A végső tőke

A jelenleg uralkodó nézetek szerint az emberiség gazdaságát a minél nagyobb profitra való törekvés, a növekedés hajtja. A célunk elvileg az, hogy minél gazdagabbak legyünk, mert úgy gondoljuk, hogy ezáltal a felmerülő problémáinkat meg tudjuk majd oldani, "ki tudjuk fizetni". Szinte már népi szólásmondás szintjére emelkedett a megfigyelés, hogy ha pénz van, akkor minden van. Ezzel a tétellel a múlt heti bejegyzésem szemlátomást durva ellentétben áll. Az akkor leírt hármas szerkezeti felbontás (elsődleges, másodlagos és harmadlagos gazdaság) óhatatlanul maga után vonja, hogy az elképzelt folyamatosan terjeszkedő bőségnek és gazdagságnak áthatolhatatlan korlátai vannak. Ezek az akadályok nem a pénzügyi rendszerben, és nem is a jelenlegi gazdasági modelljeinkben keresendők, sőt, valójában pontosan ezek azok a területek, ahol ilyesmiről soha nem fogunk hallani. Ezek nem a megoldás eszközei, hanem a probléma szerves részei. A gazdaság egész meghatározását kell ugyanis átformálni, ez pedig természetesen azt is jelenti, hogy mind-mind újra végig kell venni, amit eddig gondoltunk róla.

Sokféleképp meg lehet ezt fogalmazni, de mindig ugyanoda lyukadnánk ki: összekeverjük a tőkét a jövedelemmel. Pont az a tudományág, amely ezt a különbséget ezerszer is körüljárja, a legfontosabb esetben becsukja a szemét. Hiszen mit látunk? Hogy a legnagyobb nyereség, a legnagyobb profit elérésének érdekében visszafordíthatatlan folyamatokat indítunk, olyan erőforrásokat élünk fel, amelyek a mi időléptékünkben gyakorlatilag nem újulnak meg. Ez leírva nekünk egy egyszerű mondat, ugyanolyan kijelentés mint hogy a Nap felkel, vagy a fű zöld. Az unokáinknak és az ő unokáiknak viszont talán már káromlás lesz, ők fogják ugyanis megfizetni a károk nagyobb részét... Olyan szennyeződéseket bocsátunk ki, amelyeknek a károsító élettartama hosszabb lesz, mint az egész ismert emberi történelem. Kell hozzá levezetés, hogy valami nem stimmel ezzel? Feléljük a tőkénket, a vagyonunkat, mert elfelejtettük, hogy a környezeti folyamatok nem kimeríthetetlenek, elfelejtettük, hogy ami véges, annak tényleg vége lesz egyszer. Ha jövedelemről lenne szó, tehát időszakonként megjelenő termést takarítanánk be, akkor jogos lehetne a törekvés a minél nagyobb hozamra, a valós gazdaságban viszont szinte minden termelési folyamat mögött a természet munkája is zajlik, ezzel pedig szinte soha nem számolunk.

Az őszinte emberi hitet nagyon nehéz megtörni. Az adott személy jellemétől is függ, de általában a kétségeket és meglepetéseket csalódásként és kínlódásként éljük meg. Megdöbbenünk, depresszióba, pánikba zuhanunk, ráadásul ezt pontosan tudjuk magunkról előre is. Nem csoda, hogy a társadalmi változások hosszú időt igényelnek. Mindez mégsem szolgálhat mentségül, hogy adott esetben ne tegyük meg az első apró lépéseket, azokra ugyanis nem a kényelem, hanem saját magunk és a következő nemzedékek boldogulása kényszerít bennünket. Márpedig a fékezhetetlen haladás hívei éppen arról próbálnak meggyőzni mindenkit, hogy semmilyen lényegi változtatásra nincs szükség, mert maga a fejlődés arra hivatott, hogy kimentse az ipari civilizációt minden kínos helyzetből. Münchhausen báró története rémlik fel, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Szépen hangzik, de mégis csak az hiszi el, aki nagyon akarja.

Mégis hogyan kell ezt akkor elképzelnünk? Úgy, mintha nyertünk volna a lottón. Körülbelül háromszáz éve rádöbbentünk, hogy nagy mennyiségű vagyon van a talpunk alatt, amelyet azonban tévedésből már a kezdetektől jövedelemként értékeltünk. A lottónyertesek jelentős része eldorbézolja a pénzt, ostobaságokra, soha vissza nem térülő dolgokra költi. Amiért nem dolgoztunk meg, azt sokkal nehezebben tudjuk értékelni, ez talán általánosan elmondható. Azt hisszük, hogy az nekünk jár. Mint a gyerekek. Amikor pedig kimerül, kevesen tudják felemelni a fejüket és azt mondani: ebül szerzett jószág ebül vész el... Hol tart ezen a pályán a jelenlegi ipari társadalom? Most kezd fény derülni az eltékozolt javak mennyiségére, és az elkerülhetetlen következményekre. Értelmes reakció az ilyen megfigyelésekre, ha még gyorsabban, még mohóbban habzsoljuk a maradékot? Csak amennyire a rohamosan apadó vagyonunkat segít megőrizni a még vadabb költekezés. A logikai lánc végén pedig ott vannak azok, akik mindezt megértik, de egyszerűen visszautasítják a tényeket. "Ilyen nincs, ez nem így működik," - mondják - "majd keresünk és találunk új erőforrásokat." Pontosan mintha a lottónyertesek egy új nyereményben bízva fittyet hánynának a holnapra. Néhány éve hallottam egy ilyen újdonsült milliomosról, aki a könnyen jött pénz fogyását úgy próbálta ellensúlyozni, hogy zsákszámra vásárolta a lottószelvényeket. Remélem, nem csodálkozik senki, hogy nem működött a módszer...

Ennek a hozzáállásnak természetesen van egy ellenpontja, amely a tőkét és a jövedelmet megkísérli helyesen szétválasztani. Erről volt szó legutóbb, mikor elsődleges és másodlagos gazdaságról írtam. Elsődleges erőforrásnak minősülnek a környezetünkben zajló, tudatos viselkedésünktől független folyamatok, míg másodlagos hatást jelent a jótékony hatásaik kiaknázására indított összes próbálkozás. Az első a tőke, a második a jövedelem. A határvonal viszonylag tisztán kirajzolódik, ha igazán becsületesen tekintünk az egészre. Tőkét jelent minden, aminek a kialakulásához és gyógyulásához nem férünk hozzá, és bármi - megismétlem: bármi - amit csak teszünk, az csak a jövedelem learatása lehet. A miénk csak és kizárólag az elsődleges folyamatok többlete lehet, a felesleg, mert így az egész rendszer fenn tud maradni, és jövőre és azután és azután újra meg újra arathatunk.

Teljesen mindegy, hogy az egész mennyi időt vesz igénybe. Teljesen mindegy, hogy a korlátok megjelenése 10, 20 vagy 30 év múlva zajlik le. Maga az életmódunk, a hozzáállásunk garantálja, hogy ne tudjunk kitörni ebből a körből. Épp ezért bármilyen fenntarthatósághoz ezeken kell alapjaikban változtatni. Milyen erőforrásokról beszélek itt? Lehetne sorolni reggeltől estig a természet által közvetlen ellenszolgáltatás nélkül létrehozott értékeket, de talán némi csoportosítás segít megragadni, és megjegyezni a lényeget. Itt ismét Ernst F. Schumacher leírását követem, a kapcsolódó műveit - különösen A kicsi szép című tanulmánykötetet - csak javasolni tudom.

Elsőként kell megemlíteni a legnyilvánvalóbbat, az ásványi nyersanyagokat, különös tekintettel a tüzelőanyagokra. Amikor egy lapát szenet vagy egy hordó olajat elégetünk soha vissza nem térő lehetőségeket váltunk készpénzre. Több millió év és egészen különleges geológiai körülmények állították elő a bányászott lelőhelyeket, ezekhez hasonlót akkor sem hozhatunk létre, ha a fejünk tetejére állunk. És hiába bármilyen trükk, hiába nézünk hunyorogva a statisztikákra és csapjuk be magunkat, a jelenlegi hozzáállással ennek mind vége lesz. Ha esetleg tévedek, és lesz még néhány felhőtlen évtizedünk ilyen szempontból, az a következményeken semmit sem változtat, csak még inkább arra ösztönöz, hogy az átállást igyekezzünk időben megkezdeni. Ez nem egy világvége-előrejelzés, itt nem az időpont a fontos. Még csak nem is a szimbolika vagy a költői igazságszolgáltatás. Itt az a fontos, amiért a hétköznapokban is dolgozunk és harcolunk. Aki el akarja távolítani a kérdést önmagától, annak előbb jusson ez az eszébe.

A második csoport szintén nem lehet meglepetés, hiszen erről is ejtettem néhány szót az imént. Rengeteg szinte észrevétlen természeti folyamat játszik a kezünkre, amelyek az utóbbi időben igencsak érzékennyé és instabillá váltak. Mire gondolok itt? Például az északi földteke éghajlati viszonyaira, az ózonrétegre, az óceánok áramlataira. A folyók és tavak vízminőségére, a felszín alatti ivóvízkészletre, az erdőségekre, a termőtalajra. Az élet sokszínűségére. Például néha lehet számokat hallani, hogy naponta átlagosan hány faj hal ki manapság. Ezek az adatok talán pontatlanok, talán gyarló üzleti szándék is áll mögöttük, de még ez sem magyarázza, hogy a figyelemfelkeltés célját ilyen kevés sikerrel szolgálják. Egyszerűen egyikünk sem érez a károkért személyes felelősséget, még akkor sem, ha véletlenül érdekli az egész... Márpedig a sebesség, ahogy az élővilág pusztul sokszorosa az ipari kor előttre becsült kihalási rátának. Semmihez sem hasonlítható, csak a korábbi nagy kihalási eseményekhez, mint például a bolygót uraló őshüllők vesztét okozó kréta-tercier esemény. Amit néhány száz év alatt elértünk például a világtengerek halállományában, az evolúciós léptékben egy pillanat alatt bekövetkezett sokk. A teljesítmény bizarr módon lenyűgözhet bennünket, a méretek gigantikusak, de mindez mit sem változtat azon, hogy az élővilág az emberiség családja, a pusztulása a mi pusztulásunk is. Függünk tőlük és ők függenek tőlünk. Nem tudjuk, melyik dominó mennyit rombol le a gyermekeink jövőjéből.

Megérkeztünk az elsődleges erőforrások harmadik nagy kategóriájához, amely mi magunk vagyunk. A modern kor olyan túlzásokra és sok esetben borzalmakra ragadtatta az emberiséget, ami korábban alig volt elképzelhető. A munka örömének eltűnése, a szabadidő gépies, passzív eltöltése folyamatosan mentális betegségek egész sorát idézi elő. Vajon az amerikai iskolai lövöldözéseket a fegyverek nyakába lehet varrni? Jogilag bizonyára érdekfeszítő a viharos jogi vita a fegyvertartás szigorításáról, de valójában e téren mit sem számít, mert görcsösen, kétségbeejtően igyekszik kikerülni a valódi problémát. Ez egy vörös kendő saját magunknak, hogy a lényeg ne tűnjön fel. A pisztolyok és puskák ugyanis nem ölnek meg senkit soha. Az emberek gyilkolnak, akik meghúzzák a ravaszt. Az eszközt értjük, a célt és az okokat viszont nem, az ilyen jelek a társadalom betegségét jelzik. És akkor még nem beszéltünk olyan kórokról, mint az elhízás, a diabétesz, az allergia, az asztma és a rák sok fajtája. Miközben azt hajszoljuk, hogy a bankszámlánk egyenlegének jelzése valamivel nagyobb számot mutasson, elfeledkezünk saját élő, emberi voltunkról is. Nem vagyunk kevésbé érzékenyek, mint a tonhal vagy akár a dodó, nem vagyunk gépek. Bizonyára saját magával és családjával, az egészségükkel szemben is lehet valaki cinikus, de alig hiszem, hogy ez gyakori lenne... Egyszerűen nem gondolunk erre, mert nem ebben a szellemben működik körülöttünk a tömeg közössége.

Nos, ez az elsődleges gazdaság. Radikálisan eltér a tévében látott grafikonoktól és a tankönyvekben olvasott elméletektől? Annál jobb, mert így legalább az esély megvan, hogy jutunk vele valamire. Legközelebbre megpróbálok egy szemléletes példát összehozni, meglátjuk, hogyan sikerül.

Az akarat ereje

Az elmúlt hetek bejegyzéseiben rendre arról volt szó, hogy a sok évig képzett, intelligens és esetenként akár díjakat nyerő közgazdászainktól miért nem várhatunk megoldást a civilizációnk hanyatlása során megjelenő gazdasági problémákra. A legfőbb hiányosság elsősorban nem az ő képességeikben és ítéleteikben van, hanem azokban a módszerekben és alapfeltevésekben, amelyeken az egész gondolkodásmódjuk alapszik. Ez a tudományág az emberi történelem egy pontosan meghatározható szakaszában formálódott a jelenlegi alakjába, ennek megfelelően az akkor állandónak hitt körülmények megváltozására egyszerűen nem is reagálhat helyesen. Nincs meg hozzá a megfelelő eszközkészlet. A régi beidegződések ráadásul éppen olyan folyamatokhoz vezetnek, amelyek egyre inkább felszínre hozzák az egyes válságjelenségeket.

Ezen egy közgazdásznak sem kell vérig sértődnie. A tény, hogy jómagam mérnök vagyok, nem különösebben befolyásol abban, hogy a mérnöki tudományok jelentős részéről is lesújtó véleményem legyen ilyen tekintetben. Hiába lelkesedünk a különböző technológiákért, robotokért vagy nanocsövekért, a legtöbb futurisztikus fejlesztésnek a laboratórium ajtaján kilépve meggyőződésem szerint semmi értelme. A kutatások többsége egészen elvont és speciális problémákkal foglalkozik, miközben a nagyobb léptékű jelenségeket igyekszik kikerülni. Ott van például a villamos hálózat rendelkezésre állásának még néhány tized százalékkal történő feltornászása, amelyhez rémisztően sok munkával előállított hardvereszközök és matematikai algoritmusok szükségesek. A kérdés, hogy egyáltalán hogyan generáljuk majd a lényeget adó villamos energiát, legfeljebb keserű viccként vagy elsuttogott megjegyzésként hangzik el néha. A mérnökök azzal foglalkoznak, amit a társadalom elvár, ugyanúgy ahogy a közgazdászok, de nincs ez máshogy egyik szóba jöhető szakma esetén sem. A kritika nem feltétlenül azoknak szól, akik a munkájukat végzik, bár természetesen örömmel veszem, ha a szakmából is olvassa valaki; a célom sokkal inkább az, hogy megpróbáljam megvilágítani, miért személyes ügy ez mindenki számára, és hogy miért nem hagyatkozhatunk külső segítségre.

A társadalmi elvárások nagyjából megtestesítik az ipari civilizáció lényegét. A helyi eltérésektől eltekintve van egy elég erős nyom, amelyet alapvető értéknek tartunk. Ilyen például a fejlett technológia, a jogállam, a demokrácia, a stabil munkahelyek, a megbízható bankrendszer vagy a közbiztonság. Lehetne sorolni a szavakat több nyomdai ív terjedelemben, de talán értjük, hogy mire gondolok. Nos, pontosan ezeket kell megkérdőjeleznie annak, aki a válság valódi okait és kimenetelét keresi. Amikor bármelyik felsorolt modern vívmányunk felmondja a szolgálatot, akkor nem hessegethetjük el a kérdést, nem tagadhatjuk le, ezzel csak rontanánk a helyzetünkön. Nem mintha a folyamat nem zajlana éppen ezekben a percekben is. Vagy elfeledkeztünk a vastüdőn tartott ciprusi bankrendszerről, az adósság és Fukusima súlya alatt rogyadozó japán államról, vagy akár a törvény által cserbenhagyott magyar vidéki falvakról? Ha másra talán nem is, arra jó számomra ez a blog, hogy nem felejtem el mindezt. Talán ezzel sem járok jobban az átlagnál, nincs rá garancia, mégsem szeretném, hogy kínos meglepetések érjenek a jövőbe vetett torz elvárásaim miatt.

Fontosnak tartom, hogy az itt kikezdett jelenségekre megpróbáljak alternatívát is kínálni. Rombolni viszonylag könnyű, építkezni annál sokkal nehezebb; biztosan tévedek is közben, ezt a kockázatot azonban vállalni kell. Már csak azért is szükség van a dolog továbbgondolására, mert az eddigi elméletek sok része is hasznosítható, csupán meg kell szabni nekik a megfelelő feltételeket. Nem azt mondom, hogy amit most művelünk, az a sátántól ered, és ezért pusztulnia kell, hanem azt, hogy minden egyes tettünkből mielőbb tanulnunk kell.

Az első lecke magának a gazdaságnak a mibenlétéről szól. Mint ahogyan azt már említettem, ez korántsem egy magától értetődő fogalom, hiszen végeredményben minden emberi tevékenység minden oka, teljes folyamata és minden következménye is ide sorolható, mert mindent az igényeink kielégítése érdekében teszünk. Ez az egész világunkat jelenti, minden egyes élményt és cselekvést, amellyel az emberiség valaha kapcsolatba került. Ezzel önmagában persze nem kerülünk közelebb a tanulságokhoz. Valamilyen határokat muszáj kiszabni. Modellt kell alkotni a saját tevékenységeinkről, különös tekintettel azokra, amelyek a legnagyobb hatásúak. A zuhany alatti fütyörészést például továbbra sem szeretném visszafejteni gazdasági problémákig, pedig a zene, a tánc és a harc kapcsolata egyáltalán nem valamilyen elvont titok, a harc pedig - mint azt von Clausewitz óta tudjuk - a politika, például a gazdaságpolitika folytatása egyéb eszközökkel... Nem elsődleges az egyes korok szépségideáljainak elemzése sem, annak ellenére, hogy a teltség vagy a karcsúság kultusza gyanúsan összefügg az adott időszak gazdasági, élelmezési helyzetével. A sort itt is lehetne folytatni.

Ami minket most érdekel, az elsősorban az élelmünk, a különböző használati cikkeink és a megfelelő lakáskörülményeink közvetlen előállítása.Hogyan vélekedik erről a hagyományos közgazdaságtan? A válasz meghökkentően egyszerű: azt hirdeti, hogy a piaci kereslet mindig létrehozza a kínálatot. Az ilyen elvek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert központi szerepet játszanak a világképünkben. Az ipari társadalom alapvetően azt vallja, hogy végül mindig megkapjuk, amit akarunk. Nem mondjuk ki hangosan, legalábbis nem gyakran, de ez van a döntéseink mögött, ezt adjuk tovább a gyerekeinknek. De tényleg így van? Vajon tényleg bármi megtörténhet, csak azért mert nekünk véletlenül úgy tetszik?

A helyzet legszebben egy párhuzammal fogható meg. Képzeljünk el egy különleges söröshordót, melyet egy forgalmas estén a kocsmáros csapra vert! A vendégeknek ízlik az újfajta ital, türelmetlen sorban állnak a pultnál. A hangulat emelkedésével arra terelődik a szó, hogy mit is kellene tenni, hogy mihamarabb folytathassák az ivást. Óriási, vidám kötekedés tör ki afelett, hogy egyre nagyobb vagy egyre több csapra lenne szükség. Ahhoz már túl részegek, hogy észrevegyék, a kocsmárosnak csak ez az egy hordónyi van ebből a nagyon finom nedűből, és minél mohóbban fogyasztják, annál gyorsabban tűnik el. A társaság összetételétől függ, hogy mi történik, amikor rádöbbennek a tévedésre. Sokan vannak, akik ilyenkor egyszerűen mást rendelnek, mások dühből megtámadnák a kocsmárost, megint mások felháborodva hazamennek. A féktelen vidámságnak azonban alighanem vége szakad. Józanul talán belegondol az ember, mi lesz az egyes tetteinek a következménye, duhajkodás közben már sokkal kevésbé. Az igazán abszurd annyi a dologban, hogy épp mi vagyunk azok, akik a történelem legokosabbjainak tartjuk magunkat, mi hivatkozunk mindig a józan észre...

Bármilyen megfogható árut is termelünk, mindenhez nyersanyagokra, megfelelő környezeti körülményekre van szükség, amelyek így folyamatos megterhelésnek vannak kitéve. Ha az egyes erőforrásokat a saját megújulási képességeiknél mohóbban merítjük ki, annak előbb-utóbb vége fog szakadni. Nem a csap teljesítménye a gond, hanem a hordó mérete. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, túl van minden eszközünkön, minden tudásunkon. Többek között épp azért, mert mindig visszautasítottuk, hogy törődjünk vele. Korántsem ez az első eset, mikor ilyen történik az emberiség valamelyik csoportjával, és még egyszer sem érkezett semmilyen csoda a segítségükre.

A gazdaság szerkezete tehát felfogható így is: létezik egy elsődleges gazdaság, amelyben mi csak marginális szereplők vagyunk, és amelyet mégsem kihasználnunk, hanem gondoznunk és megőriznünk kellene. Mi tartozik ide? Nyilvánvaló példaként adódik számos jelenleg elérhető energiaforrásunk, a légkör minősége, a Föld ivóvízkészlete, a termőtalaj, az ép éghajlati rendszer, vagy az élővilág sokszínűsége. Ezek egyikét sem mi teremtettük a világra az akaratunkkal, mi csak élünk belőlük. Mondhatnám úgy is, hogy élősködünk rajta, hiszen látszólag remekül jellemzi a leírt hozzáállást, de nem lenne igazságos. Valójában a paraziták gondoskodnak a következő gazdatest megtalálásáról, gondoskodnak legalább magukról. Nekünk csak ez az egy bolygónk van, ezért mindenképp saját magunkat kell átformálnunk. Szimbiózist kell kialakítani a környezetünkkel, szinte üzletelnünk kell vele. Nincs más választás.

Ez a kereskedés és manipuláció a másodlagos gazdaság, ami már valóban a mi birodalmunk, a mi mesterségünk. Az eddigiek alapján talán már mondanom sem kell, hogy teljes mértékben függ az elsődleges folyamatoktól. Kényelmetlen gondolat? Lehet. De attól, ha nem vagyunk hajlandóak kimondani, még egy fikarcnyival sem lesz kevésbé igaz. Kétségtelen, hogy ezen az úton nem tudunk mindent folytatni, amit eddig csináltunk, lesz amit fel kell áldozni, fel kell adni. Amire egyszerűen nem lesz időnk, nem lesz türelmünk, energiánk, nem lesz erőnk. Talán mégis jobb, ha tudatosítjuk magunkban a helyzetet, mint ha csupán a kényszer végső, durva lökését vennénk tudomásul. Így válogathatunk, hogy mit akarunk megmenteni, hozzászoktathatjuk magunkat az új életfelfogáshoz mentálisan, fizikailag, és minden elképzelhető egyéb téren.

Létezik egy harmadlagos gazdaság is, amely a már elkészült árucikkeknek, a másodlagos gazdaság termékeinek elosztásával foglalkozik. Ezt mi pénzrendszer, bankrendszer néven tartjuk nyilván, és a mindennapjainkból egyre nagyobb szeletet hasít ki magának. Ennek részletesebb tárgyalása egy későbbi időpontban kerül majd sorra, egyelőre annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ugyanúgy alá van rendelve a kézzelfogható javak termelésének, mint azok a környezeti erőforrásoknak. Miért érdekes ez most? Legfőképp azért, mert jelenleg a gazdaságról alkotott képünk pontosan a harmadlagos viszonyokon, a pénzen, a profiton alapszik, azaz a kiindulási alap teljesen ellentétes az imént felrajzolt szerkezettel. Mondhatnám úgy is, hogy eddig a hegyére építettük a piramist, és ezt egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak.

A gazdaság ilyen hármas modellje ebben a formában nem tőlem ered, leginkább Ernst F. Schumacher és John Michael Greer gondolatait tolmácsoltam az imént. Előbbi szerző még a hetvenes években alkotta meg az elmélet gyökerét, amely nem véletlenül cseng össze az akkor rövid időre megmutatkozó energiaválságokkal. A továbbiakban igyekszem majd jobban kibontani az egyes részleteket, nem elképzelhetetlen, hogy ellentmondásokra is fény derül. Egy dolog azonban biztos: a világképünk átalakulása nem utópia, képesek vagyunk rá, ezt tényleg csak akarni kell.

Zsugorodó álmok

Az egyik legbizonytalanabb momentuma az egész "bloggolásnak", amikor az ember megpróbálja megbecsülni, melyik téma mennyire lesz népszerű, hogy melyik posztot mennyien olvassák majd el. Ez a szempont még akkor is felmerül, ha egyébként nem populáris témakörről van szó, hiszen a látogatók visszajelzése ilyen esetben is fontos. Tagadhatatlan, hogy időnként eleve születhetnek - vagy ha rólam van szó, biztosan születnek is - a szokásosnál gyengébb, laposabb esszék, de az a helyzet, hogy a saját megítélésem és a visszaszivárgó reakciók nem mindig csengenek össze. Valószínűleg az az írás sikerül igazán jól, ami már sokak elméjében ott bujkáló gondolatokat fogalmaz meg, valamit, amihez az olvasó kapcsolódni tud, ezt azonban nem mindig egyszerű figyelembe venni.

Csupán azért vezettem ezt elő, mert őszintén szólva arra számítottam, hogy a múlt heti bejegyzés, amelyben a shale készletek kitermelésének jelentőségéről szóltam, valamivel nagyobb visszhangot fog kiváltani. Persze aki eleve nem érdeklődik az energetika iránt, vagy nem ilyen irányból érzi meg a jelenlegi válságjelenségeket, annak mit sem jelent ez a konkrét példa. A fosszilis erőforrások fogyásának hatásaival, az olajkitermelés elkerülhetetlen korlátaival foglalkozó internetes közösség számára azonban az ilyesmi kulcskérdés, és fontos lenne, hogy a médiahisztéria ellenére meglássuk, hogy hol a helye. Ennek a blognak a fő irányvonala nem a statisztikák böngészése és az egyes technológiák hatásfokának számítgatása, néha mégis szóba kell, hogy kerüljenek.

Valójában ennél azonban valamivel többről volt szó, még ha nem is hangsúlyoztam túl. Azt próbáltam sugallni - immár nem először -, hogy az ipari civilizáció válsága és hanyatlása, ezen belül pedig például a jó minőségű energiahordozók fogyása nem technológia kérdése. Számos generáción át belénk idegződött, hogy a problémáinkra valamilyen trükkös szerkezet, elmés találmány vagy valamilyen újonnan felfedezett módszer jelenti majd a megoldást. Akár azt is gondolhatjuk, hogy ez örökké tart, és idővel mindent meg tudunk oldani, amit csak akarunk.

Van abban némi keserű irónia, hogy az ilyen jellegű gondolkodásra éppen az általam is sokszor támadott közgazdaságtan adja meg a méltó választ. Persze nem egészen tudatosan... A válasz nem más, mint a csökkenő hozadék elve.

Gondoljunk egy adott - például egy hektár - területű gabonaföldre! A növényeknek számos erőforrást kell biztosítani, hogy sikeres aratásunk legyen: szükség van napsütésre, csapadékra, tápanyagokra a talajban, különböző földmunkákra, és számos olyan részlet is felvetődhet, amelyet csak az lát meg, aki valójában nap mint nap ezen dolgozik. A betakarított termény mennyisége egy hektáron természetesen nem lehet végtelen, ezt józan ésszel bárki beláthatja, a növelésével mégis megpróbálkozhatunk. Az első gondolat, hogy vessünk el több magot, például duplázzuk meg a mennyiséget. Ha eddig nagyon szellősen álltak a növényeink, akkor ezzel valóban hatékony növekedést érhetünk el. Ezen felbuzdulva még sűrűbb vetést is elrendelhetünk, de akkor a belőle származó profitunk már sokkal kisebb lesz. Ezt a módszert erőltetve rövidesen eljön az a pillanat is, amikor a növények számának növelése már egyáltalán nem jelenik meg a learatott termésben, sőt, akár kárt is okoz. Elszívják egymás elől a tápanyagokat, elfogják egymás elől a napot, a legyengült állományból pedig a zsúfoltság miatt a betegségek és élősködők is sokszoros vámot szednek. Van egy határ, amelyen túl ezzel hiába próbálkozunk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az öregek azt mondanák, hogy ne szipolyozzuk ki a földet, de mi ugyebár okosabbak vagyunk. Műtrágyát és növényvédelmi vegyszereket gyártunk, amelyekkel a fenti problémákat kiküszöbölhetjük. Az intenzívebb gazdálkodáshoz öntözés is szükséges, de csatornák építésével, kutak fúrásával ez is megoldható. Meghökkentő eredményeket tudunk így elérni a termelékenységben, idővel azonban arra leszünk figyelmesek, hogy a termőtalaj pusztulni kezd. A vegyszerek célja, hogy mesterséges környezetet teremtsenek a gabonának, minden mást viszont figyelmen kívül hagynak. Ha a talajban élő apró organizmusokat megmérgezzük, akkor nem marad belőle semmi. Ugyanakkor az ivóvízforrásaink is kimerülnek és megdrágulnak, mivel az elöntözött mennyiséget nem tudjuk közvetlenül visszanyerni. Egyre több és több befektetés kell, hogy tovább növeljük a termelékenységet, míg végül eljön az a nap, amikor minden erőfeszítésünk is kevés, hogy csak a meglévő állapotot fenn tudjuk tartani, nem beszélve a további növekedésről.

Mi ilyenkor a következő lépés? Ha a konkrét példát nézzük, akkor a génmódosított gabonák jönnének, de egyrészt a valóságos körülmények nem biztos, hogy lehetővé teszik majd a végső elterjedésüket, másrészt ezek is csak az imént leírt mellékhetások töredékére jelentenek megoldást. A növényvédő szerek ezekkel jó részben elhagyhatók ugyan, de műtrágyára és öntözésre szükség van, ráadásul ezzel a húzással már olyan mélységeit bolygatjuk meg az egész folyamatnak, ami eleve kérdésessé teszi, hogy érdemes-e belefogni. Bármennyire erőlködünk, az élővilág nem osztható hasznos és káros részekre, ha merev szabályokat akarunk kialakítani erre nézve, azzal végeredményben csak saját magunknak ártunk.

Azt hiszem, hogy az elv tisztán kirajzolódik: ha valamilyen folyamathoz több erőforrásra van szükség, akkor egy kiválasztott módszerrel csak bizonyos határokon belül gyorsítható fel a folyamat. És igazság szerint most hirtelen nem jut eszembe semmilyen értelmes tevékenység, amihez elég lenne egyetlen erőforrás... Az elgondolás így nyilvánvalóan igen széles körű. Lehetne sorolni a többi példát a vákuumszivattyúktól az antibiotikumokig vagy a folyók szabályozásáig, amelyekre a gabona helyett gondolhatnánk. Vagy nézzük akár a bűnüldözést: a rendőrség létszámának emelése először a törvénysértések ellen fejt ki hatást, de mindig lesz olyan, aki ki tudja játszani őket. Ráadásul egy szinten túl ez is különböző bűncselekmények melegágyává válik a korrupt kormánytisztviselők részéről. Egy módszer vagy technológia sem fejleszthető tökélyre önmagában, nem ismételgethetünk semmit a végtelenségig anélkül, hogy csalódnunk kelljen.

Ez eddig talán még rendben is lenne. Azt is látni kell azonban, hogy amiben ma vakon hiszünk, az nem egy konkrét eljárás vagy folyamat, hanem maga a technológiánk fejlődése. Azt láttuk, hogy amikor az egyes próbálkozásaink határai megmutatkoztak, akkor mindig találtunk újabb módot a továbbhaladásra. Miért ne történhetne ez ismét? Miért ne segíthetne rajtunk valamilyen újabb trükk, amivel a végtelenbe indított kirándulásunkat folytatni tudjuk?

A szántóföld példája megvilágítja ezt is: azért mert maga a technológiai fejlődés, az eszközeink egymást követő generációi is csökkenő hozamokkal működnek. Amikor a növények háziasítása a mindennapi élet részévé vált, az teljesen új emberi létformát tett lehetségessé. A földművelés sok helyen katasztrófához, elsivatagosodáshoz vezetett, ugyanakkor más helyeken évezredekig fenntartható formában működött. A modern korban érkező "zöld forradalom" megnövelte ugyan a termelékenységet néhány évtizedre, de csupán maradandó károk árán. A génmódosítás pedig önmagában, rövid távon ijesztő perspektívát nyújt, ráadásul minimális előnyökkel. Minden egyes generációval kevesebbet nyerünk és többet kockáztatunk.

Emlékszik valaki Liebig minimumtörvényére? Remélem. Ez is több erőforrást igénylő folyamatokra vonatkozik, és azt mondja ki, hogy a legszűkösebb erőforrás fejti ki a legnagyobb hatást, az határozza meg az adott jelenség lefolyását. Hiába csinálunk tehát bármit a fennmaradó összes többi paraméterrel, azoknak a jótékony hatása legfeljebb ideiglenes lesz. Az a helyzet, hogy az ipari civilizáció nem fejlett technológiában szenved hiányt. Szeretnénk ebben hinni, mert évszázadokig működött az ilyen irányba való törekvésünk. Amíg az olcsó, nagy koncentrációjú - vagy ahogy az utóbbi időben neveztem: jó minőségű - energia bőségesen a rendelkezésünkre állt, addig a szervezettségünk, az eszközeink bonyolultsága fokozható volt, méghozzá látványos eredményekkel. Ma épp az alapot adó energiaviszonyaink formálódnak át, így pedig a technológia sem játszhatja ugyanezt a szerepet.

Nálam szakavatottabb szerzők hosszan írtak már erről a folyamatról, ami valamilyen formában minden emberi civilizáció felemelkedésekor és bukásakor lejátszódott. Joseph Tainter egész könyvet szentelt ennek a témának, melyből egy nagyszerű kivonat angol nyelven az interneten is elérhető. A társadalmak bonyolultsága, az eszközök komplikáltsága nem megoldást jelent a hanyatlás problémájára, hanem jellemzi azt. Része a képnek, eleve számolni lehet vele. Aki azt hiszi, hogy a haladás egy feltartóztathatatlan istenség, azt valószínűleg fájdalmas csalódások várják a közeljövőben. Giambattista Vico leírása szerint minden civilizáció folyamatosan halad az egyre teljesebb absztrakció irányába. Lassan elveszítjük szemünk elől a létünk alapjait. Nem látjuk, honnan ered az ételünk, a fűtésünk, a közbiztonság vagy akár a gyermekeink oktatása. Elvont világban élünk, ahol csak szimbólumok és számok számítanak, elvek és álmok töltik ki a mindennapjainkat. Pontosan emiatt lehetséges, hogy nem tűnik fel, amikor eltűnik a talpunk alól a talaj.

Aki nem szeretne tévedésbe esni, annak csupán egy teljesen ésszerű és következetes mondatot kell megjegyeznie: egy véges világban nem vezet út a végtelenbe. Idővel elpusztul majd a naprendszer, elpárolog a bolygónk, kihal a fajunk és a nem utolsósorban személyesen is át fogunk lépni ezen a homályos kapun. Nincs semmi, amit tehetnénk ellene. Azt viszont megpróbálhatjuk, hogy rendelkezésünkre álló időt a legérdemesebb módon használjuk fel. Megpróbálhatunk olyan szerepet találni magunknak, ami jelen pillanatban a legkedvezőbb számunkra. Amíg az ember a technológia mindenhatóságában bízik, addig bármilyen változtatás lehetetlen, de képesek vagyunk kilépni ebből az ördögi körből. Ez a blog erről szeretne szólni, illetve arról, mi is jöhet a döntés után, mert tennivaló mindig akad.

Fától az erdőt

Most, amikor húsvét hétfő délutánján elkezdem megírni ezt a bejegyzést, igen távolinak tűnnek azok a visszásságok és ellentmondások, amiről szó lesz. Egy a mai időkre rengeteg szempontból jellemző jelenség szerepel a menetrendben, amely pontosan olyan jellegű gondolatokhoz vezet, amelyek az ünnepi nyugalom és derű megbolygatását eredményezhetik. Ha azonban ilyen szempontok döntenének, akkor valószínűleg soha nem kerülne sorra a téma, így feleslegesnek látom  halasztgatását... A konkrét tárgyról nagyszerű ismertetőt ad egy múlt héten megjelent cikk, noha ezt elfogulatlannak messze nem nevezném. Dióhéjban arról van szó benne, hogy az olajpala és olajhomok felhasználásával energetikai forradalom van születőben, amely alternatívát állít a megtorpant hagyományos olaj- és gázkitermelésnek. Nem hiszem, hogy a leírás torzítása rosszindulatból fakadna, egyszerűen a szerző világlátásából, előismereteiből következik. Amit azonban ő nem írt le, azt most majd megpróbálom én kifejteni, talán aki egymás mellé teszi a két írást, az teljesebb képet kap a világunk jelenjéről...

Azt hiszem, hogy a legjobb lesz, ha rögtön elsőre leszögezem: ezt az egész palagáz-mizériát igen sajnálatosnak tartom. Keresgéltem a helyes szót, de csak ez tűnik megfelelőnek. Az egész történet annyira jellemző és nagy léptékben nézve annyira természetes, hogy elítélni ostobaság lenne, más részről viszont olyan tisztán rámutat az érzékeny pontjainkra, és olyan fájdalmas következményeket hordoz magában, hogy elég nehéz szenvtelenül beszélni róla. Hogy hogyan is értem mindezt? Rövidesen kiderül.

Amikor a közgazdaságtan alapfeltevéseit kritizáltam, két kirívó példát hoztam fel, amelyek mentén haladva szinte az egész szakterület felborítható. Első alkalommal említettem az emberi döntések mechanizmusának rendkívül csőlátó modelljét, amely eleve kizárja, hogy rengeteg jelenség okát valójában megértsük. Az ember ugyanis nem mindig viselkedik racionálisan, de rengeteg esetben előfordul az is, hogy neveltetésünknek vagy öröklött tulajdonságainknak köszönhetően egészen mást tartunk ésszerűnek egy adott helyzetben. A másik kulcsfontosságú hiányosságot a környezeti erőforrások korlátainak teljes semmibe vételében jelöltem meg. A két szempont persze nem különül el teljesen, hiszen itt is és ott is beépített, számunkra áthatolhatatlan határokat hanyagolunk el, teljesen mindegy hogy ezek saját mentális képességeinkhez vagy kézzel fogható és mérhető fizikai mennyiségekhez kapcsolódnak.

A "palagáz-forradalom" témájára ez a megközelítés nagyszerűen alkalmazható. Az utóbbi nézőponttal fogom kezdeni, mert talán így fokozatosabban felépíthető a mondanivalóm. Egy kívülálló számára egészen meghökkentő lehetne ugyanis, hogy az egész folyamat egyik legfontosabb aspektusa teljes mértékben kimarad a sajtóban megjelenő leírásokból. Napokig böngészhetnénk az ezzel foglalkozó cikkeket a médiában, anélkül hogy egy is megemlítené, hogy mi a palagáz igazi szerepe, hogy miért lehetetlen bármilyen ezzel kapcsolatos "forradalom". Ezt a problémát itt az elmúlt hetekben már megpróbáltam megfogalmazni, de az így kínálkozó példa segítségével bízom benne, hogy meggyőzőbben tudok érvelni. Aki nem próbálta, annak biztosan nehezére esik meglátni, mennyire nehéz küldetés a társadalomba mélyen beágyazott mítoszokat ostromolni, és hogy manapság mennyire sziszifuszi munka megindokolni bármiről is, hogy lehetetlen...

Ahogy arról korábban már szó volt, az emberi energiaválságok oka általában egyáltalán nem az energia hiánya. Az energia ott van körülöttünk létünk minden pillanatában, a torkunkon legördülő sörtől a csillagok fényéig. Minden ismert tárgynak és jelenségnek megvan a maga energetikája, a maga forrásai és eredményei, az energia elképesztően változatos formákban vesz körül minket, szinte lubickolunk benne. Akkor mi a baj? Az, hogy nekünk jelenleg egy különleges formára van szükségünk, ami sűrű, könnyen szállítható, biztonságosan és gazdaságosan tárolható és az iparban egyszerűen felhasználható. Ilyen energiából már jóval kevesebb áll rendelkezésre, és ami ennél még kellemetlenebb, a mesterséges átalakítás kísérletei szembe mennek a világ működését leíró megfigyeléseink mindegyikével. Ha csak egy dolog létezne a világon, ami biztosan lehetetlen, az pontosan az lenne, hogy veszteségmentes energiaátalakítást tudjunk működtetni. Nem létezik örökmozgó, nem vagyunk mindenhatóak. Rendkívül valószínűtlen, hogy a hagyományosan bányászott kőolajhoz valaha is hasonló - na adj' Isten jobb - minőségű energiaforrást találjunk, többek között azért is, mert ennek is minden egyes cseppje egy-egy kis csoda, amelynek elégetésével teljes földtörténeti korszakok során felhalmozott tartalékokat élünk fel.

De hát akkor mi a helyzet az olajpalával, olajhomokkal és társaikkal? Az új technológia új erőforrásokat nyitott meg, hallhatjuk innen-onnan. "Az olajipar elmúlt pár évtizedének csendes forradalma arról szólt, hogy valaki kitaláljon egy olyan módszert, amivel ezek az óriási készletek gazdaságosan kitermelhetők. Ez sikerült is, a trükk neve fracking, magyarul hidraulikus rétegrepesztés." Megható és felvillanyozó történet az emberi rátermettségről. Egy baj van vele, hogy egyszerűen nem igaz. Elég ha vesszük a fáradságot, és ellátogatunk az index-cikkben is szereplő linkre, és már a második bekezdésben ott szerepel feketén-fehéren, hogy a technológia a negyvenes évek óta ismert. Több mint hatvan éve! Eddig azonban mégsem alkalmazták ezt a "csodaszert", de vajon miért?

Mert nem érte meg. Ez az a pont, ahol makacsul vissza kell térnem a közgazdasági modellhez, amelyet cáfolni szeretnék. Durva, de arányos egyszerűsítés következik: a hagyományos bányászat szerint fúrtunk egy lyukat, feltört belőle a fekete arany, majd ömlött esetenként évtizedeken át. A szóban forgó fracking technológiával fúrunk egy lyukat, rendkívül nagy nyomással folyadékot folyadékot préselünk bele, majd egy-két év múlva fúrunk egy másik lyukat valamivel arrébb, és elkezdjük az egészet elölről. Ezen kívül a környezeti hatások megnövekedésével is számolnunk kell. Mi ebből az első következtetés? Hogy ez a bányászat drágább. Drágább munkában, befektetett energiában, ezért aztán drágább lesz gazdaságilag is. Hát ezért nem foglalkozott vele az ipar igazán komolyan évtizedekig, mert bővében voltak a jobb lehetőségeknek. Mi a helyzet ma? A kőolaj kereslete növekszik, és a kínálat nem tudja követlenül követni, ezért az olaj ára majd' 15 éve emelkedő pályán van az ezredforduló 15-20 dollárjától a mai 80-100 dollárig hordónként. Ezzel a drágább termelési módszerek is gazdaságossá váltak, amelyek az előállított kőolajtermékek mennyiségében mind-mind megjelennek.

Eddig minden az elvárásaink szerint alakul, de azért tapsolni még ne kezdjünk el, mert itt még nincs vége a történetnek. Ez a termelés ugyanis nem fogja visszahozni a korábbi olcsóságot, mert épp a mai állapotok és árak miatt életképes. Nem térünk vissza a piac korábbi egyensúlyába, ma a kőolaj komolyan ennyivel drágább, mint 15 éve. Igazán csoda ez? Forradalom? Megváltás? Egy korábban gazdaságtalan módszert az egyéb lehetőségek kimerülése gazdaságossá tett, ráfanyalodtunk, mert ez még megmaradt. Mindez tényleg ünneplésre ad okot?

Itt érkeztünk el a második nézőponthoz, a saját hozzáállásunkhoz. Az eddigiek fényében talán nem kell magyaráznom, hogy valami ezzel sem stimmel. Minden hivatalos állami és ipari forrás arról próbál meg meggyőzni minket, hogy a nem konvencionális olajbányászat "game changer", megváltoztatja a korábban megismert körülményeket és lehetővé teszi az ipari civilizáció további gondtalan haladását (súlyosabb esetben "száguldását"). Érdekes módon ezt épp azok hangoztatják a legharsányabban, akik korábban sohasem fogadták el a most állítólag megcáfolt játékszabályokat... Még a rendszerben való kétség csíráját is el kell fojtani, hiszen a tagadás megtörése magát a biztonságosnak hitt világunk alapját rendítené meg. Ezerszer körbezengjük és megénekeljük a legapróbb dolgokat is, hogy a hosszabb távú folyamatokra ne kelljen odafigyelni, mindnyájan ebben a kultúrában, az emberi mindenhatóság tudatában nőttünk fel, automatikusan keressük az ürügyeket a megindoklására. Néha még az ismert tények sem érdekesek, ahogy azt az "új" fracking technológia példája mutatja.

Külön említést érdemel mindennek a pénzügyi dimenziója, hiszen a hasonló sajtóhisztériák által keltett növekedés - szóljon az hitelről, ingatlanról, tulipánhagymákról vagy Apple-részvényekről - szinte mindig rövid távon kipukkadáshoz vezet. A befektetők valóban elvárják majd, hogy az új csodaszer megoldja minden problémánkat, és pánikba esnek majd, amikor kiderül, hogy téves döntést hoztak. Akkor azonban már késő, még most kellene észbe kapni. A mostani higgadt értékeléssel elvileg kiaknázhatnánk a nyersanyagban rejlő valódi lehetőségeket ilyen vak, mohó kapkodás nélkül is, de sajnos erre aligha vagyunk képesek.

Hogy a hozzáállásunk természetes, az így korántsem jelenti, hogy helyes és célravezető is. Ha a szőnyeg alá söpörjük a szemetet, egy idő után büdös lesz a szobában, megjelennek a hangyák, a patkányok. Ha az ismert gondok nem érdekelnek, kapunk majd helyettük ismeretleneket, esetleg még riasztóbbakat. A shale jelenségbe fektetett elhibázott lelkesedés következménye is ilyennek ígérkezik, pénzügyi krachok, ipari balesetek és újabb környezetszennyezési hullám lehetőségét hordozza magában. Mindennek ára van, annak a néhány hónapnak is, amelyet téves nyugalomban töltünk emiatt.

Én semmiképp nem szeretném azt megfizetni. Legalább a rám eső részt nem. Amikor pedig valami igazán lelkesítő történetet hallok, mindig megkeresem benne a hibát. Minél nehezebb megtalálni, annál valószínűbb, hogy őrültség az egész. Ami pedig Szaúd-Amerikát illeti, nos, lehet hogy tényleg megjelennek hasonlóságok a két ország között, de kétlem, hogy ilyen téren. Más területen pedig semmilyen hasonlóság sem okozna örömet senkinek...