Vakáción...

Lassan egy éve lesz, hogy folyamatosan - heti rendszerességgel - írásokat teszek itt közzé, tavaly augusztusban hagytam utoljára szünetet. A helyzet az, hogy újra elérkezettnek látom az idejét egy kis pihenésnek, úgy érzem, muníciót kell gyűjtenem a folytatáshoz. Ennek megfelelően legközelebb két hét múlva várom új bejegyzéssel a kedves olvasókat, addig is mindenkinek kellemes nyarat kívánok!

Vedd fel a lantot...

Korántsem szeretnék panaszokat zúdítani az idetévedt olvasóra, de néha valóban meglepő nehézségeket tartogat számomra a téma, amellyel e blog foglalkozik. A hét első napjaiban rendszerint azon kapom magam, hogy az aktuális bejegyzés témáján töröm a fejem, és igen ritkán fordul elő, hogy összeszedett, kész gondolatok pattannak ki belőle. Ebből következik aztán a bejegyzések közzétételének immár rendszeres átcsúszása szerdára, amivel az önbecsülésem gyanúsan simán meg tudott békélni... De innen ered az is, hogy gyakran csak a következő alkalommal látok meg néhány lényeges motívumot, hogy sokszor le kell ülepednie a leírt dolgoknak, mielőtt teljesen kitisztulnának. Igen gyakran elmondható, hogy az esszék első fele visszatekintés és értékelés, a második részük pedig inkább nyers kísérletezés és érvelés. Ez egyszerűen a blog formájából, a hetes periódusból adódik.

Azért hoztam fel most ezt a kis személyes monológot, mert legutóbb úgy éreztem, nem sikerült elég ütős és velős módon visszaadni a csúcstechnológia elégtelenségének dilemmáját. Amikor én erről olvastam, amikor magamban végiggondoltam, akkor sokkal mellbevágóbb volt... Jó néhány napnak kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egy számomra egyértelmű történetet mondtam el, nekem már "nem volt új a poén". Hogy pontosan mi is volt a lényeg legutóbb? Valójában nagyon tömören meg lehet fogalmazni. A következő mondat: "Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet."

Még most is banálisan, laposan hangzik, pedig harsognia, üvöltenie kellene. Olyan világban élünk, amelyben a napi betevő falatunk több ezer kilométerről érkezik. Amelyben az egyre fogyatkozó erőforráskészletünk minél mohóbb elpusztítására törekszünk. Olyan világban élünk, melyben minden gazdasági érték alapja az adósság, a hitel... Ha valamikor, akkor most nagyot kellene szólnia ennek a mondatnak. Persze amíg közvetlenül nem tapasztaljuk meg, mi is mindezzel a probléma, addig akár le is tagadhatjuk a helyzetet magunk előtt is... Ezzel azonban egyáltalán nem kerülünk közelebb a boldogsághoz vagy a nyugalomhoz. Ott lesz minden tettünkben az a kínos ellentmondás, hogy ennek az egyszerű elvnek nem felelünk meg. Maga az életmódunk, a civilizációnk legmélyebb alapjai szállnak szembe vele. Dobjuk el a dédelgetett gépeinket, kütyüjeinket, a legújabb modellt, a leggyorsabbat, legnagyobbat, legerősebbet? Ennél nagyobb káromlást nem egyszerű a szélbe kiáltani, mégis sikerült. Így szól: elégedj meg azzal, amid van.

Ez a szemlélet már azt hiszem elég durva ahhoz, hogy legalább a figyelmet megragadja. Ami csak távolról is fenntartható, attól ez bizony elválasztatatlan. Sőt. Valójában sokkal kevesebb anyagi jószágot birtoklunk, mint azt elsőre gondolnánk. A saját személyes vagyonunk jelentős részét statikus, állandó tényezőnek gondoljuk, amelyre feltétel nélkül alapozhatunk. Rá van vésve, bele van égetve a nevünk, és kizárólag mi ítéljük meg, mi legyen vele. Ha akarjuk, akkor el is pusztíthatjuk. Jogosan tekintünk így rá, valóban ennyire biztos talajon áll? Távolról sem. A legtöbb vagyontárgyunk tagadhatatlan függésben van a környezetünktől, azoktól a folyamatoktól és rendszerektől, melyeknek a válságáról és összeomlásáról éppen beszélek. Például van egy autónk, ott áll a garázsban. Vigyázunk rá, tisztogatjuk, büszkélkedünk vele. Ha azonban az üzemanyag ára a duplájára emelkedik, akkor az autó értéke is biztosan megváltozik, hirtelen jóval kevésbé lesz használható. Hirtelen - még ha nem is vesszük észre - a "tulajdonunk" egy része elpárolgott. Még egyszerűbb példa, ha beüt egy komolyabb válság az állami gépezetben és a közbiztonság megrendül. Nem kell, hogy kiraboljanak ahhoz, hogy óvatosabbak legyünk és néhány vagyontárgyunkat inkább elrejtsük vagy nyomott áron túladjunk rajtuk. Remélem, hogy a világban körülnézve mindenki számára egyértelmű, hogy nem üres absztrakciókról van szó...

Minden lényeges folyamat az anyagi elszegényedés felé mutat, ezt a megfigyelést felesleges lenne, sőt, hiba lenne kozmetikázni. Amikor azonban azt mondom, hogy azzal kell élnünk, ami valóban rendelkezésre áll, akkor nem csupán a társadalom további anyagi gazdagodását és az imént említett félig-meddig illúziókból álló vagyontárgyakat zártam ki. A törekvés ennél jóval szélesebb körben érvényes. Arra is vonatkozik, amit valóban lehetetlen elidegeníteni az embertől.

Bizony, van olyan tőke, amelyet minden külső beavatkozás nélkül is saját magunkban hordozunk, amely független a körülményektől, a konkrét szituációtól. Az ember a természet része, kis romantikát beleszőve mondhatnám úgy is, hogy a  vadon gyermeke. Az elmúlt évszázadok fő irányát faramuci módon a természet leküzdésében szabtuk meg, és ezzel az elért eredmények mellett megdöbbentő károkat is okoztunk. Az önostorozás mellett azonban nem szabad elfeledni, hogy a a földdel, az élettel való összetartozásunk nem csupán egy átok a modern társadalomra, hanem egyben a kivezető út is az egész slamasztikából. A csúcsszuper gépek helyett az emberi tehetségre, szorgalomra, kitartásra, tűrőképességre és fegyelemre is helyezhetnénk a hangsúlyt, csak hogy jó néhány szükséges tulajdonságot említsek a sok közül. Hiszen mire szolgálnak a gépek? Hogy mindenki mindent el tudjon végezni egy gombnyomással, hogy a fentiekre ne legyen szükség... Ráadásul miközben azt a délibábot kergetjük, hogy méla semmittevés töltse ki a napjainkat, külön szórakoztatóiparra, személyes hobbikra van szükség az eredmény elviseléséhez. Így kell levezetnünk, rövidre zárnunk azt, ami élővé tesz minket, ahelyett hogy a munkánkba fektetnénk, és így aratnánk le a gyümölcseit.

A mostani folyamatok és a történelmi példák azt mutatják, hogy e belső erőforrások kihasználására könyörtelenül rá leszünk kényszerítve. Talán nem áll majd felettünk egy ütővel felszerelt verőlegény, de épp elég ha érezzük a bőrünkön a gyerekeink pillantását, ha látjuk a rendszer kilátástalanságát. A saját korlátaink megkísértése és a saját lehetőségeink kihasználása egyáltalán nem alávalóbb az anyagi erőforráshatárok üldözésénél. A kihívás megéri a fáradságot, talán az sem szentségtörés, ha azt állítom, bizonyos mértékig mindnyájan ezért születünk erre a világra...

A munkánk során használt termelőeljárások és -módszerek eszerint alapvető átalakításra szorulnak majd. Elsősorban nem gépekre lesz szükségünk, hanem egyre inkább szerszámokra. A munkát segítő és nem azt helyettesítő technológiára, amely a lehetőségeinkhez illeszkedik. Megfelel a körülményeinknek és méltó emberi mivoltunkhoz. A komposzt, a logarléc, a kerékpár ilyen. A műtrágya, a zsebkalkulátor és a gépkocsi nem.

De úgy becsületes, ha magamon kezdem a sort. Vegyük csak a blog példáját, amellyel a mai bejegyzést indítottam! Az első mondat helytálló: a nehézségek ebben az esetben nem adnak indokot a panaszkodásra, hiszen épp ezért a kihívásért fogtam bele az egészbe... Ami viszont a technológiát illeti, nos, meghúzhatom magam a sarokban. Nézetem szerint a számítógép, melynek billentyűzetét éppen püfölöm, és az internet, amely eljuttatja a szöveget az olvasókhoz, egyaránt reménytelenül romlásra vannak ítélve. Hogy ez miért baj? Nem is gondolná az ember, hogy mennyivel könnyebb a kényelmes virtuális környezetben fogalmazást készíteni, mint papíron kézzel vagy akár írógéppel. Leírok valamit, nem jó, kitörlöm. Semmi nyoma. Részleteket illesztek ide vagy oda, rögtön átlátható, hogy stimmelnek vagy sem. Fenntartható technológiát használva mindez nem magától értetődő, mindez sokkal inkább a saját szellemi képességeimre, képzeletemre hárulna. Szoktam ezzel próbálkozni például utazás közben, ezért pontosan tudom. Kíváncsi vagyok, hogy a modern társadalom hány százaléka tudna kézzel megírni egy olyan több oldalas, borítékba csomagolt, postai levelet, amelyhez hasonlókkal néhány évtizede a távolba szakadt rokonok, barátok tartották egymással a kapcsolatot. Gyanítom, hogy lelombozó lenne az arány.

Ami az internetet illeti, ez a történet még inkább rámutat a dolog visszásságaira. A világ legegyszerűbb dolga egy ingyenes blogban megjelentetni a gondolataimat. Aki akarja, az elolvassa, aki nem, az nem. Mindez emberi úton egy folyóiratot, egy újságban vitt rovatot, levelezőlistát, könyvkiadást vagy egyéb hasonló konstrukciót igényelne. Ez nem lenne ingyenes, tehát külön anyagi befektetést igényelne tőlem és valószínűleg az olvasóktól is, de ez még azzal együtt is szinte elenyésző probléma, hogy éppen nincs a dologra mindent elsöprő kereslet. Az igazi szakadék abban rejlik, hogy ez bizony már személyes felelősségvállalást, valódi megjelenést, közösségépítést jelentene, valamit amitől a megmondóemberi "blogger" hozzáállás nem is állhatna távolabb...

Nem tudom megígérni, hogy most rögtön rávetem magam ezekre a változtatásokra, egyelőre vannak a listámban előrébb való tényezők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfelejteném a leírtakat, hogy ne lennék velük tisztában. Fájdalmas ez, hiszen épp a tapasztalatokon és kihívásokon keresztül számomra is rengeteg jótékony hatása lehetne, ha felgöngyölíteném e két kifejtett szálat, de jelen pillanatban az életem más területein próbálok hasonló elemeket kibontakoztatni. Így ez még mindenképp várat magára egy ideig.

Bizonyára mindenki meg tudja tenni, hogy hasonlóan átgondolja néhány napi tevékenységét, vagy akár a megélhetését biztosító munkát. Aligha lesz olyan, aki ne találna olyan pontokat, amelyet emberibbé,  lehetne tenni. Persze ha tényleg őszintén keresgél... Ha tanár lennék fel is adnám ezt házi feladatnak, A tervek szerint fogok ugyan még technológiai példákat mutatni, de ezt a momentumot semmi sem helyettesítheti.

Új ritmusok

Az utóbbi hetekben e blog hasábjain újra és újra az utánzást ostoroztam, helyette pedig a könyörtelen, tabukat nem ismerő helyzetértékelést és az ezen alapuló alkalmazkodást helyeztem előtérbe. Ez a szembeállítás ugyanakkor egyáltalán nem egy univerzális igazság, nem valamilyen kőbe vésett törvény. Az emberi faj alkalmazkodóképessége valóban elképesztő, és jórészt tényleg ennek köszönhetjük minden eredményünket, ugyanakkor ez a tehetségünk szoros kapcsolatban áll egy másik tulajdonságunkkal, méghozzá a társas életmóddal. Közösségben élve sokkal rugalmasabban tudunk viszonyulni a felvetődő problémákhoz, mindig van egy B-terv, amelyet elővehetünk, amikor szerencsétlenül járunk. Lehet, hogy ez a B-terv egy állami beavatkozás, egy ismerőstől kért szívesség, vagy a családi kapcsolatok mozgósítása, a lényeg mindenképp ugyanaz. Ha egy tűzvész miatt leég az otthonunk, legtöbben akkor is tudnánk ideiglenes hajlékot találni.

A közösségek működésében az utánzás kulcsszerepet játszik. Rengeteg mindent lehet elmondani a társas reflexeinkről és a velük kapcsolatos visszásságokról, de ez a tétel annyira kétségtelen, hogy pszichológiai - tehát természettudományos igényű - kísérletekkel is sikerült igazolni. Vegyük például Asch kísérletét, amelyben látásvizsgálatnak álcázva éppen ezt vizsgálták! Papírlapokra rajzolt vonalak hosszát kellett összehasonlítani. A résztvevők azt látták, hogy egy egyértelmű, tényszerű kérdésre a körülöttük levő társaik - valójában beépített emberek - következetesen rossz választ adnak. Az eredmény: az esetek több mint egyharmadában a kísérleti alany csatlakozott a nyilvánvalóan helytelen válaszhoz, csupán a közösség véleménye miatt. Tehát egy látásvizsgálaton sokan nem a szemüknek, hanem a fülüknek hittek inkább. Ráadásul még azokban az esetekben is, mikor az adott személy ragaszkodott a helyes válaszhoz, gyakran kényelmetlenül, feszélyezve érezte magát miatta. Ha jobban belegondolunk, ez az eredmény brutális. Szeretünk arra hivatkozni, hogy az eszünkre hallgatunk, de ez csak olyan körülmények között igaz, amikor a befolyásoló tényezők nem elég erősek. Megfelelő manipulációval meghökkentő dolgokra vagyunk hajlandóak, ami rémisztő veszélyt jelent, ugyanakkor egyben felvillanyozó lehetőség is.

Azzal érzünk közösséget, akit saját magunkhoz hasonlónak gondolunk, azért tudunk áldozatot hozni, akinek a helyébe tudjuk képzelni magunkat. Ez adja a társas élet savát-borsát, és ugyanúgy vonatkozik a legeldugottabb törzsi csoportra, mint bármelyik feljegyzett civilizációra az antik világtól a klasszikus Kínáig, vagy a globális modern jelenig. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nem minden közösségnek van jövője. Ha van bármilyen tanulsága a történelemnek, akkor ez az. Néha egész egyszerűen egy másik minta utánzása a célravezető, ha nem akarunk elpusztulni. Arnold Toynbee - a ciklikus történelemfilozófia egyik élharcosa - éppen abban határozta meg egy civilizáció hanyatlásának egyik biztos jelét, amikor az utánzás már nem működik. (Mellesleg ez a ciklikus, visszatérő jelenségeket kereső látásmód már kis túlzással önmaga is egy ilyen jel, hiszen a társadalom túlnyomó többsége számára a történelem javíthatatlan különcök kedvtelését kielégítő panoptikum csupán.) A legtöbb közösség életében eljön ez a pillanat, amikor a vezető réteg, a közös vallás és a hozzájuk kapcsolt értékek már kevésbé csábítóak. Amikor egyre többen utasítják vissza az örökségüket valamilyen tökéletesen idegen élményért. Különösebb keresgélés nélkül is felötlik egy jelenlegi példa: a zene. A manapság népszerű dalok, stílusok túlnyomó többsége afrikai eredetű jazz, rock, blues, rap alapokon nyugszik, vagy éppen korábban elképzelhetetlen, elektronikusan létrehozott effekteken. A modern civilizáció zenéje eredetileg nem ez, hanem a klasszikus szimfóniák, hegedű- és zongoraversenyek. Ezt hallgatta Watt, Newton és Einstein, de ezt hallgatta Széchenyi is. Az operák ma furcsának és gyakran visszataszítónak beállított világa egyszerre töltötte be az arisztokrácia és a legkisebb kispolgár képzeletét is.  Ma az egész alig több, mint reménytelen zárvány, mert az emberek elfordultak tőle.

Az iménti gondolatok üzenete nem az, hogy mostantól mindenki járjon operába, és ezzel fogjuk megmenteni a modern életmódot. Sokkal inkább azt akartam körüljárni, hogy az utánzás időnként becsődöl, és amikor ez történik, különösen oda kell figyelni a reflexeinkre. Talán így észreveszünk olyan döntéseket is, amelyeket semmi más, csupán egy lefelé tartó közösség iránti kötődésünk diktál...

Mindez felírható gazdasági színtéren is, ebben a leszűkített esetben pedig elsőre esetleg nem feltűnő alattomos buktatók is megjelennek. Ebben a kérdésben - sok máshoz hasonlóan - a célok és az eszközök egyaránt az ipari civilizáció értékrendjével vannak átitatva, ennek megfelelően ha bármelyiket is változatlan formában hagyjuk, akkor ugyanoda jutunk, ahol most is vagyunk. A nemzetközi zöld mozgalom megmutatja, milyen az, amikor a kézzel megfogható, látványos visszásságok elleni tiltakozás a mélyebb alapok hiányában öncélú vergődéssé silányul. Az ipari rendszerben kételkedő százak, ezrek és milliók tétlensége pedig épp ellenkezőleg, a konkrét személyes tevékenység fontosságát emeli ki. Másképp fogalmazva: a gazdasági döntéseink célján - a minél nagyobb vagyon minél gyorsabb összehordásán - és az ennek elérésére használt eszközön - az aktuális technológián - is változtatnunk kell. Márpedig ez félreérthetetlenül a modern csúcstechnika visszaszorítását is jelenti.

De mégis mit keressünk helyette? A válasz hihetetlenül egyszerű: azt, amire a konkrét esetben szükségünk van. Jellegre persze lehet általánosítani, ezt pedig legkönnyebben a jelenlegi próbálkozásaink hiányosságain keresztül ítélhetjük meg. Múlt héten - Ernst F. Schumacher nyomán elindulva - írtam arról, hová vezet a modern vívmányok alkalmazása szegény országokban: a lakosság vándorlásához a vidékről a városokba, a felpüffedt nyomornegyedekhez és munkanélküliséghez. Erőszakhoz, kilátástalansághoz és a közösségek széthullásához. Az utánzás megbukása ezt vonja maga után. Hogy mindezt megakadályozzuk, nem a minta nagyszerűségét kell tovább sulykolni, vagy éppen erővel kényszeríteni, hanem másik irányt kell mutatni.

A jövő technikájának számos egyértelmű vonása van, mai szemmel azonban jó közelítéssel néhány szóban összefoglalhatóak. Először is kis igényűnek kell lennie. Mivel a helyi közösségek erejét ki akarjuk használni, nem szakíthatjuk szét őket, a termelésnek az emberek lakhelyének közelében is működnie kell. Akkor is ha háború van, ha nincsenek közművek, vagy akadozik a közlekedés. Sem az alapanyag, sem a szükséges szerszámok nem lehetnek függésben távoli helyek távoli döntéseitől. Ahol nincsenek erdők, ott nem fűthetünk fával, ahol nincsenek gépgyárak, ott nem szánthatunk traktorral. Az az előttünk álló években ez egyre biztosabban a csődöt vonja maga után. Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet.

Természetesen van egy tényező, amellyel az említett "igénytelenség" ellentmondásban áll, ezért az imént nem soroltam fel: az adott technikához csatlakozó emberi tudás. Amit más frontokon elveszítünk, azt a gyakorlati tudás területén kell kipótolnunk. Ne is próbáljunk úgy tenni, mintha az emberi tudás csúcstermékei a high tech kütyük lennének! Ezek legtöbbje az élet egy apró részletének szinte elhanyagolható mértékű módosítását célozza, és eltűnésüket alig vennénk észre. Ennél sokkal nagyobb kihívás olyan eszközöket készíteni, amelyek nem ágyazódnak be a jól ismert, kiépített, laboratóriumi körülmények közé, hanem azoktól függetlenül oldanak meg alapvető műveleteket. Az egyiptomi piramisokat ma talán egy hónap alatt felhúzná egy komolyabb építőipari cég. A köveket importálnák Mexikóból, a szarkofágokat Japánból, az építészeket Németországból, és így tovább. Mégsem mondanám, hogy jobban értünk a piramisokhoz, mint az ókoriak, sőt. Rengeteget áldoztunk arra, hogy a gépeinkkel kiváltsuk, szükségtelenné tegyük az emberi tényezőt, de az anyagi korlátok megjelenésével ismét ahhoz kell visszanyúlnunk.

Az eddig leírtakon felül a speciálisan megfelelő technika választása azt feltételezi, hogy át kell látnunk az egyes folyamatok kapcsolódási pontjait. Soha nem lesz egy univerzális eszköz, mindig többfelé kell figyelni, és alapvetően több dologhoz kell érteni. Az ipari ember vagy éppen a homo oeconomicus azt mondaná, hogy ez nem hatékony. Tényleg nem az. De nem ezért vállalkozunk rá, hanem azért mert rugalmas, és azért, mert fenntartható.

Ismerős történet

Egészen furcsa számomra, de néha épp azokat a bejegyzéseket a legnehezebb megírni, amelyeknek a felvezetésére heteket szántam, és amelyekben terv szerint éppen a legkevesebb saját kútfőből származó érv lenne található. Nem titok, hogy ezúttal is egy ilyen következik, arról, hogy az általános szegénység, a hanyatlás miként befolyásolja az gazdasági tevékenységekhez (avagy egyszerűbben: a munkához) használt technológiák kiválasztását.

Hogy miért volt nehéz ebbe belefogni? Valószínűleg azért, mert az elsődleges forrásomul szolgáló - korábban többször említett - A kicsi szép című tanulmánykötet egész másképp, és egész más szempontból vizsgálódik. A szerző, Ernst Friedrich Schumacher vérbeli közgazdász volt, olyannyira, hogy jó ideig magával John Maynard Keynes-szel, a jelenleg uralkodó gazdaságpolitikai irányzatok egyik atyjával is együtt dolgozott. Más kérdés, hogy életének későbbi szakaszában olyan, gyakorlati munkát megkívánó pozíciókba került, amelyek sok esetben rendkívül messzire sodorták a gazdaságtan fő áramlatától, és sokkal közelebb a nyugodt, egyensúlyt kereső létfilozófiához. Húsz évig vezető gazdasági tervezőként dolgozott a Brit Nemzeti Szénbányáknál, így reális képe volt az energiaszektor jövőjéről és lehetőségeiről, egyszersmind - mivel ez a cég akkoriban a világ egyik legnagyobb vállalatának számított - az embercsoportok, közösségek  pszichológiáját, szervezési problémáit sem hagyhatta figyelmen kívül. Hiszen hiába minden nagyszerű gondolat és elv, ha a valósággal nem lehet őket összeegyeztetni; számos fő akadály pedig éppen az emberekbe van "belekódolva". Schumacher nem kezd el azon siránkozni, hogy például mennyire kapzsi vagy mennyire gyáva ez vagy az a társadalmi réteg. Ha ő megállapít valami hasonlót, akkor tudomásul veszi, és megpróbálja ennek tudatában kezelni a konkrét feladatot. Mindez rám személy szerint igen nagy hatással volt, és rendkívül nagyra becsülöm.

A kicsi szép, noha teljes természetességgel beszél a fenntarthatóság fontosságáról, rengeteg lehetséges következményről nem szól. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy sokkal gyakorlatibb és kézzelfoghatóbb, mint szinte bármelyik gazdasági hír egy mai magyar napilapból. Ennek megfelelően viszont szinte mindent a jelen pillanat döntéseire és a közeljövő problémáira vezet vissza. Ha saját írásaimmal hasonlítom ezt össze, akkor azt mondhatom, "belőlem" talán éppen ez hiányzik leginkább. Noha én sem szeretek siránkozni (nagy csalódás lenne nekem, ha a blog mégis ezt közvetítené...), de kétségtelen hogy mivel a szemem előtt legtöbbször évszázados távlatok lebegnek, a konkrét gyakorlati példákról egyszerűen nem tudok nagy mélységben, hosszan írni. Nem vagyok erre büszke, és gyakran szívesen változtatnék rajta, de ez a kérdés például pontosan emberi korlátokra mutat rá: a tapasztalataim nem mérhetőek össze Schumacherével a könyv írása idején, és könnyen lehet, hogy még saját szakterületemen sem érem majd el azt a szintet soha. Igen nagy különbség van abban, ha kvázi kívülállóként megfigyelünk valamit, illetve ha felelős pozícióban számításba vesszük azt. A könyv üzenetét így el tudom olvasni, fel is tudom fogni, de a maga teljességében továbbadni aligha lennék képes. Így aztán - akár tetszik, akár nem - haladok tovább a saját tempóm szerint. Ha ez csak annyira lenne elég, hogy néhányan utánanéznek a forrásnak, már bőven megérte.

A téma, amiről szó lesz, Schumacher munkásságának egy ma eddig nem említett területével kapcsolatos. Szakértelme ugyanis - amint azt már az elmúlt hetekben nem egyszer felhoztam - kiterjedt a harmadik világ gazdasági kihívásaira is. Mint India, Burma és Zambia kormányának gazdasági tanácsadójától, ezt alighenem el is várta mindenki... Pontosan itt jön a képbe a szempontok felvázolt különbsége: ezek a kihívások az ötvenes-hatvanas-hetvenes években tökéletesen aktuális és megoldatlan problémának számítottak, amelyek bizonyos körökben komoly érdeklődésra tartottak számot. Amennyire tudom, a helyzet azóta nem sokat változott, tehát ugyanazok a problémák sok helyen ma is megtalálhatók, de talán még az érdeklődés sem hagyott alább. De hát mégis hogyan lehet ez az egész releváns a teljes ipari civilizáció számára, amely az én fő témám? Miért kellene a hanyatlásra való felkészüléshez olyan országok ügyeit figyelni, ahol esetleg soha nem is volt számottevő ipar?

A kérdésben többé-kevésbé benne van a válasz: mert a hanyatlás minden jel szerint nálunk is megrendíti, ezután pedig meg is szünteti majd a modern ipart. Mikor hasonlít a sosemvolt gazdagság arra, amit korábban birtokoltunk és elveszítettünk? Mi sem egyszerűbb ennél: amikor a szegényeket  szüntelenül a felemelkedés délibábjával hitegetik. A dilemma ugyanis nem az, hogy a nyomort egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy az évszázados gyarmati múlt idézte elő, a dilemma az, hogy a helyzetet hogyan kezeljük. Márpedig a lehetetlen vágyálmok kergetése nem csupán azzal a biztos csalódással kecsegtet, hogy "nem sikerül". Azt is magában hordozza, hogy mérlegelés nélkül aránytalan áldozatokat hozunk, és hogy a helyzetünk valójában még kilátástalanabbá válik. A politikai ideológiák - például a német nácizmus - története erre világosan rámutat.

Márpedig a hanyatlás következtében elveszített gazdagság visszaszerzése éppen annyira lehetetlen küldetés lesz, mint a harmadik világ "felzárkóztatása" volt a hatvanas években vagy éppen napjainkban. A mondat első felét talán nem kell kifejtenem: ha a civilizációs hanyatlást meg tudnánk állítani, nem lenne értelme kiemelve beszélni róla. A lehetetlenség ez esetben a meghatározásból rögtön következik. (Más kérdés, hogy a társadalom többsége szemében épp ezért nem érdemes szóba hozni...) A felzárkóztatás esete viszont még némi magyarázatra szorul. Az persze kétségtelen, hogy a sokmilliárdos lélekszámú emberiség összes tagja egyszerűen nem folytathatja azt az életmódot, mint az amerikai, vagy akár az európai középosztály. A beépített lehetőségek, a Föld nevű bolygó erőforrásai ezt minden további nélkül könyörtelenül kizárják. Ugyanakkor nem árt, ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg mindez, ha mégis teszünk egy próbát.

A mai világ telis-tele van ilyen kísérletekkel. Nem is kell messzire mennünk hozzá, hiszen Magyarország is jó ideje ebben a cipőben jár. A folyamat kulcsszava az utánzás. Mivel a cél az, hogy ugyanazt érjük el, mint valaki más, ugyanazokat az eszközöket is fogjuk használni. Ugyanazt a magot fogjuk elvetni, ugyanazt a gyárat fogjuk felépíteni. Mivel a leggazdagabb államok a csúcstechnika fellegvárai, ebben vetélkednek egymással, mi is ezt helyezzük majd a fejlesztés középpontjába. Versenyezni fogunk mindenkivel a világon, többek között a nyilvánvaló helyzeti előnyben levő, mintául szolgáló fejlett régiókkal is. Ennek következtében rengeteg lehetőség eleve kiesik a kalapból. A legújabb technológia ugyanis biztonságos, állandó környezetet, kiváló nyersanyagot és jól képzett felügyelő személyzetet igényel, hogy igazán kielégítő és kelendő árut termelhessen. A környezet címszó alatt itt elsősorban infrastruktúrát értek: utakat, vasutat, megfelelő áramellátást, közbiztonságot stb. Egy szegény ország általában legfeljebb a nagyvárosaiban képes ezeket együtt szolgáltatni, ezért a termelés túlnyomó része is szinte mindig oda fog települni. Kiváló nyersanyag? Talán rendelkezik vele (vagy egy részével) az adott ország, de ha mégsem, akkor importálni kell. Képzett munkaerő? Ebből talán hiány van, és szintén külföldről kell behozni, de a szakoktatás a városokban szintén megszervezhető.

Ez a fejlesztési modell sikeres lehet abból a szempontból, hogy a létrehozott termelés profitot hoz a világpiacon. Elvégre egy globális világban élünk, egy gyárat szinte bárhol megépíthetünk (és kedvünk szerint bárhova áthelyezhetünk...), ha fenti feltételeket kikényszerítjük. Tudjuk mindannyian, sőt, van aki a bőrén tapasztalta, hogy ha máshol 5 centtel olcsóbban lehet gyártani valamit, akkor a legtöbb cég pillanatok alatt átköltöztetheti a termelést. Az egyes régiók - beleértve a tarthatatlan helyzetben tengődő területeket is - legtöbbször ezekért a kis előnyökért gürcölnek. De jó ez nekik, jó ez nekünk? A termék profitot hoz, igen, de ez a nyereség vagy elhagyja az országot, vagy egy helyi elit kezébe kerül, mert ők engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmibe fektessék a pénzüket. Akik tehát eleve bőségben élnek, így még több jövedelemre tesznek majd szert... A helyi lakosság tehetetlen, nincstelen rétegei számára viszont már korántsem ennyire gyümölcsöző a folyamat.

Talán ott érdemes elkezdeni, hogy ezek a családok eredendően általában vidéken élnek, ami az ilyen jellegű "fejlesztés" hatálya alól eleve kivonja őket. Ez önmagában talán még nem lenne katasztrófa, hiszen beszéljünk akár az Ormánságról, akár a Kongó völgyéről, mindenütt megvannak azok a sok éves módszerek, melyekkel a helyiek ősei fenn tudtak maradni. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen statikus, az ipar kérdezősködés nélkül behatol a legtávolabbi, legeldugottabb falu hétköznapjaiba is. Behatol az oltásokon és gyógyszereken keresztül, melyeknek köszönhetően a népesség a termőföld és a hagyományos mezőgazdaság eltartóképessége fölé növekszik, valamint behatol a szennyezésen és klímaváltozáson keresztül. Ezek nem állnak meg a közigazgatási határoknál és a tovább rombolják a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ilyen-olyan úton megérkeznek majd a termékek is, a helyieknek pedig feltűnik, hogy ilyesmit ők a fejük tetején állva sem tudnak készíteni. Ennek tetejébe pedig elkezd majd beszivárogni a propaganda. Az első rádió, az első tévé, amelyek árasztják magukból a modern világ nagyszerűségét. Ha a hagyományos életmódot megzavaró eddig említett tényezők még nem tették elégedetlenné, kétségbeesetté a falusiakat, akkor ez be fogja végezni a munkát. A fiatalok hamarosan vissza fogják utasítani a szüleik értékeit, és el fognak vágyódni a városok felé. A vidéki élet magára hagyva összeomlik.

A nagyvárosok azonban általában szintén nem tudnak ellátni ennyi embert, kevés vállalat tud versenyezni a globális piacon. Az a kevés vállalat pedig - a más körülmények között kifejlesztett technikának köszönhetően - a lehető legkevesebb dolgozót akarja alkalmazni. Hiszen a gépek erre vannak kitalálva, a munka megspórolására! Az eredmény ennek megfelelően meghökkentő munkanélküliségi statisztika lesz, és lélegzetelállító méretű nyomornegyedek. A városban már senkinek nincsenek hagyományai, ott már egyáltalán nem létezik valós alternatíva. A gyökereiket elhagyó családok feloldódnak a szinte tökéletes kilátástalanságban, elszakítva minden olyan tevékenységtől, ami konkrétan értelmet adhatna az életüknek. Mondanom sem kell, hogy ez meg fogja mérgezni néhány kilométerrel arrébb lakó elit réteg, illetve a modern vállalatok vezetőségének elégedettségét is. Nem is a szenvedés látványa, szaga vagy hangja zaklatja fel őket, mert leghamarabb a kerülőutak és a szembehunyás alakul ki. A folyósítandó segélyek, a rendfenntartás, az egészségügy költségei fogják őket megérinteni, melyeket jó részben nekik kell fedezniük.

Az adott terület jövedelme, az ország GDP-je ilyen programokkal felturbózható, de ez aligha mond el mindent a gazdaság valós helyzetéről. Ezek a statisztikai, ökonometriai módszerek eleve a gazdag és fejlett államok értékelésére vannak kitalálva, de még ott is könnyen zsákutcába vezethetnek. Az elérhetetlen cél - a felzárkóztatás - valójában addig ismeretlen kínokat hoz, miközben a sikertelenség teljesen szilárd marad. Ha visszaolvasok, akkor talán az sem szorul különösebb részletezésre, hogy miként kapcsolódik a folyamat a mai magyar viszonyokhoz. Gigantikus bádogvárosaink jelen pillanatban nincsenek, ez igaz, de ez csupán annak köszönhető, hogy igen sokat költünk az ilyen jelenségek visszaszorítására. Nem vagyunk annyira szegények. Fenntartunk egy olyan infrastruktúrátt, ami a fél országon keresztül is lehetővé teszi a napi ingázást, rengeteg területet megvédve a pusztulástól. A vidék csődje viszont nyilvánvaló, ha eldugottabb, nehezen megközelíthető tájegységekre tekintünk, mint Észak-Borsod vagy Nógrád megye. Ez könnyedén párhuzamba hozható a leírtakkal... Egy-két nagyobb lökés választ el minket attól a szinttől, ahol a legtöbb harmadik világbeli ország tengődik, a lökések pedig előbb vagy utóbb ránk köszönnek. Bízom benne, hogy nem akarjuk majd ugyanezt az utat járni azután is.

Van más választásunk. Ehhez azonban más célt kell kitűzni, és más eszközöket kell alkalmazni. A célról már szóltam korábban, röviden, minden sallang nélkül talán tisztességes megélhetésként tudnám megnevezni. Kétségtelen, hogy ez eleve egy hatalmas átalakítás, de ha belátjuk, hogy a Nyugatra sokáig jellemző bőség elérhetetlen, akkor ezt el lehet fogadni. Az eszközök, a technológia kiválasztása viszont ismét egy külön megerőltetés kell hogy legyen, mert ezzel kapcsolatban szintén mélyen az agyunkba égett számos előítélet. Minden beidegződéssel szemben nem hagyatkozhatunk teljes egészében a csúcstechnikára, sokkal inkább az alkalmazkodásba kell vetnünk a bizalmunkat, a helyzetünkhöz megfelelő technikát kell találnunk.. Hogy ez mégis milyen jellegű eszközöket jelenthet, és milyen termelést, arról szeretnék szólni a legközelebbi alkalommal.