Lesz rendszerváltás? II.

Üdvözlök mindenkit a remekül sikerült nyári pihenésemből való visszatérés alkalmából! Úgy érzem, "rendeztem a sorokat", és újult erővel tudok a következő hónapok munkájába belevágni, többek közt - nem utolsósorban - a blogot illetően is. Csapjunk is rögtön a közepébe!

A szünet előtti utolsó bejegyzés témája egy az aktuálpolitikát felkavaró miniszterelnöki beszéddel volt kapcsolatos. Persze nem az volt a cél, hogy a végtelenségig sulykolt üres lózungoktól megcsömörlöttek táborát még innen is elriasszam, sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet, még olyan irányból is érkezhetnek releváns gondolatok, ami első pillantásra teljesen kizártnak tűnik. Hovatovább az sem utolsó szempont, hogy a liberalizmus kritikája során nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy ma liberális demokráciában élünk. Ez az a rendszer, amely teljesen természetesnek és magától értetődőnek tűnik fel előttünk, de vajon milyen jövő előtt áll? Lesz rendszerváltás, ahogy Orbán emlegeti, vagy ez lehetetlen?

A válasz könnyű: igen, lesz, méghozzá sokkal valódibb, és sokkal mélyre hatóbb átalakulás, mint az 1990-es eseménysorozat, amit rendszerint e névvel illetünk. Ha Viktor erre utal, ami elég valószínű, akkor véleményem szerint nem látja helyesen a folyamatokat. A jelenlegi rendszer a globális világ hanyatlása esetén teljesen életképtelen lenne, ezért lényegileg kell megváltoznia. Hogy a liberális és demokrata formákból mennyi marad meg, az a jövő zenéje. Kerülgethetem a forró kását mindenféle körülírással, de azért ha ezt a kijelentést személyesen hangoztatnám, akkor sok helyen elég furcsán néznének rám, sőt, könnyen lehet hogy nem igazán tartanának nagyra miatta (mégiscsak sikerült túl finoman fogalmazni...). Az írásos formának szerencsére megvan az az előnye, hogy folytatni tudom a dolgot anélkül, hogy kínos csend ülné meg a szobát.

Ha csak annyit mondok, hogy a demokráciánk jelen formájában nem biztos, hogy képes megoldani a gondjainkat, akkor nem azt mondom, hogy zsarnokság kell és totális diktatúra. A dualitás kényszere a gondolkodás halála. Nem csak két lehetőségünk van, ennél sokkal szebb és változatosabb világban élünk. Lehet, hogy a következő rendszer nem lesz ilyen kényelmes, mint a mostani, de nem feltétlenül kell, hogy elviselhetetlen legyen. Sajnos előre ezt lehetetlen egzakt módon kiszámítani, támpontot csupán más birodalmak és civilizációk hanyatlása szolgáltathat. A párhuzamok viszont csak általánosságban működnek, Magyarország helyzete pedig felettébb különleges. A helyi viszonyok, pillanatnyi érdekek és átmeneti fellángolások fényében lehetséges, hogy jó ideig egész mást fogunk látni, mint amit legjobb tudásom szerint kiokoskodnék. Ilyen léptékben nézve egy "átmeneti fellángolás" akár több generációt is felölelhet... Mégis tovább kell lépni a megkezdett gondolatmenetben, a civilizációs hanyatlás ugyanis válságok és fellendülések sorozatából áll össze, ezalatt pedig ugyanannyira hasznos észrevenni a lassú tendenciákat, mint az aktuális veszélyeket és lehetőségeket. Épp ezért amiről ma írni fogok, az a történelem által nyújtott, a mai folyamatokhoz leginkább hasonló jelenségek évszázadok után kialakult végeredménye. Ez pedig nem más, mint a feudalizmus.

Itt jelenhetett meg a második sokkhatás annak, aki először téved az oldalra. A feudalizmussal inkább lenézően gúnyolódni és ijesztgetni szokás manapság. Aki nagyjából tudja, miről van szó, az azzal is tisztában van, hogy a modern kor kezdetén e rendszer utolsó maradványai jelentették a fejlődés legfőbb akadályát, épp ezért legtöbben teljesen biztosak abban, hogy csak megvetendő, elavult és undorító létforma lehetett. Ennél többre lényegében semmi szükség, hogy a kérdést egy az egyben a szőnyeg alá söpörjük, de ezt a szívességet én most nem fogom megtenni. A hűbéri rendszer évszázadokig stabilan működött változatos körülmények között, sőt, az európai modelltől függetlenül, időben eltolva Japánban is kísértetiesen hasonló szisztéma alakult ki, e mellett pedig azért már nehéz hunyorítva elmenni anélkül, hogy észrevennénk, mégsem csupán ostobaság és "sötétség" vezetett ebbe az irányba jó néhány társadalmat.

A római birodalom - és vele az antik civilizáció - hanyatlása, felbomlása és az azt követő évszázadok története visszatérő párhuzamot szolgáltat, ha az ember a mai viszonyokat ilyen szempontból szeretné végiggondolni. Gazdasági, vallási, környezeti színtéren egyaránt mindenhol találunk hasonlóságokat az akkori korral, a különbség legtöbb esetben csupán a dolgok méretében, alakjában és nem az értelmében van. Miért lenne másképp mindez a politikai színtéren, ami a mindennapokat meghatározó dolgok közül talán a leglátványosabb, és a legjobban dokumentált? Nézzük meg, mi is történhet abból a három, korábban említett nézőpontból nézve, amelyek a jelenlegi rendszerünkre nézve a leghízelgőbbek!

Elsőként említettem a beszéd és a sajtó szabadságát. Egy öntudatos embernek, és ezen felül különösen egy olyan civakodásra hajlamos népnek, mint a miénk, lételeme hogy mindenről véleményt mondhasson. Azok a próbálkozások, melyek különféle módszerekkel ennek megakadályozására törekednek, ördöginek tűnnek fel szemünkben. Hogy ez mennyire kulcskérdése egy totális diktatúrának, arra George Orwell 1984 című regénye mutatott rá meghökkentően. A cselekmény idején az elképzelt tökéletesen elnyomó államban a polgárok által beszélt nyelv lebutítása a rezsim egyik legfőbb törekvése volt, arra számítva, hogy így az ellenőrzés egyre könnyebbé válik majd, mivel már nem csak a félelem és a kényszer akadályozza meg a polgárokat az ellenállásban, hanem eleve nem is tudnak majd kritikus gondolatokat kiötleni és megfogalmazni. Bár a valóságban eddig szerencsére nem jutott el az emberiség, de a félelem és kényszer módszerét többször is tökélyre fejlesztettük, Magyarországon is volt olyan periódus, amikor minden beszélgetés a másikkal szembeni bizalom végső próbája volt, amikor egy elejtett megjegyzés elég lehetett életek tönkretételéhez.

Vegyük észre, hogy ezt a világot a huszadik század hozta létre! Nem mintha ne lettek volna korábban zsarnokok, de egy totális diktatúrához a különböző technológiák (poloskák, kamerák) és szerveződések (fizetett besúgóhálózatok) olyan magas szintje szükséges, amely nem állt, és nem is áll majd mindig rendelkezésre. Az orwelli világban a lépten-nyomon a falakra szerelt "telekép" nevű eszközökkel árasztották a lakosságra a propagandát, miközben ugyanezen az úton kamerákkal információt is nyertek. A szereplők nem tehettek semmit anélkül, hogy valaki észre ne vegye. Néhány belvárosi utcán végigsétálva ma a valóságban is átérezhető az érzés. Mindenhol monitorok, mindenhol kamerák. Rémisztő, hogy Orwell ezt előre látta, és nincsenek illúzióim afelől, hogy adott esetben lenne aki az általa leírt célokra használja fel mindezt. (Sőt, bizonyos témákban a képünkbe tolt propaganda ma is szinte arcátlan.) Miért mondom mégis, hogy a demokrácia nem az egyetlen elviselhető politikai rendszer? Épp azért, mert ahogy a liberalizmus, úgy a totális zsarnokság is modern jelenség. Modern ideológiákból táplálkozik, modern eszközöket használ, modern célokra. Más szóval: a szabad globális sajtó, az ötletek szabad áramlása, az internet fenntarthatatlan, de a tökéletes ellenőrzés, a gondolatrendőrség is biztosan az. Egyszerűen nincs annyi nyersanyag, nincs annyi energia, munka, hogy minden helyszínt mindig ellenőrizni és terrorizálni lehessen. Orwell az erdei bokrokba is mikrofonokat vizionált, a vidéki utakra is kamerákat. Még ha lennének is ilyen mennyiségben ilyen szerkezetek valaha a Földön, akkor sem lenne elég ember, hogy az adatokat mind végignézze, értékelje. Különösen akkor nem, amikor eleve az alapvető szükségletekben egyre nagyobb hiányt szenved a társadalom, mint ahogy az a jövőnkben várható. A zsarnokság veszélyes, igazán és komolyan tartani kell tőle, de az elkerülése nem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket a mostani problémáinkra. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy inkább segítünk neki ezzel...

Mi a fennmaradó út? Például az, hogy a szabad beszéd ellenőrzése ugyan lehetetlenné válik, de a legtöbb kimondott szó eleve nem bír majd semmilyen súllyal. Arról beszélek, hogy a mai világgal ellentétben nem minden rendszerben az szabja meg egy ember helyét a politikai rendszerben, hogy mit mond. Sokkal inkább az, hogy mit tesz. Ha a lakosság túlnyomó része képtelen politikai erőhatást kifejteni (erre már ma mutatkoznak jelek), akkor az ő véleményük ilyen téren rövidesen senkit nem fog érdekelni. Középkori hasonlattal élve ők a jobbágyok. Nem szenvednek el mentális elnyomást és gondolati korlátozást az állam részéről, kormányzási szempontból viszont semmit nem számítanak. Ha ismerjük Illyés Gyula versét, akkor tudjuk, hogy ez nem igazi zsarnokság. Csupán egy számunkra idegen, rég nem látott élmény.

Itt át is térek a második említett pontra, amely nem volt más, mint az erőszak szerepe a kormányzásban, ami ismét a jelenlegi rendszerünk nagyszerűségében erősít meg minket a diktatúrákkal szemben, hiszen az ártatlan, civil áldozatok tekintetében hatalmas különbség mutatkozik. A totális elnyomás paranoiája miatt bebörtönzött, megkínzott és megölt embertársaink tömegei mind figyelmeztetnek, hogy attól tartsuk távol magunkat. Ha azonban a ma érvényben lévő mikrométerre kiegyensúlyozott rendszerünk holtpontra jut, a valódi kihívásokat pedig vakon elbukja, akkor nem az a kérdés, hogy mi lesz a "fékekkel és ellensúlyokkal". Ilyenkor az a kérdés, mi akadályozza meg az anarchiát, a káoszt, amelyben mindenki mindenki ellensége, és az erőszaktól senki nincs biztonságban. Az argentin államcsődről mondta korábban egy szemtanú, hogy pont azok az ismerősei törtek be hozzá és rabolták ki a közbiztonság összeomlása után, akikről legkevésbé tudta volna elképzelni. Ilyenkor nemcsak az állam tűnik el, hanem gyakran a jó és rossz fogalma is mélyen összemosódik...

A feudalizmus épp az ilyen helyzetekben jelent végső kiutat, méghozzá az egyetlen lehetséges módon. Talán maga a módszer filozófiája is megérne egyszer egy külön bejegyzést, mert érzek benne valamilyen ősi zamatot, de van egy mondásunk, ami tökéletesen megfogja két szóban: kutyaharapást szőrével. A hűbéri rendszer a kaotikus helyzetekben azért jelent gyors és tartós megoldást, mert teljes mértékben az erőszakon alapszik. Minden egyes személy politikai súlyát az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen eredménnyel tud erőszakot kifejteni. Ahogy a jobbágyoknál már említettem, aki nem harcol, az nem is számít semmit ilyen szempontból. Az a néhány százalék, amely kormányozza az államot (legyen a nevük nemesség a hagyományok miatt) elvi hierarchiába rendezett, de gyakorlatilag párhuzamosan létező hadurakból, bandavezérekből áll össze. A kormányzást ők helyi szinten képesek megoldani, nyers erővel, tehát központi szervezésre alig van szükség. Ha pedig a központi hatalomnak való ellenszegülésük mégis túlmenne az eltűrt határon, akkor hasonszőrű társaik jelentik a fegyelmező erőt. Mindez kegyetlenül hangzik, sőt, valóban az, de könnyen lehet, hogy egyetlen alternatívánk hosszabb távon csupán az anarchia lesz, amelynél nincs rosszabb.

Harmadik érvként említettem a demokrácia oldalán a diktatúrákkal szemben, hogy elméleti, elvi szintű megalapozottságuk miatt inkább képesek az óhatatlanul előforduló válsághelyzetek túlélésére. A közösen elfogadott alapok miatt mindig van mihez visszanyúlni, van miből építkezni, szemben a merev, és épp ezért mindig instabil diktatúrákkal. E tekintetben azonban a hűbéri rendszert semmi nem tudja megelőzni. Mivel eleve az állami szerveződés egyik lehetséges első lépését jelenti, elképesztően robosztus felépítményről beszélünk.A kelet-európai államok az 1241-42-es tatárjárás pusztításából is néhány év alatt felocsúdtak, de az Európa felét kiirtó hírhedt 14. századi pestisjárvány, a "fekete halál" sem okozott semmiféle politikai megsemmisülést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ebből a korszakból eredő, alkotmányként számon tartható dokumentumok és eszmék (mint Szent István intelmei Imre herceghez, az Aranybulla és a Szentkorona-tan) így vagy úgy máig befolyásolják a magyar közgondolkodást, szemben például a legutóbb összedobált hivatalos alapokmánnyal, amely - hogy is fejezzem ki magam - észrevehetően szerényebb hatással bír. Szintén nem szabad elfelejteni, hogy a feudális állam jogállam volt abban az értelemben, hogy az utolsó, legszegényebb jobbágynak is voltak olyan jogai, amelyet elvben egy uralkodó sem sérthetett meg. Lehet ezen cinikusan nevetni, de ha megnézzük, hogy manapság hányszor nyer pert egy átlagember milliárdosok ellen, akkor nem sok okunk marad mosolyogni az akkori viszonyokon.

Az összehasonlítás során elég konkrétan megjelent a középkori állam képe, amely az antik civilizáció után kialakult fő létforma volt. Nem állítom, hogy a jövő héten, vagy akár 50 év múlva ilyen körülmények között fogjuk találni magunkat, a széles tendenciák azonban ebbe az irányba mutatnak. Hogy mi ennek a legfőbb oka, azt az esszé végére hagytam.

Ma a magyar állam által beszedett különböző adók, járulékok és egyebek minden jövedelemnek kb. 50%-át teszik ki. Máshol szám szerint más a helyzet, de az állami újraelosztás mértéke ebben a nagyságrendben mozog. Ennyi bevételre van szükség, hogy a liberális demokrácia működni tudjon. Akinek nap mint nap dolgoznia kell, annak van csak fogalma róla, micsoda tehertétel is ez. Gondoljuk el, hogy a középkorban minden jövedelem nagyságrendekkel kisebb volt, mégis elég volt azoknak a 10%-a (a tizede), hogy egy hűbéri államot fenntartson. Igen, ez a lényeg, egy ilyen állam majdnem elképzelhetetlenül olcsó. Ha igaz a hanyatlás elmélete, amiről ezekben az írásokban szó van, ami egyre több társunknak tűnik fel a mindennapokban, akkor rövidesen ez lesz az egyik legfőbb szempontunk.

Tájékoztatás

Ezekben a napokat nyaralással töltöm, ezért a szokásos menetrendtől eltérően most két hétig nem teszek közzé bejegyzést. Véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy éppen egy két részből álló poszt részei közé kerül be a szünet, eredetileg a mai írás még belefért volna. Talán nem is baj, egyáltalán nem árt, ha még tisztulnak a fejemben a dolgok a következő hetekre. Kell az új motiváció és néhány impulzus is, úgy érzem, kissé elfáradtam. Megerőltetőbb, egyszersmind kielégítőbb dolog blogot írni, mint eredetileg számítottam.

Mindenkinek jó pihenést, aki hasonló időtöltést tervez, a többieknek pedig elegendő erőt és türelmet kívánok a dolgos hétköznapokhoz!

Lesz rendszerváltás? I.

A legutóbb közzétett bejegyzés némi kitérőt jelentett a politikai témájú sorozathoz képest, amelybe néhány hete vágtam bele. Azonban ha kissé hátralépek, és az egész képet próbálom áttekinteni, akkor feltűnik, hogy az élet rengeteg lehetséges összefüggést rejt el minden apró összetevője között. Független változók hétköznapi módon tapasztalható körülmények között csupán matematikapéldákban fordulnak elő. A klímaváltozás és a munkanélküliség, a szíriai polgárháború és amerikaiak elhízással kapcsolatos népbetegsége ugyanazon történet párhuzamosan futó, de rendre interakcióba kerülő szálai. Már csak ezért is engedtem meg magamnak a fő irányból való kimozdulást, a blog napló jellegű szerkezete ráadásul erre nagyszerű lehetőséget is biztosít. Egyik napról a másikra zajló életvitelünk és modern világképünk miatt hajlamosak vagyunk az egyes dolgokat elkülönítve vizsgálni, ebben a viselkedésben azonban vajmi kevés köszönetet lelünk, ha épp a háttérben meghúzódó, figyelmen kívül hagyott összefüggések alakítják a történéseket.

Descartes, a modern gondolkodás egyik úttörője, azt feltételezte, hogy a teljességet a becsületes, kimerítő felsorolás módszerével el lehet érni, a valóság azonban másképpen is vizsgálható, sőt, van amikor csak másképpen érdemes belefogni. A jelenségek rendszerben való szemlélete nem összeesküvés-elmélet, a kapcsolatok egyértelműek és legtöbb esetben könnyen bizonyíthatóak. Amit talán nehéz megérteni ezzel kapcsolatban, az maga a módszer, ugyanis sokszor nagyságrendekkel nehezebb átlátni a komplex rendszerek egészét, mint egyes összetevőiket. Az emberi test tömegében az oxigén közelítőleg 65%, a szén 18%, a hidrogén 10%, a nitrogén 3%, a kalcium 1,5%, a foszfor pedig 1% arányban van jelen, a fennmaradó rész pedig megoszlik a különböző egyéb elemek között. Nem nehéz belátni, hogy az emberi test leírása ebben a formában erősen hiányos, és messze nem csak a kimaradó néhány százalék miatt. Ugyanígy kell tekinteni az emberi társadalomra, az államra, az ipari civilizációra is, nagyjából annyira értelmes dolog elemeikre szétválasztani és élve boncolni őket, mintha egy embertársunkkal tennénk. Az emberi közösségek inkább hasonlíthatóak az evolúció által formált élőlényekhez, mint a fent leírt hozzáállással megtervezett gépekhez.

Akadt egy dolog az elmúlt hetek fő híreiben, amire ennek szellemében most ismét szeretnék kitérni. Ez nem jelent majd távoli kirándulást a politikai ideológiák tárgyalásától, sőt, szervesen kapcsolódik hozzájuk.

Ahogyan azt korábban említettem, a jelenleg hazánkat kormányzó Fideszhez régóta megingathatatlan ellenszenv fűz, így aztán némileg zavarban vagyok, amikor a miniszerelnök mondandója rímel a gondolataim egyes részeivel. Ez viszonylag gyakran előfordul, tavaly nyári tusványosi beszédében például még a haladás mítoszának kritikájára, vagyis legalább az említésére is sor került. Úgy tűnik, hogy valamennyire nyitott egyes elvek újragondolására, egyes rendszerek megváltoztatására. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ő olyasmit képviselne, amit én látni szeretnék, vagy ami hasznunkra válik, de talán annyi következtetést levonhatok belőle, hogy egyes kijelentéseit érdemes az ezen a blogon felrajzolt ábrához illesztve is megvitatni. A legtöbb mai politikusra nézve - beleértve a fidesznyikek többi régi motorosát, és az újabb generációt is - ez a tevékenység csupán időpazarlás lenne.

Legutóbb nagy vihart kavart egy elejtett mondata a magyar demokráciáról, és a jövő kihívásairól: "Egyelőre most még nem kell új politikai rendszereket fölépíteni, de föl kell építeni új gazdasági rendszereket Közép-Európában, és reméljük a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amiket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kell vezetni." A beszéd a jelenlegi folyamatokat jelentőségükben az 1990-es eseményekhez hasonlítja, igaz, jó politikushoz méltó módon arról nem szól, hogy ezek a jelenségek milyen mélyebb okokra vezethetőek vissza, és milyen irányba visznek hosszabb távon. Az eladósodás csak egy része problémának, és nem a végső gyökere, ezt azonban Orbán vagy nem tudja, vagy nem akarja elmondani. A demokratikus rendszer részéről történő megkérdőjelezése azonban könnyen megjósolható, gyorsan fodrozódó hullámokat  keltett a politikai paletta bal oldalán. Mivel ellenfelei évek-évtizedek óta diktatórikus hajlamokkal vádolják Viktort, azonnal ziccernek tekintették ezt a kiszólást, és rákérdeztek, milyen kényszerítő körülményekről, milyen új politikai rendszerről szólt tulajdonképpen. No, meg persze arra is, hogy hogyan képzeli el a váltást. Jogos kérdések egy ilyen jelentőségű témában, de alig hiszem, hogy kielégítő válasz érkezik majd rájuk.

Mivel ez egy olyan mondat, amivel önmagában nézve egyetértek, megkísérlem megválaszolni legalább a kérdések egy részét. Hangsúlyozom, a miniszterelnök indokait nem ismerem, csupán a hirtelen e témában fellángolt - szokásos módon elég meddő ás unalmas - vitához szeretnék a magam módján hozzájárulni.

Az első és talán legfontosabb gondolat, hogy a demokrácia nem tökéletes rendszer. Sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint a Szent Grálhoz, ami automatikusan minden problémát megold, amit pedig nem, azt nem is kell. Ez a hozzáállás nem engedi meg, hogy bármilyen értelmes eszmecsere folyjon a témáról, így aztán jobb eleve megbarátkozni a ténnyel, hogy nem helytálló. Azért is érdekes, hogy ez a tétel a modern demokráciákban gyökeret tudott verni, mert az ókori minták esetében még nem volt jellemző. Köztudott, hogy a diktátor szó a Római Köztársaságból származik, és eredetileg nem zsarnokot jelentett, hanem egy állami hivatalnokot, akit a szenátus egy időre rendkívül nagy hatalommal ruházott fel a köztársaság intézményei  és egyéb tisztviselői felett. A diktátor rendeletekkel kormányzott, és elkövetett tettei miatt még leköszönése után sem lehetett felelősségre vonni. Olyan alkotmányos lehetőségről van szó, amely vészhelyzetben lehetővé tette, hogy a hatalom teljes központosításával felgyorsítsák, és az illető képességeitől függően hatékonyabbá tegyék az állam működését. Legtöbbször ennek megfelelően veszélyes háborús szituációkban került sor ezekre a kinevezésekre a köztársaság védelmében.

A demokrácia ideiglenes felfüggesztése tehát része volt a római alkotmánynak, amely sok tekintetben ma is példát ad a törvényhozóknak. Az egyetemek jogi képzésein a mai napig a római joggal szűrik meg a hallgatóságot, ez a szóró tárgy, melynek vizsgáin a legtöbben elvéreznek. Úgy tartják, hogy a közös európai kultúra három oszlopa a keresztény etika, a görög filozófia és a római jog. Márpedig ha ez így van, akkor közvetlenül adódik, hogy szükséghelyzetben akár egy jogállamban is elférhet a diktatúra... A rómaiak felismerték, hogy adódhatnak olyan pillanatok, amikor megváltozik a fontossági sorrend. Ilyenkor a római állam kockázatot vállalt és megbízott egy ember hűségében. Vajon ha a demokrácia magától értetődően tökéletes államforma lenne, szükség lett volna erre a lehetőségre?

A mai politikai viszonyok közt itt talán meg is kellene állni, hiszen minden ami ezen - tehát az ideiglenes változtatáson - túl van, az eleve elképzelhetetlen. Ezen a blogon azonban újra és újra megpróbálok kitekinteni a mostani, mesterségesen leszűkített világunkból, ez pedig most sem lesz másképp, a java tehát talán csak most következik. Nem csak a teljesség kedvéért, vagy magunknak való hízelgésként szükséges ilyen távlatokban gondolkodni. A körülmények folyamatosan változnak, és ha szellemileg bezárjuk magunkat egy kényelmesnek tűnő ketrecbe, akkor letaglózó és pusztító meglepetések érhetnek a jövőben.

A liberális demokrácia kétségtelen előnyökkel bír, amit vitatni teljesen felesleges, sőt, inkorrekt lenne. Már csak azért is, mert az egyik erényét épp ezekben a pillanatokban használom ki, ez a véleménynyilvánítás szabadsága. Kisebb méretekben mindannyian ismerjük az érzést, mikor valaki a megkérdezésünk nélkül dönt valamilyen számunkra fontos ügyben. Valamennyien tapasztaltunk már igazságtalanságot, ami felbőszített bennünket. Ilyenkor az általános, természetes reakció a felháborodás és a tiltakozás. Egyes kormányok azonban hallgatásra kényszerítik az embert, ami egészségtelen, kínzó dühöt és frusztráltságot szül. Különösen rémítő, amikor nemcsak a nyilvánosság előtti, hanem az egymás között, személyesen megosztott gondolatokat is szabályozni akarják, amire több totális diktatúrában titkosrendőrségek és besúgóhálózatok egész sora alakult.

Ebből a szigorú ellenőrzésből, a hatalom megszerzésének körülményeiből és a modern diktatúra jellegéből fakadóan - erről még lesz szó - az ilyen államok a lakosság jelentős részét ellenségnek tekintik, ennek megfelelően pedig folyamatos megfélemlítést, és gyakori erőszakot alkalmaznak. Az atrocitások ellen általában nincs lehetőség fellépni, mert a törvények nem egyenlő módon érvényesek mindenkire, sőt, maga a tiltakozás sem megengedett. Aki panaszkodik, csupán további szenvedést zúdít saját maga, és a számára fontos társai nyakába. Azt az élményt, amikor önmaguk érinthetetlenségének tudatában levő verőlegények törnek be otthonunkba egy elejtett félmondat, vagy akár egy félresikerült gesztus miatt, egyszerűen senki nem akarja megtapasztalni.

A totális diktatúrák merev felépítésük miatt nagyon érzékenyek a külső hatásokra, nincs mögöttük az a társadalmi támogatottság, amelyre egy stabil politikai rendszer épülhet. Mivel a döntéshelyzetben levők szándékosan elfojtják és elszigetelik a kritikákat, előfordul, hogy elszalasztanak rengeteg jelet és figyelmeztetést, az általuk vezetett államok pedig így gyakran vakon száguldanak megsemmisítő ütközetekbe, humanitárius katasztrófákba. Ezzel szemben a demokráciák esetében az állam hatalma elveken nyugszik, amelyek - ha megfelelően vannak kiválasztva - lassan, vagy egyáltalán nem öregszenek, és tartást, támaszt adhatnak nehéz időkben is. Ha sikerül fenntartani egy mindenki által tisztelt alkotmányt, akkor a demokráciák nem fulladhatnak teljes anarchiába, ellenben a zsarnoksággal, amely kizárólag a terrorral és esetleg felejthető ideológiákkal van megtámogatva.

Most jön azonban a szokásos mantrám, mely szerint ne csak a kényelmesen felkínált lehetőségeket nézzük, hanem keresgéljünk azon kívül is. A zsarnokság borzalmait nem kívánom senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve minden kérdésünkre a válasz csak a liberális képviseleti demokrácia lehet. Meglátjuk, hogyan alakul a jövő, de főleg hosszabb távon könnyen el tudom képzelni, hogy ezt a rendszert aránytalanul nehéz lesz fenntartani. Akárhogy is görcsöl rajta az egész mai politikai elit, lehet hogy egy háború eltörli magát a parlamentarizmust is. Nem rajtuk fog múlni. A demokrácia lehetséges hanyatlásának ez csupán leggyorsabb, de messze nem az egyetlen módja, és bár egyik sem feltétlenül okoz örömet, beteljesülésüket nem biztos, hogy meg lehet akadályozni. Jó lenne tudni, mire is számíthatunk a fent említett három fő erény szempontjából, vajon ezektől gyermekeinknek végleg el kell búcsúzniuk?

Hogy hosszabb távon mire is számíthatunk, vagy legalábbis milyen támpontjaink vannak, azt a jövő héten szeretném tárgyalni. A rövid távú kérdések ennél kevésbé beláthatóak. Valójában mi Magyarországon sokkal inkább bábjai vagyunk a külvilág történéseinek, mint azt első pillantásra gondolnánk. Tudjuk, látjuk, hogy szinte minden ipari termék Kínából érkezik, látjuk a spanyol barackokat, a bolgár dinnyét, de nem vesszük észre milyen terhet ró mindez a még meglévő energiatartalékainkra. Nem látjuk, hogy a nagyhatalmaknak mekkora lökés kell egy világot átformáló háború kirobbanásához. Ha nagyon figyelünk, akkor észleljük a jeleket, de minden pillanatról pillanatra változik, ezért számolni hétköznapi emberként szinte lehetetlen. Jómagam a hosszú távú lehetőségek kiaknázásában látok fantáziát, amelyeket aligha von meg tőlünk a sors. Oda kell azonban figyelni, amikor Demján Sándor Európa éhezéséről, Orbán Viktor pedig a magyar demokrácia lecseréléséről beszél. Nem a személyük miatt, mert az valószínűleg a jelenlegi sikereikhez, a jelenlegi körülményekhez van kötve; sokkal inkább a mondanivaló miatt, ami ma még nem mindennapos.

Viharok előtti csend

Az elmúlt hetek egyik meghatározó élménye volt számomra - legalábbis az itt releváns dolgok közül - az időjárás alakulása. A nappali nyomasztó, fülledt kánikulát az esti órákban vagy éjjel több alkalommal is szélviharral kísért zivatar követte. Az ítéletidőtől recsegtek a tetők gerendái, sok helyen potyogtak a cserepek, megszakadt a televízió-, vagy internetkapcsolat, elment az áram. Másnap reggel azután lehetett takarítani a fákról letépett ágakat, és helyreállítani mindazt, amit a szél felborított vagy megrongált. Egyszer jégesővel is találkoztam, ami a 3-as út aszfaltja fölé nyúló ágak leveleinek jó részét leverte, és így újabb réteget vont a burkolat fölé. Ha filozofáló hangulatban éri az embert az ilyesmi, akkor könnyen elgondolkodik rajta, hogy mennyire játékai vagyunk a természet erőinek, és mennyire tehetetlenek vagyunk velük szemben. Nem mondom, hogy kényelmes gondolat, de felettébb hasznos, nem érdemes mindig gyorsan elhessegetni.

Legutóbb az édesapámmal tavasszal nagy nehezen összeeszkábált fóliasátrunkat ráborította a vihar az alá ültetett paprikákra. Az egész szerkezetet csak kísérleti jelleggel állítottuk fel, és a magam részéről örömmel figyeltem az így nevelt növényeink fejlődését. A paradicsomok és ami feltűnőbb, a paprikák is sűrű lombot növesztettek, sőt, tele voltak virággal is. Nagyszerű termés ígérkezett, és ígérkezik szerencsére még mindig, a pusztulás ellenére. Mivel a paradicsomok igen magasra nőttek, a totális zsúfoltság elkerülése érdekében kénytelenek voltunk lehajtani róluk a fóliát, az igazi fekete levest azonban most hétvégén főzte le a zivatar. A sátrat tetőlécekből csavaroztuk össze, a tetejét ferde szögben állítottuk be, hogy lefolyjon róla az eső. Bár az egyik léc eltörése okozta a katasztrófát, a nagyobb gond valószínűleg az utóbbival volt, mivel a brutális intenzitású csapadék ellen hiába feszítettük ki a zsákhoz hasonló anyagot, a víz akkora mennyiségben érte, hogy az középen benyomódott, és az ott megülő 10-15 liter esővíz eltörte a tartó keretet is. A romok eltakarítása után - ebben a kifejezésben semmi túlzás nincs - a miniatűr melegházunkból nem nagyon maradt semmi, ráadásul több paprikatő is sérüléseket szenvedett (értsd: derékba tört), és kissé mi is megalázva éreztük magunkat. Persze vigasznak bőven megfelel, ha ránézünk a megmaradt növényekre, amelyek még így is kecsegtetőbbek, mint kívül ültetett társaik.

A dolognak több tanulsága van. A konkrét esetben nyilván az, hogy alacsonyabb fajta paradicsom kellene, jobban oda kell figyelni a fólia állványának szilárdságára, no meg nem árt ha néhány helyen kilyukasztjuk a műanyagot. Levegő nem fog cserélődni, a víz viszont lecsoroghat a lyukakon keresztül. Ezeket a tapasztalatokat szívesen elkerültük volna, de legközelebb valószínűleg nem futunk bele ezekbe a hibákba. Másrészt viszont - és ez talán már általánosítható - ilyenkor látszik, hogy mennyit ér egy kísérlet. Ha az ipari civilizáció termékeire vagy szolgáltatásaira való igényeink közül akár csak néhánynak az ellátását is saját kezünkbe szeretnénk venni, gyakran fogunk ilyen helyzetekbe belefutni. Itt nem csak az elektronikai eszközeinkre vagy a ruháinkra kell gondolni, ugyanide tartoznak a szupermarketben vett gyümölcsök, zöldségek is, de említhetnék szinte bármit, amit boltba vásárolunk. A kudarc természetes velejárója e dolgok kiváltásának, de ez nem szabad, hogy visszavessen minket, mert nincs más választásunk. A veszteség szerencsére - ahogy a konkrét esetben is - gyakran részleges, a megszerzett tudás viszont tiszta nyereség, ami később kamatozhat.

Másik irányból nézve egyéb tanulságokat is le lehet vonni. Ott van például a globális felmelegedéssel, klímaváltozással való kapcsolat. Igen, van ilyen összefüggés, ez pedig alkalmat ad egy felületes értelmezés vagy félreértés megcáfolására. Már nem emlékszem, kitől is származik az ötlet, de van benne valami, hogy a "globális felmelegedés" címke, amit a jelenségre annak idején kiválasztottak, elhibázott döntés volt. A mozgalom, amely a jelenség megismertetésére és megakadályozására irányult, jobban tette volna, ha például a "sugárzási csapda" elnevezést használja. A különbség főleg abban áll, hogy míg az utóbbi kifejezésben mindkét szó egyértelműen negatív kicsengésű, addig az elsőre ez jóval kevésbé igaz, sőt, talán inkább kellemesen hangoznak a modern fül számára. Talán bizonyos mértékig ez is hozzájárult a mozgalom teljes és tökéletes impotenciájához, amikor konkrét lépésekre került volna sor. Az tény, hogy ha felmelegedésről hallunk, azt önkéntelenül úgy képzeljük el, mintha arról lenne szó, hogy nyáron többet fogyaszt majd a légkondi, télen pedig kevesebbet esik a hó, ez esetben ez tévedés lenne. De mi történik valójában? 

Kezdjük az elején! A napsugárzás megérkezik a földfelszínre, felmelegíti azt, majd hősugárzás formájában formájában a világűr felé indul. A légkörben levő üvegházgázok az energia egy részét elnyelik, ha ezekből az egyensúlyi állapotnál több található meg, akkor a légkör energiatartalma egyre nagyobb lesz. Ennek értékelésére elterjedt lehetőségek a földfelszín, a légkör, és az óceán átlaghőmérsékleteinek mérései.

Az 1-2 Celsius fokos növekedésről szóló híreket nehéz komolyan venni, amíg nem figyelünk fel az "átlag" szócskára. Az ugyanis sehol nem szerepel, hogy a különbség eloszlása egyenletes lenne. Egyszerű példával élve ha az északi félgömbön minden egyes pillanatban 20 fokkal melegebb lenne mint most, a déli félgömbön pedig 19 fokkal hidegebb, az is ugyanezt a változást jelentené. Ez már nem olyan megnyugtató, de szerencsére a légkörnek az energia elosztását végző rendszere ennél kifinomultabb. Egyébként magyarul ezt a rendszert egyszerűen úgy hívjuk: időjárás. Ahogyan azt egy külön bejegyzésben már körülírtam, egy közeg energiatartalma, munkavégző képessége gyakran abban nyilvánul meg, hogy mennyire változatos, mekkora különbségeket képes átfedni. Akkor azt írtam, vigyáznunk kell a sokszínűségre, mert ez az erőforrásunk minden veszéllyel szemben, ez az, amiből később meríthetünk, ezért feleslegesen ne pazaroljuk el. Ezen az ösztönzésen most sem változtatok egy fikarcnyit sem, azonban egy ugyanilyen jelenség egy időben, jelenleg épp ellenünk "játszik". 

A klímaváltozás, mint felmelegedés, csupán átlagban igaz, egyébiránt az energia sokkal inkább az imént említett módon, a légkör egyes jelenségeinek erőteljesebbé, az időjárás szélsőségesebbé válásában mutatkozik meg. Egyre gyakoribbak az ebből fakadó természeti katasztrófák, árvizek, aszályok is. A szabály ugyanaz, a munkavégző képesség itt is a változatosságban jelenik meg, csupán ennek kevésbé örülhetünk, mint például a társadalom sokszínűségének... Nem mintha én sivár 15 fokos világot szeretnék - ez maradjon meg az angoloknak és hasonszőrű óceáni népeknek -, de a pusztítás nem hiányzik. Márpedig az elnyelt többletenergiát a légkör le akarja adni. Munkát akar végezni, minél gyorsabban, ez pedig katasztrófákat, emberi kétségbeesést és végeredményben kis mértékű átlagos melegedést okoz. A csapdába esett sugárzás képe talán jobban megfogja mindennek a hangulatát. A mostani nyári viharok számomra feltűnően gyakorinak tűnnek, olyan mintha több év zivatarfelhőit láttam volna már. Az érzékelés szubjektív, talán tévedek, az azonban biztos, hogy a klímaváltozástól ezt várhatjuk, több zivatart, több aszályt, több árvizet, több farkasordító mínuszt télen.

A fóliasátor tragédiája csak az egyik dolog, ami ezen a nyáron felhívta erre a figyelmemet, és így csak az egyik ok, hogy megszakítsam az ideológiák műanyag világában való bolyongásomat. Nem vezető hír, de talán valamennyire ismert, hogy Észak-Amerikában jelenleg az évszázad aszályát kénytelenek megélni a termelők. Mivel ez a térség, a préri a világ gabonatermelésének központja, nem meglepő, ha kellemetlen hírek látnak napvilágot a termésről. A gabonaárakra kifejtett hatás miatt lehetséges, hogy egy-egy ilyen nyáron tízezrek életben maradása válik kérdésessé. Igen, a kenyér is ipari termék, ha a búzát Amerikában aratják, és dízellel üzemelő hajók viszik át Afrikába... Nem beszélve a monokultúrás, műtrágyával és féregirtókkal történő termelési módszerről, amely a növények számára laboratóriumi körülmények fenntartására törekszik, épp ezért pedig fokozottan érzékeny a külső körülmények csapásaira.

A klímaváltozás és az energiaválságunk hatásai egymást erősítik az aszály esetében, hiszen a műtrágyák, féregirtók és az üzemanyag egyaránt bányászott nyersanyagokból készülnek, amelyeknek fokozatos kimerülése, megdrágulása már önmagában is a hanyatlás irányába hatna, de erre még ráerősítenek a valószínűleg legalább részben általunk okozott klímaváltozás látványosabb jelenségei is. (Ez különbözteti meg  a fóliasátram esetétől, hiszen ott csupán a műanyag és a csavarok érkeznek fenntarthatatlan ipari forrásból, ezek pedig helyettesíthetőek mással.) Semmi nem történik véletlenül, és mindennek megvan a következménye. Az általunk használt energia termelésénél melléktermékként előidézzük, hogy a légkörben feszültség halmozódjon fel, azután pedig csodálkozunk, ha az utolsó pénzünkön vett szénkazánba belecsap a villám. Ez mind-mind ugyanaz kép, csak az összefüggéseket kell megtalálni...

Valami hasonló történt a napokban Indiában is. Nem vagyok benne biztos, hogy a számokat igazán szemléltetni tudom, mert én is alig fogom fel; de hétfőn 300, kedden pedig 670 millió ember maradt áramellátás nélkül. Lehet itt hangzatosan emlegetni, hogy ez ugyebár 30 és 67 Magyarországnak vagy utóbbi esetben durván az egész földrajzi Európának megfelelő lakosság, de valahogy mégis csak két leírt sor és néhány pixel marad a képernyőn. Az energiahálózat összeomlását az egyes régiók közötti termelés-fogyasztási egyensúly megbomlása idézte elő, magyarán szólva valaki többet vett ki a rendszerből, mint szabad lett volna. Két fő okot olvastam erre kifolyólag. Az egyik a fullasztó nyári hőség volt, amely ellen légkondicionálókkal védekeznek a helyiek (érdekes módon évszázadokig megvoltak nélküle); a másik az, hogy az idei monszun 20%-kal kevesebb csapadékot hozott, így pedig az öntözőrendszereknek a szokásoshoz képest sokkal többet kell üzemelniük. Senki nem tud meggyőzni róla, hogy ez nem ismét a hanyatló ipari infrastruktúra és a megbolygatott természeti környezet gigantikus, de inkább kínos, mint bámulatos találkozására szóló példa.

A hirtelen bekövetkező részleges katasztrófák kövezik ki az utat az ipari civilizáció hanyatlásának. Ezeknek a megérkezése kiszámíthatatlan. A melegház kibírt már legalább 4-5 vihart, és most semmisült meg. Vannak ma emberek, akik eddig kitartottak, de ma néhány cent miatt nem tudtak kenyeret venni a családjuknak. Akik ezt olvassuk, talán ismerünk is ilyet... Az indiai áramellátás is kibírta eddig a nyarat, most pedig produkált egy duplázott összeomlást. A mozgató erők láthatatlanok, csak utólag lesznek kikövetkeztethetők számunkra. Olyan ez, mint a tapadási és csúszási súrlódás kapcsolata: mindnyájan tudjuk, hogy egy autót, egy fakockát, vagy az asztalon fekvő radírt nehezebb megmozdítani, mint utána mozgásban tartani. A kezünk nyomása addig is jelen van, amíg a radír az asztal felszínéhez tapad, de csak akkor látjuk meg a következményét, ha az elmozdult. Mindaddig csak a radír formájának kis mértékű torzulása szúrhat szemet. Az összefüggő globális világ jelenségei hasonlítanak erre az egyszerű kísérletre.

Az utóbbi mondatot azért említettem, mert ha még egy lépéssel messzebbről tekintünk a képre, akkor láthatjuk, hogy nem csak a légkör helyez ilyen nyomást a rogyadozó civilizációra. Ha szükséges, akkor a magyar kormány bukása három nap, a bankszektor államosítása egy hét, az euró teljes megsemmisülése talán két hét alatt előidézhető. És akkor olyan evidenciákról még nem is beszéltünk, mint egy háború indítása a Közel-Keleten, vagy épp a Dél-Kínai-tengeren. Nem áll szándékomban senkit megfélemlíteni, pánikba ejteni, de ilyen jövő vár ránk, saját magunk becsapása erre nem válasz. A hosszú távú folyamatokra fel lehet készülni, lehet kísérletezni, tanulni, dolgozni rajta, a hullámokban érkező hirtelen változásokhoz azonban hozzászagolni sem tudunk. Ezt a kiszolgáltatottságot csak az engedheti meg magának, akinek a vallása, világképe szilárdabb, de legalábbis a most uralkodótól jelentősen különböző alapokon nyugszik, épp ezért fogom rövidesen folytatni a legnagyobb hatású modern eszmék tárgyalását.