Van benne valami ijesztő és egyben valami gyönyörű is, ha az ember megpróbálja összefüggő egészként kezelni és értékelni a világról szerzett tapasztalatait. Sokszor persze nehéz összekapcsolni mondjuk a gimnáziumban "megkóstolt" huszadik századi európai költészetet a gyógyszereinkkel szemben egyre ellenállóbb kórokozókról szóló cikkekkel vagy akár a rezsiköltségeink alakulásával, máskor viszont váratlanul szembeötlő azonosságok és párhuzamok mutatkoznak meg előttünk. A múlt héten szerencsém volt, és olyasmibe futottam bele, ami megfelel az utóbbi leírásnak.
Különböző, itt és most érdektelen - lényegében adminisztratív - okokból tavasszal rendszeresen szociálpszichológiáról szóló előadásokon veszek részt. Egy szokványos egyetemi tárgyról van szó, melyet egy filozófus előadó oktat, és nagy meglepetésemre gyakran olyan területekre hatol be, amelyek igencsak érdekesek az itt tárgyalt témák szempontjából. Egyáltalán nem vártam, és mégis ebből az irányból kapok folyamatosan új impulzusokat. Ez persze nem lehet csoda számomra, hiszen én magam hirdetem leginkább, hogy nem lenne szabad kétségek nélkül speciális, átjárhatatlan részekre szabdalni a világunkat; kicsit néha mégis meghökkentenek a hasonló meglepetések.
A legutóbbi ilyen előadáson a szociálpszichológia tudományának kialakulásáról volt szó. Ez egy igen fiatal szakterület a maga körülbelül 5 évtizedével, sokan még élnek azok közül, akik a kezdeteknél jelen voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a megalapozás körüli nehézségek sokkal elevenebben élnek, mint számos más diszciplína esetében. Ahogy az előadó mondta - szó szerint idézve - "minden új tudománynak körbe kell pisilnie a területét, ahol ő az illetékes". Így tudnak elismerést szerezni, beilleszkedni abba a szervezeti sémába, amely már korábban létrejött. Így lehet például egyetemi tanszéket alapítani, a kutatásokhoz pénzt szerezni, és még számos hasonló, gyakorlati jellegű indokot említhetnék. Mi ebben az érdekes? Az, hogy a territórium kijelölése nem kizárólag elvont, logikai kérdés, hanem épp azért, mert emberi, szociális célokat szolgál, erős társadalmi nyomásnak, torzításnak is ki van téve. A tudomány maga nem csupán egy totálisan elvont kísérlet a világ megismerésére, hanem legalább ennyire tekinthető intézmények, alapítványok, és bonyolult emberi érdekek szövevényének is. Sokan nem szeretnek így gondolni rá, mert az ő értékrendjük szerint ez alantas, megalázó, netán mocskos állapotnak minősül, de ez a tényen mit sem változtat: a tudomány azt mondja, amit hallani akarunk. Ha nem tesszük fel a helyes kérdést társadalmi szinten, akkor a tudománytól soha nem fogjuk megkapni a helyes választ.
Igen, ez pontosan ugyanaz a momentum, amelyről az elmúlt hetek bejegyzéseiben írtam a közgazdaságtan esetében. Az a döntés, amely megmondja, mit tartunk fontosnak és mit hanyagolunk el, ami a világ nagy, egységes rendszeréből kiválaszt egy konkrétabb, megfoghatóbb részletet. Ha az előbbieknek megfelelően utánanézünk a gazdaságtan kialakulásának, akkor némileg érthetőbbé is válnak azok a hiányosságok, amelyeket megfogalmaztam és amelyekkel továbbra is foglalkozni szeretnék. A gazdaságtan, mint önálló tudományág elválaszthatatlan a felvilágosodás korszakától, a 18. századtól. Az ekkor kezdődő ipari fejlődés és az alapokig hatoló társadalmi átalakulások megindulása hozták létre az igényt az újszerű tudásra, és bőven akadtak, akik felismerték és megpróbálták betölteni az űrt. (Természetesen - ahogy az lenni szokott - ők sem jártak rosszul ezzel a tevékenységgel.) Gondoljunk bele, milyen társadalmi elvárások lehettek ebben a korszakban egy új tudományággal szemben! Nem kell túl sokat görcsölni rajta, hogy erre egy jó közelítést tudjunk adni. A felvilágosodás pezsgő szellemi környezetében kevés gondolat kapott olyan hangsúlyt, mint az előítéletektől mentes, független, tiszta emberi ész tisztelete, sőt, kultusza. Aki e körülmények között az ember gazdasági döntéseinek irracionális, nehezen megmagyarázható elemeit emlegette, az aligha számíthatott akkora sikerre, mint aki hideg ésszerűséget feltételezett. A homo oeconomicus múlt héten említett modellje eszerint egyáltalán nem vak véletlen szüleménye.
Más kérdés, hogy azóta ezt az elképzelést több irányból újra és újra megkérdőjelezik, és zajlanak kísérletek alternatív elméletek kialakítására is. A kétségek legsúlyosabb indoka minden bizonnyal az a kiábrándító tapasztalat, hogy sokszor képtelenség ráilleszteni a "gazdaságos ember" modelljét a valóságra, és hogy ennek közvetlen, viszonylag rövid távon érezhető következményei vannak a döntéshozók számára. Legnyilvánvalóbb példa a pénzügyi buborékok esete, amely nem más, mint a bizonyos termékek következetes túlértékeléséből következő rendre visszatérő válságok és krachok metaforája. Ez az utolsó mondat talán túl tömör volt, de most ez szándékos, az ilyen mániák és hisztériák külön posztot (vagy akár posztokat) érdemelnek majd, mert alapos ismeretük nélkül a jelenleg működő gazdasági rendszer folyamatairól sajnos aligha lehet bármilyen értelmes fogalmat alkotni.
Vannak azonban olyan hiányosságai a jelenlegi gazdasági szemléletnek, amelyek jóval lassabban és csak közvetett módon fejtik ki hatásukat. Ezeknek az érzékeny pontoknak az elemzése még annyira sem tartozik a népszerű témák közé, mint az emberi racionalitás kérdése. A megfelelő folyamatok legnagyobb részét a felvilágosodás idején még elképzelni sem tudta senki, hiszen olyan léptékű hatásokról van szó, amilyenekről az akkori gondolkodóknak halvány fogalmuk sem lehetett. Ami azt illeti, a maiaknak már lehetne, ők viszont ismét csak az előbb említett "egyéb" okokból jórészt képtelenek bármilyen változtatásra...
Hogy miről is van szó konkrétan? Javaslom, üssük fel Adam Smith A nemzetek gazdagsága című művét, amelyet teljes joggal vehetünk a gazdaságtan Bibliájának is. Ez a mű teremtette meg a máig használt fogalmi kereteket, általában a megjelenését szokás a szakma megszületésének is tekinteni. Az első fejezet első mondata az eredeti angol szöveg fordításától függően valahogy így hangzik:
"A nemzetek egy évben elvégzett munkája az az eredeti forrás, amely egész évben ellátja őket az élethez feltétlenül szükséges, illetve a kényelmi szerepet ellátó cikkekkel; ezek éppen ezen elvégzett munka termékei közül vagy az e termékekkel más nemzetektől vásárolt dolgokból kerülnek ki."
Így leírva - talán még a suta fordításom ellenére is - triviális igazságnak tűnhet ez a megállapítás. Pedig valójában nem is lehetne nagyobb tévedéssel indítani egy művet. Az emberi munka nem eredeti forrása semmilyen kézzel megfogható értéknek, csupán átalakítunk és felhasználunk olyan erőforrásokat, amelyeket a környezetünk rendelkezésre bocsátott. A szekrény a sarokban fából készült, melyet a napsugárzás táplált és erősített, melynek kifejlődéséhez a megfelelő ásványi anyagokat a helyi geológiai viszonyok és életközösségek biztosították. A fémet a bejárati ajtónk kilincsében a földből bányászták ki üzemanyagot égető gépek segítségével, amely üzemanyag egy másik bányából származik. Az emberiség nem teremtő, hanem átalakító szereppel bír, a valódi alapok a környezetünkben találhatók.
Nem kizárólag a saját munkánkból élünk, hanem mindabból is, ami azt lehetővé teszi. Több alkalommal említettem ezeken a hasábokon, hogy a modern ember szabadságának gőgje mögött gyakran alattomos függőségek rejtőznek; nos, a helyzetünk gazdasági szempontból sem különb. Fogós kérdés annak a megállapítása, hogy egy-egy termék vagy szolgáltatás értékének mekkora részét képezi az emberi munka, és mekkora részt adnak a természettől ingyen kapott nyersanyagok, lét- és munkakörülmények, minden bizonnyal minden egyes dolog esetében egész más ez az arány. Azt azonban egészen biztosan állíthatjuk, hogy bármiről is van szó, a környezettől való függésünk egészen soha nem iktatható ki, és enélkül a magától értetődőnek vett hozzájárulás nélkül legtöbbször egyáltalán nem is tudnánk belekezdeni semmilyen feladatba. Próbálhatunk például búzát termeszteni csapadék nélkül, aligha fog összejönni...
Ez az elhanyagolás mindaddig nem jelent problémát, amíg a környezeti erőforrások semmilyen lényeges korlátot nem állítanak fel a gazdaság működése számára. Smith idejében ez volt a helyzet, az ilyen korlátoknak még az árnyéka sem tűnt fel a láthatáron. Akkoriban az emberiség még éppen csak elkezdte a fosszilis erőforrások ipari alkalmazását, és a gépekkel való feladatmegoldás ötlete még szinte csak csírájában volt meg. Fel sem merültek olyan kérdések, mint a klímaváltozás, az elsivatagosodás, a fajok kihalásának megdöbbentő felgyorsulása, vagy éppen az ózonréteg elvékonyodása. A következmények nem voltak szembetűnőek, elképzelhetetlenül távoliak voltak, ezért könnyű volt figyelmen kívül hagyni őket.
Mi a helyzet ma? Most tapasztaljuk a felsorolt kínos és esetenként rémisztő jelenségeket és társaikat, amelyeket meg sem említettem. Most vagyunk abban a helyzetben, hogy korábbi tételeinket felülvizsgáljuk, hogy legalább a további károkat mérsékelni tudjuk. A probléma az, hogy mára megfordult a helyzet: a válságjelenségek váltak hétköznapi témává, és a gazdaságtan gyökerei távolodtak el tőlünk. Egyszerűen szentségtörésnek tűnik még a feltételezés is, hogy például Magyarország gazdaságpolitikáját a környezeti erőforrásaink kímélésére és a károsodott rendszerek gyógyítására alapozzuk. Pedig a gyermekeink, a közösségünk jövője számára az bizony többet jelentene, mint néhány forint a bankban, netán egy plazmatévé vagy "okostelefon". Mégsem tudunk kilépni a belénk nevelt elvárások köréből, és legtöbbször a közvetlen, azonnali anyagi gyarapodás irányítja a gazdasági döntéseinket.
Fokozottan igaz ez a közgazdászokra, akiknek emellett még a szakmai önérzetét is sértheti, hogy például én most az egész szakterületüket kritizálni merészelem. "Nem értesz hozzá, ez nem egy mérnök dolga" - szinte már hallom is az elutasítást. Bizonyára van is, amiben tévedek. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyáltalán nem árthat, ha szembesítem őket az eszmefuttatásaik beépített határaival, mert úgy tűnik, hogy meg akarnak feledkezni ezekről. Ha ugyanis igazam van, akkor épp a közgazdászok lesznek a legeslegutolsók, akik a valódi problémákat felismerik. Őket egyszerűen arra képzik, hogy ezeket figyelmen kívül hagyják. Márpedig a rendelkezésünkre álló erőforrások végesek, és amikor a határaikhoz érkezünk - ez a folyamat szerintem már javában zajlik -, akkor a jelenlegi gazdaságtan népszerű elméleteinek csinosítgatása fikarcnyit sem fog segíteni rajtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése