A világ mint egy halom liszt

Az elmúlt néhány évben - mióta az ipari civilizáció alapvető válsága konkrétan foglalkoztat - igencsak belém ivódott az a vélekedés, hogy az ember történetek útján gondolkodik. Ez a mondat persze furcsán hangozhat, hiszen a két dolog - a hanyatlás és az elménk működése - látszólag semmilyen közvetlen kapcsolatot sem mutat. Pedig ha kicsit komolyabban vesszük a kérdést, akkor rögtön kiderül, hogy a válság valódi oka bőven visszanyúlik ilyen mélységekbe is. Arra gondolok például, hogy mennyire szeretünk ragaszkodni a fejünkben élő, megszokott történetekhez. Például mióta az egyre drágább benzin nehézségeket okoz az autóiparban, azóta megpróbáljuk valamivel helyettesíteni. Van szó etanolról, hidrogénről, napelemekről, akkumulátorokról, és ki tudja még milyen egzotikus ötletekről. Egyik sem hasonlítható a benzinhez vagy a gázolajhoz, nyilvánvaló nehézségekbe ütközik a bevezetésük, mégsem tudunk napirendre térni efölött. Az autónak maradnia kell! Sajnos ez a hozzáállás kudarcot vetít előre.

Visszatérve a tárgyhoz, tényleg, mintha minden értelmes gondolatunk mögött egy történet állna. Vegyük például ezt a mondatot: "A fű zöld." Erről a legtöbbünknek egy piknik jut eszünkbe, egy focimeccs, a fotoszintézis folyamata, netán az a pillanat, mikor az újonnan feltelepített Windows alapértelmezett háttere megjelenik (utóbbi esetben mondjuk talán érdemes enne kimozdulni egy kicsit a szabadba). Lehetetlennek tűnik ezek nélkül felidézni a zöld füvet, mert azt egész életünkben ily módon tapasztaljuk meg.

Ugyanakkor ha elvontabb dolgok kerülnek szóba, akkor sem sokkal különbözik a helyzet. "A normál zenei A hang frekvenciája 440 Hz." A zenészek elméjében ez a mondat is felidézhet ezer élményt: a különböző korábban használt hangvillák kinézetét, esetleg hamisan megszólaló dalok és darabok egész sorát is. Mások számára viszont nem feltétlenül mond sokat. Ahhoz, hogy értelmet nyerjen, utána kell nézni, mi is ez az A hang és hogy mi köze van bármilyen frekvenciához. Hamar kiderül ilyenkor, hogy a fülünk által érzékelt hangok a légköri gázok rezgéseit fordítják le az agyunk nyelvére. Ezeknek a rezgéseknek persze van egy frekvenciája, amely a normál zenei A hang esetében éppen 440 Hz. Máris egy történetbe futottunk... Persze ha valaki továbbmegy, akkor tovább bonyolódik a helyzet. Mennyi 440 HZ? 440 db teljes rezgés másodpercenként. Egy másodperc? Definíció szerint az alapállapotú cézium-133 atom két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192 631 770 periódusának időtartama. (Nem vicc, tényleg ez a másodperc meghatározása...) Ebben a pillanatban az eredeti kijelentésünk hirtelen egyrészt gyorsan remegő levegőt vetít elénk, másrészt meg egy fémizotóp által kibocsátott még nagyobb rezgésszámú sugárzást, amelyeknek a kapcsolatát a fülünkkel képesek vagyunk érzékelni. Hmm, rögtön nem is hangzik olyan rosszul...

Valójában persze nincs ebben az egészben semmilyen titok, egyszerűen arról van szó, hogy minden valamire való gondolatunk különböző jelenségek összekapcsolásáról szól. Minden értelmes mondatban van legalább alany és állítmány, minden történetnek van eleje és vége. Ennek megfelelően minden érv, emlék vagy ötlet szükségszerűen egy-egy önálló rendszert jelent, amelyben elhatárolható elemek kölcsönhatásával kell számolnunk. Minden tudatos pillanatunkban rendszereket építünk tehát, a timbuktui tevehajcsár és a Wall Street-i bankár egyaránt.

Ezek a rendszerek nem tökéletesek. Sem a tevehajcsáré, sem a bankáré, sem az orosz elnöké, sem az enyém. Mindössze azt képviselik ugyanis, hogy az adott személy hogyan csempész értelmet az érzékszervei által küldött információhalmazba. Igaz a kijelentés, hogy "a fű zöld"? Első pillantásra igen. Később aztán felmerülhet néhány kínos kérdés. Mindig zöld a fű? Mindegyik fű zöld? A fű minden része zöld? Mindenki zöldnek látja a füvet? Mire az ember kibogozza csak ezt a négy kérdést, valami ilyesmihez jut: "A nyári napsütésben, egészséges színlátással rendelkező megfigyelő számára a mérsékelt övben élő pázsitfajok szára és levele zöld színben jelenik meg." Csak hát ez már valami egészen mást jelent, és esetleg nem is erre voltunk kíváncsiak...

Hiába a szigorú fizikai háttér, a zenei A hang frekvenciája ugyanilyen vitatható következményekre vezet. Legkönnyebben talán ott tudjuk mindezt megfogni, hogy ez a normál zenei A hang nem is létezik. Ez egy mesterséges fogalom, amellyel a természetben - a valóságban - gyakorlatilag lehetetlen összefutni. A valóságban ugyanis minden hang több különböző frekvenciájú rezgés együtteséből áll össze. Ezért tudjuk látatlanban megkülönböztetni, hogy egy dallamot fuvolán vagy hegedűn játszanak el, esetleg eléneklik: különbözik a hang színe. A tiszta A egy színtelen hang lenne, egy gépi sípolás, de tökéletesen még gépek sem állíthatják elő. Mit érünk hát vele, ha olyasmiről beszélünk ami nem is létezik?

Az egyes rendszerek, az egyes történetek vagy gondolatok mind belemarkolnak az érzékelt valóságba és egy-egy sajátos formába öntik azt. Aki próbált már kézzel felvenni egy marék lisztet, az el tudja képzelni, hogyan történik mindez: egy kevés mindig kiszökik az ujjaink között, egy kevés pedig rátapad a kézfejünkre. Azzal is gond van, amit megkaparintunk, és azzal, amit otthagyunk. Az elsőre a fű nyújtott példát, ebben a példában túl nagyot mondtunk, nem is voltunk vele tisztában, hogy miről beszélünk. A második hibát - ezúttal a "külső" világgal való konfliktust - a 440 Hz esete világította meg: megjelent egy teljesen konkrét fogalom, amely viszont gyakorlatilag nem létezhet. Azt hiszem, általánosságban is elmondható: ha nagyot akarunk mondani, nagyobb eséllyel sülünk bele az állításainkba, ha viszont biztosra megyünk, és elveszünk a részletekben, az senkit nem fog érdekelni.

Hogy miért is van szükség itt és most erre az okfejtésre? Például mert az autó csak egy közlekedési eszköz, és nem éri meg, hogy fontosabb dolgokat feláldozzunk érte. Erre - és sok más dologra - csak akkor jöhetünk rá, ha megpróbáljuk néha távolabbról, egy nagyobb rendszerbe helyezve megvizsgálni a felvetődő kérdéseket. Előfordulhat, hogy ki kell bújnunk a saját bőrünkből, ha eredményeket akarunk elérni egy vitában, és könnyen lehet hogy saját bizonytalanságaink tudatosítása segítségünkre lesz az előttünk álló években. Minden történet hasznos lehet, még az ostobaságok is, sőt... Megfelelő irányból nézve talán azok a legfontosabbak.

Egy történet mindig hiányos,
A haszna mégis feneketlen
Tőle kapja minden a helyét
és az összes együtt sem elég
hogy elfogyjon vagy beteljen.

A kifent él tőle csorbul
Oldja a csomót, a zárat
Szűri a fény káprázatát
S ha kavargó por járja át,
a homálynak is formát ad.

Honnan ered a történet,
és mi lehet, amiről szól?
Válaszra ember nem talál,
az is történet lenne már,
egy csepp az ősforrásból.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 4. fejezet)

A cselekvés tett nélkül

Az ezen az oldalon megjelentetett bejegyzések egyik legfontosabb, visszatérő eleme az, hogy az emberi életet és értékeket a a környezethez való alkalmazkodásra próbálom visszavezetni. Valójában ezzel nem csupán arról van szó, hogy véleményem szerint olyan események várnak ránk a jövőben, amelyek ezt nélkülözhetetlenné teszik, bár ez persze igaz. Őszintén mondhatom azt is, hogy e szemléletmód önmagában is megér minden vizsgálódást. Még ha egyes összefüggéseket nem is látok helyesen, ha csak a fele valós az alkalmazkodást körülölelő megfigyeléseimnek, már akkor is bőven megérné ezt az utat választani.

Ez a kis dicshimnusz látszólag pontosan az ellenkezőjét sugallja annak, amit magunk körül tapasztalunk. Hiszen aki nem törekszik aktívan semmire, nem tűz ki célokat, és nem kísérel meg változtatni a dolgok folyásán, az van csak igazán reménytelen helyzetben, nem igaz? A mai világ a felmutatható bizonyítványokat értékeli a legtöbbre, legyen az érettségi, nyelvvizsga, jó pont a főnöknél, sportautó, érem egy táncversenyről vagy fizikai Nobel-díj. Mintha valami futóverseny lenne az életünk, ahol a résztvevőknek ellenőrző pontokon kell áthaladnia, és pecséteket kell begyűjtenie. Csábító lenne egyetérteni ezzel az állásponttal, mert megvannak az előnyei: legfőképpen az, hogy rendkívüli módon leegyszerűsíti a teendőinket anélkül, hogy a biztonságérzetünk csorbulna. Valahol elménk rejtett zugában persze sejtjük, hogy egy nyelvvizsga birtokában is könnyen érhetik meglepetések az embert, amikor külföldre utazik, és hogy egy sportautó sem tett még senkit fenegyerekké... Hovatovább még a Nobel-díj sem jelenti azt, hogy a büszke nyertes munkája pár tucat embernél többnek számít valamit egyáltalán. A helyzet korántsem ennyire egyszerű.

Az alkalmazkodás passzív viselkedésnek tűnik fel, valami olyasminek, ami a semmittevést hirdeti. De gondoljuk csak végig! Adott például egy ismerősünk, aki szüntelenül tevékenykedik valamilyen ügyben, soha nincs ideje semmire. Nem olyan ritka dolog ez manapság, olyannyira nem, hogy csaknem mindannyian jártunk már ebben a cipőben. Milyen jelzőket mondhatunk erre az ismerősünkre? Sikeres? Attól függ, mit jelent számunkra és számára a siker. Elfoglalt és fáradt? Egészen biztosan az. Elégedett? Soha. Aki ugyanis elégedett - avagy csak halkan említve egy másik szót: boldog -, az nem erőlködik, nem kerget semmilyen újdonságot, nem vágyik karrierre, elismerésre, vagy elégtételre. A szüntelen törtetés talán megkaparintja a kitűzött célt, de ez arra neveli az embert, hogy újra tervezni kezdjen, hogy újra vállalkozzon, próbálkozzon, kísérletezzen. Ez az igyekezet nem hozza el azt az eredményt, ami nyugalmat ad, ugyanis az nem egyes körülményekből, hanem magából az emberi hozzáállásból fakad.

Kisgyerekként egyértelmű volt számomra, hogy azért a hím oroszlán az állatok királya, mert képes mindenkit elpusztítani és megenni a birodalmában. Valahogy úgy képzeltem, hogy nagy sörényével félelmetesen járkál a szavannán, és időnként tetszőlegesen választ egy szerencsétlen áldozatot. A zebrát könnyen elintézi, a sakált nehezebben, de mégis egyértelműen legyőzhetetlen. Hiszen ő a csúcsragadozó, a tápláléklánc vége, mindenki a gyomrában végzi! Eléggé összezavart, mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az oroszlán rendkívül ritkán támadja meg a vízilovat, az elefántot és a rinocéroszt, általában egyáltalán nem bocsátkozik konfliktusba velük. Sőt, például farkassal vagy barnamedvével - mivel ezek nem élnek a szavannán - csak állatkertekben és viccekben találkozik. Ez aztán olyasféle töprengésre késztetett, hogy miért pont az oroszlán a király, miért nem az elefánt vagy a medve... A következő sokk akkor érkezett, mikor a természetfilmeket figyelve feltűnt, hogy mindig a nőstény oroszlánok vadásznak, a hím pedig csupán lustálkodik, fetreng és ásítozik szinte egész nap. Teljesen fel voltam háborodva: milyen uralkodó az ilyen?

A kérdésben persze benne van a válasz, csak ezt egy gyermek nem látja át rögtön. Az erő, a hatalom nem azt jelenti, hogy a hím oroszlán bármit elvehet, amit akar, és még kevésbé, hogy el is veszi azt. Ez kifordítása lenne a világ működésének. Ezt a sörényes vadat azért lengi körül az uralkodó fenség eszménye, mert amit muszáj megtennie, azt a lehető legkisebb erőfeszítéssel viszi végbe. Ez a tekintély igazi forrása: ha valaki képes megszabadulni az okoskodástól, az izgágáskodástól, valamint a bizonytalanságtól és a kíváncsiságtól. Még csak sörényt sem kell hozzá növeszteni... Mindig az a legkomolyabb fenyegetés, amelyet soha nem kell beváltani, az a legnagyszerűbb tett, amelyhez nem kell megerőltetés. Felvetődhet a kérdés, hogy ez a tekintély tényleg valódi-e, vagy csupán az érzékeink csalnak meg bennünket. E problémát végső soron mindenki csupán saját maga számára oldhatja fel. Az viszont bizonyos, hogy kevesen csalódnak az oroszlánban azok közül, akiknek sikerül őfelségét felbosszantani...

Van persze aktuális vetülete is ennek a gondolatkörnek, mégpedig a nemzetközi diplomácia területén. Politikai tárgyalások rendre előkerülő szakkifejezése a status quo, ami az adott vitás kérdés megbolygatás előtti állapotát jelenti. Például a szíriai polgárháborúban az Aszad-rezsim uralma a status quo, Ukrajnában pedig a Viktor Janukovics vezette kormány. Ez a latin szókapcsolat arról nevezetes, hogy a nagyhatalmak szeretnek hivatkozni rá, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek. Aki ugyanis a status quo-t meg akarja bontani, azonnal agresszornak tűnik fel, azonnal gyengeséget mutat. Ebből aztán egészen kusza helyzetek keletkeznek, mivel saját tevékenységét mindenki el akarja rejteni. Forradalmak törnek ki gyanúsan profi szervezéssel, háttéralkuk köttetnek és félrevezető cikkek íródnak. Az a hatalom, amely folyamatos beavatkozásra kényszerül, valójában ingatag lábakon áll, ellentétben azzal, amelyik jelképes megmozdulásokkal is hatást vált ki, és az adódó lehetőségeket soha nem szalasztja el. Mindenki megkísérelheti behelyettesíteni a világpolitika nagyhatalmi szereplőit, ha képes elvonatkoztatni a sajtóban megjelent propagandától. Az említett két példa az én szememben nem fest a Nyugat számára kedvező képet.

Minden játékban az helyezkedik erős pozícióba, aki elégedett a dolgok pillanatnyi állásával, és végül minden játékban az a győztes, akit nem lehet kibillenteni ebből az elégedettségből. Más szóval: az nyer, aki alkalmazkodik. Ha embereket irányítunk és gyermeket nevelünk, vagy akár csak kertészkedünk, ez a szabály mindenképp érvényes. A szükség esetén végrehajtott, megerőltetés nélküli cselekvés valami olyasmit követel meg, amit semmilyen modern iskola nem verhet a fejünkbe: hogy ne a tudatos döntéseinket irányítsuk, hanem a tudat alatti benyomásainkat és indulatainkat.

A reguláris hadseregekben a parancsok követése nincs alávetve egyéni döntésnek. Egyszerűen a katona lényéből kell fakadnia, hogy meg sem fordul a fejében kijátszani az utasítást. A kiképzés egyik legfontosabb célja nem az engedelmesség megtanítása az újoncoknak, hanem az, hogy az újoncokat olyan emberré alakítsák, akiknek az alávetettség természetes. Azért hoztam fel ezt a példát, mert a "tett nélküli cselekvés", azaz maga a rugalmas, alkalmazkodóképes életvitel hasonlóan könyörtelen. Nem elég csupán nem csinálnunk semmit, hanem egyszersmind folyamatosan készen kell lennünk bármire, amit a következő pillanat hozhat. Talán holnap nálunk tör ki egy tüntetéssorozat, talán holnap munkanélkülivé válunk, megbetegedünk vagy elveszítjük valamelyik számunkra fontos személyt. De az is lehet, hogy előléptetnek, hogy nyerünk a lottón, vagy csak véletlen szerencsével úszunk meg egy pusztító balesetet. Összefüggő mondatokkal nehezen leírható, mi mindent követel meg, ha minderre - és még sokkal többre - készen akarunk állni. Ami pedig a tudatos elhatározásokat és machinációkat illeti, ilyenkor már rögtön nem tűnnek annyira csábítónak. Épp elég  a külső világot szemmel tartani, épp elég akkor benyúlni a darázsfészekbe, amikor tudjuk, hogy mit csinálunk.

Hogyha a megbecsülés nem eredmények függvénye,
akkor nincsen irigy, nem pusztít a viszály.
Hogyha a ritka vagyontárgynak nem szárnyal az ára,
akkor kísértést nem támaszt a lopás.
Hogyha az érzékek gyönyörét nem tárjuk a fényre,
akkor a zűrzavar és bús epedés elszáll.

Éppen ezért legyen álmunk apró, tervünk könnyű,
s gyomrunk korgását enyhítsük meg előbb.
Éppen ezért akarásunk eddzük hajlékonnyá,
s mint izmokban a csont, nyerjen a jellem erőt.
Éppen ezért aki tiszta, s nem vágyódik csalni,
azt nem is érti lator, mert nem szedheti rá.

Az, ki a tetteivel nem változtat meg semmit,
tudja a cél titkát, s ismeri jól az irányt.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 3. fejezet)