Egy merénylet margójára

"Őrizkedjél március idusától." 

Julius Ceasar ezt a figyelmeztetést kapja egy jövendőmondótól Shakespeare drámájában, de mint öntudatos és éles eszű ember, elhessegeti az ilyen babonákat. Természetesen ez lesz később az a nap - március tizenötödike - amikor bizalmasai, barátai és támogatói közül többen elárulják és meggyilkolják őt a római szenátus ülésén. Igazság szerint még a valódi Ceasar fennmaradt életrajzában is szerepel a jóslat motívuma, bár meglehet, hogy Plutarkhosz szintén egy színezett történetet tár elénk. Akárhogy is, március idusát ezzel az idézettel könnyű baljós dátumként feltüntetni, és az a helyzet, hogy idén valóban több olyan eseménynek lehettünk tanúi, amelyekre illik ez a jelző. Nem szándékozok okkult rejtélyeket boncolgatni a dátum jelentéséről - szívesen tenném, csak nem értek hozzá -, de azért figyelemre méltó a dolgok ilyen együttjárása.

Az első arculcsapás természetesen az Európán és ezen belül Magyarországon is végigsöprő ítéletidő volt. Sokan és sokféleképp értékelték már az M1 és M3 autópályákon történteket, beleértve azt hogy ostobán viselkedett-e, aki csütörtök este útnak indult, valamint hogy megfelelő és szakszerű volt-e a hatóságok felkészülése és beavatkozása. Először valamivel kevesebb teret kapott, és főleg mostanában kerül előtérbe emellett a többi probléma - például az áramellátás egyes helyeken napokig tartó megszűnése -, amelyek szintén érzékeny pontokra mutatnak rá. Múlt héten nyilvánvalóan sokunknak eszébe jutott a gondolat, hogy a természet erőivel szemben könnyen tehetetlenné válhatunk, de nincs kétségem afelől, hogy legtöbb esetben mindez rövidesen feledésbe merül. Ezt a hangulatot pedig meg kellene őrizni. Azzal egyetértek, hogy nem egy mindent elsöprő pusztító esemény, ami fenyeget minket; véleményem szerint sokkal inkább az, hogy az egymást követő kataklizmák után egyre kevesebb sebet tudunk meggyógyítani, egyre kevesebb házat tudunk újjáépíteni. Ha azonban mindig elfeledjük, mi történt utoljára, akkor az ilyen folyamatokat észre sem vesszük... A viharos szél és a ünnepi meneteket meghiúsító embermagas hófalak emléke talán eléggé megdöbbentő és szürreális, hogy megmaradjon bennünk, ezért mindenképp meg kellett említenem. Igen hasznos lehet, ha a jövőben a most ránk kényszerített létszemléletet adott esetben elő tudjuk majd húzni a kalapból.

Konkrétabban megnyilvánuló üzenete az egész ügynek az önkéntesek segítő szándéka, a bajba jutottak egymásra utaltsága. Egy olyan erőforrásra hívta így fel a figyelmet, amelynek kiaknázása a hétköznapokban is javíthat az életminőségünkön, és ha - vagy inkább amikor - mélyebbre sodródunk, akkor tényleg nélkülözhetetlenné válhat. Nem csak órákra vagy napokra, hanem egész életutakat tekintve is... Bár már elindult a hosszas kínlódás, hogy a felelősséget a megfelelő bűnbakokra hárítsuk, de ez mit sem segít azokon, akik áldozatul estek ezalatt a két nap alatt. Ha az ilyen eseteket el akarjuk kerülni, akkor a hatóságok hozzá nem értésével, embertársaink korlátoltságával és a balszerencsével is előre számolnunk kell. Vajon aki most 15-20 órát töltött el behavazva, legközelebb is nekiindul hasonló helyzetben? Legközelebb is megbízik majd a civilizációs eszközeink mindenhatóságában? Ha az ilyen események nem mutatják meg a hanyatlás irányát, akkor semmi, azt hiszem, ezt nem kell tovább magyaráznom...

A másik esemény, amely a hétvégétől kezdve Európa-szerte sokkot okozott, eleinte jóval kevesebb megjelenési felületet kapott a médiában, ami egyáltalán nem véletlen. A Ciprusnak nyújtott uniós mentőcsomagról van szó. A blog visszatérő olvasói emlékezhetnek, hogy nem először hozom elő az euróválság témáját, számomra e fizetőeszköz - és így valójában az egész EU - története tökéletesen megjeleníti azt a központosított, merev, felülről lefelé szerveződő bürokratikus társadalom- és gazdaságfilozófiát, ami a mai viszonyok között kudarcra van ítélve. A megfelelő érdekkörök irányítják a sajtó túlnyomó többségét is, így az átlagemberhez erősen kozmetikázott hírek jutnak el. Nem kell túl messzire visszamenni, hogy emlékezzünk, mikor az egyes "szakértők" és politikusok ártatlan arccal cáfolták, hogy bármilyen különleges mentőcsomagra lenne szükség Görögország, Írország, Portugália vagy Spanyolország esetében. Azután emlékezhetünk az örömujjongásra, amikor bejelentették ugyanezeket a korábban letagadott intézkedéseket. Talán nem csak nekem rémlik, amikor minden hivatalos forrás meghökkenve elhatárolódott az egyes tagállamok hitelezőinek járó tartozások lefaragásától, aztán pár hét múlva megvalósították ugyanazt a görög államkötvények esetében, kiadós ünnepléssel kísérve. Mindeközben pedig fű alatt zajlott egy jellegzetes, aljas gyűlöletkeltés a bajba került országok, népek ellen, lustának, adócsalónak, ostobának, korruptnak vagy éppen pénzmosodának bélyegezve őket. Ezzel a módszerrel könnyen el lehet vonni a figyelmet az egész rendszer rogyadozásáról, arról hogy egyik  beavatkozás sem segített, sőt, egyre kilátástalanabbá válik a helyzet.

Most Brüsszel újabb határt lépett át. A Ciprusnak nyújtott hitel fejében német nyomásra megkövetelik, hogy a szigetállam minden ciprusi bankszámláról leemeljen egy 6 és 10 százalék közötti összeget. Igen, a lakosság számláiról is. Azokat büntetik ezzel, akik az egész bankrendszert alapját adják, hiszen a betétek és megtakarítások nélkülözhetetlen tőkét jelentenek. Képzeljük el, mit gondolnánk, ha ez velünk történik! Amit egyik pillanatban biztonságban hiszünk, a következőben semmivé válik. Ki tudja hibáztatni azt, aki dühbe gurul ilyen helyzetben? A ciprusiak szemében ez egy egyszerű bankrablás, és hogy épp a bankok érdekében hajtják végre, nos, ez messze nem enyhítő körülmény... Természetesen a pénteki bejelentés szépen meg volt koreografálva, hiszen Cipruson hosszú hétvége következett szabad hétfővel, amikor a bankok zárva tartanak. Az első hírek szerint viszont akkora volt a felháborodás, és olyan azonnali roham indult minden lehetséges pénz kivételére, hogy a keddi napot is "banki szabadnappá" nyilvánították. Más szóval az embereket minden áron meg kellett akadályozni, hogy kivegyék a pénzüket... Mára olyan teljessé vált a káosz a döntéshozók körében, hogy a "segélycsomagot" ma este a helyi parlament visszautasította, méghozzá egy árva "igen" szavazat nélkül. Még a kormánypárt sem támogatta, akik elvileg összehozták azt... Hogy mi jön ezután? Csak találgatni lehet. Annyi biztosnak látszik, hogy amikor - vagy inkább ha - a ciprusi bankok kinyitnak, alighanem igen sokan pályáznak majd saját számlájuk kiürítésére. Ha a bizalom tényleg megtörik valamiben, annak a helyreállítása nem egy hetes folyamat...

Talán úgy tűnik, hogy egy párhuzamos világról beszélek, de nincs ez tőlünk annyira messze. Ciprus egy eurót használó ország, velünk együtt, ugyanabban a körben léptek be az Unióba. Nem Argentína, Venezuela vagy Kuba, amire legyinteni szokás. Ha van egyvalami, ami a bankok számára szent, az a betétesek hitele, most mégis erőszakot vennének rajtuk. Mégis hogyan láthatják a helyzetet a brüsszeli bürokraták, ha már erre vetemednek? A magyar sajtó - legalábbis a televízió mindenképp - először eltemette az egész hírt a többi aktuális között, és még most is csak annyi kommentárt fűz hozzá, hogy "súlyos" következményei lehetnek. Nem csoda. Ha ugyanis ezt megteheti az EU Cipruson, akkor megteheti a spanyolokkal vagy olaszokkal, megteheti velünk is. Ezt nem mondhatják be, mert azzal kételyt ébresztenének a magyar bankrendszerben is. Megnéznék most egy spanyol vagy olasz híradót, ott zajlik ugyanis az igazi pszichológiai hadviselés... Ciprus elvesztése nem jelent gondot az EU-nak, a precedens viszont utat mutathat másoknak is.

Meggyőződésem hogy mi is pontosan ilyesmit várhatunk Brüsszeltől és a mindenkori magyar kormánytól. Így néz ki egy igazi válság, amikor egyes szereplők kétségbeesetten küzdenek azért, hogy ne ők legyenek a következő áldozat. Még egy cseppnyi időt, még egy évet, még egy hetet kell kicsikarni, amíg a normalitás illúziója fennmarad. És nem egyszerre fog betelni a pohár. Egyre fájóbb tartalékokhoz kell nyúlni, lassan ugyanolyan nehéz lesz elviselni a kezelést, mint a betegséget. Ismét csak oda jutunk el, hogy nem lehet vakon bízni a hatóságokban, a sokáig működő garanciákban.

A hatóságok saját érdekekkel és korlátokkal bírnak, és ezek természetesen előrébb valók számukra, mint a közösség érdekei. Lehet törekedni rá, hogy a két halmaz minél nagyobb metszetet adjon, de egyes helyzetek, különösen a szélsőséges szituációk hajlamosak előhozni az eltéréseket. Ilyenkor csak az menekülhet a következmények elől, aki eleve gyanakszik. A hivatalos garanciák is csak szavak, amelyeket egy másik szóval meg lehet változtatni, el lehet törölni. Mint látjuk, ez nem magyar jelenség, nem valamilyen saját, külön bejáratú átok. Az sem lehet meglepő, hogy a társadalmi rendszerek a körülmények megváltozása esetén csődöt mondanak, és ha hosszú távú a változás, el is pusztulnak. Ha az okokat nem látjuk, akkor legalább figyeljük meg azt, hogy mi történik! Hogy mindig mélyebbre kell vágni, hogy mindig egyre szorosabbra kell húzni a derékszíjat. Ez lehet egy első lépés a változtatás felé.

Ceasar óriásit hibázott, amikor a jövendölést semmibe vette. Az lehetett a veszte, hogy ebben a rövid mondatban mindig az ige vonzata ragadja meg a figyelmet. Miért épp ez a dátum? Miért épp március idusa? Pedig ugyanilyen könnyen tekinthetjük a tanács üzenetének magát az igét is. Magát az intést az óvatosságra, a gyanakvást, a kételyt. Az is éppen elég. Nem a gyilkos hófúvás a lényeg, amelyet talán húsz év múlva látunk legközelebb viszont, és nem is az esetleges ciprusi csőd, amit talán még halogatni is lehet valahogy. A lényeg az egész összessége, hogy ne elszigetelt problémákként, hanem életünk szerves részeként tekintsünk rájuk. Hogy meglássuk a biztonságunk korlátait.

Úgy tűnik, nem kell okkult tudás, hogy egy dátum beszéljen valakihez. Március idusa ennyit mondott nekem.