A városi levegő

Eddigi írásaim során minden esetben azt tűztem ki célul, hogy valamilyen koherens világképet és életmódot határozzak meg annak érdekében, hogy a számomra legvalószínűbbnek tűnő jövő nehézségeivel meg tudjak, meg tudjunk birkózni. Mivel ezek a nehézségek mai környezetünk és világunk legmélyebb gyökereiig hatolnak, egész jelenlegi életünk alapjait kell felülvizsgálni. Olyan dolgokat, amit ma is természetesnek tekintünk, amelyekről tökéletes nyilvánvalóságuk miatt nem is veszünk tudomást. Példa lehet erre részemről az ész istenítésének kritikája, amely ma nem számít éppen mainstream gondolatnak. Fontos azonban leszögezni, hogy nem írtam semmit arra nézve, hogy az emberi ész jó vagy rossz lenne, egyszerűen arra hívtam fel a figyelmet, hogy máshogy is lehet rá tekinteni, mint feltétlen imádattal. Azzal a látásmóddal, hogy a racionalitás nem egy ideál, hanem egy korlátokkal bíró eszköz, amelynek nemcsak a használatát kell megtanulni, hanem azt is, mikor kell elővennünk, talán többre vihetjük egy változó, hanyatló, újra és újra összeomló világban.

Nem akarom azt a félreértést kelteni, hogy szerintem Descartes ostoba lett volna, nyilvánvalóan nem volt az, sőt, magamat sem képzelem őt helyettesítő korszakalkotó gondolkodónak. Úgy hiszem azonban, hogy a gondolatok amelyeket ő megfogalmazott, csakúgy mint az enyémek ezen a blogon, csupán saját korukban és szövegkörnyezetükben értelmezhetőek tökéletesen. Vagy ha másképp fogalmazok, ugyanazt a szöveget - még ha teljesen becsületesek is vagyunk - az idők és körülmények különbségei miatt másképp ítéljük meg most, mint amit az eredetileg jelentett. Ez végső soron abból eredeztethető, hogy az ember, mint minden élőlény, változó életkörülmények esetén alkalmazkodni próbál. (Ami azt illeti, ez elég erős oldalunk, viszonylag kevés faj van, amely az egyenlítői esőerdőtől a tundráig fel tud mutatni őshonos lakosságot.) Az alkalmazkodás változások sorozatából tevődik össze, és attól még hogy valamely módosulás később eltűnik vagy visszájára fordul, lehet hogy korábban épp az mentette meg az élőlényt vagy a fajt. Nem ítéletet mondok tehát az ipari civilizációról, hanem tisztán akarom látni, és azt akarom, hogy minél kevesebb fájdalommal éljük túl, amikor lejár az ideje. Ezt érdemes tisztázni. A siránkozásnak éppúgy nincs értelme, mint a fejét homokba dugó struccpolitikának. Az önostorozásban pedig - amely az ilyen témákkal kapcsolatos egyik  további gyakori reakció - mindaddig van egy álságosság, amíg tettekkel nem párosul; viszont ha valaki érdemben dolgozik egy közösség megújításáért, reformjáért, akkor már kevésbé lesz kapható az önsajnálat e fajtájára is.

E bevezető azért íródott a mai bejegyzéshez, mert a liberalizmus eszméjének tárgyalása során olyan akadályokba, esetenként tabukba futottam bele, amelyeknek az emlegetése az azonnali felháborodás hangjait váltaná ki a megfelelő körítés nélkül. Mintha egy kellemes munkahelyi ebéd közben valaki elkezdené ecsetelni, milyen ízű az emberhús. Egész máshogy veszi ki magát, ha ugyanezt a témát az adott személy egy komoly beszélgetés során úgy kezdi meg, hogy "egy hajótörés után az éhhalál küszöbén nem volt más választásom mint..." A párhuzam talán ostobának tűnik, de legalább két szempontból megállja a helyét. Először azért, mert a liberalizmus több olyan bázist adott a modern gondolkodásnak, amelyeknek az elhagyása után egy kannibál sem érezhetné magát szalonképtelenebbnek. Másodsorban pedig a halálos veszély és annak elhárítása sem véletlen a párhuzamban...

Miért vagyok ennyire óvatos ezzel az ideológiával? Azért mert szegről-végről gyakorlatilag mindannyiunk politikai gondolatvilága a liberalizmus köpenyéből bújt elő. Mi, modern emberek mindannyian liberálisok, szabadelvűek vagyunk. A kijelentés kicsit talán sarkos ugyan, de tényleg csak kicsit. A társadalomról és az állam és egyén viszonyáról való modern gondolkodás alapelemeit ugyanis a liberalizmus hozta létre. Olyan ez, mintha több száz évre kijelölték volna a játékszabályokat. Bárki megteheti, hogy vitatja a szabadelvűek elveit, ha vállalja a bizonyos területeken ezzel kéz a kézben járó megbélyegzést, de azokat megkerülni, figyelmen kívül hagyni ma nem lehet.

Ez az eszme volt ugyanis az első, amelyet valóban modern politikai ideológiának nevezhetünk. Az első kapaszkodó volt, amelyen keresztül a városi polgárság kitörhetett abból a zárványhoz hasonló helyzetből, amelybe a középkor rendszere, a földbirtokokon alapuló hatalomelosztás helyezte őket. Liberálisak voltak a forradalmak, melyek ezt a világot átformálták, mind a franciák 1789-e, mind az amerikaiak függetlenségi háborúja, mind a mi "negyvennyolcas" szabadságharcunk. A másik nyilvánvaló ok, ami elővigyázatosságra int, az a tény, hogy egész mai berendezkedésünk és intézményrendszerünk liberális. Voltak ugyan az ipari civilizációnak más irányú hajtásai is, de mára a liberális demokrácia kormányzati rendszere gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált. Az alternatívákkal összehasonlítva, amelyek közül hazánk többet is megtapasztalt (nemzeti szocializmus, kommunizmus), ezt a fejleményt nem kell sajnálnunk, de az is tény, hogy eddig az állapotig hosszú és kegyetlen háborúk vezettek... Mindenesetre aki ma a liberális ideológiát kritizálja, az hasonló helyzetben van, mint a felvilágosodás szabadelvű gondolkodói, akik megdöbbenve és némiképp értetlenül álltak napjaik fennálló rendszerének életképtelenségét vizsgálva. A megfelelő helyeken emberöltők alatt kialakult reflexekkel és zsigeri szintű megvetéssel kellett számolniuk.

Más irányból nézve viszont felesleges aggódásnak tűnhet, hogy eleve védekezéssel indítottam, hiszen a mai életünk alapjaihoz tartozó elveket nem vitatni fogom. Nem arra kell számítani, hogy amikor a liberális azt mondja forró a leves, én majd azzal válaszolok, hogy hideg. Inkább arról van szó, hogyha ő azt mondja forró vagy hideg az étel, akkor én megnézem, hogy sós vagy sótlan. Szándékosan elbeszélünk egymás füle mellett, mert világnézetünk gyökerei különböznek. Többször emlegettem már ezt a jelenséget, és többféleképp próbáltam megközelíteni, most - talán első ízben - valós példákat is mutathatok rá.

Első helyre kívánkozik a az egyén és közösség viszonya, amelyhez a szabadelvű eszmék egyértelműen állnak hozzá: az egyén pártját fogják a közösség érdekeivel szemben. Mind a kéretlen gondoskodás, mind a társadalom befolyásoló ereje, mind a többség sodrása kényszerű elnyomásnak tűnik fel előttük. Tiszta tudatú emberként mindnyájan el tudjuk választani énünket a külvilágtól, az attól történő valódi elkülönülés olyan kaland, amelyet igen sokan csábítónak találnak. Lehet ezt önzésnek, személyes gőgnek vagy önfejűségnek mondani, mindenképp az egyik legfontosabb eleme a liberális gondolatvilágnak. Továbbfejlesztése egy egyszerű polarizáció: ez az egyén és a közösség érdekeinek említett szembeállítása. Az elv félreérthetetlenül azt sugallja, vagy ezt, vagy azt választhatjuk csupán, és a kettő kizárja egymást. A társadalom közvetlenül egyénekből áll össze, akiket észérvekkel lehet meggyőzni arról, mi a jó nekik. Minden, ami ezen túlmutat a közösség részéről, az felesleges és káros. Ez is egy olyan tétel, ami szinte minden jelenlegi politikai történés hátterét alkotja. Vagy ez, vagy az. Az alternatívák ilyen mesterségesen leszűkített halmazából való választás vagy a szabadelvűek mellé vagy ellenük állít minket.

Nehéz azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy a körülmények bizony ezt az egész megközelítést - ami mindennapjaink része - teljesen meg tudják semmisíteni. Hiszen ma tényleg így van, közvetlenül egyének halmazából áll össze egy család, egy község, de sok tekintetben egy ország is. Ha pedig így van, miért ne tehetnénk meg, hogy az alkotó részecskét helyezzük a középpontba, az összefogó erők visszahatását pedig korlátozzuk? Nem kell válaszolnia senkinek. A kulcsmozzanat nem az, hogy hogyan felelünk a kérdésre, hanem az, hogy a kiinduló feltétel igaz vagy sem. Az a lényeg, hogy egyáltalán milyen kérdést teszünk fel. A helyzetünk ugyanis nem öröktől fogva ez, és nem is tart majd így örökké.

Igenis létezik olyan társadalmi szerkezet, amelyben a feltett kérdésnek (egyén vagy közösség?) értelme is alig van. A mi civilizációnkban szinte már ismeretlen az az egymásra utaltság, amellyel az egyes falvak lakói tekinthettek szomszédaikra, de még akár a földbirtokosra is, akinek dolgoztak. Az egyén önmagában képtelen megvédeni magát, képtelen ellátni magát, illetve azok akik megteszik, azoknak nincs esélyük fenntartani egy egyensúlyban álló társadalmat. Igen, ezzel azt állítom, hogy ma senki nem a saját erejéből él meg, senki nem maga tartja el magát. Vonjuk csak ki az életünkből az olcsó, könnyen elosztható, és szinte bármire felhasználható energiát, és érthetővé válik, mire gondolok. Egy mai embernek nincsenek rabszolgái, akik dolgozzanak helyette, gondoljuk gőgösen. Ezzel szemben lehet, hogy adott pillanatban több tucat ember munkájának megfelelő energiát fogyasztunk. Így azért könnyű a közösségek ellen érvelni, kigúnyolni és szétszakítani azokat.

Válságos időkben az alapegység nem az egyén, hanem jellemzően a változatos nagyságú és szerepű emberi közösségek voltak, és mindig is ez lesz a menedék, ahová fordulhatunk. Ilyen körülmények között egy család tagjai között olyan összetartó erőnek kell fennállnia, amelynek ma sok esetben csak az árnyékát látjuk. Az emberek minden egyes napon egymás napi betevő falatjaiért és biztonságos nyugalmáért fáradoztak. Nem azért, hogy kinek sikerül újabb telefont vennie, ki hová megy nyaralni, vagy milyen ruhában pózoljanak idegenek előtt. A különbséget hatását a közösség erejére talán nem kell ecsetelnem... Az antik civilizáció hanyatlása után kialakult rendszerben a gazdaság építőköve még csak nem is a család volt, hanem a falu. Hosszú távon a gyermekeinknek könnyen lehet hogy fel kell készülniük arra, hogy több tucat emberből álló közösség lesz az életképes létforma. Ma, amikor az egyént olyan szempontból nézhetjük, hogy csupán az államnak kell alárendelnie magát, a kérdést valóban ki lehet élesíteni a szabadság és rabság ideáljai mentén. Abban a pillanatban viszont, amikor az egyén a mindennapjai során van egy összetartó közösségbe beágyazva, egyszerűen távoli elmélkedésnek tűnik a kérdés. Ilyenkor az állam nem közvetlenül egyénekre bomlik, a kettőt elválasztó szintet (vagy az ilyen szintek egész rendszerét) pedig a liberalizmus szem elől téveszti. Nem érti meg a megalázkodást, az önfeláldozást, amelyek elengedhetetlen részei egy közösségnek.

A társadalom felépítését a szabadelvű eszmék az egyének szintjétől kezdve egy merev szabály szerint írják elő, ez az egyenlőség elve. A matematikai képlet szigorú szépsége az igazságosság érzetét kelti bennünk, azt gondoljuk, így senki nem jut igazságtalan előnyhöz a másikkal szemben. Azt gondoljuk, hogy ez természetesen jár nekünk. Lehet érvelni az állítás mellett vagy ellene is, az egésznek csak az vet véget, amikor a szervező erő nem a birtokolt jogokon, hanem például az elvállalt kötelességeken alapszik. Pontosan ez volt a helyzet a középkorban. Olyan rendszerben működtek az országok, amelyet fenn tudtak tartani, a jogi és elméleti megindoklás utólagos magyarázás lehetett csupán. Könnyen elképzelhető - ahogy a múltban, úgy a jövőben is -, hogy ugyanazért a tettért különböző ítéletet kap egy kötelességét egyébként jól végző egyén és egy hanyag, hűtlen megbízhatatlan személy. A jogokkal való visszaélések nem mindig férnek bele a társadalom fennmaradásába, ezért a jog betű szerinti követése sem abszolút és időtlen jelenség...

Érdemes megfigyelni, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a testvériség valahol elsikkad. A szabadságról és egyenlőségről az imént volt szó, ha azonban az érzelmi kötődést is bevesszük a kalapba, kényelmetlen ellentmondásokhoz jutunk. Hiszen egy érzelmeken alapuló közösségnek az egyének igencsak hajlamosak alárendelni magukat, ami könnyen a szabadság feladásának veszélyes gondolatához vihet valakit. Másrészt viszont azt is megjegyezném, hogy a jó testvérek nem mindig egyenlően osztoznak a javakon, hanem inkább aszerint kinek mire van szüksége, miben szenved hiányt...

A jogállammal kapcsolatban felvetődik egy másik kérdés is. A liberalizmus eredeti eszméinek magjából, ahogy az a leírtakból látszik, viszonylag nagy rész megvalósult a nyugati fejlődésű államokban. Ami fennmarad, az sok esetben az eszme javíthatatlan vakfoltjainak takargatása. Leglátványosabb ezek közül a háttérben meghúzódó feltételezés, hogy az emberiség erkölcsileg egységes, tehát alapvetően mindannyian ugyanúgy ítéljük meg, mi jó és mi rossz. Ha ez nem így lenne, az egyenlő bánásmód elve könnyen kikezdhetővé válna. Valójában a jelenlegi liberális pártok tevékenységének legnagyobb részét pontosan az ilyen visszásságok körüli hisztéria teszi ki. A helyzet ugyanis az, hogy nem vagyunk egyformák ilyen szinten sem. Az etnikai kisebbségek, a melegek helyzete, az abortusz, eutanázia, halálbüntetés problematikája mind erre a tényre mutat rá. Félreértés ne essék, szerintem ez nagyon jól van így, a sokszínűség, változatosság üdvös hatásaival csak ilyen módon számolhatunk. A téma e részlete hosszabb kifejtést igényelne, ezért most későbbre halasztom, de rövidesen visszatérek rá. A lényeg, hogy a liberális berendezkedés hátulütői annak virágzása idején sem tűntek el, egyszerűen félrenézünk, amikor előkerülnek, vagy a szőnyeg alá seperjük az ilyen élményeket. Általános ökölszabály, hogy ezek a jelenségek mutatják meg a civilizáció vesztét. Összeszorított fogakkal, de koncentrálnunk kell rájuk, amikor a jövőt fürkésszük.

Általában elmondható, hogy a szabadelvűség a nagyvárosok szellemi életében gyökerezik, és ennek megfelelően az ottani viszonyokat próbálja általános érvényre emelni. A régi időkben a városok voltak az anomália, amelyet szőnyeg alá söpörtek. "A városi levegő szabaddá tesz" - így tartja a szólás, amely a régi szokást örökíti meg, mely szerint a városban eltöltött bizonyos idő elteltével a jobbágyok automatikusan felszabadultak korábbi kötelező szolgálataik alól. Évszázadokig ez a jelenség mégsem hozott semmilyen átfogó változást, mivel az egész társadalmi rendszerhez képest jelentéktelen méretű volt. Az urak, a nemesség szemet hunyt, félrenézett. A körülmények megváltozása, a hirtelen uralkodóvá váló bőség következtében aztán ez lett az új világ alapköve. Ami akkor megtörtént, éppoly egyszerűen bekövetkezhet újra. Már csak azért is, mert a városi levegőnek más tulajdonsága is van, például az is, hogy nem valami kellemes az illata.