Legutóbb az édesapámmal tavasszal nagy nehezen összeeszkábált fóliasátrunkat ráborította a vihar az alá ültetett paprikákra. Az egész szerkezetet csak kísérleti jelleggel állítottuk fel, és a magam részéről örömmel figyeltem az így nevelt növényeink fejlődését. A paradicsomok és ami feltűnőbb, a paprikák is sűrű lombot növesztettek, sőt, tele voltak virággal is. Nagyszerű termés ígérkezett, és ígérkezik szerencsére még mindig, a pusztulás ellenére. Mivel a paradicsomok igen magasra nőttek, a totális zsúfoltság elkerülése érdekében kénytelenek voltunk lehajtani róluk a fóliát, az igazi fekete levest azonban most hétvégén főzte le a zivatar. A sátrat tetőlécekből csavaroztuk össze, a tetejét ferde szögben állítottuk be, hogy lefolyjon róla az eső. Bár az egyik léc eltörése okozta a katasztrófát, a nagyobb gond valószínűleg az utóbbival volt, mivel a brutális intenzitású csapadék ellen hiába feszítettük ki a zsákhoz hasonló anyagot, a víz akkora mennyiségben érte, hogy az középen benyomódott, és az ott megülő 10-15 liter esővíz eltörte a tartó keretet is. A romok eltakarítása után - ebben a kifejezésben semmi túlzás nincs - a miniatűr melegházunkból nem nagyon maradt semmi, ráadásul több paprikatő is sérüléseket szenvedett (értsd: derékba tört), és kissé mi is megalázva éreztük magunkat. Persze vigasznak bőven megfelel, ha ránézünk a megmaradt növényekre, amelyek még így is kecsegtetőbbek, mint kívül ültetett társaik.
A dolognak több tanulsága van. A konkrét esetben nyilván az, hogy alacsonyabb fajta paradicsom kellene, jobban oda kell figyelni a fólia állványának szilárdságára, no meg nem árt ha néhány helyen kilyukasztjuk a műanyagot. Levegő nem fog cserélődni, a víz viszont lecsoroghat a lyukakon keresztül. Ezeket a tapasztalatokat szívesen elkerültük volna, de legközelebb valószínűleg nem futunk bele ezekbe a hibákba. Másrészt viszont - és ez talán már általánosítható - ilyenkor látszik, hogy mennyit ér egy kísérlet. Ha az ipari civilizáció termékeire vagy szolgáltatásaira való igényeink közül akár csak néhánynak az ellátását is saját kezünkbe szeretnénk venni, gyakran fogunk ilyen helyzetekbe belefutni. Itt nem csak az elektronikai eszközeinkre vagy a ruháinkra kell gondolni, ugyanide tartoznak a szupermarketben vett gyümölcsök, zöldségek is, de említhetnék szinte bármit, amit boltba vásárolunk. A kudarc természetes velejárója e dolgok kiváltásának, de ez nem szabad, hogy visszavessen minket, mert nincs más választásunk. A veszteség szerencsére - ahogy a konkrét esetben is - gyakran részleges, a megszerzett tudás viszont tiszta nyereség, ami később kamatozhat.
Másik irányból nézve egyéb tanulságokat is le lehet vonni. Ott van például a globális felmelegedéssel, klímaváltozással való kapcsolat. Igen, van ilyen összefüggés, ez pedig alkalmat ad egy felületes értelmezés vagy félreértés megcáfolására. Már nem emlékszem, kitől is származik az ötlet, de van benne valami, hogy a "globális felmelegedés" címke, amit a jelenségre annak idején kiválasztottak, elhibázott döntés volt. A mozgalom, amely a jelenség megismertetésére és megakadályozására irányult, jobban tette volna, ha például a "sugárzási csapda" elnevezést használja. A különbség főleg abban áll, hogy míg az utóbbi kifejezésben mindkét szó egyértelműen negatív kicsengésű, addig az elsőre ez jóval kevésbé igaz, sőt, talán inkább kellemesen hangoznak a modern fül számára. Talán bizonyos mértékig ez is hozzájárult a mozgalom teljes és tökéletes impotenciájához, amikor konkrét lépésekre került volna sor. Az tény, hogy ha felmelegedésről hallunk, azt önkéntelenül úgy képzeljük el, mintha arról lenne szó, hogy nyáron többet fogyaszt majd a légkondi, télen pedig kevesebbet esik a hó, ez esetben ez tévedés lenne. De mi történik valójában?
Kezdjük az elején! A napsugárzás megérkezik a földfelszínre, felmelegíti azt, majd hősugárzás formájában formájában a világűr felé indul. A légkörben levő üvegházgázok az energia egy részét elnyelik, ha ezekből az egyensúlyi állapotnál több található meg, akkor a légkör energiatartalma egyre nagyobb lesz. Ennek értékelésére elterjedt lehetőségek a földfelszín, a légkör, és az óceán átlaghőmérsékleteinek mérései.
Az 1-2 Celsius fokos növekedésről szóló híreket nehéz komolyan venni, amíg nem figyelünk fel az "átlag" szócskára. Az ugyanis sehol nem szerepel, hogy a különbség eloszlása egyenletes lenne. Egyszerű példával élve ha az északi félgömbön minden egyes pillanatban 20 fokkal melegebb lenne mint most, a déli félgömbön pedig 19 fokkal hidegebb, az is ugyanezt a változást jelentené. Ez már nem olyan megnyugtató, de szerencsére a légkörnek az energia elosztását végző rendszere ennél kifinomultabb. Egyébként magyarul ezt a rendszert egyszerűen úgy hívjuk: időjárás. Ahogyan azt egy külön bejegyzésben már körülírtam, egy közeg energiatartalma, munkavégző képessége gyakran abban nyilvánul meg, hogy mennyire változatos, mekkora különbségeket képes átfedni. Akkor azt írtam, vigyáznunk kell a sokszínűségre, mert ez az erőforrásunk minden veszéllyel szemben, ez az, amiből később meríthetünk, ezért feleslegesen ne pazaroljuk el. Ezen az ösztönzésen most sem változtatok egy fikarcnyit sem, azonban egy ugyanilyen jelenség egy időben, jelenleg épp ellenünk "játszik".
A klímaváltozás, mint felmelegedés, csupán átlagban igaz, egyébiránt az energia sokkal inkább az imént említett módon, a légkör egyes jelenségeinek erőteljesebbé, az időjárás szélsőségesebbé válásában mutatkozik meg. Egyre gyakoribbak az ebből fakadó természeti katasztrófák, árvizek, aszályok is. A szabály ugyanaz, a munkavégző képesség itt is a változatosságban jelenik meg, csupán ennek kevésbé örülhetünk, mint például a társadalom sokszínűségének... Nem mintha én sivár 15 fokos világot szeretnék - ez maradjon meg az angoloknak és hasonszőrű óceáni népeknek -, de a pusztítás nem hiányzik. Márpedig az elnyelt többletenergiát a légkör le akarja adni. Munkát akar végezni, minél gyorsabban, ez pedig katasztrófákat, emberi kétségbeesést és végeredményben kis mértékű átlagos melegedést okoz. A csapdába esett sugárzás képe talán jobban megfogja mindennek a hangulatát. A mostani nyári viharok számomra feltűnően gyakorinak tűnnek, olyan mintha több év zivatarfelhőit láttam volna már. Az érzékelés szubjektív, talán tévedek, az azonban biztos, hogy a klímaváltozástól ezt várhatjuk, több zivatart, több aszályt, több árvizet, több farkasordító mínuszt télen.
A fóliasátor tragédiája csak az egyik dolog, ami ezen a nyáron felhívta erre a figyelmemet, és így csak az egyik ok, hogy megszakítsam az ideológiák műanyag világában való bolyongásomat. Nem vezető hír, de talán valamennyire ismert, hogy Észak-Amerikában jelenleg az évszázad aszályát kénytelenek megélni a termelők. Mivel ez a térség, a préri a világ gabonatermelésének központja, nem meglepő, ha kellemetlen hírek látnak napvilágot a termésről. A gabonaárakra kifejtett hatás miatt lehetséges, hogy egy-egy ilyen nyáron tízezrek életben maradása válik kérdésessé. Igen, a kenyér is ipari termék, ha a búzát Amerikában aratják, és dízellel üzemelő hajók viszik át Afrikába... Nem beszélve a monokultúrás, műtrágyával és féregirtókkal történő termelési módszerről, amely a növények számára laboratóriumi körülmények fenntartására törekszik, épp ezért pedig fokozottan érzékeny a külső körülmények csapásaira.
A klímaváltozás és az energiaválságunk hatásai egymást erősítik az aszály esetében, hiszen a műtrágyák, féregirtók és az üzemanyag egyaránt bányászott nyersanyagokból készülnek, amelyeknek fokozatos kimerülése, megdrágulása már önmagában is a hanyatlás irányába hatna, de erre még ráerősítenek a valószínűleg legalább részben általunk okozott klímaváltozás látványosabb jelenségei is. (Ez különbözteti meg a fóliasátram esetétől, hiszen ott csupán a műanyag és a csavarok érkeznek fenntarthatatlan ipari forrásból, ezek pedig helyettesíthetőek mással.) Semmi nem történik véletlenül, és mindennek megvan a következménye. Az általunk használt energia termelésénél melléktermékként előidézzük, hogy a légkörben feszültség halmozódjon fel, azután pedig csodálkozunk, ha az utolsó pénzünkön vett szénkazánba belecsap a villám. Ez mind-mind ugyanaz kép, csak az összefüggéseket kell megtalálni...
Valami hasonló történt a napokban Indiában is. Nem vagyok benne biztos, hogy a számokat igazán szemléltetni tudom, mert én is alig fogom fel; de hétfőn 300, kedden pedig 670 millió ember maradt áramellátás nélkül. Lehet itt hangzatosan emlegetni, hogy ez ugyebár 30 és 67 Magyarországnak vagy utóbbi esetben durván az egész földrajzi Európának megfelelő lakosság, de valahogy mégis csak két leírt sor és néhány pixel marad a képernyőn. Az energiahálózat összeomlását az egyes régiók közötti termelés-fogyasztási egyensúly megbomlása idézte elő, magyarán szólva valaki többet vett ki a rendszerből, mint szabad lett volna. Két fő okot olvastam erre kifolyólag. Az egyik a fullasztó nyári hőség volt, amely ellen légkondicionálókkal védekeznek a helyiek (érdekes módon évszázadokig megvoltak nélküle); a másik az, hogy az idei monszun 20%-kal kevesebb csapadékot hozott, így pedig az öntözőrendszereknek a szokásoshoz képest sokkal többet kell üzemelniük. Senki nem tud meggyőzni róla, hogy ez nem ismét a hanyatló ipari infrastruktúra és a megbolygatott természeti környezet gigantikus, de inkább kínos, mint bámulatos találkozására szóló példa.
A hirtelen bekövetkező részleges katasztrófák kövezik ki az utat az ipari civilizáció hanyatlásának. Ezeknek a megérkezése kiszámíthatatlan. A melegház kibírt már legalább 4-5 vihart, és most semmisült meg. Vannak ma emberek, akik eddig kitartottak, de ma néhány cent miatt nem tudtak kenyeret venni a családjuknak. Akik ezt olvassuk, talán ismerünk is ilyet... Az indiai áramellátás is kibírta eddig a nyarat, most pedig produkált egy duplázott összeomlást. A mozgató erők láthatatlanok, csak utólag lesznek kikövetkeztethetők számunkra. Olyan ez, mint a tapadási és csúszási súrlódás kapcsolata: mindnyájan tudjuk, hogy egy autót, egy fakockát, vagy az asztalon fekvő radírt nehezebb megmozdítani, mint utána mozgásban tartani. A kezünk nyomása addig is jelen van, amíg a radír az asztal felszínéhez tapad, de csak akkor látjuk meg a következményét, ha az elmozdult. Mindaddig csak a radír formájának kis mértékű torzulása szúrhat szemet. Az összefüggő globális világ jelenségei hasonlítanak erre az egyszerű kísérletre.
Az utóbbi mondatot azért említettem, mert ha még egy lépéssel messzebbről tekintünk a képre, akkor láthatjuk, hogy nem csak a légkör helyez ilyen nyomást a rogyadozó civilizációra. Ha szükséges, akkor a magyar kormány bukása három nap, a bankszektor államosítása egy hét, az euró teljes megsemmisülése talán két hét alatt előidézhető. És akkor olyan evidenciákról még nem is beszéltünk, mint egy háború indítása a Közel-Keleten, vagy épp a Dél-Kínai-tengeren. Nem áll szándékomban senkit megfélemlíteni, pánikba ejteni, de ilyen jövő vár ránk, saját magunk becsapása erre nem válasz. A hosszú távú folyamatokra fel lehet készülni, lehet kísérletezni, tanulni, dolgozni rajta, a hullámokban érkező hirtelen változásokhoz azonban hozzászagolni sem tudunk. Ezt a kiszolgáltatottságot csak az engedheti meg magának, akinek a vallása, világképe szilárdabb, de legalábbis a most uralkodótól jelentősen különböző alapokon nyugszik, épp ezért fogom rövidesen folytatni a legnagyobb hatású modern eszmék tárgyalását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése