Akhilleusz és az áramszünet

A múlt héten példákat írtam arra, milyen jellegű szempontokat szoktunk elhanyagolni, mikor a modern civilizációról gondolkodunk. Azt szerettem volna, hogy meglássuk, lehet a valóságnak egy rétege, amellyel nem foglalkozunk, pedig lényegileg függünk tőle. Nem maradt más hátra ezen a héten, mint alkalmazni ugyanezt a sémát a jelenlegi életmódunkra. Következetesen azokról a dolgokról lesz szó, amelyeket elhessegetünk, mikor szóba kerülnek, és amelyeket társaságban nem illik megemlíteni, és nem is érdemes, hacsak nem élvezzük a keletkező kínos csendben a rovarok zümmögését. A társadalmunk viselkedése nagyban hasonlít két ókori mondahőshöz, az egyikük Akhilleusz, a másik Szigfrid.

A két hős története teljesen független, bár mindketten igazi emberi tulajdonságokat mutatnak, elkövettek felemelő és megvetésre méltó tetteket egyaránt. Egy dolog azonban kísérteties hasonlóságot mutat a két mondában, ez pedig a sebezhetetlenség. Akhilleusz (vagy latinosan Achilles) édesapja Péleusz volt, akit számos monda övez, de lényegében semmi különöset nem jelent, édesanyja azonban egy halhatatlan tengeri nimfa, Thetisz. Az istennő, hogy fiát halhatatlanná tegye, születése után belemártotta az alvilági Sztüx folyó vizébe. Mivel a sarkánál fogva tartotta, azon az egy ponton a fiú sebezhető maradt. Akhilleusz felnő, és az akhájok legnagyobb harcosává cseperedik. Eljön a trójai háború ideje, ahol az ostromlók egyik legnagyobb "csapásmérő fegyverévé" válik, olyannyira, hogy mikor a vezér iránti haragjában felfüggeszti a harcot, a görög sereg a megsemmisülés szélére sodródik. Egymaga fordítja meg a háború alakulását a trójaiak legnagyobb hősének (Hektór) legyőzésével. A csatatéren legyőzhetetlen marad, de mikor egy alattomos nyílvessző a sarkán találja el, abba minden hősi erényével és  hibájával együtt belehal. Vele szemben a Nibelung-ének főhőse, Szigfrid, saját maga szerzi sebezhetetlenségét, amikor elpusztít egy sárkányt. A módszer mindössze annyi, hogy megfürdik annak vérében. Csakhogy közben a vállára hull egy közeli hársfa levele, így ott nem éri a varázslat, ezért sebezhető marad. Szigfrid ezután még hosszú kalandokba bonyolódik. Távirati stílusban: erdei törpékkel harcol, elátkozott kincseket szerez, megérti a madarak beszédét, királyokkal alkuszik és hercegnőt vesz el feleségül. Végül korábban elárult szerelme, Brünhilda felbujtására egy régi ellensége az egyetlen sebezhető pontján halálos sebet ejt rajta.

A két alak sorsa egyaránt tragikus és katartikus, elolvasásra mindenképp érdemes. A földhöz ragadt embernek azonban az is feltűnhet, hogy a mondák szerint rengeteg dologgal foglalkoztak, törekedtek sok cél elérésére és számos sikerük is volt, mégis egészen banális módon az egyetlen gyenge pontjukkal nem törődtek. A haláluk talán tragikus, de egyáltalán nem meglepetés, nem egy klasszikus csattanó, mert a kezdettől tudja mindenki, hogy hogyan fog bekövetkezni. Elképesztő, hogy a görög és germán mitológia jelentős különbségeik mellett ezt a motívumot ugyanabban a formában adja vissza. A hős, aki majdnem megszabadult a korlátaitól, de végül banális módon elcsúszott egy banánhéjon. Vegyük észre, hogy ma nem, vagy csak alig forognak közszájon ilyen történetek, míg a hanyatló mükénéi és római kultúrák utáni "sötét" korokban egymástól függetlenül is megjelentek. Talán nem véletlen mindez, és a következő századokban ismét gyakrabban születnek majd hasonló mesék...

Mi hát a mi életmódunk Achilles-sarka? Nem nehéz ezt megválaszolni, az előző posztban már részleteztem is: a függőség. Olyan függőség, amelytől nem tartunk, amelyet távolinak érzünk, ha érzünk egyáltalán. Általában azért nem érzékeljük a fenyegetést, mert az evolúció során a természet nem készített fel rá minket, hogy ilyen jellegű veszélyeket észrevegyünk. Az áramütéses balesetek a közlekedés mögött második helyen állnak a balesetek előfordulási rangsorában, hiába az oktatás és elővigyázat; ez a tény is hasonló okokra vezethető vissza. Nincsenek meg az ösztöneink, melyek az elektromos jelenségekkel kapcsolatos viselkedést szabályoznák. Apropó elektromosság, a legjobb példa. Nehéz belegondolni is, mennyire elesettek vagyunk nélküle, mégis egy rövid történettel ezt szeretném megvilágítani.

"...Képzeld el, hogy az akku úgy leszívódott, még a PIN-kódot sem tudtam beírni! Ott álltam, mint egy szerencsétlen, ez is pont ilyenkor történik... Töltőre tenni nyilván nem tudom, a mobil kizárva. Eszembe jut, hogy MSN-en vagy facebook-on simán elintézhető a dolog, és még olcsóbb is. Az én gépem, az asztali gép, ugyan megint csak nem működik, de a lakásban van a tesóm laptopja is, aki épp filmet néz rajta. Némi könyörgés segítségével leválasztom őt a képernyőről, és rácsapok a böngésző ikonjára. A lap nem jeleníthető meg. Persze, a rooter tápja is elment... Valahonnan ordítozás hallatszik. Tesóm mobilját is kölcsönkérhetném, de a csaj száma nem megy fejből. A dolog sürgős lenne, mit lehet tenni? Az egyik szomszédnak ugyanígy van bekötve a laptopja, a néninek szemben csak vezetékes telefonja van. A másik szomszéd úgy rémlett, hogy mobil internetet használ, kell neki a kocsiban is. Onnan jönnek a veszekedés hangjai... Na, mindegy, átmegyek. Még nem sötétedett be, de a folyosón nem látni sok mindent, még jó, hogy nem megyek messzire. A szomszéd öltönyben nyit ajtót, elég megfáradtnak tűnik. Társaságba mennének, de az asszony nem tudja megszárítani a haját. Megoldható, hogy használjam a gépét? Persze, nem probléma. Kérek egy kávét? Köszönöm. Belépünk, rögtön kínos csend. A nő próbálja visszafogni magát, de így is úgy néz rám a törülköző alól, mintha fel akarna robbanni. Kitölti a vizet, de közben remeg a dühtől. Gondolom sokat készült erre az estére, de hát ez van. A vízforraló nem működik, mondom neki, inkább hagyja az egészet. Kényszeredetten elmosolyodik, nekik sem fog ártani, mondja. Közben bejön az MSN, de nincs fent a lány. Bejelentkezés facebookra (még jó hogy tudom a jelszavam, van olyan haverom aki nem tudja), küldöm neki az üzenetet. Közben gyufát keresünk. A vizet fel kéne forralni,de a tűzhely áram nélkül nem tud szikrát adni a gáznak. Nagy nehezen előkerül egy dobozzal valahonnan... Várakozás pár percig, kész a kávé. Ennyi idő alatt biztosan válaszolna, főleg hogy meg volt beszélve a dolog. Itt lakik 4 háztömbnyire, talán ott sincs villany, végül is át is mehetek. További szép estét! Viszont! Na jó, átsétálok. Vigyázni kell a lépcsőn, nem találom a kulcslyukat sem, francba az egésszel! Fura az egész, nincs közvilágítás, de nem vészes, kinőttem már abból, hogy féljek a sötétben. Ami azt illeti, mikor kibukkan a hold a felhők mögül, akkor egész jól látni. Néhányan zseblámpával járkálnak. Valaki egy utcát keres, megmutatom neki. Szirénahang, aztán egy mentő megáll, pont annál a bérháznál, ahova én megyek... Egy öreg megbotlott és legurult a lépcsőn a sötétben. A barátnőm volt mellette, amíg meg nem jött a mentő. Aztán mikor odaértem, úgy borult a nyakamba, mintha messiás lennék. Innen már látszott, hogy egy pár utcával arrébb semmi gond a villannyal. Elmehet a fenébe a szolgáltató is, ilyet megengednek maguknak... Nem, végül az öreg megúszta a törést is, de azért elég kemény este volt nekik... Nem jött a villamos, így lekéstünk a mozi elejéről, szerencsére kicsit később is kezdték. Ráadásul a bejáratnál összefutottunk a szomszédékkal!"

Többször is átolvasva, nem látok csattanót a történetben. És ez a baj. A csattanó ugyanis ott van, bár nem a cselekményben, hanem a körülményekben. Akinek a főszereplő elmondja a sztorit, vajon belegondol majd, hogy milyen mély dolgokról volt itt szó? Emberi kapcsolatokról, biztonságról, istenített csúcstechnológiákról. És függőségről. Az egyszeri ember megzavarodik, szinte szó szerint úgy érzi magát, mintha a fél kezét levágták volna, utólag viszont maga is csak kínosan nevet rajta. Annyit lát az egészből, hogy valami elromlott, és egy ideig nem sikerült megjavítani, de immár vége. Megjött az "adag". Pedig a következtetés, amit le kellene vonni ilyenkor, pontosan arra az időszakra vonatkozik, mikor semmi gond nincs az áramellátással. Ilyenkor rá vagyunk utalva egy rendszer megbízható működésére, de ezt a viszonyt szinte nem is érzékeljük.

A történetben az is szembetűnő, hogy a szereplők sok személlyel kerülnek kapcsolatba, akikkel az elektromos hálózat megfelelő működése esetén észre sem vettek volna aznap. A főszereplő testvére, a szomszéd házaspár, az emberek az utcán, a balesetet szenvedő idős férfi . Régen az emberek baj esetén csak egymásra számíthattak, ezt látjuk visszaköszönni ma is minden személyes válsághelyzetben. Mint ahogy a sztoriban elég volt egy működő internetkapcsolat, hogy akár több háztartás is intézkedni tudjon azon keresztül. Ugyanakkor a közösség hosszabb távon befektetést is igényel, mert a segítség és a felelősségvállalás ez esetben kölcsönös. A modern lét egyik csapdája, hogy amikor valaki kiszabadul egy ilyen jellegű közösség ilyen hatásai alól, azt függetlenedésnek hívjuk. Ma mindenki függetlenül közlekedik, függetlenek vagyunk az államtól, a fiatalok függetlenek a szüleiktől. Az egymásra utaltságtól, egyes emberi kapcsolatoktól való elszakadást megfeleltetjük a szabadságnak, mert nem szembesülünk nap mint nap a buktatókkal, azokkal a kicsi, de fárasztó dolgokkal, amitől működőképes egy közösség. Nem kell segítenünk a szomszédnak megkeresni a gyufáját, nem kell lesegíteni az idősebbeket a lépcsőn. Amit viszont valójában elérünk, az csupán egy másik fajta, általában egy sokkal szélesebb körű és általánosabb értelmű függés, csupán nem személyekkel kapcsolatos, hanem gépies, mechanikus. Ez nem zavar minket, ebben megbízunk.

Ha az emberi szervezetre gondolunk, akkor a függőségeknek - legyen a tárgya nikotin, alkohol, heroin vagy rulett - általában két hátrányos következményével lehet számolni. Az első az a hatás, amelyet a egyre mélyebb függőségbe sodródó ember elszenved, ez általában az illető egészségét, szociális és anyagi viszonyait érinti. A tárgytól függően a károk, veszteségek eloszlása változó, például a nikotin az egészségünket veszélyezteti, ez is leginkább közvetetten jelentkezik, a hozzácsatolva a tüdőbe kerülő korom betegíti meg az embert. A szerencsejáték-függőség az anyagiakon keresztül van befolyással a delikvens életvitelére, az egészségével kapcsolatban leginkább a stressz, illetve a ki nem fizetett uzsorások verőlegényei képében jelentkezik. Mind közül a heroin a legkényelmesebb példa, közvetlenül hat mindhárom irányban. Közös és általános tulajdonság viszont, hogy a kérdéses személy sokáig mentálisan nem képes észlelni és elismerni magát a függő viszonyt, olyannyira, hogy ezt az eseményt általában minden gyógyulás vagy leszokás első jelének tekintik. Szintén a függőség tárgyától függ, ezek a hátrányok hogyan viszonyulnak azokhoz a veszélyekhez, amelyek akkor jelentkeznek, mikor a személyt megfosztják a következő "adagtól". A cigaretta esetében ezt az emberi szervezet megfelelő akaraterővel képes tolerálni, míg például a heroin esetében sokszor rövid időn belül megsemmisüléshez vezet, még fokozatos elvonás esetén is. Ide tartozik még, és messze nem elhanyagolható a függőség előnyeinek elvesztése is. Ezen előnyök, azaz legtöbbször az eufória, felszabadultság, amelyet a tudat érzékel, mentálisan néha pótolhatatlanok lehetnek a függő személy számára, ilyen esetben az elvonás sikerének esélye minimális.

A mai modern civilizációnk függőségei egy kis gondolatkísérlettel könnyen párhuzamba állíthatóak mindezzel. Az első kérdés: mi a függőségünk tárgya? Ne legyenek illúziói senkinek, nem csak a 230V effektív értékű váltakozó feszültség a falban... A teljesség igénye nélkül ilyen még a gázszolgáltatás, a csatornázás, a vezetékes víz, a mobil hálózatok, maga az internet. Ilyen a közúti közlekedés, áruszállítás, a globális kereskedelmet elősegítő tengeri hajózás és az USA egész birodalma, amely azt lehetővé teszi. Kulcsfontosságú a hitelre alapuló pénzrendszerünk, a politikai stabilitás, a rendőrség, tűzoltóság, a teljes egészségügy a mentőkkel együtt, és a mezőgazdaság, amely ételt tesz az asztalunkra, nem beszélve a szupermarketekről, ahol azt legtöbben megvesszük. Ezek olyan dolgok, amelyekre mindegyikünk óhatatlanul rá van utalva, és amelyek a jövőben erős kihívásokkal fognak szembesülni, egyes esetekben rövidesen összeomlással számolhatunk. Az áramszolgáltatás példája annak sokszínű alkalmazásából adódóan szemléletes volt, de a többi felsorolt rendszer semmivel sem kevésbé fontos. Az első lépés, mint ahogy az imént írtam, a színvallás, a beismerés, ezt pedig mindenkinek saját magának személyesen kell vállalnia. Ez nem az a probléma, amelyet a kormány megold helyettünk, mivel ők is részei a képnek. Senki nem fogja érte vállalni a felelősséget, mert együtt jutott ide több egymást követő generáció. Ez egy élethelyzet, amely a lehető legszemélyesebb kihívásokat támasztja számunkra, a közösségek (így például az országunk) reakciója pedig az egyének saját válaszából fog felépülni.

A függőség hátrányainak első csoportja az, amely a szer használata során mutatkozik. Ezeket mindannyian jól ismerjük, együtt élünk velük. A társadalmat belengő általános bizalmatlanság, kölcsönös elidegenedés, a fizikai munka hiánya miatti egészségromlás, a civilizációs betegségek ide sorolhatóak. A családok, alapvető közösségek elaprózódása, széthullása és az ebből fakadó demográfiai állapotok néhány évtizeden belül önmaguk is összeomlást eredményeznének. A táplálkozási szokások átalakulása ismét egészségromlást okoz, míg a pénzügyi világ elégtelen szabályozása periodikus válságok sorozatát eredményezi.

Nem elég azonban az eddig említett kellemetlenségek sora. A felsorolt, számunkra alapvető rendszerek ugyanis jórészt közvetlenül az olcsó és bőséges energia következtében jöhettek egyáltalán létre. Amint az energia utánpótlása elapad, vagy akadozni kezd, az összes funkció, amelyet ilyen bonyolultságú személytelen rendszerek látnak el, új meggondolásokra szorul majd. Lesz olyan "drog", amelyről le kell majd mondanunk, és lesz olyan, melyet csak a valójában szükséges esetekben használjuk majd. Mintha az ópium csupán a fájdalomcsillapító funkciójának ellátására alkalmas mennyiségben állna rendelkezésre. Valószínűleg közvetlen és azonnali elvonásra egyik esetben sem kell számítanunk, azonban a "kúra" így is rendkívül keménynek ígérkezik, főként ha az egész folyamatról csupán visszatekintve veszünk majd tudomást. A függőségeink elhagyása néhány esetben viszonylag jó helyettesítő technológiák alkalmazásával lehetséges, azonban az életmódunk megváltozását megkerülni nem lehet. Ezzel szemben akad olyan funkció (pl. az egészségügy), melynek visszarendeződése különösen fájdalmas és visszafordíthatatlan veszteségekkel jár majd. A bőrünkön fogjuk tapasztalni, mennyi előnnyel is járt az olcsó energia, mikor ezeket elveszítjük.

A leszokás első lépcsőfokáról már volt szó. A második, és szintén döntő lépés a szenvedélybetegségekkel küszködők számára az, mikor valakitől segítséget kérnek, és vállalják, hogy nyíltan beszélnek arról, hogyan tudnának kigyógyulni. Az ipari civilizáció nincs kitől segítséget kérjen, az elvonás pedig vállalástól függetlenül rá lesz kényszerítve, ami egyértelmű a pusztulásával. Mi emberek azonban nem vagyunk reménytelen helyzetben, ugyanis egymással megbeszélhetjük a jövő kérdéseit. Ne kössük a sorsunkat egyetlen felsorolt tárgyhoz sem, mert ettől csupán a hősök hibáit tesszük magunkévá, az erények megnyilvánulásain viszont már jórészt túl vagyunk. Ehelyett felállíthatjuk azokat a közösségeket, és megkereshetjük azokat a módszereket, ami által mérsékelhetjük a kárt. A jelenlegieket olyan függőségekkel válthatjuk le, amelyeket az evolúció során a fajunk alkalmazkodott, és így hosszú távon tudjuk azt kezelni. Ez minden. Ha a csattanóra várunk, nem kerülünk előrébb.

Ami lenyűgöz, az elejt

Amikor egy sok összefüggő folyamatból álló rendszert vizsgál és kutat az ember, a megismerés igen nehézkes is lehet. A szokásos tanulási módszerünk leginkább egy leltárszerű felsorolás elmondásához hasonlít, melyben egyik tárgyat követi a másik, a részekből pedig végül összerakhatjuk az egész képet. Az eljárásnak viszont van egy komoly hátulütője, az, hogy minden rendszer több, mint elemeinek felsorolása. Bármilyen alapos is az ember, egy lineáris leírással nem lehet azt tökéletesen átlátni. Az egyes részfolyamatok párhuzamos lefutásuk során egymással is kölcsönhatásban vannak, némelyik lassabb, némelyik gyorsabb. Valamelyik visszacsatolást ad a rendszer bemenetére, valamelyik a külvilágot formálja. Van, amelyik nélkülözhetetlen, mások pótolhatók. Ha leírom, hogy a klímaváltozás kapcsolatban van a termőtalaj pusztulásával, és mindkettő hozzájárul a bolygónk biológiai sokszínűségének csökkenéséhez, azaz sok-sok állat- és növényfaj kipusztulásához, akkor ezeket az állításokat indokolnom kell. Az indoklás során azonban újabb összefüggésekre, néha általános elvekre derülhet fény. Ha tananyagszerűen le szeretném írni a mai helyzetünket, egyes fejezetek korábbiakra vezetnének vissza, más utalásokat csak később, hosszú kihagyás után tárgyalhatnék, az összefüggések így torzítva jelennének meg. Valójában rendszerként kezelem mindezt, tehát egy egésznek tekintem, ezt azonban egyszerre egyszerűen mégsem lehet kifejezni.

A világot gyermekként elsősorban nem ilyen módon térképezzük fel, hanem akár úgy hogy megfigyelünk egyes jelenségeket (például, hogy szüleink hogyan beszélnek, vagy hogy a nekünk felolvasott mesék szereplői hogyan viselkednek), akár a cselekvéssel egy időben, úgy hogy egy adott helyzetbe csöppenünk és döntéseket kell hoznunk (például az első nap az iskolában). Ez a két megközelítés közvetlenül képes arra, hogy összetett rendszerekkel ismertessen meg, az életre nevelnek. A lexikális tudással szemben ez nem az ember kiváltsága, pontosan így jön rá az oroszlánkölyök, hogyan kell elejtenie a zsákmányt, és így érti meg a zebracsikó, hogyan kell menekülnie a ragadozó elől. Egyes esetekben azonban a második lehetőség, tehát a kényszerűségbe vetett bizalom nem a legüdvözítőbb megoldás, főként ha saját magunk vagy szeretteink sorsa múlik egy ilyen helyzeten, és a meghozott döntésen. Kétségtelen, hogy mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe életünk során, még jelen körülmények között is, de ez a tendencia várhatóan még erősödni fog, méghozzá drasztikusan. Nem tűnik hiábavalónak, hogy egyes döntésekre előkészületet tegyünk. Például valószínűleg legtöbben szembesülni fogunk a villamos energiaellátás akadozásával, kimaradásával vagy a munkánk elvesztésével. Ha ezekre az eshetőségekre saját hatáskörünkben előre felkészülünk, akkor a megfelelő időben más, esetleg még fontosabb problémára irányíthatjuk a figyelmünket és erőforrásainkat.

Az erre használható módszer a már említett megfigyelés és az utánzás. Jellemzően a természet megfigyelése, más civilizációk története alapján, valamint a saját múltunkból elő-előkerülő emlékek újraértelmezése során tehetünk szert ilyen ismeretekre. Erre teszek kísérletet ezekben a bejegyzésekben. A blog szerkezete erre nagyszerű keretet biztosít, mivel így nem is érzem magam zavarban, ha esetleg ugrásokat hajtok végre látszólag teljesen különálló témák között. A mélyben ugyanis mindegyik összefügg majd, és egy közös rendszert jellemeznek. A megértéshez az olvasáson túl a saját asszociációk végiggondolása, és a leírtak alkalmazása, új példák kitalálása is hozzátartozhat. Röviden mondva arról van szó, hogy ezeket az írásokat nem úgy kell olvasni, mint egy tankönyvet, hanem úgy, mint egy regényt.

Ennyi magyarázkodás után talán meglepő lehet, hogy a mai témának közvetlenül köze van a legutóbbi poszthoz, konkrétan annak utolsó bekezdéséhez. A mentegetőzés inkább arra vonatkozik, hogy a továbblépés irányát tetszőlegesen választottam a rengeteg lehetőség közül, melyeket így csak később fogok kifejteni. Az egész több a részek összegénél, ezért sok témát több szempontból is lehet jellemezni, ami számomra különösen érdekes kihívás.

Sokakban felmerülhet a gondolat, hogy a mai, minket körülvevő globális rendszer olyan lélegzetelállítóan hatalmas és bravúrosan szervezett, hogy nincs olyan esemény, amely komolyan árthatna neki. Egyszerűen nem képesek elfogadni egy ilyen forgatókönyvet. Számos példa van, ami megmutatja, mennyire téves ez a felfogás, ezek közül szeretnék most "csemegézni" egy őslénytani, egy pénzügyi és egy műszaki terület megemlítésével.

A földtörténet középidő több mint 150 millió évig tartó időszakában a dinoszauruszok voltak a Föld urai. Szinte nem volt olyan tápláléklánc vagy egyedi élőrendszer, amelyben nem szerepeltek. Galamb méretűtől több mint 100 tonnás tömegig léteztek képviselőik, növényevők mindenevők és ragadozók is. Tengeri, szárazföldi és repülő hüllők egyaránt kifejlődtek, és elterjedtek a bolygó egész lakható felszínén. A feltárt maradványaik elemzése máig folyik, az emberek fantáziáját izgatja ez az ismeretlen, a miénktől annyira különböző világ. A dinoszauruszok remekül alkalmazkodtak az akkori körülményekhez, nagyon sikeresek, általában véve szinte sérthetetlenek voltak évmilliókon keresztül. Azonban mikor a körülmények eltorzultak , az éghajlat és a légkör összetétele megváltozott (kb. 65 millió éve), akkor épp ezek a tulajdonságok jelentették a legnagyobb hátrányukat más élőlényekkel szemben. Az emlősök, így az emberiség ősei átvészelték ezt a változást, a dinoszauruszok nagy része azonban kihalt. Az evolúció történetében nem ez az egyetlen, csupán a legismertebb példája annak, hogy minden tekintetben fenséges élőlények maradnak alul az életért folytatott küzdelemben. Ez az élet természete, senki nincs biztonságban soha, de legkevésbé akkor, amikor nem látszik semmilyen veszély a láthatáron. Egy adott időszak uralkodó fajának ugyanis gyakran jellemzője, hogy függővé válik környezetének olyan jellemzőitől, amelyek hosszabb távon változásra hajlamosak.


A dinók példája nem a legszorosabban illeszkedik a miénkhez, mivel az ő végzetüket végső soron külső körülmények (valószínűleg aszteroida becsapódás és vulkáni tevékenység) okozták, de a "versenyelőnyök" ilyen jellegű megfordulásának gondolatához jobb, ha hozzászokunk. Ha az emberiség nem is, a jelenleg uralkodó civilizációs forma, és azon belül jó néhány részterület nagyszerű párhuzamba állítható velük. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a mai bankrendszert hozzájuk hasonlítsam, mert az is olyan feltételezéseken alapszik, melyek meg fognak dőlni, a különbség csupán annyi, hogy nem telnek el addig évmilliók. Magyarországon az oktatás finoman szólva gyalázatos, ha a pénzügyekre kerül a sor. Anélkül, hogy összeesküvőkre vadásznék, néha óhatatlanul felmerül bennem, hogy ez szándékos lehet. Bárki gyönyörűen leérettségizhet anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lenne arról, mi a pénz, és hogyan hozzák létre. Ma csupán a pénzrendszer egy elemét fogom kiemelni, a részleges tartalék elvét, de lesz még szó erről az "iparágról" az itteni bejegyzések során, számtalan hasonló példát említhetnék innen. A részleges tartalék elve, melyet a fejlett világban mindenhol alkalmaznak is, azt jelenti, hogy a bank a betéteseinek pénzét saját maga befektetheti, és a betéteknek csak egy részét kell tartalékként magánál tartania. Ennek a tartaléknak a mértékét a központi bank szabályozza, jelenleg nálunk 2% a legkisebb megengedett arány. Ez pontosan annyit jelent, hogy a bankoknál nincs ott az a pénz, amit mi náluk tartunk. Ha a betétesek ilyen-olyan okból például a pénzük 10%-át egyszerre akarják kivenni a bankokból, akkor az egész magyar rendszert vagy központilag meg kell támogatni, vagy összeomlik. Az elv azon alapszik, hogy ennek az eseménynek normál körülmények közt kicsi a valószínűsége, mivel a betétesek egyszerre csak kis összegeket vonnak ki. Ennyi. Így viszont a bankok a kivett tőkével profitot termelhetnek, hitelt adhatnak, és akár nagyobb kamatot fizethetnek a betéteseiknek is. A rendszer több száz éve működik, a hatékony pénzügyi élet kulcsfontosságú része, és így a gazdasági növekedéshez nagyban hozzájárul. Általában ez kedvezőbb megoldás, mint ha teljes tartalék lenne előírva. Ha azonban például a gazdasági gondok miatt bizalmatlanság mutatkozik egy bankkal szemben, és a betétesek ki akarják vonni a pénzüket (bank run), akkor a bank órák, napok alatt padlóra kerülhet, rengeteg ilyen példát láthatott a világ például az 1929 utáni nagy gazdasági válságban, vagy más krízisek idején. Sőt, mindez az egész bankrendszerre is igaz, együtt sincsenek jobban felkészülve bármilyen problémára, egyszerűen ez a szabályozás. A mostani krízis során eddig sikerült megelőzni az ilyen jellegű események kialakulását, többek közt annak köszönhetően, hogy a legtöbb nagy pénzintézetet politikai okokból egyszerűen államilag nem hagyják elbukni, mivel méretük miatt ezzel rövid távon hatalmas kárt okoznának a gazdaságban (too-big-to-fail bankok). Így viszont ezek a bankok sokkal nagyobb kockázatokat és agresszivitást is megengedhetnek maguknak a piacon, ami által még erősebbé, és még sebezhetőbbé válnak, végső soron pedig a központi szerveket és az államot is maguk alá temethetik. Főként ha maga a növekedő gazdaság, mint alapvető feltétel hiúsul meg.

Hasonló folyamat játszódik le Görögországgal az elmúlt években. Magára hagyva már másfél éve csődbe ment volna, a folyamatos "segítségnek" köszönhetően viszont egyre nagyobb a veszély, hogy fél Európát is magával rántja. A banki dolgozók számára mindez, így a részleges tartalék elve is, természetes, mivel napról napra látják, hogy tényleg működik. Udvariatlanságnak tartják megemlíteni, hogy mindez csak tökéletes körülmények esetén igaz, bármilyen gikszer esetén pedig előtérbe kerül az egész szabályozás beteges érzékenysége és visszafordíthatatlan káosz következik be.

A dinoszauruszok példája ismert, a bankokat pedig viszonylag kevesen szeretik, így az előző néhány bekezdés túl nagy meglepetést nem okozhatott senkinek. A harmadik példa ennél fájdalmasabb lehet. Korábban írtam, hogy a kőolaj a legnagyobb koncentrációjú energiaforrásunk, tehát ha ebből hiány lép fel, akkor a természet nyila miatt csupán kisebb koncentrációjú forrásokkal tudjuk pótolni. A Nap energiájának különböző megjelenési formáit (napsugárzás, szél, szén, gáz, stb.) tekintve ez az elv teljesen igaz is. Azonban ha nem a Napból származó energiaforrásokat is figyelembe veszünk, akkor létezhetnek kivételek. Ilyen a geotermikus energia, tehát a Föld hője, amely például Izlandon vagy egyéb aktívan vulkanikus területen nagyon nagy koncentrációban is megjelenhet, viszont láthatóan csak a földfelszín szűk részére vonatkozik, és nem szállítható a kőolajhoz hasonló egyszerűséggel. Így legtöbb esetben más megújuló forrásokkal együtt kezelhető. A sors fintora egyébként, hogy ezek a kivételes területek éppen a vulkánok miatt nem számítanak a legkényelmesebb lakóhelyek közé, pedig energetikailag mennyországnak tekinthetők. A másik, és jelen esetben fontos példa a nukleáris energia, amely sokkal nagyobb koncentrációjú forrás, mint bármelyik másik, ami rendelkezésünkre áll, és jelenleg a villamosenergia termelésének igen jelentős részét adja. Nem egy emberrel találkoztam, akik szerint a jelenlegi gondjainkra épp ez jelenti majd a megoldást, azaz az atomerőművek építése. Ha jól emlékszem, egy sem volt köztük, aki tisztában volt vele, hogy a terve bizonyos szempontból mennyire hasonlít a dinoszauruszokhoz, igaz ebben a formában ezt nem is említettem nekik.

Az atomerőművek építése óriási munka, jellemzően 5-10 évig tart, és a befektetett energiát az erőmű csupán 15-20 éves működésével tudja megtéríteni. Minden egyes reaktor egy-egy mérnöki és fizikusi csúcsteljesítmény, speciális anyagok és eszközök egész gyűjteménye, ami elképesztően drága, mind pénzügyi, mind energetikai értelemben. Mindezt fosszilis forrásokból kellene fedeznünk, amit persze máshonnan, mindennapi életünkből kellene elvonni. Ugyanakkor az atomenergia nem szállítható a tüzelőanyagokhoz hasonlóan, egy atomerőmű csupán a villamos hálózattal együtt képes működni. A kőolaj számos funkciójára, főképp a közlekedésben, lehetetlen közvetlenül alkalmazni. Nem mellékes, hogy ráadásul az üzemanyagként szolgáló uránizotóp is fogytán van a Földön, és a pótlására kigondolt eljárások még gyerekcipőben járnak. A tavalyi japán katasztrófa azonban megmutatta, hogy mi a nukleáris erőművek igazi hátránya, amely megkerülhetetlen, ha egyéb erőforrások nélkül marad a hálózat. A fukushimai erőműben a földrengés nem közvetlenül okozott kárt, csupán annyi történt, hogy "lekapcsolta" azt a villamosenergia-rendszerről, míg a kialakul cunami az erőmű segédüzemű generátorait tette tönkre. A reaktorok kikapcsolásuk után is még hosszú ideig (hetekig, de a teljes biztonsághoz évekig!) hűtést igényelnek, amelyet így nem sikerült időben megoldani, ezért a felszabaduló óriási hő napok alatt romba döntötte az egész erőművet. A sugárzásoknak és főképp a kikerült radioaktív anyagoknak köszönhetően a csecsemőhalandóságban máris kimutatható növekedés állt be, és egy jókora terület emberi léptékkel nézve örökre lakhatatlanná vált. A támogató technológiák és infrastruktúra hiányában pontosan ez történik a nukleáris energiával. Lehetnek bármilyen biztonsági intézkedések, azok lényegében csak akkor segítenek, ha a háttérben a teljes energiarendszer segítsége rendelkezésre áll, amint e körülményben változás áll be, a biztonság rögtön törékennyé, instabillá válik. Az atomerőmű nem rugalmas technológia, szinte semmilyen értelemben. Valójában a jelenlegi alkalmazása is komoly akadályokba ütközik, ennek köszönhető, hogy évtizedek óta egyre kevesebb atomreaktor épül a világon. A legtöbb, amit vele kapcsolatban remélhetünk, hogy lesz lehetőségünk lokálisan kezelni ezeket a problémákat, és békében megszabadulni tőlük, hogy a következő évezredekben az emberiségnek ne kelljen halálzónákat kerülgetnie. Hasonló kockázatot jelentenek a termelésből kikerülő hulladékok is, melyeknek ráadásul semmilyen hasznuk nincsen senki számára, ezeknek a hatásaival gyerekeinknek kell majd együtt élniük...

Mi következik mindebből? Az, hogy a hatékonyság élvezete a rugalmasság biztosítása helyett hátránnyá fog válni. Rövidesen olyan körülmények közé kerülünk, mikor maguk a támogató rendszerek omlanak össze, mind a bankok, mind a reaktorok mögött. A drága tartalékok kiiktatásának köszönhetően, épp az emberiség legmodernebb eszközei kerülhetnek a legnagyobb veszélybe, és ezek lehetnek a másodlagos veszélyek legnagyobb forrásai is. Fontos, hogy meglássuk függésüket a változó körülményektől, mert mindkettő (és még sok más is) a dinoszauruszok sorsára van ítélve, azon gondolatokkal és mozgalmakkal együtt, amelyek ragaszkodnak hozzájuk. Ha tehát valamilyen lélegzetelállító csúcsteljesítménnyel vagy igézően tökéletesnek látszó megoldással találkozunk, azt is érdemes gyanakvással szemlélni. Valószínűleg sok területen épp a legesendőbb, legnevetségesebb, "fapados" megoldás jelenti majd a legjobb lehetőségünket. Ha ez a gondolat, vagy az írás címe meglepően romantikusnak tűnik, az nem véletlen. Az a jövő ugyanis, ami minden bizonnyal előttünk áll, kegyetlenségével és kiszámíthatatlanságával együtt meglepően romantikus.

Csúcshatás

Az előző posztban a hőtan második főtételéről, a természet nyiláról írtam, és felvázoltam, hogy ez a törvény milyen fontossággal bír az életünkre nézve. Most arról lesz szó, hogy hatása közvetlenül milyen jelenségeken keresztül nyilvánul meg. Szerettem volna a Szent Máté-szigeti rénszarvasok történetére alapozva megírni ezt a bejegyzést, de látnom kellett, hogy valaki már megtette helyettem. Meglepetés volt számomra, de ami azt illeti, nagyon remélem, hogy talán több ilyen magyar nyelvű oldal, blog is van, ami elkerülte a figyelmemet. Nem konkurenciát kell látnunk egymásban, hanem ugyanannak a problémának többféle megvilágítását. Ezért is nyugodt szívvel javasolnám mindenkinek, hogy olvassa el a belinkelt posztot, így ugyanis jobban átláthatja a párhuzamokat. Az, hogy a helyzetet minél többen, minél többféleképp körüljárjuk, a teljes közösség érdekében létfontosságú. Így válik egyre rugalmasabbá a gondolkodásunk és maga a társadalmunk, ez készíti elő a szükséges tartalékokat a ránk váró nehéz időkben.

Mindazonáltal jómagam egy érzelmekkel kevésbé átfűtött bejegyzést terveztem, és nem hagyom magam kizökkenteni semmilyen hirtelen örömforrás által. Mivel a rénszarvasok igazán megrázó példáját kivették a kezemből, nem marad más hátra, mint hogy egy másik, kevésbé vérfagyasztó, mégis hozzánk modern emberekhez első látásra talán közelebb álló jelenséghez, a  pénzügyi buborékokhoz forduljak. Kíváncsi lennék, hazánkban hányan vannak tisztában azzal, közvetlenül mi váltotta ki a jelenleg is zajló gazdasági "válságot", azaz a nap mint nap észlelt gazdasági nehézségek régen látott mértékű együttállását. Nem a mélyebb tendenciákra gondolok, hanem a konkrét okra. Az okra, amit "senki nem látott előre", ahogyan azt a híradókban sokszor hallottuk. Természetesen tökéletesen látható volt már évekkel korábban is sokak számára, csupán ezek szemlátomást nem a megfelelő emberek voltak.

Miről van szó? Adott egy vagyontárgy, amit birtokolni lehet. Mindegy hogy konkrétan mi ez, lehet akár részvény, drágakő, kötvény, tulipánhagyma, lakás, pénzérme vagy földbirtok. Két dolog kell a buborék kialakulásához. Az első, hogy az emberek egy kezdetben kis csoportja elhiggye, az adott tárgy ára különösebb meghatározott indok nélkül tartósan emelkedni fog. A második pedig az, hogy ennek a hitnek el kell terjednie. Felhívom a figyelmet, hogy a "hit" szót nem véletlenül használom, ugyanis magából az állításból egyértelmű, hogy itt nem racionális döntésekről beszélünk, a homo oeconomicus meglehetősen gőgös modelljét tehát ezen a ponton sutba is dobhatjuk. Az adott tárgyra ez esetben nagy kereslet fog megmutatkozni, mivel később mindenki szeretné drágábban eladni, hiszen erről szól egy jó pénzügyi befektetés. A felhajtott kereslet miatt az árnövekedés hite önmagát teljesíti be. A buborékok jellemzője, hogy a résztvevők a kivett pénzeket visszaforgatják a választott tárgy birtoklásába, mert ez biztos haszonnak tűnik fel előttük. A hír elterjedése esetén az ár növekedése az új belépőknek köszönhetően folytatódik, ők fenntartják a magas keresletet, ami további áremelkedéshez vezet, és így tovább. A buborék felfújódik. A résztvevő kereskedők legtöbbször mesterségükben jól képzett, intelligens emberek, mégis egy rövid mondat eltakarja előlük az egész folyamat jellegét. Minden buborék mottója ez a mondat: "ez most valami új". Valami, amit senki nem ért teljes egészében, de látjuk, ezért igaz. Nevezhetik innovációnak, modern kereskedelmi, pénzügyi, gazdasági módszernek, tarthatják a tőzsde csodájának, valójában nem más, mint tömeges hisztéria, mánia, őrület. Ismétlem, a tárgy szinte bármi lehet, a minőségének a folyamathoz semmi köze.

A folyamatot a legritkább esetben (gyakorlatilag soha sem) szakítják meg olyan módon, hogy mindenki megelégszik azzal, amije van, és szépen hazamegy. Ami azt illeti, az egyének kilépése is viszonylag ritka, hiszen még ha tudatában is van valaki, hogy mindez nem tart örökké, akkor is borzasztó nehéz meglátni, pontosan meddig tart. (A modern fizika egyik atyja, Sir Isaac Newton megpróbálkozott  azzal, hogy korának egy  hasonló hisztériájából haszont szerezzen, és ő sem volt képes időben kiszállni, jelentős veszteséget szenvedett.) A fordulópont általában annak köszönhető, hogy nincs több újonnan beszálló kereskedő, tehát aki valaha elhitte a "csodát", az már mind részt vesz benne. A kereslet ekkor lecsökken a kínálathoz képest, vele pedig az ár is csökkenni kezd; a "kiábrándulás" időszaka következik, melyben egyre többen adják el az adott vagyontárgyat, hogy örökre megszabaduljanak tőle. A buborékok nagy része időben szimmetrikus, tehát jellemzően az összeomlás sem egyik napról a másikra szokott megtörténni. Időbe telik, míg mindenki felfogja, hogy semmilyen újdonságot nem élt át, belátja, hogy micsoda szemfényvesztés is volt az egész, és hogy nincs visszaút.

Kívülről nézve a teljes kép egyértelmű, minden részlet a helyén van, csupán az egész jelenség érthetetlen és egyben kissé mulatságos. A veszélye azonban legtöbbször épp abban rejlik, hogy belülről definíció szerint nem veheti észre senki. Márpedig a résztevők manapság gyakran irányító pozíciót töltenek be a gazdaságban, sokszor a politikára is befolyást gyakorolnak. Ezen a ponton vissza is térhetünk mostani gazdasági lavina elindításához.

Amíg elvben vizsgáljuk a buborékokat, addig a kívülállók biztonsága garantáltnak tűnik, csupán a résztvevők által befektetett pénz veszhet el. Egyes esetekben ez a valóságban is igaz, de az élet ennél bonyolultabb dolgokra is képes, ami ebben az esetben nem válik a javunkra. A következő ábra az amerikai ingatlanpiac átlagos árainak alakulását (1890 és 2010 között), és az ott a 2000-es években kialakult gigantikus ingatlanbuborékot mutatja (eredeti méretben itt található).


Ez a jobb oldali buborék az, amelyik "meghúzta a ravaszt" 2006-2007-ben, onnantól kezdve pedig nem sikerült kilábalnunk a gazdasági nehézségekből. Hogyan okozott ez problémát? Elsőként azt kell figyelembe venni, milyen rengeteg szereplő kellett ehhez az óriási ártüskéhez, ehhez érdemes megjegyezni, hogy a tőle balra látható két korábbi hullám is egy-egy buborékot jelöl, melyek  saját idejükben szintén fájdalmas következményekkel jártak. A befektetők szinte mindegyike tehát veszteséggel zárt, ez pedig a gazdaság nem elhanyagolható része. Még nagyobb a kár, ha azokat a lehetőségeket is figyelembe vesszük, amelyekre a befektetők ez idő alatt nem költöttek. Ez már a társadalom többi tagja számára is óriási tétel lehet, hiszen így munkahelyektől, valódi gazdasági tevékenységtől fosztotta meg őket a buborék.

De nem csak erről van szó. Egy másik nyilvánvaló hatás az építőiparra vonatkozik, amely a növekvő keresletben a mennyország földi megtestesülését látja, a kiábrándulás időszakában pedig mély agóniába süllyed. Egy ilyen fontos iparág esetén ennek már általános hatásai is vannak. Sok országban, így Kínában is párhuzamosan zajlott le egy-egy ingatlanbuborék felfújódása és kidurranása, kínai méretekben látványos ez igazán. A jelenség elképesztő szellemvárosokat hagy hátra, ezeket az épületeket az emelkedő árak és széles kereslet időszakában kezdték el felhúzni, de mint kiderült, soha, senki, semmire nem fogja őket használni, és minden csepp energia, amit az építésükre fordítottak, pocsékba ment. Amerikában is számos félbehagyott építkezés és döglődő építőipari vállalat viseli a hisztéria nyomait. Kevésbé látványos, de talán még károsabb hatás, melyet az amerikai buborék a bankrendszerre gyakorolt. Az ingatlanokra ugyanis  ez idő alatt a tulajdonosok rengetegen jelzáloghitelt vettek fel, akár többet is, természetesen jóval az ingatlanok valós értékén felül. Ezek a hitelek pedig a "kipukkanás" után annak rendje és módja szerint elkezdtek bedőlni Amerika-szerte, óriási káoszt okozva egyes intézményeknél. Az átláthatatlan összefonódások miatt csődök csődöket követtek, a lavina pedig hamar nemzetközivé dagadt. Innen ered közvetlenül a mai pénzügyi válság, melynek egyebek mellett számos kormány is köszönheti bukását.

Nézzünk az ábrára még egyszer! Lehetett előre látni? A válasz az, hogy pontosan csak az nem látta, aki nem akarta, mert elvakította a profit lehetősége, más szóval a kapzsiság. Különösen azok részére jelent ez durva kritikát, akiknek feladata lenne a gazdaságot ismerni, és ezen a területen dolgoznak. Nem kell rosszhiszeműséget feltételeznünk ezekről az emberekről, mert csupán a jelenlegi mainstream gazdaságtudomány által kijárt úton haladtak, amely az egész jelenséget képtelen kezelni. Ezzel együtt az utólagos ködösítés és mentegetőzés a sajtóban túlmegy egy pofátlansági határon. A jelenség - a szakma szabályozása híján - politikai célokra is könnyen alkalmazható, melyet az USA kormánya minden valószínűség szerint ki is használ.

A spekulatív buborékok és a Szent Máté-szigeti rénszarvascsorda története egy és ugyanaz, mindkettő olyan folyamatot ír le, amely felemészti az erőforrást, amelyből táplálkozik. A szarvasok szaporodása során az élelemül szolgáló zuzmót fogyasztották el, a buborékok pedig az újonnan belépő hívők táborának kimerüléséig működnek. Az általam most felfedezett blogbejegyzés az emberiséget a szarvasokhoz hasonlítja, és párhuzamot von. Ez sokakban felébresztheti a gőgöt, hogy mi nem vagyunk állatok, az ember többet ér ennél. Azt hiszem, az imént elég szemléletes és modern példát mutattam rá, hogy ez a felháborodás abszolút jogtalan. A párhuzamot pedig, nincs mese, nekem is elő kell vennem. Egyrészt az ember nem különb a rénszarvasnál, másrészt az ipari civilizáció egésze nem különb a spekulatív buborékoknál. Az ipari civilizáció története, ahogyan azt a korábbi bejegyzésekben is említettem, a fosszilis energiahordozók felhasználásának története, az elmúlt három évszázadban emelkedett a csillaga, ennek megállapításához nem kell történészi diploma. De ez nem jelenti azt, hogy örökké emelkedni is fog. Az alapját képező nagy koncentrációjú fosszilis energia véges mennyiségben áll rendelkezésre, és ezt a folyamat visszafordíthatatlanul felemészti. Amikor az bányászott energiaforrások korlátai nyilvánvalóvá válnak, akkor a civilizáció hanyatlása következik. Ez az, amivel ma szembesülünk.

Hogyan zajlik le a hanyatlás? Mikor a rénszarvasok elfogyasztották a szigetükön található összes zuzmót, a viharos tél egy egyszeri katasztrófa formájában végzett velük. A mi helyzetünk ennél valamivel szerencsésebb, valószínűleg inkább a buborékok kidurranásához hasonló időszimmetria jellemzi majd a civilizációnkat. Ennek fő oka az, hogy az emberiség jóval nagyobb rugalmasságot mutat (még jelenlegi formájában is), mint egy rénszarvascsorda egy kis hideg szigeten. Ugyanakkor a válasz az erőforrások jellegéből is adódik.

A bányászatban régóta ismert, hogy az egyes bányák kitermelésének időbeli változása egy haranghoz hasonlítható görbét követ. Először megtalálják a lelőhelyet, és kitermelik a könnyen hozzáférhető nyersanyagot, általában ez a mennyiség kicsiny részét jelenti. A további bányászathoz különböző technológiákat kell kiépíteni (esetleg kifejleszteni), több munkást bérelni, tárnákat ásni, vizet pumpálni (stb.), hogy növeljék a hozamot. Ugyanakkor természetesen továbbra is mindig a legkönnyebben elérhető részt termeli ki a bánya, és folyamatosan halad a mélyebb, nehezen megközelíthető rétegek, elviselhetetlenebb, veszélyesebb körülmények és állandó technológiai problémák felé. Egy pont után az erőfeszítések ellenére csökkenni kezd a bánya hozama, ez a hozamcsúcs pontja. A termelés nem áll le, mivel továbbra is hasznot hoz, azonban a még nem kibányászott nyersanyagot egyre nehezebben felszínre hozni. Végül pedig a nyersanyag egy részét ott is kell hagyni, mivel a kibányászása nem gazdaságos. Rengeteg érc lehet az évtizedekkel ezelőtt bezárt magyar bányákban is, de az olyan, mintha nem is létezne, nincs értelme vele foglalkozni. Minden bánya így működik, felfut a kitermelés, aztán lecsökken, és egyre több energiabefektetést igényel egységnyi nyersanyagra nézve.

A számunkra most érdekes energiahordozók esetében is érvényes mindkét megállapítás, mint az számtalan olajkút példája is bizonyítja. Egy olajtermelő térségre, sőt, az egész világra összegezve a tendenciák ugyanazok maradnak, tehát a földi kőolajhozam ugyanilyen harang alakú görbét követ. A rossz hír az, hogy ennek csúcspontját (peak oil) nagy valószínűség szerint már elhagytuk, de mindenképp a közelében vagyunk. Az olaj mind közül a legnagyobb koncentrációjú fosszilis energiaforrás, ráadásul nagyon könnyen kezelhető és szállítható, a hőtan második főtétele szerint pedig pótolhatatlan. A peak oil időszaka lehet az, mikor az ipari civilizáció hanyatlása megindul, tehát a nagy "buborék" kidurran. A gáz és szén hozamának tetőzése ezután felgyorsul majd, mert a hiányt az emberek egy része ezekkel próbálja majd meg pótolni. A ma élő lakosságból minden bizonnyal jó páran megélik majd a teljes fosszilis kitermelés hozamcsúcsát, persze a hírekből nem biztos, hogy fognak erről értesülni. Mivel azonban a csúcs másik oldala a tapasztalatok alapján hasonló meredekségű, mint a felfutás volt, nem kell a rénszarvasokhoz hasonló azonnali kihalás víziójával álmodnunk éjjel. Ami ránk vár, az ennél kevésbé drámai, de sok értelemben kényelmetlenebb és kegyetlenebb: a kiábrándulás és hanyatlás hosszú, nemzedékeken átívelő korszaka.

Ez az a pont, ahol megint csak sokaknak a nyelvén lehet a tiltakozás: "ez nem lehet igaz", "ez most máshogy fog működni", "erre az esetre nem vonatkozik mindez". A mi civilizációnk nem bukhat meg, mint az összes többi? "Nem, mert ez valami új, különbözik a többitől!" Igen, pontosan ez minden buborék mottója. Jobb, ha előbb kiábrándulunk belőle, mint ha teljes egészében magával ránt bennünket.

Célkeresztben

Az előző, legelső bejegyzésben áttekintést adtam arról, miről is szól majd ez a blog, és néhány hasznos forrásra, olvasnivalóra hívtam fel a figyelmet. Népszerű közhely, hogy minden kezdet nehéz, de a feladat végeredményben nem volt túl bonyolult, hiszen - korántsem véletlenül - azokról a kérdésekről tettem említést, amelyek az életünket leginkább befolyásolják a mai világban, a forint árfolyamától a lehullott évi csapadékmennyiségen át az élet értelméig bezárólag. Nem tagadom, igen nagy falatnak tűnik a téma, de nincs is szebb vagy érdemesebb dolog, mint ezzel foglalkozni.

Ma az indítás második fázisába lépek, amely egyben magyarázatot is ad a blog címére. Kíváncsi vagyok, vajon mi jut mások eszébe, ha azt olvassák "a természet nyila". Jómagam talán valamilyen geológiai jelenségre, kőzetfajtára, éles sziklaalakzatokra, vagy az élővilágban előforduló metaforákra: tüskékre, fogakra, agyarakra asszociálnék. Természetesen obszcén értelmezések is lehetségesek (mint szinte mindenre ami hirtelen eszembe jut), de remélem, magas labdát azért nem adtam fel ezzel, alighanem hamar kiderül majd. Aki ugyanezekre a lehetőségekre gondolt, annak egyik tippje sem helyes, a kifejezés valóban egy metafora, az értelme viszont egész más, és kulcsfontosságú számunkra. Hogy érthetően meg tudjam fogalmazni, kissé messziről kell elindulnom: tekintsünk vissza a középiskolai fizikaórákra!

Tudom, hogy sokaknak ez felér egy tőrdöféssel, de sajnos elkerülhetetlen. Hőtanról lesz szó. A ma létező ipari civilizáció az energia bőségén alapszik, az energia mibenlétével és viselkedésével pedig a termodinamika, magyar nevén a hőtan foglalkozik. A hőtan első főtétele szerint az energia munkavégző képesség, amely nem keletkezik és nem vész el, csak átalakul egyik formájából a másikba. Munkavégzést jelent fizikai értelemben minden olyan erőhatás, amely elmozdulást idéz elő, tehát gyakorlatilag minden mozgás ide tartozik, amivel találkozunk. Az is, ha hangsebesség fölé gyorsítunk egy repülőgépet, és az is, ha futunk a vonat után. Az első főtétel egy egyszerűen átlátható egyensúlyról beszél, arról, hogy ha munkát akarunk végezni (például betont keverni, vagy akár csak az ujjunkat megmozdítani), akkor valahonnan el kell vennünk az energiát. Ezt a törvényt a legtöbben tökéletesen értik.

A második főtétel mér nem ilyen kedves hozzánk, nehezebb átlátni a következményeit. Számos megfogalmazása van, ezek közül elsőként hármat emelnék ki, amelyeket az iskolákban is oktatnak:

1) Nem létezik olyan folyamat, melynek egyetlen eredménye, hogy egy alacsonyabb hőmérsékletű test hőt ad át egy magasabb hőmérsékletű testnek.

2) A hőerőgépek hatásfoka mindig kisebb, mint 100%.

3) A világegyetem a rendezetlenség felé törekszik.

Látszólag teljesen különböző állításokat soroltam fel, de mindegyikben érezhető egy hasonló kellemetlen mellékíz. Kissé hasonlítanak Murphy törvényeihez, ami azt illeti, kellemetlen módon van is közük hozzá. A személyes kedvencem a harmadik megfogalmazás, amelyet gyakran említek meg rendszerető ismerőseimnek, amikor felelősségre vonnak esetenként előforduló hanyagságaim miatt... Szerintem el sem hiszik, hogy ez tényleg komoly természeti törvény, pedig nagyon is az.

Gondoljunk bele! Ha egy hidegebb testtől el tudnánk vonni a hőt egy melegebb testre, akkor nem lenne gondunk a fűtéssel, mert a ház mellett álló három hordó vízből kivont energiával fűthetnénk télen, még akkor is, ha az már megfagyott. Olcsó megoldásnak tűnik, ha működne, már alighanem mindenhol látnánk a hordókat a házak mellett... Ha a második megfogalmazást sértjük meg, akkor létrehozhatnánk olyan gépet, amely egy hőforrásból kivett hőt teljes egészében munkává tudná alakítani, azaz  a platón elhelyezett megfelelő három hordó vízből kivont hővel meghajtani a teherautót. Ezt az egyébként praktikus eljárást sem alkalmazzák. A harmadik állítás hangzatos formája még abszurdabb példákra ad lehetőséget, ha ez nem lenne igaz, akkor nemcsak a zoknik kerülnének elő összepárosítva a(z egyébként örökmozgó) mosógépünkből, hanem ilyen gépeket, sőt, tökéletesen programozható kvantumszámítógépeket úton-útfélen is találnánk, ott ahol a természetes folyamatok előállítják őket. Ilyennel sem találkoztam még, de szívesen veszem bárki jelentkezését, aki igen.

Az utolsó mondat az irónia mellett némi komolyságot is tartalmaz, mert a második főtétel statisztikai természetű. Elvileg előfordulhat, hogy a tóparti békák kuruttyolása Morse kódja szerint előadja Shakespeare Hamlet című drámáját, csupán elképzelhetetlenül kicsi a valószínűsége. Ez annak köszönhető, hogy a legtöbb makroszkopikus (nagy, sok részből álló) rendszerben a rendezetlen állapotok számához képest a rendezett esetek mennyisége elhanyagolható. Egy egyszerű példa szerint: ha feldobunk 100 dobókockát, akkor azon esetek száma, melyekben a 100 kocka azonos eredményt ad, egyenlő hattal, azon esetek száma, amelyben pedig különböző eredményt adnak, egy 77 jegyű szám (6^100-6). Mivel minden elemi esemény valószínűsége azonos, a rendezettség esélye enyhén szólva nem túl nagy. A legtöbb valós makroszkopikus esetben ennél sok nagyságrenddel kisebb a valószínűsége a rendezettségnek, így a főtétel meghiúsulására legtöbb esetben alig kellene többet várni, mint a világegyetem kora és várható hátralevő élettartama együttvéve. Mivel a Hamlet Morse-kódja is jelek és szünetek ezreiből áll, sajnos a tóparton sem hallgathatjuk Shakespeare modern értelmezését (bár biztosan lehet találni kevésbé élvezhetőt a mai "avantgárd" rendezések között).

A korábbi definícióknál szemléletesebb képet kapunk, ha a törvényt másképp mondjuk ki (ígérem, ez az utolsó):

Magára hagyott rendszerben az energia mindig kisebb koncentrációjú formájába alakul át, az elvégezhető hasznos munka mennyisége pedig csökken.

Ezt pontosan úgy kell érteni, ahogy leírtam: mindig. Akkor is, ha ember idézi elő az átalakulást, akkor is, ha egyéb természetes folyamat.  Magára hagyott rendszernek tekintjük azt a folyamatot, amelyik a környezetétől nem vesz fel energiát, és nem is ad le neki. Ilyen rendszer a világegyetem is, tehát a világegyetemben végezhető hasznos munka folyamatosan csökken. Ez elég kiábrándítóan hangzana, ha nem lennének közelebbi problémáink... Amikor hasznos munkát végzünk vagy végeztetünk, akkor az energiát nem használjuk el (ez ellenkezne az első főtétellel), csupán olyan kisebb koncentrációjú formába alakítjuk, ami haszontalan, vagy legalábbis kevésbé hasznos számunkra. Ebből az alakból csak úgy tudjuk "visszahozni" az energiát, hogy közben még több nagy koncentrációjú energiát "rontunk el". A folyamat tökéletesen egyirányú, az imént leírt valószínűségi elveknek megfelelően.

A blog nevének metaforája a törvény fontosságához fűződik. A 20. század első felében a hőtan már kiforrott része volt a fizikai eszköztárunknak, azonban a tér és idő alapvető összefüggéseit a fizikusoknak más okokból újra kellett gondolniuk. E folyamat közben egy Eddington nevű angol fizikus feltette a kérdést: mi különbözteti meg a teret az időtől? Lehetséges, hogy a tér valójában 4 dimenziós, csupán egyet tetszőlegesen kitüntettünk ezek közül, és időnek nevezzük? A szimmetria vizsgálata adja a kérdésekre a választ. A fizikai törvények a tér mindhárom irányában azonosan működnek, vajon az idővel is ez a helyzet? Eddington úgy találta, hogy a mikroszkopikus (egyszerű, kevés szereplős) jelenségek idő-szimmetrikusok, azaz elvileg az időben visszafelé haladva is ugyanúgy játszódnak le. Ha egy videokazettán egymásnak labdát passzolgató gyerekeket látunk, a felvételt visszafelé lejátszva is passzolgató gyerekeket tűnnek fel, legfeljebb furcsa gesztusokkal, a felvétel realisztikus. A biliárdgolyók ütközésének visszajátszása és visszafordítása is lehetséges, ezt profi játékosok képesek is megtenni. 

Makroszkopikus szinten azonban más a helyzet, olyan jelenségek is léteznek, melyekre nincs analógia térben. Mikor összekeverünk egy frissen bontott százlapos kártyapaklit, az eredményben biztosan nem sorrendben lesznek a lapok. Ha ugyanezt visszafelé játsszuk le, az nem tűnik valóságosnak, legfeljebb egy érdekes bűvésztrükknek, egyszerűen nem hihetjük el, hogy nincs csalás a dologban. Ugyanez a helyzet, ha végigkövetünk egy teljes lökést a biliárdasztalnál (nem csak az ütközést, mint az imént). A megmozdított golyók sebessége végül nullára csökken, miközben a súrlódás észrevehetetlenül kis mértékben felmelegíti az asztalt. A hátrafelé lejátszott felvétel nem realisztikus, mert a folyamat nem visszafordítható, a súrlódási hőenergia nem fogja elindítani a golyókat, ilyen átalakulás egyszerűen nem történik a valóságban. Az ehhez hasonló jelenségek mutatják meg, hogy az időnek kitüntetett iránya van, ezért ezeket nevezte Eddington az idő nyilának. Lényegében mindegyik visszavezethető a hőtan második főtételére. Más szavakkal: ez a törvény szabja meg számunkra, az idő milyen irányban halad, gyakorlatilag ez az összefüggés van minden változás mögött, amit magunk körül érzékelünk, ez az univerzum "hajtóereje". Innen már kevés absztrakció kell hozzá, hogy a "természet nyilaként" tekintsen rá az ember.

A kifejezést nem csak a szépsége miatt választottam, bár kétségtelenül van egy bája az egésznek, és úgy vélem, a fontossága mellett már csak ezért is több időt is érdemelne az oktatásban, akár más fizikai témák terhére. Az ok, amiért valójában ettől a témától indulnak a posztok, az, hogy a mai válságjelenségek oka is pontosan itt fogható meg. Így láthatjuk igazán, hogy a fosszilis tüzelőanyagok minden cseppje és morzsája, amelyekkel a világunkat működtetjük, egy-egy fatális, őrülten valószínűtlen véletlen eredménye. A természetnek évek millióira, és geológiai folyamatokból származó hőmérsékleti és nyomási szélsőségekre volt szüksége, hogy ezeket a cseppeket és morzsákat létrehozza. A kiinduló nyersanyag a Nap növények és (közvetve) állatok által összegyűjtött fénye volt, ennek összetömörítése, és elraktározása hozta létre ezeket a koncentrált energiatárolókat. A folyamat közben a második főtétel szerint sokkal több hasznos munka veszett el, mint amennyi energiát az összes kőolaj, földgáz és kőszén tartalmaz, de mindez még az emberi faj kifejlődése előtt lejátszódott, így különösebben nem zavarhat minket. Annál érdekesebb viszont, hogy a végeredmény megmaradt, és az ipari forradalom küszöbén az ember rájött, ezt hogyan használhatja fel.

Az ipari forradalom előtti emberiség nagyszerűen tudott a napfényből származó energiával gazdálkodni, ez nem meglepő, ettől függött a túlélése. A mindennapos napfény nem különösebben nagy koncentrációjú energiát jelent, mégis elég volt, hogy a teljes földi élővilág kifejlődjön, és az emberi történelem eljusson a 18. századig. Ekkor az ember megtalálta a földben rejtett kincset, és mint a lottónyertes, elkezdte felhasználni, úgy mintha soha nem lenne vége. Jó néhány generáció számára ez tökéletesen igaz is volt, mivel a "soha" emberi léptékkel mérve igen véges időtartamot jelöl, pontosan a halálunkig tart. Azonban ez nem változtat a tényen, hogy egyes emberi életeken átnyúló tendenciák is léteznek, amelyek épp a mi időnkben szem elé is fognak kerülni. A fosszilis energiaforrások kitermelése ugyanis korlátos, a korlátokkal való ütközés pedig kellemetlen következményekkel jár. A következő poszt fogja leírni, hogyan lehet az ütközést rendszerbe helyezni, most elég ha tudomásul vesszük. A következmény az, hogy nincs annyi nagy koncentrációjú energia, amennyire szükségünk van az életmódhoz, amelyhez hozzászoktunk, amelyben felnőttünk. Egyszerűen nincs. Ha pedig keresni vagy készíteni szeretnénk ilyen erőforrást, szembekerülünk világunk egyik alapjával, a hőtan második főtételével, amelyet a fizika tudománya a megdönthetetlen törvények közt is az első helyre sorol.

A delphoi jósda homlokzatán ez állt: γνῶθι σεαυτόν (gnóthi szeauton), azaz "ismerd meg önmagad". Egyes indiai guruk tanításában, és a kínai taoizmus ősi könyvében is fellelhető a gondolat, hogy az embernek a világ megismerését önmagával kell kezdenie. A helyzet az, hogy amivel szemben állunk, az épp ezt követeli meg. Valójában az emberiség mai globális civilizációjának sikere a hőtani törvények kihasználásán, az azoknak való teljes behódoláson alapult. A természet nyilának gyermekei vagyunk, épp ezért lenne igazán kicsinyes, ha a ugyanez a nyíl sebezne halálra minket. Mit tehetünk, mihez tarthatjuk magunkat? A Tao Te King arra is példát mutat (Weöres Sándor fordításában):

Okos, aki érti az embereket;
aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
aki önmagát legyőzi: erős.
Aki törekszik: nincs híján akaratnak;
aki megelégszik: gazdag.
Aki nem veszti természetét: hosszúéletű;
aki nem veszti emlékezetét: örökéletű.

Burokban születtünk

Talán az ismerősi köröm torzít a valós képen, de az utóbbi hónapokban mintha egyre többen ébrednének rá a tényre, hogy valamivel, amit eddig biztosnak hittek, alapjaiban nagy baj van. Bár ebben nincs is semmi meglepő, ha megnézünk néhány statisztikát. (Nagyjából a cikk közepén található.) A magyar kormány kritikája is lehet helytálló - sőt, általában is elmondható, hogy ez ritkán téveszt célt, a kormányzó párttól függetlenül -, ugyanakkor nem nehéz belátni, hogy most külföldön sem jobb a helyzet.

Az Európai Unió, melytől annak idején a magyar jóléti állam megteremtését vártuk, lassított felvételben agonizál a szemünk előtt, a déli és északi országok különböző habitusának köszönhetően az összekötő kapcsok már-már szakadoznak. A németek nem fogják kifizetni az olaszok adósságait, nem is tudnák, nem is akarják; de a görögök sem fogják eltűrni, hogy az európai bankrendszer gyarmatosítsa őket. A mi játszmáink még kis tételnek számítanak... Mindeközben alig lehet lépést tartani a közel-keleti eseményekkel, ott a diplomáciai kapcsolatok manapság csatahajók és rakéták felvonultatását jelentik. Az újabb háború minden jel szerint eldöntött tény, és egyre kevésbé valószínű, hogy ez számunkra kimerül majd a hírek meghallgatásában, bár egy olajárrobbanás ismét nem csak minket vinne csődbe... Az elmúlt év néhány releváns történése, a teljesség igénye nélkül: arab tavasz, görög adósságcsapda, japán szökőár, atomkatasztrófa, az USA hiteleinek leminősítése, Líbia, Szíria, Occupy Wall Street mozgalom, tízezres tüntetések Moszkvában. Talán különösebb magyarázkodás nélkül állítható, hogy nincs éppen jó passzban az emberiség.

Senki ne áltassa magát, ezek az események összefüggenek, méghozzá emberi ésszel követhető módon. Az ipari civilizáció, amely kb. 350 éve kezdte levakarni a fenekéről a tojáshéjat, a hanyatlás újabb szakaszába lépett. Amit látunk, az csupán a felszíni tükröződése annak, hogy az ipari társadalmak elérték azt a pontot, mikor az erőforrásaik korlátjai közvetlenül megjelennek. Ezeket a korlátokat nem az emberiség állította fel, nem elvek, ígéretek, vallások vagy érzelmek. Ezek a határok magának a természetnek a részei, az erőforrások jellegéből következnek, így nem tudunk változtatni rajtuk. A kialakuló helyzethez alkalmazkodnunk kell, ami a többi bukott civilizáció polgáraihoz hasonlóan számunkra is nehéz feladatnak ígérkezik.

A teljes képhez tartozik a fosszilis energiahordozók kitermelésének tetőzése (élen a kőolajjal), az éghajlatváltozás, és a környezetünk szennyezettsége, és ezen belül különösen az élőrendszerek károsodása. Lényegében ezek az erőforrások azok, amelyeknek korlátjaiba ütközünk, könnyen látható, hogy egymással is összefüggnek. Hogyan születnek ebből háborúk, tőzsdekrachok, és ipari katasztrófák? Részben erről fog szólni ez a blog, megkísérlek egy konzisztens képet felvázolni az olvasók, de ugyanúgy saját magam számára is.

Mindehhez jobb oldalon feltüntettem több hasznos linket. Elsőként a témával először ismerkedőknek javaslom a Chris Martenson által összeállított Crash Course nevű videósorozatot (elérhető angol, spanyol, német és francia nyelven). Ha ezt megnézi, és megemészti valaki, az már jó kiindulópontban van, hogy a média által nem előkezelt (és ezzel együtt eltorzított), vagy egyszerűen elhallgatott tényeket is érzékelje. Jómagam nem szívesen gondolok bele, mekkora munka lehetett ezt elkészíteni, értékes és hasznos segédeszköz. Magyar nyelven hasonló szerepet tölthet be a Hetesi-féle jelentés, amely a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport (FFEK) honlapján olvasható, más elemzések és releváns hírek mellett.

Sajnos a témában e honlapon kívül viszonylag szűk a magyar nyelvű irodalom, talán nagyképűség gyanúja nélkül állíthatom, részben ezért is írom majd ezeket a bejegyzéseket. Ártani biztosan nem fognak majd. Angol nyelven azonban nagyszerű honlapokat és független internetes közösségeket lehet találni. A fennmaradó három hivatkozás ilyenekre ad példát. Az Archdruid Report egy blog, melynek szerzője John Michael Greer, aki a követendő történelmi és természeti példák, sőt, konkrét esetekben használható módszerek és források garmadáját szolgáltatja a heti bejegyzéseiben, valamint (az FFEK-hoz hasonlóan) kihangsúlyozza a szituáció szellemi-mentális következményeit is. Ezt a nézőpontot nehéz túlhangsúlyozni, mert ezen a ponton lép be az irracionalitás, amellyel egyszerű érvek és logika nem tud mit kezdeni. A mai nap kihívása ugyanis nem technológiai jellegű, hanem emberi, spirituális kérdés. Évszázadokig rendelkezésre állt az energia, hogy környezetünket alakítsuk saját kedvünk szerint, mostantól viszont egyre inkább nekünk kell majd alkalmazkodnunk. Ez számos társadalmi, politikai, sőt vallási kérdést vet fel, melyeket Greer részletesen tárgyal, érdemes beleolvasni az archívumba is. Az elemzések az amerikai lakosság szempontjából íródtak, ettől a magyar helyzet jelentősen eltér, de legtöbbször párhuzamba állítható vele.

A Mike Ruppertről szóló Collapse dokumentumfilmet magyarra is átültették, ebben a hosszú interjúfilmben is pontosan erről a témáról van szó, aki nem látta, melegen ajánlom. Az ő több éves, évtizedes munkáján alapszik a Collapse Network, amely egy a teljes földgolyóra kiterjedő közösség információk, hírek és tapasztalati tudás megosztása céljából. Jómagam nem vagyok feliratkozott tag, de az ingyenes sajtókövetés nagyszerű ingyenes szolgáltatása a honlapnak, ezért gyakran felkeresem. Elsősorban pénzügyi-gazdasági-világpolitikai témákat ölel fel. Ugyanez elmondható a Zero Hedge-ről is, az itt fellelhető eredeti írások elsősorban a pénzpiaci folyamatokról tudósítanak. Ha valaki elsőre visszaborzadna a túlbonyolított, és csupán a bizalom alapjára felépített rendszerektől, melyekről szó esik, azt csak azzal tudom vigasztalni, hogy számomra ez sokadszorra is meghökkentő tud lenni.

Aki eddig eljutott az olvasásban anélkül, hogy megkereste volna az x-et a jobb felső sarokban, az valószínűleg szembesült már a felvázolt helyzet valamilyen következményével, és talán kíváncsi is rá, mi is ez az egész, és hogyan kezelhető. Bízom benne, hogy néhányan innen is megkapnak majd jó pár választ. Aki a szőnyeg alá söpörné a kérdést, annak nem kell Afrikáig mennie, hogy valódi, mellbevágó példákkal szembesüljön. A magyar vidék, amelyet hiába dúlt végig számos háború, most békében adta meg magát az enyészetnek. Menjünk végig egy borsodi vagy baranyai falu  főutcáján úgy, hogy nem jut eszünkbe, valami nem stimmel... Számunkra, akik kedvező anyagi helyzetből, városból, meleg irodákból, biztos ipari munkahelyekből vizsgálódunk, alig érzékelhetőek egy teljes munkanélküliségben vergődő magyar falu mindennapjai, nincs olyan kommunikációs csatorna, amely ezt közvetítené. De a burokban élők tábora egyre kisebb, ma az morzsolódik le, akinek bedől a hitele, holnap az, aki elveszti a munkáját. Holnapután az életért küzdő betegekre omlik egy elhanyagolt kórház épülete, vagy megfagy egy kisdiák az iskolában. Történelmi léptékkel nézve mind burokban születtünk, és keserű ébredés vár arra, aki azt hiszi, lehet még halogatni az ébredést. A burokban könnyen elfogyhat a levegő.