Vedd fel a lantot...

Korántsem szeretnék panaszokat zúdítani az idetévedt olvasóra, de néha valóban meglepő nehézségeket tartogat számomra a téma, amellyel e blog foglalkozik. A hét első napjaiban rendszerint azon kapom magam, hogy az aktuális bejegyzés témáján töröm a fejem, és igen ritkán fordul elő, hogy összeszedett, kész gondolatok pattannak ki belőle. Ebből következik aztán a bejegyzések közzétételének immár rendszeres átcsúszása szerdára, amivel az önbecsülésem gyanúsan simán meg tudott békélni... De innen ered az is, hogy gyakran csak a következő alkalommal látok meg néhány lényeges motívumot, hogy sokszor le kell ülepednie a leírt dolgoknak, mielőtt teljesen kitisztulnának. Igen gyakran elmondható, hogy az esszék első fele visszatekintés és értékelés, a második részük pedig inkább nyers kísérletezés és érvelés. Ez egyszerűen a blog formájából, a hetes periódusból adódik.

Azért hoztam fel most ezt a kis személyes monológot, mert legutóbb úgy éreztem, nem sikerült elég ütős és velős módon visszaadni a csúcstechnológia elégtelenségének dilemmáját. Amikor én erről olvastam, amikor magamban végiggondoltam, akkor sokkal mellbevágóbb volt... Jó néhány napnak kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egy számomra egyértelmű történetet mondtam el, nekem már "nem volt új a poén". Hogy pontosan mi is volt a lényeg legutóbb? Valójában nagyon tömören meg lehet fogalmazni. A következő mondat: "Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet."

Még most is banálisan, laposan hangzik, pedig harsognia, üvöltenie kellene. Olyan világban élünk, amelyben a napi betevő falatunk több ezer kilométerről érkezik. Amelyben az egyre fogyatkozó erőforráskészletünk minél mohóbb elpusztítására törekszünk. Olyan világban élünk, melyben minden gazdasági érték alapja az adósság, a hitel... Ha valamikor, akkor most nagyot kellene szólnia ennek a mondatnak. Persze amíg közvetlenül nem tapasztaljuk meg, mi is mindezzel a probléma, addig akár le is tagadhatjuk a helyzetet magunk előtt is... Ezzel azonban egyáltalán nem kerülünk közelebb a boldogsághoz vagy a nyugalomhoz. Ott lesz minden tettünkben az a kínos ellentmondás, hogy ennek az egyszerű elvnek nem felelünk meg. Maga az életmódunk, a civilizációnk legmélyebb alapjai szállnak szembe vele. Dobjuk el a dédelgetett gépeinket, kütyüjeinket, a legújabb modellt, a leggyorsabbat, legnagyobbat, legerősebbet? Ennél nagyobb káromlást nem egyszerű a szélbe kiáltani, mégis sikerült. Így szól: elégedj meg azzal, amid van.

Ez a szemlélet már azt hiszem elég durva ahhoz, hogy legalább a figyelmet megragadja. Ami csak távolról is fenntartható, attól ez bizony elválasztatatlan. Sőt. Valójában sokkal kevesebb anyagi jószágot birtoklunk, mint azt elsőre gondolnánk. A saját személyes vagyonunk jelentős részét statikus, állandó tényezőnek gondoljuk, amelyre feltétel nélkül alapozhatunk. Rá van vésve, bele van égetve a nevünk, és kizárólag mi ítéljük meg, mi legyen vele. Ha akarjuk, akkor el is pusztíthatjuk. Jogosan tekintünk így rá, valóban ennyire biztos talajon áll? Távolról sem. A legtöbb vagyontárgyunk tagadhatatlan függésben van a környezetünktől, azoktól a folyamatoktól és rendszerektől, melyeknek a válságáról és összeomlásáról éppen beszélek. Például van egy autónk, ott áll a garázsban. Vigyázunk rá, tisztogatjuk, büszkélkedünk vele. Ha azonban az üzemanyag ára a duplájára emelkedik, akkor az autó értéke is biztosan megváltozik, hirtelen jóval kevésbé lesz használható. Hirtelen - még ha nem is vesszük észre - a "tulajdonunk" egy része elpárolgott. Még egyszerűbb példa, ha beüt egy komolyabb válság az állami gépezetben és a közbiztonság megrendül. Nem kell, hogy kiraboljanak ahhoz, hogy óvatosabbak legyünk és néhány vagyontárgyunkat inkább elrejtsük vagy nyomott áron túladjunk rajtuk. Remélem, hogy a világban körülnézve mindenki számára egyértelmű, hogy nem üres absztrakciókról van szó...

Minden lényeges folyamat az anyagi elszegényedés felé mutat, ezt a megfigyelést felesleges lenne, sőt, hiba lenne kozmetikázni. Amikor azonban azt mondom, hogy azzal kell élnünk, ami valóban rendelkezésre áll, akkor nem csupán a társadalom további anyagi gazdagodását és az imént említett félig-meddig illúziókból álló vagyontárgyakat zártam ki. A törekvés ennél jóval szélesebb körben érvényes. Arra is vonatkozik, amit valóban lehetetlen elidegeníteni az embertől.

Bizony, van olyan tőke, amelyet minden külső beavatkozás nélkül is saját magunkban hordozunk, amely független a körülményektől, a konkrét szituációtól. Az ember a természet része, kis romantikát beleszőve mondhatnám úgy is, hogy a  vadon gyermeke. Az elmúlt évszázadok fő irányát faramuci módon a természet leküzdésében szabtuk meg, és ezzel az elért eredmények mellett megdöbbentő károkat is okoztunk. Az önostorozás mellett azonban nem szabad elfeledni, hogy a a földdel, az élettel való összetartozásunk nem csupán egy átok a modern társadalomra, hanem egyben a kivezető út is az egész slamasztikából. A csúcsszuper gépek helyett az emberi tehetségre, szorgalomra, kitartásra, tűrőképességre és fegyelemre is helyezhetnénk a hangsúlyt, csak hogy jó néhány szükséges tulajdonságot említsek a sok közül. Hiszen mire szolgálnak a gépek? Hogy mindenki mindent el tudjon végezni egy gombnyomással, hogy a fentiekre ne legyen szükség... Ráadásul miközben azt a délibábot kergetjük, hogy méla semmittevés töltse ki a napjainkat, külön szórakoztatóiparra, személyes hobbikra van szükség az eredmény elviseléséhez. Így kell levezetnünk, rövidre zárnunk azt, ami élővé tesz minket, ahelyett hogy a munkánkba fektetnénk, és így aratnánk le a gyümölcseit.

A mostani folyamatok és a történelmi példák azt mutatják, hogy e belső erőforrások kihasználására könyörtelenül rá leszünk kényszerítve. Talán nem áll majd felettünk egy ütővel felszerelt verőlegény, de épp elég ha érezzük a bőrünkön a gyerekeink pillantását, ha látjuk a rendszer kilátástalanságát. A saját korlátaink megkísértése és a saját lehetőségeink kihasználása egyáltalán nem alávalóbb az anyagi erőforráshatárok üldözésénél. A kihívás megéri a fáradságot, talán az sem szentségtörés, ha azt állítom, bizonyos mértékig mindnyájan ezért születünk erre a világra...

A munkánk során használt termelőeljárások és -módszerek eszerint alapvető átalakításra szorulnak majd. Elsősorban nem gépekre lesz szükségünk, hanem egyre inkább szerszámokra. A munkát segítő és nem azt helyettesítő technológiára, amely a lehetőségeinkhez illeszkedik. Megfelel a körülményeinknek és méltó emberi mivoltunkhoz. A komposzt, a logarléc, a kerékpár ilyen. A műtrágya, a zsebkalkulátor és a gépkocsi nem.

De úgy becsületes, ha magamon kezdem a sort. Vegyük csak a blog példáját, amellyel a mai bejegyzést indítottam! Az első mondat helytálló: a nehézségek ebben az esetben nem adnak indokot a panaszkodásra, hiszen épp ezért a kihívásért fogtam bele az egészbe... Ami viszont a technológiát illeti, nos, meghúzhatom magam a sarokban. Nézetem szerint a számítógép, melynek billentyűzetét éppen püfölöm, és az internet, amely eljuttatja a szöveget az olvasókhoz, egyaránt reménytelenül romlásra vannak ítélve. Hogy ez miért baj? Nem is gondolná az ember, hogy mennyivel könnyebb a kényelmes virtuális környezetben fogalmazást készíteni, mint papíron kézzel vagy akár írógéppel. Leírok valamit, nem jó, kitörlöm. Semmi nyoma. Részleteket illesztek ide vagy oda, rögtön átlátható, hogy stimmelnek vagy sem. Fenntartható technológiát használva mindez nem magától értetődő, mindez sokkal inkább a saját szellemi képességeimre, képzeletemre hárulna. Szoktam ezzel próbálkozni például utazás közben, ezért pontosan tudom. Kíváncsi vagyok, hogy a modern társadalom hány százaléka tudna kézzel megírni egy olyan több oldalas, borítékba csomagolt, postai levelet, amelyhez hasonlókkal néhány évtizede a távolba szakadt rokonok, barátok tartották egymással a kapcsolatot. Gyanítom, hogy lelombozó lenne az arány.

Ami az internetet illeti, ez a történet még inkább rámutat a dolog visszásságaira. A világ legegyszerűbb dolga egy ingyenes blogban megjelentetni a gondolataimat. Aki akarja, az elolvassa, aki nem, az nem. Mindez emberi úton egy folyóiratot, egy újságban vitt rovatot, levelezőlistát, könyvkiadást vagy egyéb hasonló konstrukciót igényelne. Ez nem lenne ingyenes, tehát külön anyagi befektetést igényelne tőlem és valószínűleg az olvasóktól is, de ez még azzal együtt is szinte elenyésző probléma, hogy éppen nincs a dologra mindent elsöprő kereslet. Az igazi szakadék abban rejlik, hogy ez bizony már személyes felelősségvállalást, valódi megjelenést, közösségépítést jelentene, valamit amitől a megmondóemberi "blogger" hozzáállás nem is állhatna távolabb...

Nem tudom megígérni, hogy most rögtön rávetem magam ezekre a változtatásokra, egyelőre vannak a listámban előrébb való tényezők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfelejteném a leírtakat, hogy ne lennék velük tisztában. Fájdalmas ez, hiszen épp a tapasztalatokon és kihívásokon keresztül számomra is rengeteg jótékony hatása lehetne, ha felgöngyölíteném e két kifejtett szálat, de jelen pillanatban az életem más területein próbálok hasonló elemeket kibontakoztatni. Így ez még mindenképp várat magára egy ideig.

Bizonyára mindenki meg tudja tenni, hogy hasonlóan átgondolja néhány napi tevékenységét, vagy akár a megélhetését biztosító munkát. Aligha lesz olyan, aki ne találna olyan pontokat, amelyet emberibbé,  lehetne tenni. Persze ha tényleg őszintén keresgél... Ha tanár lennék fel is adnám ezt házi feladatnak, A tervek szerint fogok ugyan még technológiai példákat mutatni, de ezt a momentumot semmi sem helyettesítheti.