Az emberi tényező

Mindig is nehezemre esett meglátni az értelmet a politikai ideológiák és pártok bal-jobb skálán való elhelyezésében. Valószínűleg ez műszaki irányultságommal is kapcsolatban lehet, túl precízen vettem a matematikai hasonlatot. Álmatlan éjszakákat mindenesetre soha nem okozott ez a zűrzavar, de kielégítően feloldani sem tudtam. Itt van például a szocializmus, amely definíció szerint balra tartozik. (Ugyebár ki lenne ott, ha nem ők?) A szocializmus egyik megkerülhetetlen törekvése az ipar fellendítése, a munkahelyek megteremtése, és a munka elismerése. Mindeközben viszont a természeti környezetre gyakorolt hatást figyelmen kívül hagyja, ami gátlástalan szennyezésbe, esetenként katasztrófákba is torkollhat. A hajdani keleti blokk ilyen irányú lemaradása nem véletlen, hanem összhangban volt az uralkodó ideológia hiányosságaival. Ha utánanézünk a környezetvédelem politikai megfogalmazásának, azt látjuk, hogy a zöld pártok mégis szintén balra sorakoznak. Zavarba ejtő. A kapitalizmus ugyanolyan lelkesen propagálja az iparosítást, mint a szocializmus, mégis jobbra kerül. A nacionalisták a nemzetközi munkásosztály dicső forradalmát, amelyet az Internacionálé hirdet, elvileg soha nem tarthatják magukénak, mégis léteznek olyan csoportok, amelyeknél a nacionalizmus kifejezetten ezzel párosul. Az ETA baszk szervezet a szélsőjobbos Franco rezsim idején kifejezetten marxista nézeteket is vallott. Ugyanez igaz az IRA egy részére is, akik így a hagyományos ír katolicizmust is feladták. Ha még ez sem elég, akkor hozzáteszem, hogy ha valaki politikai centrumba akar helyezkedni, márpedig elvileg van ilyen, az messze nem jelenti azt, hogy a vitákban majd semlegességet fog mutatni. Egy ilyen pártnak semmi létjogosultsága sem lenne.

A "spektrum" tudományos értelmezését ennyi ellentmondást látva úgy kell eldobnunk, mintha sosem láttuk volna. Az ideológiák nem egy képzeletbeli vonalon helyezkednek el, ahol legtöbben kompromisszumot jelent másokhoz képest, a széleken lévőktől pedig mindenki retteg. Ha már matematikai metaforát veszünk, ezek a gondolati rendszerek sokkal inkább hasonlítanak olyan síkokra, amelyek kölcsönösen merőlegesek egymásra. Közös pontokat szinte mindegyikben lehet találni, de más területeken kölcsönösen kizáróak és ellenségesek egymással. A totális katyvasz legmélyén persze ott van a közös talaj, amely nem más mint a haladásba, és az emberi észbe vetett hit. Ezek azonban annyira magától értetődőek voltak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, hogy jelentőségük és korlátaik ritkán tűntek fel.

Az említett felosztás egyébként közvetlenül a francia forradalom idejéből származik. XVI. Lajos a királyok 175 éves abszolút hatalomgyakorlása után kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést, amely szándéka ellenére rövidesen Nemzetgyűléssé alakult. A képviselők többsége alkotmányt akart adni az országának, és mindannyian az állami ügyekbe való beleszólás lehetőségét követelték az eddig mellőzött társadalmi rétegek számára. Az indulatok persze sokszor magasba hágtak. Az alkotmányos monarchia, tehát a királyság megtartásának támogatói hamarosan az elnök székétől jobbra kezdtek csoportosulni, míg a radikálisabb véleménnyel bírók balra kerültek. Az elkülönülést nem elsősorban a közösség érzete, hanem az atrocitások elkerülésének igénye hozta létre. Eredetileg senki nem akart pártokat szervezni, a bal- és jobboldal kifejezés az emberi társas viselkedés és az indulatok kezelésének következtében tudott elterjedni. Ebből a hangulatból, azt hiszem, sokat máig megőrzött a politikai élet.

Akárhogy is forgatom a szavakat, az e heti bejegyzésben felettébb ingoványos területre tévedtem. Ez egyrészt kellemetlen, mivel lehet, hogy olyan kijelentésekre kényszerülök, amelyeket utóbb felül kell vizsgálnom, emellett pedig esetleg egyes állásfoglalásaimat nem is biztos, hogy szabatosan el tudom mondani. Nem szeretnék olyan külső vagy belső konfliktusba keveredni, amelynek tárgya teljesen mellékes a blog mondanivalója szempontjából, mégis kockázatot kell vállalnom. Másrészt viszont nem kizárt, hogy ez a távolabbról induló megközelítés újszerű színt hoz az itt leírt "történetbe", és esetleg megtöri az önmagam ismételgetéséből következő monotonitást. Nem vagyok orákulum, az oldal a kétségtelen tények mellett sok esetben a véleményemet is tükrözi. Ezen a héten egy olyan téma került sorra, amelyben kevesebb szilárd fogódzót találtam, ezúttal a szokásosnál is jobban örülök az értő kritikáknak. Remélem azért követhető lesz, mit is szeretnék mondani.

A probléma mindenképp megkerülhetetlen. Az egész ideológiákkal foglalkozó sorozatnak azzal az elképzelésessel vágtam neki, hogy majd sorba veszem, összehasonlítom őket, és jelen helyzetünk elemzésével egyenként rámutatok omladozó alapjaikra. Hiszen amíg ezeken a kijárt utakon gondolkodik az ember, addig észre sem veszi, hogy valami attól független, párhuzamos folyamat zajlik, és a kudarcok okait rosszul fogja megítélni. Mintha egy úszó csak a táv megtételére edzene, és nem törődne fele, hogy a Duna sodrával ellenkező irányban folyik majd a verseny. Kevés ennél lehangolóbb eshetőséget tudok saját magunk számára elképzelni, így magabiztos tudatlanságunkban igen komoly károkat okozhatnánk. Mielőtt azonban ez a felsorolás következhetne, valamiképpen folytatnom kell a bevezető bejegyzést, amely az egyes tételek filozófiai alapját, a racionalizmus elméletét támadta. El akartam oszlatni a mítoszt, hogy a politikában az észérvek számítanak, és hogy a döntéshozatalt viták előzik meg. Ehelyett "harcként" jellemeztem a politikai életet. Hogy a különböző izmusok helyükre kerüljenek, ahhoz a harc jellegét kellene megragadnom, erre teszek most kísérletet. Az első bekezdés ellentmondásait azért szükséges feloldani, mert ha szisztematikus módszerrel, a tartalmazó halmaztól az elemek felé akarok haladni, akkor az elvek egyenkénti vizsgálata előtt még az egymással való kapcsolatukat, csoportosításukat és összefonódásaikat is körül kell írnom.

A legjobb támpontot ehhez nem a kontinentális európai, hanem inkább az angolszász politikai pártrendszerek adják. Ahogy legutóbb említettem, az angol felvilágosodásra nem a racionalizmus, sokkal inkább az empirizmus irányzata volt jellemző. A legnagyobb hatású gondolkodók, mint John Locke vagy Thomas Hobbes, úgy vélték, hogy minden ismeret elsődleges forrása a tapasztalat. Ez a nézet szoros összefüggésben állt a természettudományok korszakban meginduló fejlődésével, és a tudományos módszerekkel. Az elméletek kísérletekkel való ellenőrzését hangsúlyozták, az egyes jelenségek megfigyelésére alapították világképüket. Ez a megközelítés ellentétben állt a szigorúan racionalista megközelítéstől, mivel szerepet kapott benne az egyes tények önmagukban való elfogadása. Ezzel egyszerre a tökéletes biztonság descartes-i ideálját is tagadták. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, nem véletlen, hogy a vaskos kötetekké duzzadt gondolati rendszerek kisebb szerepet játszottak az angolszász politikában.

A klasszikus angolszász politikai rendszer két pártot feltételez, ha van is ezektől független egyéb szereplő, az jelentőségében nem egyenrangú. Az egyik (klasszikusan jobboldali) párt egy konzervatív, tekintély alapú képződmény, míg a másik egy (baloldali) progresszív protesztpárt. Be lehet helyettesíteni a brit torykat és a munkáspártot, és az amerikai republikánusokat és demokratákat is. A jobb és baloldal ilyen környezetben klasszikus formájában fedezhető fel. Az elkülönülés a hozzájuk csatlakozó ideológiákban is kifejeződik, de az alapját nem ez adja, sokkal inkább a pillanatnyi állapotokhoz való hozzáállás. A konzervatívok jellemzően a fennálló berendezkedés haszonélvezőit képviselik, azokat akik lényegében inkább elégedettek az állam ügyeinek alakulásával, történelmi példák szerint ez főként az arisztokrácia vagy a gazdag tőkések rétege volt. Helyzetüknek megfelelően a stabilitásra fektetnek nagy hangsúlyt, nem riadnak vissza inkorrektnek tűnő lépésektől és szkeptikusok az újdonságként hirdetett eszmékkel szemben. A progresszív párt ezzel szemben felkarol minden változást sürgető mozgalmat, amely a rendszert ostorozza, és így a bármilyen okból elégedetlenkedőket képviseli. A városi kispolgárság és a kisebb üzemek tulajdonosai tartoztak egykor legfőbb támogatói közé, no meg azok, akik saját szellemi függetlenségüket ki akarták nyilvánítani.

Érdemes megjegyezni, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a jobboldal passzív lenne a baloldal pedig aktív. Legtöbb esetben a konzervatívok által képviselt réteg maga is a korábbi változásoknak (például az ipari forradalomnak) köszönhet mindent, így a számukra megfelelő és jól megindokolt reformoknak egyáltalán nem ellenségei. Ráadásul a baloldal elégedetlenkedői - amennyiben kormányra kerülnek - hajlamosak ezer irányba húzni, mivel csupán a közös ellenség jelenti köztük a kohéziót. Ilyen körülmények között épp rájuk jellemző inkább a tehetetlenség, valamint az eredetiség hiánya.

Hogy miért alakult mindez másképp Angliában, mint a kontinensen? Könnyen lehet, hogy a híres individualizmusuk miatt, ami esetenként különcségekbe is fordul. Az említett filozófiai irányzatoknak ugyanis van egy-egy ilyen irányú tulajdonsága. A racionalizmus gyakorlatilag külső kényszerítő erőt jelent az egyén számára (hiszen az ésszerűség egyetemes), míg az empirizmus teljesen az ő kezébe teszi saját világképét, önnön érzékelése alapján ítélhet meg mindent. Egy korábbi írásban már ejtettem szót a magyar nép egyik legjellemzőbb tulajdonságáról, az önfejűségről, e téren tehát hasonlítunk az angolszászokra. Már csak ezért is  jogosnak érzem, hogy a kétpárti rendszert megpróbáljam a mi viszonyainkra alkalmazni.

Amikor először olvastam erről, még bőven a 2000-es években jártunk, és a magam részéről egyértelműnek láttam, hogy a Fideszben és az MSZP-ben itthon is megtalálható ez a két szereplő. A rendszerváltás után 8-10 évvel kezdtek a tranziens jelenségek lecsengeni, és ekkor már a politikai élet kétségtelenül kétpólusúvá vált. A Fidesz támaszkodása Orbán Viktorra mint karakteres vezetőre, a játékszabályok megkerülésére való hajlamuk, és az egyes körökben őket körülvevő kultusz miatt szinte a kezdetektől fogva ellenszenvesek számomra. A párt egészére jellemző egyfajta arrogáns önhittség, mintha számukra egyik ellenfelük sem lenne összemérhető partner. Ezzel szemben az MSZP abban az időben nagy hangsúlyt fektetett a formális követelmények betartására, inkább higgadt érvelésekkel és kevesebb személyeskedéssel reagált. (Igaz, ez utóbbi tétel nem vonatkozott Orbánra, akit a közös ellenség megtisztelő szerepébe helyeztek.) Még ha tartalmában nem is értettem egyet, ez a megközelítés gyakran rokonszenvesebbnek tűnt, más különbséget nem láttam a két vonulat között. Mindkettő igazi gyűjtőpárttá duzzadt, az MSZP mellett pedig állandó társként tűnt fel az SZDSZ. Az ideológiák náluk is zavarosak, hiszen a Fidesz bizony liberális oldalról indult, később pedig gyakran lehetett rajtakapni szociális demagógián, míg két akkori ellenfelénél már "összeragadásuk" is épp elegendő volt az ideológiai alapok megkérdőjelezéséhez.

Ahogy azonban haladt az idő, az MSZP-SZDSZ tandem lassacskán csupán a progresszivizmus hátulütőinek előállítására lett képes. A 100 napos program becsülendő lenne, mint a választási ígéretek szó szerinti betartása, gazdaságilag viszont pusztító hatással bírt, onnantól kezdve pedig nyolc kerek évig nem tudtak keresztülvinni semmilyen eredeti elgondolást. Amihez hozzányúltak, abban általában a nemzetközi közvéleményt vakon követték, márpedig az nem feltétlenül egyezik meg az ország érdekeivel. A gazdasági válság betetőzte a folyamatot, az MSZP haladása elbukott. A Fidesz azóta eltelt két évére sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy nem eredeti... Mindazonáltal a különböző kétes értékű húzásaik dacára (némileg meglepő módon) manapság mégsem mi vagyunk Európa fekete báránya. A lassan széthulló baloldal helyét egy másik progresszív párt, a Jobbik veheti át. Az ő irányvonaluk sok esetben az MSZP-vel épp ellentétes, de radikális nacionalizmusuk őket sem tartja vissza kifejezetten baloldali kijelentésektől. A Fidesz saját táborának megosztásától félve egyelőre figyelmen kívül szeretné hagyni őket. Könnyen lehet, hogy a jobb-bal viszonylatot a közeljövőben Magyarországon kissé át kell értelmeznünk. De miért ne kerülhetne egy nacionalista párt balos szerepbe, ha az USÁ-ban például gyakorlatilag mindkét oldal liberális?

A pártok egymáshoz való viszonyát  ma, Magyarországon sem az általuk hangsúlyozott ideológiákban kell keresnünk, sőt, még az őket összetartó erőhöz sem feltétlenül van közük. A valóságos konfliktusok esetén ezek csak figyelemelterelésre alkalmasak, miközben a kézzelfogható világban hús-vér emberek kapcsolatai és szimpátiái döntenek. Félreértés ne essék, ez utóbbi tény, az emberi tényező miatt én nem kritizálok senkit. Inkább azt szeretném megélni, hogy a helyén kezeljük mindezt, és a szemfényvesztés helyett minél konkrétabb és őszintébb kormányzati gondolkodáshoz jutunk. Hogy ez pártrendszerrel valósul-e meg, ha egyáltalán megvalósul, azt csak a jövő mutathatja meg.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

A témához nagyon szorosan kapcsolódik ez a könyv

http://atermeszetnyila.blogspot.com/feeds/2865830970933034886/comments/default

A szerző nagy alapossággal igyekszik megfejteni az egyes politikai irányzatok közti különbségeket, és kapcsolatukat a létrejöttük óta. Sajnos csak a könyv 2/3-át olvastam aztán elhagytam, de tényleg sok mindenre próbál hihető módon választ találni

Sleisz Ádám írta...

Szia!

Sajnos a link nem az igazi, pedig érdekes lehetne. Esetleg bemásolnád újra? Ebben a posztban mondjuk inkább a valós pártszerepeket szerettem volna megragadni, de - ha minden jól megy - lesz még szó az eszmékről önmagukban is.

Névtelen írta...

Tényleg nem sikerült valami jól a linkem. A könyv címe amire gondoltam az, hogy: demokrácia és populizmus. Az író neve pedig John Lukacs

Sleisz Ádám írta...

Köszönöm.