Hősök nélkül

Az elmúlt hetekben megpróbáltam társadalmunk alapjának, a modern iparnak a jövőjét kifürkészni. Nem könnyű vállalkozás ez, és nem csupán azért, mert általában is kemény kihívás előrejelzéseket hirdetni (bár persze ez is igaz). Legalább ennyire zavaró volt számomra a tény, hogy ez pontosan egy olyan téma, amelyhez semmiféle vigaszt vagy pozitív ellenpontot sem tudok felidézni.

A civilizációs hanyatlással kapcsolatban bizonyos értelemben szinte mindenre van gyógyír, mert az emberi igényeket drasztikusan eltérő körülmények között is ki lehet elégíteni. A legtöbb félelmünk gyakorlatilag önként vállalt dolog, amelyektől némi erőfeszítéssel meg tudunk szabadulni. Rettegünk a közösségek közti gyűlölettől, az anyagi szegénységtől, az önkényuralomtól, de ezek az érzések jelentős részben saját felépített környezetünkből fakadnak. Egy sincs köztük, ami abszolút a gonoszság megtestesítője lenne, egyik sem egyértelmű a szenvedéssel. Még a látszólag legdurvább példáról, a halálról sem lehet kijelenteni, hogy az állandó fenyegetése (amely valószínűleg ismét hétköznapjaink része lesz) egyértelműen kárunkra válik.

Ezt természetesen az ipar visszaszorulásáról sem állíthatom. Azt is ott lehet ugyanis hagyni, és kevés kétségem van, hogy egyre többen hagyják majd ott. Aki azonban marad... Annak olyan depresszív világban kell élnie és dolgoznia, amelyet őszintén nem kívánok senkinek. Ebben a világban nem lesz egy enyhítő pillanat, nem lesz egy szemvillanásnyi egyensúly. Minden filozofálgatás és az összes kerülőút leírása sem vonja kétségbe az alaptételt, hogy aki a mai értékrendjét, életmódját és körülményeit nem hajlandó újragondolni, arra valószínűleg borzasztó idők jönnek. A pusztítást megakadályozni sok esetben nem tudjuk, azt viszont megtehetjük, hogy felkészülünk rá. Bármennyire is igyekszik azonban az ember a helyes útra koncentrálni, az mindig tiszta kell maradjon, hogy mi menthetetlen. Az ipar az. Értelmes léptékben vizsgálódva csak keserű csalódásokat tartogat.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy holnap vége minden gyárban a termelésnek, előnyös és hátrányos következményeivel együtt. Csupán azt, hogy a kellemetlen vonások lassacskán durva túlsúlyba kerülnek. A pillanat alatt történő összeomlást legalább olyan nehéz elutasítani, mint jelenlegi életünk gátlástalan kivetítését a jövőbe. Egy a bloghoz érkezett hozzászólás hasonlatával élve úgy viselkedünk, mint az életunt arisztokraták, akik egy inassal és három üveg töménnyel belevetik magukat az éjszakába. Nem, nekik sincs olyan szerencséjük, hogy ne érkezzen meg rájuk a másnap...

Ez az igazán kegyetlen, sőt könyörtelen mindabban, amiről ez a blog szól: hogy bizonyos sikerekről, bizonyos örömökről előre be kell látnunk, hogy kudarcba fognak fulladni. Hogy aki igazán bölcs akar lenni, annak rengeteg dologból a saját és környezete épsége miatt ki kell maradnia. Néhány példa is eszembe ötlik.... Aki fel tudja mérni világunk helyzetét, az például nem teheti meg, hogy külföldi nyaralásokkal frissítse fel a hétköznapokban elfáradt tagjait. Nem teheti meg, hogy egy előnyösebb állás miatt másik városba költözik. Nem teheti meg, hogy valamit csak azért megvegyen a boltban, mert hirtelen szeszély támad rá. Mindez a mai világban nagyon is az élet része, és hozzá vagyunk szokva, ahogy az autókhoz, a feszültség alatt levő konnektorokhoz, a közbiztonsághoz, és ki tudná felsorolni mi mindenhez, ami nagyon is múlandó. Egyes helyzetekben akár kínzással érhet fel nemet mondani rájuk.

És hogy miért is van szükség erre az önmegtartóztatásra? Mert a jövőben is születnek majd elmés találmányok, zseniális gépek és ellenállhatatlan szolgáltatások, amelyek reményt keltenek, az évek múltával azonban csődöt mondanak... Nincs pusztítóbb vívódás, mint újra és újra bizakodni és csalódni, bizakodni és csalódni. Ezt az utat fogja járni a többség, a lemorzsolódás folyamatából mégis jobban tesszük, ha kimaradunk. Hogyan tudjuk követni a változásokat, az arányok eltolódását? Van néhány módszer, ami talán érdemes az említésre, egyet fel is vázolok.

Az elmúlt két-három évszázadban számos feltaláló, felfedező és tudós járt pórul a kutatás fáradalmai közt. James Cook kapitányt például Hawaii-on megölték az őslakosok, Nikola Tesla nyomorban és elhagyatva pusztult el, Marie Curie pedig egyike volt a radioaktivitás első ismert áldozatainak. Így vagy úgy, de mindnyájan az ipar érdekeit szolgálták, ők azon hősök csoportjába tartoznak, akikre manapság szívesen emlékezünk. Természetesen rengeteg olyan sikeres embert fel lehetne sorolni, akik nem tragikus véget értek, de a kivételekre vagyunk fogékonyak, nem az általánosságokra. És vajon van-e bárki, aki szerint Cook életműve, Tesla találmányai és Curie hagyatéka nem érték meg meg az áldozatukat? Akkorát lendítettek a haladás kerekén, hogy az saját magukat is bedarálta. Felemelő számunkra e gondolat.

Ez a néhány nemzedéknyi időszak rászoktatta a nyugati embert, hogy minden kudarc így néz ki. Hogy az ipar előretörését csupán ideiglenesen lehet megakasztani, mert az ereje ellenállhatatlan. Egyetlen alternatívaként - saját vélt nagyságunktól eltelve - legtöbben azt tudjuk csak elképzelni, hogy elpusztítunk mindent magunk körül egy megsemmisítő kataklizma keretében. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az ipar számára a kudarc most már sokkal természetesebb a sikernél, ezt pedig könnyen lehet, hogy ismét a kivételek fogják leginkább elősegíteni. Az olyan sikertörténetek, mint például a NASA Holdra szállásai, amelyek önmagukban nagyszerűek, de a való világban minimális hasznuk van (ha egyáltalán van). Vagy hazánk uniós csatlakozása, melyből pénzügyileg talán pozitívan jövünk ki, általában véve viszont semmilyen gondunkon nem segített, és még újabbakat tett hozzájuk. E folyamatoknak is megvannak a maguk hősei, de a melldöngetésükön tisztelet helyett józan ésszel sokkal inkább nevetnünk kellene. Ha valaki a hanyatlásról beszél, e hősöket fogják felhozni neki. A legújabb okostelefon tervezőjét, az egyre értelmetlenebb törvények megalkotóit és társaikat. Ha így lesz, hasonlítsuk össze őket Cook-kal, Teslával és Curie-vel! Nem csupán azt fogjuk meglátni, hogy az új korban elenyészően ritkák az említett mártíromságok, hanem azt is, hogy hosszabb távon melyik teljesítmény vezet valahová, és melyik nem.

Karl Marx mondta egyszer - és ebben az egyben legalábbis alighanem igaza volt -, hogy a történelemben minden dolog kétszer esik meg: egyszer mint tragédia, és egyszer mint bohózat. Igen, korunk ünnepelt hősei gyakran nevetséges pojácák. Az események, melyekre epedve várunk - legyen az az olimpia, egy könyv kiadása vagy az országgyűlési választások - túlnyomó részben inkább hasonlítanak kabaréra, mint bármilyen értékes folyamatra. A híradót nézve az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően abszurd kijelentések bűvkörében élünk mindannyian. A sors úgy hozta, hogy az igazi hősöket saját életünkben kell megtalálnunk, saját magunknak kell a hiányukat kipótolni, méghozzá úgy, ahogy azt Cook, Tesla és Curie tette: a kor igazi kihívásaihoz igazodva...

Az egyik leggyakrabban emlegetett ókori görög mítosz Pandóra szelencéjének története. Amikor a lány kiengedte a dobozból az emberre leselkedő összes betegséget, fájdalmat és sorscsapást, akkor kiengedte mellé a reményt is. Manapság ezt vigaszként, könyörületként szokás értelmezni. Amikor azonban a történet még élt és szájról szájra járt, akkor egész más világot élt az emberiség. Akkoriban a görög lakosság a mükénéi civilizáció hanyatlásának kínjait nyögte, és teljesen máshogy viszonyult az anyagi világhoz, mint a mi magabiztos korunk. Számukra pontosan a remény volt a legkeserűbb csapás, leggyűlöletesebb minden ember ellen elkövetett merénylet közül. Tudták ugyanis, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Az ipari világra, és azon belül az iparra különösen hasonló időszak vár. Nem érdemes tehát felülni semmilyen önjelölt megváltónak, még akkor sem, ha rövid távon tényleg sikerrel kecsegtet.

Eldobált kincsek

Az ipar két héttel ezelőtt leírt hanyatlásának folyamatát nagyon könnyű elképzelni. Nincs hozzá másra szükség, mint hogy egy kicsit szétnézzünk magunk körül. Éreztük már úgy, hogy ugyanazért a termékért, ugyanazért az élményért vagy életszínvonalért egyre többet kell dolgoznunk? Éreztük már úgy, hogy a ruha vagy a bútor, amit ma megvásárolunk a boltban, az rosszabb minőségű, mint amit tavaly vettünk ugyanott? Volt már olyan alkalom, hogy feltűnt, a péksütemények egyre kisebbek, és a csokiszeletek csomagolásában egyre több a levegő? Mindenki csak saját maga adhatja meg a választ, de kétlem, hogy bármelyik megfigyelésem egyedi lenne...

Talán arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy kell nagyszerű minőségű, tartós és egészséges dolgokat készíteni? Aligha. Nagyon is képesek vagyunk erre, ezért fáj észlelni a változást. A képesség azonban nem elég. Még azt sem mondhatom, hogy az akarat hiányozna, mert az igazi kakaós csigáért, igazi íróasztalért és igazi munkahelyért pillanatokon belül nagyon sokan jelentkeznének. Meg tudjuk tenni, és meg is akarjuk tenni, akkor mégis mi lehet a probléma? Sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonnák le, hogy a tapasztalataink csalnak meg bennünket, és valójában a panaszkodással csak a kákán keresünk csomót. Hiszen ez a kor a legjobb mind közül, és így minden amit létrehozunk, csak a lehető legjobb lehet.

Ezen a ponton lép be a képbe a szokásos, visszatérő mondókám. Az ipari termelés ugyanis az emberi képességektől és akarattól függetlenül jelenlévő korlátoknak van alárendelve. Nem csupán szándék kell és szakértelem, hanem nyersanyagok, gyártófelszerelés és fizetett munkaerő is. Sőt, szükség van magára a gyártó telephelyre, fűtésre, világításra, munkavédelemre. Szükség van arra a biztonságra, amit az állami szervezetek az adókért cserébe nyújtanak. E dolgok egyike sincs ingyen, az árukat pedig valamilyen módon ki kell fizetni. Egy hanyatló világban ráadásul mindez egyre drágább és drágább lesz... Lehet fizetni pénzzel, de így a költségek közvetlenül a a termékek árában jelennek majd meg. A vevőink így nem fogják tudni kifizetni őket, mert ők is ugyanolyan kritikus helyzetben vannak, mint a gyár. Mi fog tehát történni? Az, hogy ugyanazon az áron egyre silányabb árut bocsájtunk majd ki. Az emberek többsége ezt sokkal lassabban veszi észre, de egy idő után végül már ez sem segít, és le kell húzni a rolót.

A felrajzolt mintát valószínűleg ezerszer is megfigyelhetjük majd a következő évtizedekben. Mindaddig nincs belőle igazi kiút, amíg az erőforrásválság alapvető okait társadalmi szinten fel nem tárjuk. Senki ne tartsa vissza a lélegzetét, ez az időtartam emberöltőkben lesz mérhető...

A válságok természetesen lehetőségeket is nyitnak, régi közhely ez pénzügyi körökben. Általában azt a mérsékelten dicsőséges folyamatot érthetjük ez alatt, ahogyan egyes szereplők mások hátrahagyott hulladékát, becsődölt cégek raktárkészletét, szervezeti egységeket, és még ki tudja mi minden mást szinte ingyen megkaparintanak és újrahasznosítanak. Ha más nem jut eszünkbe, gondoljunk a magyar privatizációs hullámokra! Bár a dolog nem melengeti a szívet, mégis teljesen indokolt és természetes. Ahogy a modern ipar visszaszorul, szinte folyamatosan elképesztő mennyiségű lekötött erőforrás szabadul fel.

Gondoljunk csak az iménti történetre! A gyárunk megszűnésével lehet hogy igen komoly mennyiségű pénz semmisül meg. Ez kétségtelen. A pénz azonban önmagában semmi, csupán egy mérőeszköz, ami a viszonyítást segíti. Annyi a szerepe, hogy rajta keresztül nyilvánvalóvá válik a termelésünk értelmetlensége. A csőd azt jelenti, hogy az erőforrásaink - a tőlünk függőek és és tőlünk függetlenek együtt - nem elegendőek a az adott feladat elvégzéséhez.Nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nincsenek erőforrásaink, nem jelenti azt, hogy azok örökre elvesztek számunkra. Ez az a gondolat, amit a világvége-jövendölések terjesztői rémülten visszautasítanak, mikor egy-egy pénzügyi válság vagy háború hatását elemzik.Vannak igen gyors folyamatok, történtek már szinte pillanatszerű társadalmi összeomlások, de ezeket minden esetben valamilyen legalábbis részleges kilábalás követte. Csupán saját önhittségünk és cselekvésre való képtelenségünk mondatja velünk, hogy egy hatalmas kataklizma az egyetlen kiút a jelenlegi helyzetből. Az élő természetben kevés lénynek, kevés közösségnek adatik meg, hogy tragikus dicsfényben fürödve pusztuljon el. A nyomorult nyöszörgéssel kísért haláltusa ezerszer gyakoribb. Ha tévesen azt gondoljuk, mi nem vagyunk e természet részei, az az esélyeket egyáltalán nem változtatja meg.

A példánkra visszatérve, a gyárban lekötött tőke nem semmisül meg egy pillanat alatt. A raktárkészlet ott lesz a csőd másnapján is, a beszállítók ugyanúgy eladásra kínálják majd az áruikat. Másnap is meglesz a telephely, a gépi felszerelés és a munkaerő is (kivéve persze aki rögtön kútba ugrik, de erről szerencsére inkább beszélni szokás mint megtenni). Az állami "gondoskodás" sem válik semmivé. Persze azt tudni fogjuk, hogy az eredeti terméket, mondjuk egy adott gyógyszert ez a gyár már nem fogja kibocsátani soha többé. Azt azonban nem írja elő semmi, hogy mindezt a felszabadult tőkét ne lehetne felhasználni valami másra.

A jelenséget, amiről beszélek, újrahasznosításnak vagy visszaforgatásnak szokás nevezni (angolul recycling), de ugyanúgy lehetne hívni értékmentésnek, erőforrás-kinyerésnek vagy guberálásnak is. Teljesen mindegy azonban, hogy mi a neve, válságos időkben mindenképp kulcsfontosságú ez a tevékenység. A magyar privatizáció során rengetegen a szétbomló szocialista közvagyon romjaiból vonták ki a használható elemeket, a személyes krízist átélő, hajlékukat vesztett embertársaink pedig gyakran a konténerekbe vetett hulladékban találnak élelmet a mindennapos túléléshez. Bármelyikük gondolhatja, hogy az összehasonlítás sértő, valójában azonban ugyanarról van szó mindkét esetben. Egy-egy összeomlás nem végez a világgal, az túlságosan kényelmes, túlságosan hollywood-i lenne. Mindig van másnap, és ezt a másnapot az tudja elviselni, aki alkalmazkodik hozzá. Nem olyan nehéz felvenni egy szerszámot, amit más eldobott, nem olyan nehéz alkatrészek után kutatva szétszedni egy régi gépet, nem olyan nehéz üresen álló épületekbe költözni. Az ipar hanyatlása hullámokban, hihetetlen mennyiségben generálja az ezekhez hasonló lehetőségeket a rászorulóknak. És lesznek rászorulók, bőven...

Nem szeretnék az olcsó tőzsdei pojácák szintjére süllyedni azzal, hogy a hanyatlást mint meggazdagodási esélyt írom le. Ez hazugság lenne, mindannyiunkra nehezen elviselhető évek várnak. A problémák azonban várhatóan nem egyenletesen terülnek majd el, sokkal inkább egy-egy társadalmi konfliktusra vagy földrajzi helyre fognak koncentrálódni. Megtehetjük, hogy nem veszünk részt ezekben a játszmákban, megpróbálhatunk kimaradni az áldozatok első vonalából. Ehhez azonban többek között nélkülözhetetlen, hogy az újrahasznosítás folyamatát központi szerepbe helyezzük. Ez kezdődhet azzal, hogy használt autót vásárolunk, kezdődhet azzal, hogy ácsolunk egy kis komposztálót a kertünkbe, vagy akár azzal, hogy a gyermekünk ruháit eltesszük a rokonságban születő csemetének, a jövőben születendő unokánknak. Minden, amit eldobunk, valaki más számára kinccsé változhat. Úgy kell a szemétkosárra nézni, hogy kincsek ne kerüljenek bele. Amit úgy veszünk meg, hogy kukába való, arra pedig egyáltalán nincs mentség... Ha pedig azt látjuk, hogy más pazarol, nyugodtan vegyük fel a kesztyűt és kaparintsuk meg a parlagon hagyott értékeket.

Az utóbbi két évszázadban szinte minden nyersanyagot kitermeltünk a földből, ami könnyen hozzáférhető volt. Néhány generáció múlva alighanem ebből a felhalmozott készletből élnek majd az utódaink. Például - tényleg csak szemezgetek - a villamosenergia-hálózat egyes részei valószínűleg évtizedeken belül működésképtelenné válnak, ez pedig annyi rezet, alumíniumot és egyéb fémet szabadít fel, amennyit el sem tudunk képzelni. De hasonló a helyzet a különböző építőanyagokkal is, csak nézzünk körül Detroit tízezernél is több elhagyott házában. Nem állhatnak örökké parlagon, üresen. Az ipari társadalom - ahogy az egy igazi pionír létformához illik - végül felfalja saját részegységeit, felemészti önmagát is. Amikor felismerhetetlenné torzul, akkorra már  a maiak közül nem lesz ott senki, hogy felidézze az eredeti állapotát. Ebből is látszik, hogy nincs egy konkrét időpont, mikor azt mondhatjuk, vége a modern világnak. A változások sodrában magunk sem vesszük észre, és ebben a visszaforgatásnak elévülhetetlen szerepe van.

Átszervezés

E blog egyik fő célja az igazság keresése és megfogalmazása, attól függetlenül, hogy az kellemes-e vagy sem. A rengeteg hanyatlásról szóló fogalmazás készítése közben nem tudtam nem észrevenni egy másik hanyatlást: a saját lelkesedésemét. Az írásokat legfőképpen saját magam számára kezdtem el, és mostanában kétségtelenül egyre inkább erőlködnöm kellett, hogy tudjam követi a beállított tempót.

A dolog vége várhatóan az lesz, hogy befejezem a blog vezetését, és sokkal inkább a konkrét tettek felé próbálok fordulni. Előbb azonban a jelenlegi témát becsületesen ki akarom fejteni. Ennek érdekében a posztok mostantól kéthetente jelennek majd meg, remélhetőleg így a korábbiaknak megfelelő tartalommal tudom majd őket megtölteni.