelyik másik haladást hirdető ideológia, akkor is kevesen állnak mellém. 

Mindez azt jelentené, hogy jómagam és a hasonlóan gondolkodók üldözött próféták vagyunk egy alantas világban? Dehogy! Csupán azt hogy nem fokozzuk az égig a tévedéseink következményeit. Ha holnap egyértelműen bebizonyosodik, hogy ez a blog az utolsó betűig ostobaságokról szól, abba nem rokkanna bele senki. Jó, nem mondom, személy szerint engem azért elég kínosan érintene egy ilyen esemény, aki viszont olvasnivalót keres itt, az idővel könnyen találna másik blogot, újságot, regényt, verset, hobbit, ami képes izgalmas vagy érdekes gondolatokkal ellátni elméjének erre fogékony részét. Ezzel szemben mi történik, ha a vetélkedő politikai pártok, a környezetvédő mozgalmak és ellenlábasaik mind-mind tévúton járnak? Mi történik, ha a gazdasági és politikai döntéseink csak értelmetlen cifraságok, melyek elfednek egy észrevétlen, a háttérben meghúzódó valóságot? Mi történik, ha még az igazi idealisták sem látják át az ember és környezet kölcsönhatásának szélesebb vonatkozásait? Sajnos ebbe már sokan belerokkannának, úgy szó szerint, mint átvitt értelemben... Egyéb következményekről nem is beszélve.

Talán kicsinyes dolognak tűnhet, hogy a tévedés következményeivel érvelek, pedig megvan rá az okom. A jövőt ugyanis pontosan egyikünk sem ismeri. Sem én, sem az ENSZ főtitkára, sem a dalai láma. Elképzelésünk van róla, kinek ez, kinek az. De egyik sem teljes, egyik sem tökéletes, és nem is lehet. Vajon mi ilyenkor a legjobb taktika? Pofonegyszerű: le kell csökkenteni a kockázatokat. A kockázatok az egyén és a közösség számára egyaránt akkor a legkisebbek, ha mindannyiunknak saját, önként kialakított, a többiektől különböző véleménye van az élet lényeges kérdéseiről. Ha nincsenek egyeduralkodó álláspontok, és nincsenek általánosan elfogadott ideológiák. Minél inkább törtet például egy közösség a gazdasági növekedés felé, minél erősebben vágyakozik az anyagi vagyonszerzésre, annál valószínűbb, hogy keserű és pusztító csalódások várnak rá. Nem veszik észre ugyanis, amikor más irányból fenyegeti őket veszély. Az erőlködés, a toborzás ily módon hosszú távon szinte mindig garancia a kudarcra.

Ha megkérdezzük egy tudományokban jártas ismerősünket, ő rezzenéstelen arccal el fogja ismerni, hogy a való világ nem egyezik meg az ismert természeti törvényekkel. Utóbbiak ugyanis nem adhatnak teljes képet, csupán az emberi megértés egy-egy modelljét. Vannak, akik szerint a modelljeink egyre jobbak és pontosabbak, de legtöbben még közülük sem feltételezik, hogy valaha át tudjuk tekinteni a természet működésének egészét. Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Mit tudunk akkor a létről egyáltalán? Ha maga a modern büszkeségünk gerincét nyújtó tudomány sem tarthatja magát objektív igazságnak, akkor hogyan tehetné meg bárki más? Nem egységre van szükségünk. Az egység a sivárság, a pusztulás jele. Arra van szükségünk, hogy sokszínű, élő környezetet hozzunk létre magunk körül, ugyanúgy anyagi, mint szellemi téren. Nekem nincs gondom azzal, ha valaki az enyémtől eltérő véleményt hangoztat, sőt. Azt viszont baljóslatúnak és szomorúnak tartom, ha szinte mindenkinek ugyanaz a véleménye valamiről.

Egy továbblépési lehetőség, hogy megpróbálhatunk nyitott szellemmel közeledni a világhoz. Sajnos sokan félreértik ezt a remek kifejezést, és úgy vélik, hogy könnyű a dolog. Sőt, szinte mindenki azt gondolja magáról, hogy nyitott szemmel és elmével jár. Mintha lenne egy valahol egy maradi, begyepesedett emberi roncs, akitől óvakodni kell. Mintha a nyitottság annyit jelentene, hogy képesek vagyunk egyik döntésünket leváltani egy másikkal, és átállni egy vita másik oldalára. Nem. Ez a fogalom, ha igazán becsületesen nézzük, egészen mást jelöl. A törekvést, hogy meghalljuk és megértsük, amit mondanak nekünk, és utána ne hozzunk róla ítéletet. Annak az elfogadását, hogy ami egyikünknek kék, az lehet a másiknak piros, ami az egyikünknek pusztító fájdalom, azt a másik talán észre sem veszi. Az ellentmondásokat el lehet viselni, lehet őket kezelni. Aki nyitott szemmel jár, az nem veszíti el a hitelét kicsinyes vitákban, nem akar lefőzni senkit, és annak nincs is oka félni senkitől. Félelmetesen nehéz dolog ezt a tudatállapotot huzamosabb ideig folyamatosan fenntartani, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy már néhány percért vagy óráért is megéri.

A civilizációs válságra és hanyatlásra adott leghatékonyabb reakció nem más, mint az elpártolás, vagy ha úgy tetszik, a kivonulás. Nem az emberi közösségből, nem is feltétlenül a pillanatnyi lakhelyünkről. Sokkal inkább azt a gigantikus gépezetet kellene cserbenhagynunk, amely a gondolatainkat és vágyainkat uniformizálja. Mindaddig ugyanis, amíg a modern emberiség egy tőről fakadó tanaiban hiszünk, még csak a mai helyzetben helyes kérdések feltevésére sem leszünk képesek. A kérdésfeltevés pedig az emberi élet sója és veleje. Talán a válaszok sosem tökéletesek, talán mindegyikünknek meglesz a saját tévedése, de ha a megfelelő kérdést vizsgáljuk, akkor igazán nagy baj nem történhet. Aki pedig a válaszok összehasonlításában nyitott, szenvtelen és nyugodt, az talán észre is veszi a változást.

Az igaz történet

Nem tudom, hogy mások hogyan állnak ezzel, de amikor visszatekintésre és értékelésre kerül a sor valamilyen komolyabb kérdésben, jómagam sokszor érzem úgy, hogy reménytelenül lassú a felfogásom. Néhány ma már pofonegyszerűnek tűnő gondolat befogadásához évek tévútjai és csalódásai kellettek, és még így sem mondhatom, hogy különleges tudás birtokosa lennék. Általában nem tartom magam ostoba embernek; általában megértem a hétköznapokban felmerülő problémákat, ha az szükségessé válik, legyenek bármilyen kacifántosak és körmönfontak is. A gond akkor kezdődik, ha valamilyen döntésnek a következményei nem rögtön, közvetlenül jelentkeznek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy képes legyek erőlködni a hiúságomért, anélkül hogy szembesíteném magam az útközben elsuhanó kudarcokkal. Képes vagyok semmiségeken görcsölni, és - ami ennél rosszabb - észre sem veszem.

Talán az imént leírt élmény ismétlődése sokaknál nem általános, talán az olvasó sem tapasztalt ilyet soha személyesen. Abban viszont biztos vagyok, hogy az emberi közösségek legtöbbje számára ez a folyamat nem jelent újdonságot. Nagyon sok nép indított már el előre láthatóan is nyilvánvalóan vesztes háborút. Nagyon sok család tűzött már ki eleve reménytelen célokat. Nagyon sok elbukott civilizáció saját maga alatt vágta fát (némelyik szinte szó szerint...). Mindez abból fakad, hogy bizonyos szempontból a legtöbb ember alig ismeri a világot, és minél nagyobbra tartja magát valaki, valószínűleg annál kevésbé. Logikus érveléssel persze meg tudjuk állapítani, hogy mi az, ami megtörténhetne; a modern oktatás elképesztő távlatokat nyit meg számunkra arról, hogy mi az, ami lehetséges. Az viszont, ami valóban megtörténik, legtöbbször teljes rejtély marad előttünk, ugyanúgy mint bármelyik középkori vagy ókori átlagember számára. Vagy még annál is inkább... Így fordulhat elő, hogy gyakran olyan célokért küzdünk, amelyek már azelőtt hamisak voltak, hogy egyáltalán megismertük volna őket.

Itt most egy példa kell, hogy következzen, és az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy ez a példa saját magam leszek. Ez a blog ugyanis úgy élte meg néhány héttel ezelőtt a századik bejegyzését, hogy az utóbbi hónapokban alig leltem benne bármi örömet. Márpedig ha nekem nem tetszik a dolog, akkor az olvasás sem lehet egy leányálom... Az utóbbi időben egyre inkább arra a kérdésre összpontosítottam, hogy hogyan "tudjam le" a saját magam által "kiszabott" esszét, hogy hogyan ússzam meg a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Mondanom sem kell, hogy ennek a tartalom minősége is kárát látta, az pedig, hogy ennek tökéletesen tudatában voltam és vagyok, csak rontott a helyzeten. Lassacskán már azt láttam az egyetlen megoldásnak, ha felhígítom, majd megszüntetem az írásokat. Hiszen kinek van erre szüksége?

Igen, ha visszatérő olvasók számára ismerősnek tűnik ez a minta, az nem véletlen. Pontosan ugyanilyen az a dilemma, amely az emberiség jövőjéről való képalkotást gúzsba köti. A társadalom egyik - igen nagy - része meg van győződve arról, hogy ha igazán erőt veszünk magunkon, és tovább törtetünk az eddigi úton, akkor idővel minden előttünk tornyosuló probléma (a klímaváltozástól az abszurd vagyoni egyenlőtlenségekig) egy-egy huszárvágással megoldódik és eljön a földi mennyország. A többiek túlnyomó többsége ezzel szemben azt szajkózza, hogy az ember megérett az elkerülhetetlen pusztulásra, és hogy minden további tevékenység felesleges. Hogy mi a baj ezzel a két vélekedéssel? Az absztrakciók szintjén semmi. Tényleg megtörténhet, hogy egy fehér köpenyes tudós holnap reggel egy gombnyomással elindít egy gépet, és az nagy koncentrációjú, bőséges és olcsó energiával árasztja el a hitetlenkedő közvéleményt. Megtörténhet, hogy képesek leszünk olyan technológiai megoldásokat kitalálni, amelyek kisebb ipari infrastruktúrát igényelnek, és mégis megoldják a mai eszközeink funkcióit, vagy még azoknál is többet. Miért is ne? Ugyanígy az sem kizárt, hogy jövő héten kitör az atomháború, megjelenik egy gyógyíthatatlan vírusjárvány, vagy valamilyen ismeretlen ok, és tíz éven belül vége a világnak. Sem én, sem az USA elnöke, sem a római pápa, sem bármelyik kutatóintézet vezetője nem lennénk képesek megcáfolni.

Csakhogy egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi az, ami megtörténhet. Most nem. A kérdés az, hogy  mi játszódik le ténylegesen, valójában. A mennybemenetel és az apokalipszis valószínűség szempontjából egyaránt eltörpül ahhoz képest, ami az emberiség története során már számos alkalommal előfordult: a civilizációs hanyatláshoz képest.

Jómagam a blog vezetéséhez és struktúrájához legfőképpen egy amerikai blogról, az Archdruid Report-ról szereztem ötleteket. Mondhatnám úgy is, hogy az volt a minta számomra. Most nem szeretnék kritikát írni erről az oldalról, elég annyi, hogy máig rendszeres olvasója vagyok, és rendkívül nagyra becsülöm. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ottani témák mindegyikét, és az összefüggések teljes spektrumát és mélységét nekem is képviselnem kell ezen az oldalon.  Illetve nem kellett volna, hogy ezt jelentse... Ennyi a titok, amelyet nem voltam hajlandó felismerni. Ugye milyen elkeserítően egyszerű? A gazdasági témákról megvan a véleményem, de korántsem én vagyok a megfelelő ember, hogy ezekről bárkinek is kimerítő továbbképzést tartson. Hasonló a helyzet a vallásokkal vagy éppen a modern irodalmi irányzatokkal. Főleg ha emiatt olyan dolgokra nem kerül sor, amelyet valóban eredeti módon tudnék képviselni. Amit esetleg pont én ismerek kicsivel jobban, mint az említett blog szerzője... Az imént emlegetett erőlködést jó részben az idézte elő, hogy nem arról írtam, amiről szerettem volna, hanem arról, amit előre elterveztem. Hatalmas tévedés volt.

Miközben igyekeztem nem odafigyelni a külvilágra, mégis kénytelen voltam észrevenni, hogy azok a bejegyzések sikerültek a legjobban, amelyek spontán gondolatokból eredtek. Sokkal igazibb és teljesebb mondanivaló születik, ha az író természetes pályát követ. Épp ezért mostantól igyekszem majd ilyen jellegű posztokat közzétenni, természetesen a fő témák megtartása mellett. Nem tervezek több hónapos kirándulásokat semelyik agonizáló ipari alrendszer bugyraiba, nem akarok adatokat és leírásokat adni, mert ezek egyébként sem mondanak túl sokat. Inkább egy szó szerinti másik világról fogok írni, arról, amit én látok. Talán még az egyet nem értő olvasó is megjegyez néhány történetet ebből a világból, amelyek hasznára válnak a saját univerzumában.

A teljes spontaneitás persze legalább olyan nagy kihívás, mint egy kitűzött vonalat követni, ennek megfelelően kitaláltam magamnak egy erős, de nem túl nehéz mankót. A "küldetésben" egy több ezer éves kínai könyv lesz a segítségemre, a legendás bölcs, Loa Ce műve: a Tao Te King. A könyvnek rengeteg fordítása és értelmezése született a spiritualizmus területétől a filozófián keresztül a pszichológiáig (és tovább), de viszonylag kevesen helyezték abba a pozícióba, mely mindezt lefedi: a könyv minden további nélkül tekinthető a való világról szóló rendszerelméleti tankönyvnek. Pontosan arról szól tehát, amit az imént említettem, a folyamatok teljességének megismeréséről. Arról, hogy az egyes tetteknek, beavatkozásoknak, döntéseknek milyen következményei vannak életünk során. Nem a kibúvókról, alkukról és kivételekről, hanem a legfontosabb, megkerülhetetlen törvényekről.

Azt tervezem, hogy minden bejegyzésben sor kerül egy újabb fejezet közzétételére is, méghozzá a saját értelmezésemben. Egyáltalán nem tudok kínaiul, viszont az interneten megtalálható számos magyar és angol fordításból kiindulva igazán szép kihívásnak tartom egy új változat létrehozását. Nem én leszek az első a műfajban, és nem is az utolsó. Ha valóban működni fog a dolog, azzal nemcsak azt segíthetném elő, hogy a gondolatok valamivel nagyobb teret kapjanak, hanem azt is kihangsúlyozhatnám, hogy a tanítás, a Tao Te King, a rendszerelmélet nem halott téma, sőt, nagyon is él. A tartalma nincs ridegen kőbe vésve, bárki a saját képére formálhatja.

Az első dolog persze nem lehet más, mint hogy címet adjak a könyvnek. Ehhez némi bátorság szükségeltetik, hiszen a fordítások rámutatnak, hogy mind a "tao", mind a "te" egy-egy egész fogalomcsoportot jelöl (a "king" is, de azt viszonylag becsületes dolog elintézni a "könyv" szócskával). A fejezetek során ez nem jelent majd komoly problémát, mert alkalom nyílik több értelmezés kifejtésére is. A címben viszont választanunk kell... A Tao Te King alapvetően két központi motívum körül bonyolódik, igaz, ezek nem egyenrangúak. Az első téma nem más, mint a világ működésén való elmélkedés. A világ működése a "tao". Ezt leggyakrabban útként (avagy Útként) szokás lefordítani, de ugyanilyen helyes lenne ha például folyamatot vagy módszert írnánk. Én is egy másik megközelítést válaszottam, a "tao" számomra történet lesz, ugyanis meghatározza, hogyan történnek a dolgok a múltban, a jelenben és a jövőben. Ennyi persze egy becsületes könyvcímnek nem lenne elég, hiszen útja, folyamata, módszere és története bárminek lehet. Épp ezért jelenik meg a "te", amely pontosan megmutatja, milyen útról van is szó valójában. Legegyszerűbben az egészséggel, az épséggel és a teljességgel lehet összefüggésbe hozni, magyarul például Weöres Sándornál erényként jelenik meg. Ha történetről beszélünk, akkor a döntés már jóval egyszerűbb, a Tao Te King nem lesz más, mint Az igaz történet könyve.

Ígérem, ehhez hasonló fejtegetésekbe nem gyakran fogok bocsátkozni, sőt, igyekszem majd a szövegről is lehámozni a ráülepedett misztikum nélkülözhető részét, ami valószínűleg leginkább az eltelt évszázadoknak és a kulturális különbségeknek köszönhető. A kezdő fejezet a dolgok természetéből fakadóan az egyik legismertebb szakasz, amely - remélem az eddigiek után nem meglepő - kapcsolatban is áll az ösvénnyel, amelyre a blogot irányítani szeretném. Bízom benne, hogy ezen az ösvényen sokaknak megéri majd sétálgatni.

Egy leírt történet sem válik valóra
Nem lehet elbeszélni, mi esett meg
A teljesség elvész szavakba szorítva
s csak listáját kapjuk a részleteknek

Önkéntelenül felfénylik az igazság
Tudva és akarva okok látszanak
A két út ugyanaz, habár pályájuk más
Ahol összefutnak, ámulat fakad.

A hitel vége

Többször is leírtam e blog bejegyzései között, hogy igen erős aggályaim vannak a pénz értékére vonatkozóan. Sőt, konkrétan még azt is, hogy tulajdonképpen nem ér semmit. Ezeknek a kijelentéseknek ezer olvasata van, melyek között kétségtelenül szerepel az is, hogy "ez a kölyök beleszületett a jóba", sőt az is, hogy csupán közhelyes képmutatás, amit művelek. Sokszor mondogatjuk, hogy a pénz nem boldogít, de igen ritkán vesszük komolyan.

Nos, ami azt illeti, anyagiakban tényleg nincs okom a panaszra, ez nem szégyen, tehát semmi akadálya, hogy elismerjem. Csakhogy ez nem azon múlik, hogy mennyi tulajdonom van, hanem azon, hogy azokkal mennyire vagyok elégedett. Ha kifognám a mesebeli aranyhalat, az én első három kívánságom között biztosan nem szerepelne semmilyen pénzügyi követelés. De alighanem az első száz között sem. Számos problémám van a magam kis életében, nehezek és könnyen megoldhatóak egyaránt, de ezek közül - akár elhiszi valaki, akár nem - egyiken sem segítene, ha például nyernék a lottón. Ártani viszont árthatna.

Mindezzel azt hirdetem, hogy egy aszkéta szent vagyok? Dehogy. Csupán azt, hogy mindenki eldöntheti, hogy számára mi az értékes. Elsősorban dönthetünk úgy, hogy anyag feletti célokat tűzünk ki magunk elé, másodsorban pedig úgy, hogy az anyagiak között is különbséget teszünk a minőségük szerint. Az egészséges étel többet ér, mint a méreg, ami olcsó. A kinyomtatott, igazi fényképek emlékeket őriznek, míg a digitálisan tárolt JPEG és GIF fájlokat az enyészet egy pillanat alatt elragadhatja. És igen, gyakorlatilag minden kézzelfogható, hasznos tárgy előbbre való, mint a pénz.

Szinte hallom, ahogyan érkezik a klasszikus ellenpélda: sokan vannak ebben a pillanatban szerte a világon, akik éhesek, és képtelenek előteremteni a betevő falathoz szükséges pénzt. Talán lopásra is kényszerülnek emiatt. Lehetetlen lenne a szemükbe mondani, hogy az anyagiak lényegtelenek, én is képtelen lennék rá. Csakhogy ilyesmit nem is állítottam, csupán azt, hogy mindig körültekintően kell dönteni arról, hogy mit is kívánunk magunknak. Mellesleg pontosan a mély nincstelenségben élők tudják legjobban, milyen kín, ha az ember kizárólag az anyagiak hajszolására kényszerül, erről tehát éppen nekik nincs szükségük meggyőzésre... Azt a tételt viszont velük szemben is fenntartanám, hogy a pénz semmilyen értelemben nem fontos. Nekik sem pénz kell, hanem például kenyér, zöldségek, és tiszta ivóvíz. A pénz legfeljebb eszköz lehet ebben a kérdésben.

Nevetségesnek tűnhet ez a megkülönböztetés, de csak egy hajszálnyit kell továbblépnünk, hogy élesen elváljon a két szemlélet. Tegyük fel, hogy a tisztességes nyomorban senyvedő társunkból a fenti okok miatt valóban tolvaj lesz! Mit lopjon ilyenkor az ember? Kenyeret vagy pénzt? Az előbbi választás esetén nyilvánvaló a bűntett oka, és a tettes szánni való helyzete. Nem véletlen, hogy a kenyérlopás számos történet és dal központi eleme. Embert próbáló feladat ezért bárkit felelősségre vonni. De ha az illető pénzt lop... Akkor talán utána fegyvert vesz rajta, amivel rabolni tud. Talán fogadásokat köt vele, amivel másokat is bajba sodor. Talán elissza az utolsó fillérig. Aki pénzt lop, rögtön a hivatásos tolvajok konkurenciája és célpontja lesz. Gondoljunk bele, éhesen sem lop el senki egy kamionnyi élelmiszert, pénzből viszont melyik tolvaj "adna vissza"? És ha megkaparintunk egy összeget, miért is akarnánk csupán az éhünket oltani a felhasználásával? Miért ne törnénk még többre? A kísértést csak az kerülheti el, aki eleve pontosan tudja, mi az, ami számára fontos.

Nem vagyok jogász, de úgy tudom, hogy a törvény a lopott áru pénzbeli ellenértéke alapján jelöli ki a lehetséges büntetési tételeket. Ez azonban az előző bekezdés helyességén (vagy helytelenségén) mit sem változtat, ugyanis a törvényt is emberek írják. Pontosan azt kritizálom most, hogy a mai társadalom a pénz alapjára helyezi az életet, hogy kiemelt helyre teszi azt az értékrendjében. Észre sem vesszük a döntést, mert mire megszülettünk, azt már meghozták helyettünk.

Ez az eszmefuttatás egyébként visszavezet a legutóbbi bejegyzés egyik fő gondolatához, hogy az absztrakciók térnyerése végül a valós, kézzelfogható alapok elvesztésével jár. Minél következetesebb és általánosabb ítéleteket akarunk a törvénybe építeni, annál kisebb mérlegelési lehetőség marad a különleges esetekre. És ugye igazából minden eset különleges, egytől egyig...

Más okom is van arra, hogy elkeserítsen a pénz piedesztálra állítása. A legnyilvánvalóbb ezek közül nem más, mint a pénz előállításának módja. A naiv szemlélő számára ez a folyamat egészen megdöbbentő. Kérdezzünk meg egy hétköznapi halandót, hogy szerinte hogyan keletkezik a pénz! Valószínűleg föld alatti, eldugott, szigorúan őrzött nyomdagépekre fog gondolni. Persze az rögtön világossá válik számára is, hogy a nyomtatásból nem fakad érték, tehát a pénz valójában nem akkor jön létre (nem beszélve arról, hogy manapság a pénzt szinte elhanyagolható arányban nyomtatják ki, inkább számok formájában hivatkozunk rá számlákon, szerződéseken, átutalásokban). Honnan ered tehát az, amit értékesnek gondolunk? Erről nagyon keveseknek él tiszta képa fejében. Talán valaki egy idő után bizonytalanul felvetné, hogy aranyfedezet van a pénz mögött, de mivel Magyarországnak gyakorlatilag
már nincs aranytartaléka, ezt a gondolatot könnyen elvethetjük... Önmagában ez a homály is sokat elmond az egészről, senkinek nem érdeke ugyanis túlzottan reklámozni a dolgot.

A valóság az, hogy a pénz hitelen alapszik. Minden egyes bankjegy, ami a kezünkbe kerül, az valakinek a tartozását fejezi ki valamelyik bank felé. Kamattal, természetesen. A dolog pontos lefolyása elég kacifántos, és szerencsére több nagyszerű magyarázó anyag található meg a világhálón, ha valakit érdekel (magyarul is), épp ezért én csak a lényegre szorítkoznék.

Aki olvasott Jókai-regényeket, vagy más történeteket abból a korszakból, az találkozott már a váltó fogalmával. Például valamelyik szereplő irtózatos kártyaadósságba verte magát, és aláírt egy papírt, amely a tartozását, a kamatokat és a határidőket hitelesíti. Onnantól kezdve ez a darab papír - a váltó - jelenti minden vagyonát és teljes egzisztenciáját. Ha ezt megszerzi és megsemmisíti, akkor "megússza" az adósságot, ha nem, akkor megfizet a felelőtlenségéért. A pénz - a papír alapú és a digitális is - nagyon hasonlít a váltókhoz. Egy ígéretet jelent, hogy idővel visszafizetik, sőt, azt, hogy többet fizetnek majd belőle vissza. Minden pénz a bankokhoz tartozik, ők hozták létre, mikor kiadták hitelbe. Pontosan úgy alakul az értéke, mint egy váltóé: ha az adós szavahihető, akkor szilárd, megrendíthetetlen, ha az adós csal és hazudik, akkor semmit nem ér. Egy ősi, vagyonos család sarjának váltója aranyat ért, egy csavargónak ki sem állítottak ilyet. Igen, ma az adósok hitele a pénzrendszerünk alapja, és aki pénz használ, az mind adósságban él. Nem arany, föld vagy vér irányítja a gazdaságot, hanem ígéretek átláthatatlan halmaza.

Ez persze mást is jelent: minden forint, euró és dollár azt ígéri, hogy jövő ilyenkor még több forint, euró és dollár lesz forgalomban. A kamatokat ugyanis meg kell fizetni. A gazdasági növekedés kényszer, növekedés nélkül ugyanis a kamatfizetés lehetetlenné válna. Ha pedig a csődök elterjednek, nem csupán az illető egyének járnak rosszul, a hitel általános válsága ugyanis a pénzrendszer alapját fenyegeti. Egy-egy komolyabb csődhullám véget vethet bármelyik mai fizetőeszköznek a drachmától a svájci frankig, és mivel a növekedés áthatolhatatlan fizikai korlátok miatt egyre kevésbé lehetséges, véget is fog vetni nekik. A hitel alapú pénz nem új találmány, és korábban minden kísérletezés kudarcba fulladt. Most sem lesz másként.

Pillanatnyilag éppen ezért létfontosságú, hogy elhitessük magunkkal, a rendszer remekül működik. Épp ezért van az, hogy a közéleti figurák igyekeznek "a piacok kedvében járni". Ha valaki nyilvánosan kimond egy kellemetlen igazságot (például, hogy a magyar államadósság egészét soha nem fogjuk visszafizetni), az rontja a hitelek helyzetét, ami bizonytalansághoz, csődhöz, a pénzügyi válság kockázatához vezet. Ezért csak jó dolgokat hallunk: a gazdaság dübörög, az ország jobban teljesít, pannon puma... Ha az igazság kényelmetlen, akkor hazugságokat kell világgá kürtölni. Gondolkodjunk el, milyen rendszer az, ahol a tulajdonunk értéke Matolcsy György vagy Szanyi Tibor megszólalásaitól függ! Milyen rendszer az, ahol a "piacok" nyugalmára úgy kell ügyelni, mintha újszülött csecsemők álmát óvnánk? Mit várhatunk ettől a rendszertől holnap, jövőre vagy tíz év múlva?

Olyan dolog ez, amely mint cseppben a tenger, rámutat az ipari társadalom betegségére. Bár véletlenül alakult úgy, hogy ezzel a témával zárom a gazdasági témák boncolgatását, mégsem bánom. Aki tényleg utánanéz az említett folyamatoknak, esetleg megnézi a belinkelt magyarázó videót, az aligha kerülheti el, hogy más színben lássa a világot. Ezzel a blog egészére nézve is lezárult egy hosszabb korszak, a legközelebbi alkalomra valami mással készülök.

Toronyba zárt világ

A gazdaságról szóló írássorozat utolsó nagyobb témája nem lehet más, mint a pénz. Hiszen volt már szó sok mindenről ebben a néhány hónapban - a gazdaságtan hibás modelljeitől a kiút keresésén keresztül a múlt tanulságainak kutatásáig -, de összegek és matematikai számítások alig-alig kerültek elő. Ez kétségtelenül furcsa lehetett azoknak, akik találkoztak már napjainkban valamilyen gazdaságtani érveléssel... Valójában a politikai-gazdasági hírek jelentős részében pontosan ilyesmiről van szó, tehát a mutatók, százalékok, statisztikák vagy a táblázatokba foglalt egyenletek hiánya bárkinek feltűnhetett. Megvan az oka, hogy miért hagytam a pénzt a vizsgálódások végére, és annak is hogy a modern szemlélet miért tartja olyan fontosnak. Ezen okok becsületes feltárásának érdekében azonban a történetet az elejéről kell elkezdeni.

Mi a pénz? Aljas kérdés, nem igaz? Gyanítom, hogy például a magyar lakosság túlnyomó többségét zavarba hozná, ha meghatározást kellene mondania. Ott van a kezünkben minden nap, a legalapvetőbb gazdasági tevékenységeinkhez is gyakran elengedhetetlennek tűnik, ennek ellenére mégsem ismerjük pontosan. Nem, még az igazán gazdagok sem tudják jobban, hogy honnan ered, és hová tart a kezükön átfolyó summa. Nem is foglalkozik a dologgal szinte senki. Pedig a pénzben nincs semmilyen misztikum, egy ember alkotta fogalomról beszélünk, amely teljesen hasonlatos a többi eszközünkhöz: vannak erényei és hibái, valamikor érdemes alkalmazni, valamikor nem. És hogy mi is ez az eszköz? A gazdasági értékek mérésére és újraelosztására szolgáló elvont egység.

Ebből az egyszerű meghatározásból rengeteg mindennapos tapasztalatainkkal ellenkező következtetést lehet levonni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a pénz nem érték. Az értékeket közvetíti, azokat képviseli, de önmagában szinte semmire nem jó. Az érméket persze be lehet olvasztani, a bankjegyeket pedig eltüzelhetjük, de az ebből húzható haszon gyakorlatilag elhanyagolható. Apró papír- és fémdarabokról van szó melyekre számokat írtak, nincs bennük semmilyen különlegesség. Ezzel a ténnyel természetesen együtt jár az is, hogy a pénz a véges, anyagi világban egyáltalán nem az a szilárd sarokpont, amire bármilyen igazán komoly döntést alapozhatnánk.

A gazdasággal foglalkozó tankönyvek általában az első néhány oldalon eljutnak addig a tételig, hogy a pénz nélkülözhetetlen. Legtöbbször egy egyszerű példát használnak fel indoklásként, a sertéstenyésztő és a vízvezeték-szerelő példáját. Tegyük fel, hogy egy országban nem használnak pénzt! A sertéstelepen eltört egy vízcső, és a tenyésztő szívesen ajánlja fel egy jószágát a mesternek a javításért cserébe. Csakhogy ha a vízvezeték-szerelő zsidó vagy netán muszlim, akkor nem fogadja el az ilyen fizetséget, és egy meglepő dilemma bontakozik ki: nincs aki kijavítsa a hibát. Tegyük vissza a képletbe a pénzt! Csodák csodájára a probléma rögtön semmivé oszlik. A tenyésztő eladja a disznót valakinek a piacon, kifizeti a szerelőt, ő pedig vehet magának bárányhúst, ha arra fáj a foga. Következtetés: a vak is látja, hogy a pénz minden gazdaság alapja, mert nélküle nem működik semmi.

Teljesen egyértelmű a dolog, amíg nem gondolkozunk rajta kb. fél percig. A példa hátterében ugyanis ki nem mondott feltételezések egész halmaza húzódik meg. Ki írja elő például, hogy a tenyésztőnk képtelen legyen kijavítani egy csőtörést? Elég néhány évtizedet visszatekinteni az időben, és azt látjuk majd, hogy mindenki saját maga oldotta meg a háztartásban adódó gondokat. Ki írja elő, hogy a szerelő a piacra legyen utalva, mikor a vallásához illő ételeket keres? Ezerszer lerágott csont ezeken a hasábokon, hogy a veteményeskert és baromfiudvar legtöbbször még városi környezetben is minden további nélkül működőképes. És ki írja elő azt, hogy ha mégis kapcsolatba kerülnek, akkor az egyik fél csak disznót, a másik pedig csak vízszerelést ajánlhat fel? Ha gépekről lenne szó, akkor rendben van, azok képtelenek másra, mint a megtervezett termék és a programozott szolgáltatás előállítására. De szerencsére nem vagyunk gépek.

A példa egy dolgot fényesen megvilágít: a pénz használata elkerülhetetlen, ha egy modern elvek mentén kigondolt mesegazdaságban élünk. Vajon az egyes szakmák specializációja olyan méreteket öltött volna, hogy az ember egy dolgot termel és minden mást csak fogyaszt? Annyira nem vagyunk képesek megítélni az egyes áruk fontosságát, hogy egy mérőszámmá kell leegyszerűsíteni a döntést? Én nem hiszem, hogy itt tartunk, még akkor sem, ha látszólag erről szól a körülöttünk létező világ. Ez a kétely egyben remény is, mivel egy ilyen mesevilág tökéletes bizonyossággal - és kiút nélkül - bukásra lenne ítélve. Valójában minél közelebb kerülünk hozzá, annál veszélyesebb a helyzetünk.

Régi megfigyelés, hogy az egyes civilizációk a fejlődésük során egyre elvontabb eszközöket alkalmaznak. Általában mindegyikük egy "sötét", nyílt erőszakkal és a legalapvetőbb  emberi szükségletekért való harccal átitatott társadalomból indul ki, amely az előző igazán fejlett kultúra megsemmisülése után maradt hátra. A fejlődés során aztán a közösség egyre finomabb kormányzási, törvényi, gazdasági eszközöket fejleszt ki.

A mükénéi civilizáció összeomlása után, Drakón idejében például a görögök egyes konkrét tettekre írtak elő egyszerű büntetéseket. "Ha kiszúrod valaki szemét, kitoljuk a tiedet is" vagy "ha tyúkot lopsz, levágjuk a kezed." Igazából Drakón neve épp azzal fonódott össze, hogy a legtöbb bűntettre rögtön halálbüntetést írt elő... A legenda szerint egyszer megkérdezték, hogy kisebb és nagyobb vétkekért hogyan járhat ugyanaz a büntetés, ő pedig azt válaszolta, hogy a súlyosabb bűnökhöz nem talált rosszabbat a halálnál... Talán rémisztőnek tűnik egy ilyen korszak, de Drakón Athénja vetette meg az antik civilizáció alapját. Néhány száz évvel később pedig ugyanez a mediterrán kultúra szülte meg a római jogot, amelynek manapság is sok csodálója van a rendszerbe foglalt elvei, az arányossága és általános jellege miatt.

Ugyanígy fordulhat elő az is, hogy az az Európa, amely 700-900 éve könyörtelen vallási hadjáratokat folytatott a Közel-Keleten, ma még a politikailag inkorrekt kifejezések használatától is irtózik. A valódi, kézzelfogható konfliktusok helyett elvont ideológiai vitákat teremtünk. Ha egy problémát nem tudunk megoldani, megtiltjuk mindenkinek, hogy beszéljen róla.

Ahogy erről szó volt, a pénz is egy absztrakció, egy eszköz, amely kiváltotta a cserekereskedelmet, illetve a hűbéri ajándékok és kötelességek rendszerét. Önmagában ez persze nem baj. Egy határon túl azonban a véres, izzadságos valóságtól való eltávolodás megbosszulja magát. A római jog összes cikkelye sem tudta például megakadályozni, hogy a császári trónról sokszor kicsinyes árulások és a leplezetlen, könyörtelen hatalomvágy döntsenek, nem egy esetben pszichopatákat juttatva döntési pozícióba. A mai politikai korrektség sem szünteti meg a társadalmon belüli feszültségeket, sőt, ezek időről időre egyre erősebben törnek felszínre (pl. Párizs, London...). E tétel alól pedig a pénz sem kivétel. Ma a legnagyobb jegybankok - élen most vezetőváltáson átesett amerikai FED-del - gyakorlatilag pénznyomtatással próbálják megoldani a gazdasági problémákat. Ezzel két dolgot érnek el. Az egyik, hogy becsapjuk magunkat. A másik, hogy a valódi feladatokkal nem törődik senki.

Képzeljünk el tíz közgazdászt tíz aktatáskával, amelyekben egy-egymillió dollár kapott helyet. Gazdag emberek. Ugyanez a kép hogyan néz ki egy lakatlan szigeten? Ugye mindjárt nem is olyan értékesek azok a táskák... Ezt a játékot játssza az egész emberiség is, jóval nagyobb léptékben. Miközben a talpunk alól fogynak a fosszilis erőforrások, miközben a környezetünk pusztulásának egyre durvább következményei kerülnek elő, mi csak pénzzel játszadozunk. Összeadunk, kivonunk, szorzunk és osztunk, és ha ügyesek vagyunk, akkor kijön, hogy minden rendben. Csakhogy a számok egyre kevésbé jelentenek bármit is.

Aki további szemléltetést szeretne az imént leírt absztrakciós folyamatról, az gondoljon arra, miként váltják le a készpénzt a bankszámlák és  hitelkártyák! Lassan talán megszokjuk a kényelmet, hogy nem kell számolgatni az aprót fizetésnél. Cserébe az egész gazdasági és műszaki rendszernek még inkább ki leszünk szolgáltatva. Ha kell, megsarcolják a számlánkat. Ha kell, limitet vezetnek be a kártyánkra. Nem lenne módunk megakadályozni. Ha bármilyen hiba miatt nem férünk hozzá a rendszerhez, elveszítjük minden megtakarításunkat. A véghezvitt vásárlásainkat ugyanakkor "odafent" bárki megpróbálhatja kikeresni, kielemezni. Semmi nem maradhat titok.

Mindenki csak magának húzhatja meg a határt, de óva intek mindenkit attól, hogy álomvilágban éljen, mert gyakran keserű az ébredés. A hitelkártya használata talán még nem fejtett ki igazán drasztikus hatást, maga a pénz viszont életünk minden szegmensében főszerepet játszik. Jómagam igyekszem meglátni a sok szemfényvesztés mögötti igazi értékeket, a pénz pedig még az anyagi javak közé sem kerülhet be. A következő alkalommal szeretnék egy konkrétabb leírást adni a pénz működéséről. Annak fényében talán néhány mai kijelentésem is mélyebb értelmet nyer.