A cselekvés tett nélkül

Az ezen az oldalon megjelentetett bejegyzések egyik legfontosabb, visszatérő eleme az, hogy az emberi életet és értékeket a a környezethez való alkalmazkodásra próbálom visszavezetni. Valójában ezzel nem csupán arról van szó, hogy véleményem szerint olyan események várnak ránk a jövőben, amelyek ezt nélkülözhetetlenné teszik, bár ez persze igaz. Őszintén mondhatom azt is, hogy e szemléletmód önmagában is megér minden vizsgálódást. Még ha egyes összefüggéseket nem is látok helyesen, ha csak a fele valós az alkalmazkodást körülölelő megfigyeléseimnek, már akkor is bőven megérné ezt az utat választani.

Ez a kis dicshimnusz látszólag pontosan az ellenkezőjét sugallja annak, amit magunk körül tapasztalunk. Hiszen aki nem törekszik aktívan semmire, nem tűz ki célokat, és nem kísérel meg változtatni a dolgok folyásán, az van csak igazán reménytelen helyzetben, nem igaz? A mai világ a felmutatható bizonyítványokat értékeli a legtöbbre, legyen az érettségi, nyelvvizsga, jó pont a főnöknél, sportautó, érem egy táncversenyről vagy fizikai Nobel-díj. Mintha valami futóverseny lenne az életünk, ahol a résztvevőknek ellenőrző pontokon kell áthaladnia, és pecséteket kell begyűjtenie. Csábító lenne egyetérteni ezzel az állásponttal, mert megvannak az előnyei: legfőképpen az, hogy rendkívüli módon leegyszerűsíti a teendőinket anélkül, hogy a biztonságérzetünk csorbulna. Valahol elménk rejtett zugában persze sejtjük, hogy egy nyelvvizsga birtokában is könnyen érhetik meglepetések az embert, amikor külföldre utazik, és hogy egy sportautó sem tett még senkit fenegyerekké... Hovatovább még a Nobel-díj sem jelenti azt, hogy a büszke nyertes munkája pár tucat embernél többnek számít valamit egyáltalán. A helyzet korántsem ennyire egyszerű.

Az alkalmazkodás passzív viselkedésnek tűnik fel, valami olyasminek, ami a semmittevést hirdeti. De gondoljuk csak végig! Adott például egy ismerősünk, aki szüntelenül tevékenykedik valamilyen ügyben, soha nincs ideje semmire. Nem olyan ritka dolog ez manapság, olyannyira nem, hogy csaknem mindannyian jártunk már ebben a cipőben. Milyen jelzőket mondhatunk erre az ismerősünkre? Sikeres? Attól függ, mit jelent számunkra és számára a siker. Elfoglalt és fáradt? Egészen biztosan az. Elégedett? Soha. Aki ugyanis elégedett - avagy csak halkan említve egy másik szót: boldog -, az nem erőlködik, nem kerget semmilyen újdonságot, nem vágyik karrierre, elismerésre, vagy elégtételre. A szüntelen törtetés talán megkaparintja a kitűzött célt, de ez arra neveli az embert, hogy újra tervezni kezdjen, hogy újra vállalkozzon, próbálkozzon, kísérletezzen. Ez az igyekezet nem hozza el azt az eredményt, ami nyugalmat ad, ugyanis az nem egyes körülményekből, hanem magából az emberi hozzáállásból fakad.

Kisgyerekként egyértelmű volt számomra, hogy azért a hím oroszlán az állatok királya, mert képes mindenkit elpusztítani és megenni a birodalmában. Valahogy úgy képzeltem, hogy nagy sörényével félelmetesen járkál a szavannán, és időnként tetszőlegesen választ egy szerencsétlen áldozatot. A zebrát könnyen elintézi, a sakált nehezebben, de mégis egyértelműen legyőzhetetlen. Hiszen ő a csúcsragadozó, a tápláléklánc vége, mindenki a gyomrában végzi! Eléggé összezavart, mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az oroszlán rendkívül ritkán támadja meg a vízilovat, az elefántot és a rinocéroszt, általában egyáltalán nem bocsátkozik konfliktusba velük. Sőt, például farkassal vagy barnamedvével - mivel ezek nem élnek a szavannán - csak állatkertekben és viccekben találkozik. Ez aztán olyasféle töprengésre késztetett, hogy miért pont az oroszlán a király, miért nem az elefánt vagy a medve... A következő sokk akkor érkezett, mikor a természetfilmeket figyelve feltűnt, hogy mindig a nőstény oroszlánok vadásznak, a hím pedig csupán lustálkodik, fetreng és ásítozik szinte egész nap. Teljesen fel voltam háborodva: milyen uralkodó az ilyen?

A kérdésben persze benne van a válasz, csak ezt egy gyermek nem látja át rögtön. Az erő, a hatalom nem azt jelenti, hogy a hím oroszlán bármit elvehet, amit akar, és még kevésbé, hogy el is veszi azt. Ez kifordítása lenne a világ működésének. Ezt a sörényes vadat azért lengi körül az uralkodó fenség eszménye, mert amit muszáj megtennie, azt a lehető legkisebb erőfeszítéssel viszi végbe. Ez a tekintély igazi forrása: ha valaki képes megszabadulni az okoskodástól, az izgágáskodástól, valamint a bizonytalanságtól és a kíváncsiságtól. Még csak sörényt sem kell hozzá növeszteni... Mindig az a legkomolyabb fenyegetés, amelyet soha nem kell beváltani, az a legnagyszerűbb tett, amelyhez nem kell megerőltetés. Felvetődhet a kérdés, hogy ez a tekintély tényleg valódi-e, vagy csupán az érzékeink csalnak meg bennünket. E problémát végső soron mindenki csupán saját maga számára oldhatja fel. Az viszont bizonyos, hogy kevesen csalódnak az oroszlánban azok közül, akiknek sikerül őfelségét felbosszantani...

Van persze aktuális vetülete is ennek a gondolatkörnek, mégpedig a nemzetközi diplomácia területén. Politikai tárgyalások rendre előkerülő szakkifejezése a status quo, ami az adott vitás kérdés megbolygatás előtti állapotát jelenti. Például a szíriai polgárháborúban az Aszad-rezsim uralma a status quo, Ukrajnában pedig a Viktor Janukovics vezette kormány. Ez a latin szókapcsolat arról nevezetes, hogy a nagyhatalmak szeretnek hivatkozni rá, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek. Aki ugyanis a status quo-t meg akarja bontani, azonnal agresszornak tűnik fel, azonnal gyengeséget mutat. Ebből aztán egészen kusza helyzetek keletkeznek, mivel saját tevékenységét mindenki el akarja rejteni. Forradalmak törnek ki gyanúsan profi szervezéssel, háttéralkuk köttetnek és félrevezető cikkek íródnak. Az a hatalom, amely folyamatos beavatkozásra kényszerül, valójában ingatag lábakon áll, ellentétben azzal, amelyik jelképes megmozdulásokkal is hatást vált ki, és az adódó lehetőségeket soha nem szalasztja el. Mindenki megkísérelheti behelyettesíteni a világpolitika nagyhatalmi szereplőit, ha képes elvonatkoztatni a sajtóban megjelent propagandától. Az említett két példa az én szememben nem fest a Nyugat számára kedvező képet.

Minden játékban az helyezkedik erős pozícióba, aki elégedett a dolgok pillanatnyi állásával, és végül minden játékban az a győztes, akit nem lehet kibillenteni ebből az elégedettségből. Más szóval: az nyer, aki alkalmazkodik. Ha embereket irányítunk és gyermeket nevelünk, vagy akár csak kertészkedünk, ez a szabály mindenképp érvényes. A szükség esetén végrehajtott, megerőltetés nélküli cselekvés valami olyasmit követel meg, amit semmilyen modern iskola nem verhet a fejünkbe: hogy ne a tudatos döntéseinket irányítsuk, hanem a tudat alatti benyomásainkat és indulatainkat.

A reguláris hadseregekben a parancsok követése nincs alávetve egyéni döntésnek. Egyszerűen a katona lényéből kell fakadnia, hogy meg sem fordul a fejében kijátszani az utasítást. A kiképzés egyik legfontosabb célja nem az engedelmesség megtanítása az újoncoknak, hanem az, hogy az újoncokat olyan emberré alakítsák, akiknek az alávetettség természetes. Azért hoztam fel ezt a példát, mert a "tett nélküli cselekvés", azaz maga a rugalmas, alkalmazkodóképes életvitel hasonlóan könyörtelen. Nem elég csupán nem csinálnunk semmit, hanem egyszersmind folyamatosan készen kell lennünk bármire, amit a következő pillanat hozhat. Talán holnap nálunk tör ki egy tüntetéssorozat, talán holnap munkanélkülivé válunk, megbetegedünk vagy elveszítjük valamelyik számunkra fontos személyt. De az is lehet, hogy előléptetnek, hogy nyerünk a lottón, vagy csak véletlen szerencsével úszunk meg egy pusztító balesetet. Összefüggő mondatokkal nehezen leírható, mi mindent követel meg, ha minderre - és még sokkal többre - készen akarunk állni. Ami pedig a tudatos elhatározásokat és machinációkat illeti, ilyenkor már rögtön nem tűnnek annyira csábítónak. Épp elég  a külső világot szemmel tartani, épp elég akkor benyúlni a darázsfészekbe, amikor tudjuk, hogy mit csinálunk.

Hogyha a megbecsülés nem eredmények függvénye,

akkor nincsen irigy, nem pusztít a viszály.

Hogyha a ritka vagyontárgynak nem szárnyal az ára,

akkor kísértést nem támaszt a lopás.

Hogyha az érzékek gyönyörét nem tárjuk a fényre,

akkor a zűrzavar és bús epedés elszáll.

Éppen ezért legyen álmunk apró, tervünk könnyű,

s gyomrunk korgását enyhítsük meg előbb.

Éppen ezért akarásunk eddzük hajlékonnyá,

s mint izmokban a csont, nyerjen a jellem erőt.

Éppen ezért aki tiszta, s nem vágyódik csalni,

azt nem is érti lator, mert nem szedheti rá.

Az, ki a tetteivel nem változtat meg semmit,

tudja a cél titkát, s ismeri jól az irányt.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 3. fejezet)