Csodálatos emberi ész

A labdarúgó Európa-bajnokság végjátékának alakulását valószínűleg az sem tudta egészen figyelmen kívül hagyni, akit teljesen hidegen hagyott ez a versengés. A tévét ide-oda kapcsolgatva, vagy netes szörfözés közben igen könnyű belefutni az erről szóló hírekbe, véleményekbe, vagy éppen poénosnak szánt képekbe. A spanyolok fölényes győzelmét nem szeretném ragozni, de más oldalról nézve most is előfordult néhány egybeesés, amikor a politika megtalálta az útját a sportba. Emlékezhetünk a lengyel-orosz csoportmérkőzés előtt Varsóban kialakult káoszra, amikor a rendőrség száznál is több előállítással sem tudta fenntartani a rendet két ország szurkolói között. Komoly aktuálpolitikai pikantériája volt a német-görög negyeddöntőnek is, bár ez aztán senkiben nem hagyott mély nyomot. Ami miatt viszont most kitérek a tornára, az az elődöntők egyik párosítása.

A múlt csütörtöki Németország-Olaszország meccs különlegessége abban rejlett, hogy több fronton zajlott, egész pontosan Varsóban és Brüsszelben. Mindkét színtéren az olaszok győztek, két Mario volt a nyerőemberük, Balotelli és Monti. Amit sokáig elképzelhetetlennek tartottunk, az Európai Egyesült Államok, az a csütörtöki uniós csúcs döntéseivel elvileg ma már eldöntött tény. A politikusok a teljes gazdasági unió mellett foglaltak állást, az euróövezet válságára adott válaszként. Ha elhisszük, hogy ez megvalósul, akkor az lényegében egy föderatív államot jelentene. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát az uralkodó személyén kívül a közös hadügy, külügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek tartották össze. A mai helyzet ennél bonyolultabb, de nehéz nem észrevenni, hogy hadügyi és külügyi téren a kontinentális Európa álláspontjától eltérni egy-egy ország alig-alig mer. Például a franciák líbiai "kalandja" az olaszok számára sok előnyös üzlet megsemmisülésével és menekültek áradatával járt, mégis tartották magukat a közös véleményhez, hogy Kadhafit meg kell buktatni. Vannak ugyan külön hadseregek, de a NATO keretein kívül az európai államok gyakorlatilag meg sem mozdítják őket. Ha mindezt nyakon öntjük a tagok saját költségvetésének felülről való szigorú ellenőrzésével, akkor egy de facto föderatív államhoz jutunk. Szeretnénk mi azt, hogy Brüsszelből határozzák meg az életünket? Szerintem nekünk magyaroknak épp elég élményünk volt már ebből a fajtából. Ez a döntés csupán az euróövezetre vonatkozik, tehát ránk közvetlenül nem, mégis azt gondolom, valahogy a mindennapok kavargásában ellaposodott, elsikkadt a jelentősége. Mi nem ehhez az Európához szerettünk volna csatlakozni. Banális dolognak tűnik ezt a pár nyilatkozatot történelmi fordulópontnak beállítani, ennek ellenére szeretném megragadni, mielőtt kicsúszik a kezünkből. A nagy változások ezekből a lépésekből állnak össze.

Az Eb-n a spanyolok és az olaszok játszották a döntőt, és ők voltak a brüsszeli EU-csúcs politikai győztesei is. A föderáció ugyanis pillanatnyilag a bajban levő országok számára előnyös, míg a jelenleg jó formában levő német, holland, finn gazdaságra további terheket ró. Egyszerűen fogalmazva ha ez megvalósul, akkor minden európai adósságot, így az olaszok és spanyolok számláit is, közösen fogják fedezni az eurót használó államok. Az észak-európai termelés hasznát így tovább éreznék délen is, viszont a déli fogyasztás következményei, az államcsődközeli (vagy épp azutáni) körülmények is elosztódnának.

Miért megy bele ebbe Németország? A választ egy pénzügyi körökben ismert szólásból lehet levezetni: ha egymillió forinttal tartozol a banknak, és nem tudsz fizetni, akkor bajban vagy; ha tízmilliárd forinttal tartozol egy banknak, és nem tudsz fizetni, akkor a bank van bajban. Rajoy, a spanyol, és Monti, az olasz miniszterelnök megzsarolták Angela Merkel német kancellárt, hogy ha nem járul hozzá az előbb ismertetett állásponthoz, akkor gyakorlatilag megtagadják az együttműködést a jelenlegi válság kezelésében. Ők ismerik saját hazájuk helyzetét, és látva a görög fejleményeket, nem hajlandóak végigmenni ugyanazon az úton. Nem beszélve arról, hogy a megszorításokkal összekötött "segélycsomagok", amelyek Görögországban több hónapos időhúzásra voltak elegendőek, ezekben a nagyobb országokban alig érnének valamit. Olaszország akkora szereplő, hogy ha komoly gondba kerül, akkor a probléma "kenegetése" már semmit nem számít. A németek oldaláról nézve továbbra is időhúzásról van szó. Ha ebbe a kierőszakolt döntésbe nem mennek bele, és Montiék beváltják a blöffjüket, akkor talán heteken belül vége az eurónak. Ha belemennek, akkor a részletek kidolgozásának ideje alatt még reménykedhetnek a csodában. Mindeközben a görögök esetleges eurótól való megfosztása mellett lassan beszédtéma lesz az erősebb országok önkéntes kilépése is, számukra a fejlemények nem sok jót tartogatnak az övezeten belül. Ezen a minden ízében remegő szerkezeten segít majd egy mesterségesen létrehozott gazdasági föderáció, egy újabb brüsszeli bürokratikus labirintus, és az egyes államok rugalmasságának teljes elkobzása? Számomra nem tűnik túl valószínűnek.

Ezekben a csatározásokban egész népek, közösségek és rengeteg család megélhetése és életkörülményei forognak kockán, eléggé nem ideillőnek tűnhet tehát a futballal kapcsolatos párhuzam, amit felvetettem. Teljesen igaz, hogy a kettő közvetlen kapcsolatban nincs egymással, azonban van legalább egy közös pont ami mégis hasonlóságot jelent. Van egy félreértés a fociban, ami a politikai életben ugyanúgy jelen van. A fociban így lehet összefoglalni: nem lényeges, hogy ki játszik szebben, csak az számít, hogy ki lő több gólt. Ha betévedünk egy sporttal foglalkozó műsorba, weboldalra, vagy csak szurkolókkal beszélgetünk, akkor újra és újra feltűnik ez a félreértés. Jelenleg azon folyik az évődés, vajon az Európa-bajnok spanyolok taktikája unalmas-e vagy sem, pedig ez a téma teljesen irreleváns a sport szempontjából. Ők a bajnokok, ők a legjobbak, bármi ami ennél több, az minden erőlködéssel és bölcselkedéssel együtt csupán körítés lehet. Jómagam, aki elkötelezett szurkoló vagyok, épp azt tartom a sportág egyik legvonzóbb vonásának, hogy rengeteg módon lehet játszani, és mindegyikben meg lehet találni a szépséget, ha keresi az ember.

A mai demokratikus rendszerünkben elharapódzott az a feltételezés, hogy a politikában valamilyen módon az számít, kinek van igaza. Ezt a naivitást talán részben a tömegesedés korábbi posztokban említett hatásának számlájára kellene írnom, de ennél azért többről van szó. A politika a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól, ezért értelemszerűen a célja az ezekért zajló konfliktusokban való győzelem. Ahhoz hogy valaki győzzön egy politikai vitában, nem kell hogy igaza legyen, elég ha jól kerüli ki a kínos problémákat, és csak az erős oldalát mutatja. Valójában igen gyakran előfordul, hogy egyik résztvevő félnek sincs igaza, sőt, továbbmegyek, sok esetben maguk a kérdések olyanok, hogy senkinek ne is lehessen. A halálbüntetés, az abortusz kérdése nyilvánvalóan ilyenek, de akár az egykulcsos adózást is idevehetjük sok más talán mindennap felmerülő probléma mellett.

A politikában a sporthoz hasonlóan az számít, ki szerzi meg a győzelmet, az eredmény pedig - ez már persze nem a párhuzam része - általában a birtokolt erőforrásokon (pl. kampánypénz), személyes szimpátián, és esetleg külső tényezőkön múlik. A demokratikus rendszer csak annyiban különbözik a többitől, hogy a szimpátiát a széles tömegek szemében is figyelembe kell venni.

Ezen a ponton eljutottunk ahhoz a fogalomhoz, amelyet legutóbb "minden izmusok ősanyjának" neveztem. Nem kifejezetten politikai ideológiáról, inkább filozófiai irányzatról van szó, amely azt hirdeti, hogy az ismeretek megszerzése elsősorban a józan eszünk használatával lehetséges. Ez a racionalizmus, amely a felvilágosodás korszakának egyik jellemző alapelve volt. Ismerjük Descartes alapvető érvét: cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok. Ő azt vallotta, hogy ebből a tételből kiindulva meg lehet ismerni a világot, és az érzékeink jól kimutatott pontatlanságait és bizonytalanságait ki lehet kerülni. Létezett egy ellenkező irányzat is, az empirizmus, amely az ész helyett az érzékeink által tapasztalt tudást hangsúlyozta, mondván hogy csak azon dolgok valóságáról győződhetünk meg, amelyeket valamilyen módon érzékelünk. Utóbbi nézet főként Angliában volt elterjedt, míg az előző a kontinentális Európában. A földrajzi elhelyezkedés azért érdekes, mert a különféle ideológiák a francia forradalom következtében kezdtek el kivirágozni. Legtöbbjük ezért a racionalista nézeteket tette magáévá, tehát szerették volna megindokolni, miért is működik úgy a világ, ahogy működik, és ehelyett milyennek kellene lennie.

Az empirizmust és racionalizmust többféleképpen is kibékítették, összefonták azóta, ezek alapján az én álláspontomat egy korábbi bejegyzésben nagyjából már körülírtam. Nyilvánvalóan mind az érzékeinkre, mind a józan eszünkre szükségünk van az életben, hogy mikor melyikre, az elsősorban a körülményektől függ. A hideg ész nem univerzális megoldás minden problémára, és főleg nem hajtóereje valamilyen megállíthatatlan haladásnak, ami az emberiség történetét meghatározza. Az ész, a logika csupán egy eszköz, amellyel igaz állítások halmazából további igaz állításokat lehet kikövetkeztetni. Pontosan ennyi, és semmi több. Mikor logikusan megvizsgáljuk, hogy igaz-e egy tétel, akkor meg kell néznünk, hogy az előzetes állítások igazak-e, és így tovább. Végül - mivel végtelen hosszú láncoknak semmi értelme nincs ez esetben - eljutunk egy olyan tételhez, amit lehetetlen bebizonyítani (még az említett descartes-i cogitot sem lehet). Hogy ez három, vagy száz lépés után történik meg, az csak annyiban lényeges, hogy minél messzebb kerülünk a konkrét témától, az ember annál inkább hajlamos elfelejteni ezeket a háttérben rejtőző alapokat. Pedig nem lenne szabad megfeledkezni róluk, mert enélkül nem úgy látjuk a világot, és azon belül a politikát, ahogy az valójában létezik.

Ugyanis ha két racionális érvelés különböző alapokról indul, akkor a kettő összehasonlítása logikailag lehetetlen. Egyik sem téved nagyobbat, mint a másik, egyik sem képes meggyőzni a másikat. Ha ilyet tapasztalunk, az szorosabb értelemben véve nem vita, sokkal inkább harc. Mint ahogy a muszlimokat sem lehet meggyőzni a szentháromságról, ha Jézus Krisztust nem tartják istennek, úgy a többkulcsos adórendszernek is csak a társadalmi osztályok konfliktusát hirdető baloldali mitológiában van értelme. A politikai élet nem az a társasjáték, amelyet a kitenyésztett értelmiség egy része naivan elképzel, sokkal inkább verítékkel és izzadságszaggal átitatott birkózójelenet. Az észérvek hatása és jelentősége ilyen körülmények között minimális.

Mindez csak azért érdekes, mert az ideológiák hívei saját elveiket a racionalitás talaján képzelik el. Elfogadnak néhány alapvető állítást, amelyre egy egészen magas, saját irodalommal, mítoszokkal és hősökkel kicifrázott templomot emelnek. Ezeknek a szektáknak a hívei meg vannak győződve róla, hogy ez nem vallás, hanem tisztán racionális érvelés, és hogy egyedül ők tudják, a világnak hogyan kellene kinéznie. Nem látják a saját nézőpontjuk korlátait, mert azt a tiszta emberi észnek gondolják, míg ellenfeleik vagy tévednek, vagy csalók. Az ideológiák éppen ezért borzasztó veszélyesek, még a hagyományos értelemben vett vallásoknál is alkalmasabbak arra hogy fundamentalistává, önmaga torzképévé változtassanak valakit. A klasszikus vallások ugyanis ősi erkölcsi alapokon is nyugszanak, míg a modern ideológiákról ezt nehezen lehetne elmondani...

Két dolgot fűznék még hozzá mindehhez, elsőként azt, hogy az említett focimeccs és az EU-csúcs időpontja talán nem is egészen véletlen. Hiszen az illetőknek több tucat (!) hasonló találkozójuk volt már az elmúlt hónapokban, hogy ezeket a bejelentéseket megtegyék, mégis épp most jutottak el idáig. Talán paranoia, de lehet hogy érdemes ilyen időszakokban fokozottan figyelni a háttérben szivárgó hírekre. Az ókori játékok szellemétől igencsak eltérően a pekingi olimpia idején lezajlott egy egész orosz-grúz háború, vajon idén a londoni játékok alatt mire számítsunk?

A másik dolog csupán egy érdekesség, remélem más is szórakoztatónak találja majd. Paul Feyerabend tudományfilozófus egyik érvéről szól, amellyel a modern tudományok művelőit szerette feldühíteni. Korábban írtam, hogy a véges hosszúságú következtetési láncoknak egyszer vége szakad. Ez ebben a formában nem igaz, hiszen körben is következtethetünk, amely nem fog végződni sehol. Csakhogy a körkörös érvelés szabálytalan, a logikában súlyos hibának számít. Feyerabend alapvetően kritizálta a tudományt, egyik legfrappánsabb húzása eközben az volt, mikor saját eszközeivel "akasztotta a hóhért", és kimutatta a hátterében rejlő logikai hibát. Számtalanszor próbálták neki megmagyarázni, miért kell racionális módon dolgozni a tudományban, vagy akár azt, miért kell racionális módon élni. A válasza az volt, hogy ha észérvekkel kimutatják neki, hogy az emberi ész ereje valóban hatalmas, az nem lesz más, mint egy szánalmas körkörös érvelés. Zseniális.

Ezen a világon, ahol élünk, mindennek megvannak a korlátai. Amikor valaki az ellenkezőjét állítja, kezdjünk el rögtön kételkedni és gyanakodni. Az emberi ész hatalmára pedig mindez manapság fokozottan vonatkozik.