Új ritmusok

Az utóbbi hetekben e blog hasábjain újra és újra az utánzást ostoroztam, helyette pedig a könyörtelen, tabukat nem ismerő helyzetértékelést és az ezen alapuló alkalmazkodást helyeztem előtérbe. Ez a szembeállítás ugyanakkor egyáltalán nem egy univerzális igazság, nem valamilyen kőbe vésett törvény. Az emberi faj alkalmazkodóképessége valóban elképesztő, és jórészt tényleg ennek köszönhetjük minden eredményünket, ugyanakkor ez a tehetségünk szoros kapcsolatban áll egy másik tulajdonságunkkal, méghozzá a társas életmóddal. Közösségben élve sokkal rugalmasabban tudunk viszonyulni a felvetődő problémákhoz, mindig van egy B-terv, amelyet elővehetünk, amikor szerencsétlenül járunk. Lehet, hogy ez a B-terv egy állami beavatkozás, egy ismerőstől kért szívesség, vagy a családi kapcsolatok mozgósítása, a lényeg mindenképp ugyanaz. Ha egy tűzvész miatt leég az otthonunk, legtöbben akkor is tudnánk ideiglenes hajlékot találni.

A közösségek működésében az utánzás kulcsszerepet játszik. Rengeteg mindent lehet elmondani a társas reflexeinkről és a velük kapcsolatos visszásságokról, de ez a tétel annyira kétségtelen, hogy pszichológiai - tehát természettudományos igényű - kísérletekkel is sikerült igazolni. Vegyük például Asch kísérletét, amelyben látásvizsgálatnak álcázva éppen ezt vizsgálták! Papírlapokra rajzolt vonalak hosszát kellett összehasonlítani. A résztvevők azt látták, hogy egy egyértelmű, tényszerű kérdésre a körülöttük levő társaik - valójában beépített emberek - következetesen rossz választ adnak. Az eredmény: az esetek több mint egyharmadában a kísérleti alany csatlakozott a nyilvánvalóan helytelen válaszhoz, csupán a közösség véleménye miatt. Tehát egy látásvizsgálaton sokan nem a szemüknek, hanem a fülüknek hittek inkább. Ráadásul még azokban az esetekben is, mikor az adott személy ragaszkodott a helyes válaszhoz, gyakran kényelmetlenül, feszélyezve érezte magát miatta. Ha jobban belegondolunk, ez az eredmény brutális. Szeretünk arra hivatkozni, hogy az eszünkre hallgatunk, de ez csak olyan körülmények között igaz, amikor a befolyásoló tényezők nem elég erősek. Megfelelő manipulációval meghökkentő dolgokra vagyunk hajlandóak, ami rémisztő veszélyt jelent, ugyanakkor egyben felvillanyozó lehetőség is.

Azzal érzünk közösséget, akit saját magunkhoz hasonlónak gondolunk, azért tudunk áldozatot hozni, akinek a helyébe tudjuk képzelni magunkat. Ez adja a társas élet savát-borsát, és ugyanúgy vonatkozik a legeldugottabb törzsi csoportra, mint bármelyik feljegyzett civilizációra az antik világtól a klasszikus Kínáig, vagy a globális modern jelenig. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nem minden közösségnek van jövője. Ha van bármilyen tanulsága a történelemnek, akkor ez az. Néha egész egyszerűen egy másik minta utánzása a célravezető, ha nem akarunk elpusztulni. Arnold Toynbee - a ciklikus történelemfilozófia egyik élharcosa - éppen abban határozta meg egy civilizáció hanyatlásának egyik biztos jelét, amikor az utánzás már nem működik. (Mellesleg ez a ciklikus, visszatérő jelenségeket kereső látásmód már kis túlzással önmaga is egy ilyen jel, hiszen a társadalom túlnyomó többsége számára a történelem javíthatatlan különcök kedvtelését kielégítő panoptikum csupán.) A legtöbb közösség életében eljön ez a pillanat, amikor a vezető réteg, a közös vallás és a hozzájuk kapcsolt értékek már kevésbé csábítóak. Amikor egyre többen utasítják vissza az örökségüket valamilyen tökéletesen idegen élményért. Különösebb keresgélés nélkül is felötlik egy jelenlegi példa: a zene. A manapság népszerű dalok, stílusok túlnyomó többsége afrikai eredetű jazz, rock, blues, rap alapokon nyugszik, vagy éppen korábban elképzelhetetlen, elektronikusan létrehozott effekteken. A modern civilizáció zenéje eredetileg nem ez, hanem a klasszikus szimfóniák, hegedű- és zongoraversenyek. Ezt hallgatta Watt, Newton és Einstein, de ezt hallgatta Széchenyi is. Az operák ma furcsának és gyakran visszataszítónak beállított világa egyszerre töltötte be az arisztokrácia és a legkisebb kispolgár képzeletét is.  Ma az egész alig több, mint reménytelen zárvány, mert az emberek elfordultak tőle.

Az iménti gondolatok üzenete nem az, hogy mostantól mindenki járjon operába, és ezzel fogjuk megmenteni a modern életmódot. Sokkal inkább azt akartam körüljárni, hogy az utánzás időnként becsődöl, és amikor ez történik, különösen oda kell figyelni a reflexeinkre. Talán így észreveszünk olyan döntéseket is, amelyeket semmi más, csupán egy lefelé tartó közösség iránti kötődésünk diktál...

Mindez felírható gazdasági színtéren is, ebben a leszűkített esetben pedig elsőre esetleg nem feltűnő alattomos buktatók is megjelennek. Ebben a kérdésben - sok máshoz hasonlóan - a célok és az eszközök egyaránt az ipari civilizáció értékrendjével vannak átitatva, ennek megfelelően ha bármelyiket is változatlan formában hagyjuk, akkor ugyanoda jutunk, ahol most is vagyunk. A nemzetközi zöld mozgalom megmutatja, milyen az, amikor a kézzel megfogható, látványos visszásságok elleni tiltakozás a mélyebb alapok hiányában öncélú vergődéssé silányul. Az ipari rendszerben kételkedő százak, ezrek és milliók tétlensége pedig épp ellenkezőleg, a konkrét személyes tevékenység fontosságát emeli ki. Másképp fogalmazva: a gazdasági döntéseink célján - a minél nagyobb vagyon minél gyorsabb összehordásán - és az ennek elérésére használt eszközön - az aktuális technológián - is változtatnunk kell. Márpedig ez félreérthetetlenül a modern csúcstechnika visszaszorítását is jelenti.

De mégis mit keressünk helyette? A válasz hihetetlenül egyszerű: azt, amire a konkrét esetben szükségünk van. Jellegre persze lehet általánosítani, ezt pedig legkönnyebben a jelenlegi próbálkozásaink hiányosságain keresztül ítélhetjük meg. Múlt héten - Ernst F. Schumacher nyomán elindulva - írtam arról, hová vezet a modern vívmányok alkalmazása szegény országokban: a lakosság vándorlásához a vidékről a városokba, a felpüffedt nyomornegyedekhez és munkanélküliséghez. Erőszakhoz, kilátástalansághoz és a közösségek széthullásához. Az utánzás megbukása ezt vonja maga után. Hogy mindezt megakadályozzuk, nem a minta nagyszerűségét kell tovább sulykolni, vagy éppen erővel kényszeríteni, hanem másik irányt kell mutatni.

A jövő technikájának számos egyértelmű vonása van, mai szemmel azonban jó közelítéssel néhány szóban összefoglalhatóak. Először is kis igényűnek kell lennie. Mivel a helyi közösségek erejét ki akarjuk használni, nem szakíthatjuk szét őket, a termelésnek az emberek lakhelyének közelében is működnie kell. Akkor is ha háború van, ha nincsenek közművek, vagy akadozik a közlekedés. Sem az alapanyag, sem a szükséges szerszámok nem lehetnek függésben távoli helyek távoli döntéseitől. Ahol nincsenek erdők, ott nem fűthetünk fával, ahol nincsenek gépgyárak, ott nem szánthatunk traktorral. Az az előttünk álló években ez egyre biztosabban a csődöt vonja maga után. Azt kell felhasználnunk, amink van, semmi egyebet.

Természetesen van egy tényező, amellyel az említett "igénytelenség" ellentmondásban áll, ezért az imént nem soroltam fel: az adott technikához csatlakozó emberi tudás. Amit más frontokon elveszítünk, azt a gyakorlati tudás területén kell kipótolnunk. Ne is próbáljunk úgy tenni, mintha az emberi tudás csúcstermékei a high tech kütyük lennének! Ezek legtöbbje az élet egy apró részletének szinte elhanyagolható mértékű módosítását célozza, és eltűnésüket alig vennénk észre. Ennél sokkal nagyobb kihívás olyan eszközöket készíteni, amelyek nem ágyazódnak be a jól ismert, kiépített, laboratóriumi körülmények közé, hanem azoktól függetlenül oldanak meg alapvető műveleteket. Az egyiptomi piramisokat ma talán egy hónap alatt felhúzná egy komolyabb építőipari cég. A köveket importálnák Mexikóból, a szarkofágokat Japánból, az építészeket Németországból, és így tovább. Mégsem mondanám, hogy jobban értünk a piramisokhoz, mint az ókoriak, sőt. Rengeteget áldoztunk arra, hogy a gépeinkkel kiváltsuk, szükségtelenné tegyük az emberi tényezőt, de az anyagi korlátok megjelenésével ismét ahhoz kell visszanyúlnunk.

Az eddig leírtakon felül a speciálisan megfelelő technika választása azt feltételezi, hogy át kell látnunk az egyes folyamatok kapcsolódási pontjait. Soha nem lesz egy univerzális eszköz, mindig többfelé kell figyelni, és alapvetően több dologhoz kell érteni. Az ipari ember vagy éppen a homo oeconomicus azt mondaná, hogy ez nem hatékony. Tényleg nem az. De nem ezért vállalkozunk rá, hanem azért mert rugalmas, és azért, mert fenntartható.