A cél és az eszköz

Amikor valaki az alkalmazkodásról beszél - mint én tettem az előző bejegyzésben -, azt gyakran elég könnyű félvállról venni. Elvégre nincs semmi megerőltető abban, hogy az ember belássa, minden szituáció, minden kultúra és minden személyiség speciális eset, amelyeket csak szigorú előzetes átgondolás alapján szabad egy kategóriába tuszkolni, és azonos módon kezelni. Ha csak ennyi lenne a történet, akkor nem is lenne ezzel semmilyen probléma; csakhogy van folytatás, méghozzá a kellemetlenebbik fajtából...

Mióta a harmadik világ helyzetének és az abból levonható tanulságoknak a tárgyalásába belekezdtem, elsősorban az afrikai segélyprogramokat hoztam fel ellentmondásos példaként. Ezek jó része ugyanis a segítségnyújtás felemelő érzését fogyasztói termékként árulja az ipari társadalmak számára, miközben a rászorulók kézzelfogható gondjaira alig van jótékony hatása. Mint a Live 8 gigakoncert, ami a nézőközönség hangulatán tényleg segített, máson nem igazán... Önmagában ezzel a gondolattal persze megint csak nem mondok újat, rengetegen észrevették már az egész törekvés kudarcát. Az igazán érdekes momentum az, hogy hogyan reagálunk erre a tényre. A válaszok és megoldási javaslatok egészen tipikus jellegűek: létezik két szélsőséges vélemény, amelyek folyamatos vitában állnak, eközben pedig könyörtelenül elnyomnak minden valódi alternatívát. Sok területről ismerős lehet ez a minta...

A segélyezés kérdésében - és ez nem is csak a nemzetközi esetekre igaz - az első vélemény mindig az, hogy a viszonylagos kudarc oka a túl kevés adomány, a túl kevés pénz. E tétel hirdetői szerint a segélyezettekért felelősséggel tartozunk, mutatnunk kell nekik az utat, és épp ezért nem adhatjuk fel mindazt, amibe belekezdtünk, még ha pillanatnyilag sikertelennek tűnik is. A második vélemény ezzel ellentétben abból indul ki, hogy az adott közösség - akiken segíteni szeretnénk - annyira ostoba, "visszamaradott" vagy életképtelen, hogy felesleges bármilyen adományt a kezükbe adni, felesleges minden törekvésünk. Eszerint mindenkinek azzal tesszük a legjobbat, ha nem csinálunk semmit. Legtöbb ismerősünk álláspontját valószínűleg megtaláljuk az e két véglet közötti skálán, ez az a tartomány, amelyhez hozzá vagyunk szokva. Kevesen vállalják fel a két szélsőséget, de tompított formában mindig jelen van mindkettő. Előfordul, hogy igen komoly erőlködésbe torkollik az ilyen jellegű vita, és sokszor az árnyalatok elemzése szinte elviselhetetlen kukacoskodáshoz vezet. És mindez azért, hogy eldöntsük, többre vagy kevesebbre van szükség abból, ami jelenleg egyáltalán nem működik. Az fel sem merül, hogy esetleg eleve egy teljesen más megközelítésre van szükség. Fel sem merül, hogy a rászorulókat teljes, felnőtt emberként kezeljük, hogy alkalmazkodjunk a problémához...

A harmadik világ nincstelenjeinek helyzetére önmagában is érdemes lenne kitérni e blog keretei közt, de különleges célom is van vele. Az ő helyzetük ugyanis több tekintetben hasonlít ahhoz, ami ránk és gyermekeinkre várhat a jövőben. Nem lenne baj, ha azokat az állapotokat, amelyek néhány helyen uralkodnak - gondolok itt a népirtásokra, éhínségekre, totális diktatúrákra - el tudnánk kerülni, ehhez pedig igenis az ő tapasztalataik is mérvadóak lehetnek. Ha nem tévedek nagyot, akkor néhány évtized múlva maguk a segélyprogramok is elképzelhetetlenek lesznek (a maiakhoz hasonlóan gazdag országok hiányában), tehát ezeknek a kritikája konkrét eredményekre nem visz. Megfelelő bevezetés lehet viszont ez a példa egy jóval nagyobb és mélyebbre ható témához.

Néhányszor már bemutattam itt azt a meggyőződésemet, hogy a modern ipari civilizáció hanyatlik, és ráadásul éppen olyan módon, ugyanolyan törvényeket követve mint az eddigi civilizációk. Ez nem az a dolog, amelyet a legtöbb modern ember igazán szeret hallani. Abban hitben nevelkedünk, azt látjuk vissza az utcán sétálva, hogy a mostani vívmányaink különlegesek, hogy rengeteg dolgot elértünk, amely korábban lehetetlen volt. Éppen ezért rengetegen zsigerből visszautasítanák még a feltételezést is, hogy a történelem ilyen leckékkel szolgálhat számunkra. Minden érvük közül az egyik legerősebbnek tűnik a fejlett technológia jelenléte. Az a rendszer, amely létrehozta az internetet, hogyan bukhatna el ugyanazon a módon, mint egy másik, ami talán még a kereket sem ismerte?

A válasz persze pofonegyszerű, hiszen csak arra kell visszaemlékezni, mi is a technológia valójában. Eszközök és módszerek összessége, se több, se kevesebb. Technológiát jelent a telefon, a rádió, de ide tartoznak a füstjelek is. Technológia a részecskegyorsító és a homokóra is. Azt persze nem vitatja senki, hogy a modern "high tech" sokkal fejlett bármi másnál, ha fejlettség alatt az összetettséget, bonyolultságot és a létrehozás elvi nehézségét értjük. Lélegzetelállító dolgokra vagyunk képesek. Ez azonban nem mond el rólunk semmit, ez csak a felszín, a lényeg sokkal inkább ott keresendő, ahol az indítékok rejtőznek. Ezen pedig a fejlett technológia egészen pontosan semmit nem változtat.

Ott van például a Hoover gát, sok képet láthattunk róla a tévében, de az interneten barangolva is. Nagyjából 220 méter magas, és egy Balaton nagyságú tavat duzzaszt fel a Colorado folyón. Csak ez a tó nyolcszor mélyebb... Majd' nyolcvan éve feszül ez a nyomás a betonszerkezetnek. Lenyűgöző teljesítmény még személyes élmény nélkül is. A képek előkerüléséhez viszonyítva aránylag kevés szó esik arról, milyen célt szolgál a gát: más hasonló építményekhez hasonlóan villamos energiát termelnek ott, illetve a folyó vizének felhasználását is elősegíti. Ez eddig rendben is lenne. Sajnos azonban az utóbbit sikerült annyira tökélyre fejleszteni, hogy a Colorado manapság egyszerűen nem éri el a saját torkolatát. Még azelőtt kiszárad... Igen, a gát a maga meghatározhatatlan arányú részét hozzátette ehhez a helyzethez. Ami azt illeti, a helyi klíma változása miatt még a jelenlegi helyzet sem ígérkezik tartósnak, a mesterséges Mead-tavat például eredetileg jóval több - kb. kétszer ennyi - vízre tervezték, de a szintje hosszú évek óta folyamatosan csökken. Néhány évtizeden belül százezrek, milliók vízellátása fog ott megszűnni, hacsak nagy fordulat nem áll be...

Ilyenkor jut megint az ember eszébe az idei dunai árhullám... Az akkori írásomnál egy hozzászóló felhívta a figyelmet, a folyók vízhozamát végső soron a globális éghajlati egyensúly határozza meg. Így igaz, talán nyár elején mi kaptunk meg valamennyit abból a vízből, amelynek a Colorado-n kellene végigcsorognia. Beavatkozni - vagy a beavatkozásokat visszafogni - azonban mégiscsak magunk körül, helyben lehetünk képesek, ezért a helyi jelenségekből is muszáj a lehető legtöbbet kihozni. De nézhetjük más szemszögből is az egészet. Nem tudom, hányan ismerik az Aral-tó történetét, amely a szovjet öntözési megalomániának köszönhetően szinte teljesen kiszáradt. Korábbi halászfalvak és kikötővárosok maradtak víz nélkül, mert a Párt pár évtizeddel korábban kitalálta, hogy Közép-Ázsiában, a sivatagban mezőgazdasági csodát kell létrehozni. Jöhet a legyintés, igen, szovjetek, a saját eszközeikkel egy megdöbbentő ideológia szolgálatában. De ugyan kinek van joga ennyivel elintézni a dolgot, ha Kaliforniában szintén a sivatagot öntözik, és ezzel a homokban tűnik el a Colorado? A technika nem mutatja meg mit tegyünk, épp ellenkezőleg, a szándékhoz igazodik az eszköz. A rossz döntéseken a fejlett módszerek mit sem javítanak.

Az ilyen jellegű érvelések iskolapéldája persze az atombomba, nukleáris láncreakció létrehozása. Kristálytisztán rajzolja ki mindenki elé a következtetést, hogy az eszközök önmagukban nem bírnak értékkel, csupán azokkal a célokkal együtt, amire alkalmazzák őket. Hiszen rengeteg jelzőt lehet írni ennek a felfedezésnek a gigantikus jelentőségéről, hatásairól és magáról a mögötte levő szellemi teljesítményről, ezen túllépve viszont gyakorlatilag mindenki jobban járt volna, ha sosem történik meg. Tudomásom szerint az egyetlen dolog ez, amely az emberiség fennmaradását rövid távon veszélyeztetni tudná, és már eddig is rengeteg életet tett tönkre a megfélemlítésen és rettegésen vagy a szennyezésen és betegségeken keresztül. És megint jön a szovjetekre való legyintés bosszúja: ki hitte volna, hogy Csernobil emléke épp Japánban bukkan fel majd újra? Akkor hogyan hihetjük, hogy mi vagy bárki más biztonságban van?

Az atomkorszak kezdete mellesleg egyéb gondolatokat is felvet. Hiszen akkor éppen az emberiség mostani értékrend szerinti legnagyobb elméi hozták meg a kérdéses döntéseket... Ők szabadították ki a szellemet a palackból. Ha ők nem a helyes utat választották, akkor maga az értékrend nincs rendben...

Utoljára hagytam még egy "apróságot", az internetet. Javában tombol az amerikai kémügynökségek informatikai hírszerzéséhez kapcsolódó botrány (egy kis gyorstalpaló). Az USA diplomáciai gépezete a fél világon keresztül üldözi Edward Snowdent, aki lerántotta a leplet arról, hogy a hatóságok - ebben az esetben az amerikai NSA - gyakorlatilag mindent tudnak rólunk. Az internet egy igazán nagyszerű dolog, fantasztikus szabadságot és hihetetlen lehetőségeket biztosít. Ugyanakkor pedig precedens nélküli eszközt kínál azoknak, akik egyes emberek, netán a teljes társadalom manipulálását célozzák. A totális diktatúrák negédes álma ez. Gondoljunk bele, hogy legálisan is mi minden olvasható rólunk a világhálón! Rólam például megtudható gyakorlatilag minden, ezzel tisztában vagyok, de ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik bármilyen közösségi oldalon aktívan tevékenykedünk. A teljes ismeretségi, kapcsolati hálózatunk visszafejthető tíz perc alatt. Ha ehhez hozzáveszem, hogy illegális úton mi minden hozzáférhető lehet a leveleimtől az általam látogatott weblapokig, akkor talán többet is megtudhatnának rólam, mint aminek saját magam tudatában vagyok. A feltételes mód a személyem felé irányított érdeklődésre vonatkozik, nem arra, hogy általában kételkednék az ilyen kormánytörekvésekben szerte a világon...

A technológia tehát nem egy abszolút érték, nem egy cáfolhatatlan jelzőkaró, amelyhez igazíthatjuk az elvárásainkat. Sőt, mi több, különböző helyzetekben különböző technológia használata a leggyümölcsözőbb. Néha egy homokóra tényleg jobban jön, mint egy iPhone. Kevés komolyabb tabuja van jelenleg az ipari civilizációnak, mint ez a témakör. Vajon az egyes új fejlesztések mit érnek nekünk valójában? Tényleg bízhatunk a jövőben, ha nincs akire nyugodtan rábízhatjuk a döntést, hogy mire is használjuk a vadonatúj csúcstechnikát? Az alkalmazkodáshoz kapcsolódva sok kérdésre választ kaphatunk. Legközelebb arról szeretnék egy kisebb ismertetőt adni, a gazdaságban hogyan találkozhat a hanyatlás és a fejlett technológia.

Szempontok játéka

A múlt heti bejegyzésben - az akkor aktuális, mostanra a többség számára szinte elfelejtett eseményeken felbuzdulva - a folyók szabályozásával hasonlítottam össze a globális segélyprogramokat és az árvizekkel a szélsőséges nyomor problémáját. Talán távolinak tűnik a párhuzam, mégis úgy vélem, hogy a két jelenség, a rájuk adott válaszok és kapott következmények egyaránt azonos tőről fakadnak. Az okuk az, hogy az ipari civilizáció átlépett rengeteg határt, amelyet bizonyos szempontból nem lett volna szabad. Szerettem volna, hogy a kijelentés erősebb legyen, ezért szívesen kihagytam volna a "bizonyos szempontot" a mondatból, de úgy sajnos túlságosan primitív lenne. Ahhoz ugyanis, hogy megragadjuk a dolog lényegét, figyelembe kell vennünk, hogy mindennek ára van. Nem állítom azt, hogy ha valaki, valahol, valamikor másképp dönt, akkor most boldogan, fenntarthatóan élnénk mindannyian, árvizek és nincstelenség nélkül. Azt sem mondhatom, hogy ha a blogon hirdetett filozófiát tekintjük vezérfonalnak, akkor a jövőben ez vár ránk, sőt.

Legutóbb további példákat is felhoztam, amelyek szintén nem segítenek ki ebből a kátyúból. Említettem az antibiotikumok elterjedésének köszönhető szuperkórokozók megjelenését, de nyilvánvaló, hogy a vegyipar nélküli orvoslás számos jelenleg kezelhető "normális" betegséggel sem tudna mit kezdeni. Említettem a növényvédelem teljesen hasonló kihívásait, amelyek egész népek élelmezését veszélyeztetik, de nem tudom garantálni mindenki biztos betevő falatját a jövő előttem felrémlő képében sem. Említettem továbbá a terrorista-gerilla szervezetek nyers erővel való megszüntetésének lehetetlenségét is, de nyilvánvaló, hogy egy fenntartható társadalomban is lennének konfliktusok, sőt, a háború intézménye az ember társas mivoltának alighanem elválaszthatatlan része. Más szóval ha az olvasók egy szempillantás alatt hirtelen a számomra helyesnek tetsző úton ítélnék meg a világunk állapotát, és eszerint reagálnának, akkor sem jönne el a Kánaán. Az elmúlt hónapokban - amíg politikai ideológiákról volt szó - százszor a földig lehordtam az összes utópiát, ami csak felmerült. Kategorikusan visszautasítom őket. Akkor hát miről szól ez az egész? Miről hadoválok itt hetente több oldalnyi szöveget?

Az a "szempont", amiről szó esett, a fenntarthatóság szempontja. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki látja, mennyire könyörtelen fogalom is ez... Az ENSZ megfelelő bizottsága 1987-ben úgy definiálta a fenntartható fejlődést: "olyan fejlődési modell, amely a jelenleg élő generációk igényeit kielégíti anélkül, hogy az eljövendő generációk igényeinek majdani kielégítését veszélybe sodorná". Azt az apró körülményt persze gondosan kikerülték, hogy ez a hangzatos szlogen egyértelmű a jelenlegi elvárások drasztikus átalakításával. Ha ezeket változatlanul hagyjuk, akkor mit sem ér az egész hajcihő. A tételmondatban utalás sincs arra, hogy az egész cirkuszt valójában egyáltalán nem az igények, hanem a korlátozott lehetőségek köré kell építeni: az emberi hozzáállás változtatható kemény munkával, a Föld erőforráskészlete viszont nem bővíthető tetszésünk szerint. Biztosan sok nagyszerű dolgot végigvitt ez a bizottság, de saját kampányaik élét biztosan kicsorbították ezzel a meghatározással. Hiszen mit válaszol az a sofőr, akinek a szemébe mondják, hogy az alatta brummogó városi terepjáró elviselhetetlen, szinte már bűnös pazarlást jelent? Hogy neki ilyenek az igényei... És senki nem vitathatja, mennyire igaza van. Márpedig nemcsak a városi terepjárók - micsoda szóösszetétel... - fenntarthatatlanok, hanem például a többi autó is az, egytől egyig. Gyakorlatilag minden géppel együtt, ami fosszilis eredetű üzemanyagot éget. Teljesen érthető, hogy ezt nem vághatjuk a tömeg szemébe, de a gyáva megfogalmazással még az önálló következtetés csírája sem marad meg... Annak idején  reklámot akartak a témának, népszerűvé akarták tenni, hogy haladjon az ügy, hogy működjön. A fürdővízzel azonban kiöntötték a gyereket is, mert ami népszerűvé vált így, az valami egészen különböző dolog. A valódi fogalom egyáltalán nem kedves és nem divatos, sokkal inkább kegyetlen és oda nem illő a modern értékrendben.

Hogy mégis miért is kell ezzel egyáltalán foglalkozni, azt nem a mi személyes ítéletünk, hanem egyszerűen a környezetünk, a konkrét helyzetünk mutatja meg. Amikor Caesar sereggel vonult Rómába, akkor megszegett minden törvényt és hagyományt, de a szituációnak megfelelően cselekedett, hiszen a köztársaság egyébként is éppen a haláltusáját vívta. Amikor Franciaország gyarmatosítani kezdett, morális okok aligha merültek fel, már csak azért sem, mert értelme sem lett volna, hiszen a konkurens birodalmak úgyis szívesen lecsaptak volna egy zsebkendőnyi szabadon hagyott területre is. Egy személy vagy egy közösség a sikereket a korszellem hullámainak betörésével és meglovagolásával érheti el. Gondoljunk bele, hogy ugyanez igaz nagyobb, civilizációs léptékben is, hiszen végső soron ez is egy élő és fejlődő emberi közösség. Van idő, amikor a növekedés sikeres, de van olyan is, amikor az egyensúly, valamikor a harc, valamikor az elfogadás.  Az ember dolga ezt észrevenni, és ennek megfelelően cselekedni. Ezt hívjuk alkalmazkodásnak, és ez az emberi faj talán legnagyobb erénye és legfontosabb képessége.

Az alkalmazkodás egyik nyilvánvaló következménye, hogy különböző körülmények között hasonló problémákra néha teljesen eltérő megoldások a leghasznosabbak. Az utánzás, a gombnyomásra előálló, kreativitás nélküli lózungok erőltetése nem mindig hoz eredményt. Ennek köszönhető például, hogy minden korábbi ígéret ellenére máig sem közelítettük meg  a nyugat-európai életszínvonalat az EU-csatlakozás előnyeinek kihasználásával. "De hát jött közben egy válság" -  hallom a választ, ami persze szó szerint véve igaz, de ezt a krízist nem véletlenül sorsolta számunkra valaki, hanem éppen a Nyugat teremtette meg a feltételeit. Azt hiszem, az átlagemberek többsége legalább tudat alatt észleli is ezt, még ha hangosan nem is beszél róla. Hol van már az az idő, mikor azon versenyeztünk a csehekkel, lengyelekkel, hogy ki a "legjobb tanuló" a térségben? Akárhol is, remélem soha nem jön vissza. Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország helyzete nem nyomkodható azonos skatulyába senki más döntéseivel. Természetesen a nyitottságra, az érdeklődésre szükség van, a rugalmatlan másolásra és behódolásra viszont egyáltalán nincs... Aki pedig még mindig feltétel nélkül bízik a nyugatiak önzetlen segítő szándékában, annak javaslom, gondolkozzon el rajta, mennyire egyeztethető ez össze az ugyanonnan érkező, csupasz, önző haszonszerzést leplezetlenül bálványozó gazdaságfilozófiával...

Ebből a szempontból Magyarország helyzete hasonló a harmadik világéhoz, őket is diákoknak, gyerekeknek, önálló döntésekre képtelen, sajnálatra méltó csordának mutatja be a sajtó, illetve így élnek a köztudatban. Ami a komolyabb probléma - mint általában -, az az, hogy a fenti ítélet tettekben is megmutatkozik. Ebben aztán persze megjelenik mindkét oldal, ahogy az EU és hazánk esetében is történt. Itt ismét a nemzetközi segélyprogramokra gondolok. Biztosan sokan emlékeznek például a 2005-ös Live 8-re, vagy az idősebbek akár a húsz évvel korábbi Live Aid-re is. 8 évvel ezelőtt én is ott ültem televízió előtt, és igen lelkes voltam, arra gondoltam, milyen nagyszerű dolog is egy ilyen világméretű esemény jótékony célokkal. Még a profit bezsebelésétől is eltekintett mindenki... Ráadásul a zene és az egy helyen, egy időben megjelenő rengeteg ismert előadó is magával tudta ragadni az embert. A több napos rendezvénysorozat közvetítésében csak egy disszonáns hangra emlékszem, mikor - talán tévedésből - egy tényleges Afrika-szakértőt is meghívtak a stúdióba. (Sajnos a nevét elfelejtettem.) Ez az úriember tényleg sokat tudott a kontinensen pusztító nyomorról és annak okairól, ennek megfelelően arról szívesen beszélt volna. A dolog azonban úgy állt, hogy a segélykoncertről kérdezték, és így kénytelen volt elmondani, hogy már a húsz évvel korábbinak sem volt semmi értelme, az adományozott összegek ugyanis ugyanazon a csatornán, ugyanazokon a kezeken folynak át, amelyek egyébként is minden erőforrást kezelnek arrafelé. A korrupt kormányok például ellopják, a belső konfliktusoktól kínzott országokban mindig lesz, akinek ebből vagy abból nem jut, és még sorolhatnánk.

Körülbelül ennyire engedték a tévések, hogy a valóság belerondítson az ünnepi hangulatba, és felkonferálták a következő előadót. Pedig a lényeg még csak itt kezdődne... Abban a pillanatban egyáltalán nem értettem, miért ez a keserűség, és miért érzem magam ennyire zavartnak. Aztán megnyugtattam magam, hogy ettől még óriási dolog ez az összefogás, és hogy a többi az afrikai kormányok és a pénzt kezelő intézmények, no meg a politikusok hibája. Csalóka önáltatás volt ez, hiszen épp azt mondtam ki ezzel, hogy a világméretű gigantikus buli minden különösebb valódi haszon nélkül is erkölcsileg feljebb emelt mindenkit... Pedig ugyebár mindennek ára van. Valódi segítség az ilyen? Valódi gyógyító az, akit nem érdekel, milyen kór kínozza a beteget? A koncertek nem az éhezőkről, hanem a világ gazdagabb feléről szóltak, arról, hogy megnyugtassuk magunkat, mi megtettünk mindent. Még aki tényleg aktív volt - a zenészek, az énekesek és szervezők -, közvetetten még az is hasznot húzott népszerűségben, hasznot húzott magából a széles körű megjelenésből és a megszerzett tapasztalatból.

Sokan azt gondolják, ha elegendő pénzt és egy követendő mintát adnak valakinek, akkor megoldották az illető életének minden gondját, pedig lehet, hogy ezekkel az eszközökkel az ő helyzetéből csak teljes zsákutcába lehet jutni. Rengeteg problémánk van, amelyet emberi eszközökkel, szemléletváltással enyhíteni lehetne, anélkül viszont csak tovább rontani... Tudnunk kell különbséget tenni a szituációk között, meg kell látnunk a speciális követelményeket és lehetőségeket, és saját kútfőből kell megalkotnunk a saját megoldásainkat. Nem állítom, hogy az alkalmazkodás lehetővé tesz egy tökéletes, vagy akár csak egy jobb világot. Csak azt, hogy ezen az úton el tudjuk viselni a való élet minden kegyetlen tévedését és fájdalmát. Hogy ezen az úton megláthatjuk a szépet abban, ami rendelkezésre áll. Ennél pedig senki nem ajánlhat többet.

Harc önmagunk ellen

A természet nyila visszatérő olvasói megszokhatták, hogy a nagyobb természeti csapások vagy a nemzetközi politikai helyzet durvább és látványosabb fordulatainak idején gyakran kitérek az események értékelésére, és megpróbálok tanulságokat levonni. Ennek különösen akkor van értelme, ha a blog egyébként is hasonló területen jár, vagy legalább létezik értelmes kapcsolódási pont. Hiszen mi lehetne nagyszerűbb példa bármilyen általános gondolathoz, mint az a tárgy, az a jelenet, amely ott van az orrunk előtt? A Duna idei félelmetes áradása látszólag igen távol áll a harmadik világ szegénységétől és segélyezésétől, de azt hiszem, mégis találtam egy olyan nézőpontot, amelyből akár össze is vethetőek.

Korábban előfordult olyan eset, hogy kritikát fogalmaztam meg Molnár Géza valamelyik interneten megjelent cikkével szemben, ugyanakkor ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő írásait is magában foglaló FFEK-honlap továbbra is díszhelyen van feltüntetve a "Hasznos linkek" között. Jó néhány szemléletformáló és gondolatébresztő esszé gyűjtőhelyéről van szó, és ebben Molnár sem marad le a többi szerzőtől.

Olyannyira nem, hogy amikor árvízi védekezésről, töltésekről, homokzsákokról esik szó, akkor mindig eszembe jutnak a folyók szabályozásáról közzétett hasonlatai és leírásai (például ez), és ezek közül is elsősorban a fegyverkezési verseny metaforája. A folyókat magában foglaló vízrendszerbe való beavatkozás ugyanolyan hatású, mintha hangyabolyba nyúlna az ember, csak a fájdalom nem rögtön jelentkezik a csípések nyomán, hanem sokkal lassabban, hosszú évek alatt gyűlik össze. A dolog könnyen átlátható. Valamikor a múltban eljött egy pillanat, amikor az ember azt gondolta, hogy megmondhatja a folyóknak, merre folyjanak, hogy teljesen rájuk kényszerítheti az akaratát. Hogy ő az erősebb. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez rendben is fog működni. Aztán egy idő után addig nem tapasztalt helyeken bukkant fel a víz, olyan mennyiségben, amire soha senki nem gondolt volna. A folyó ugyanis - legyen az a Tisza, a Duna vagy a Colorado - nem egyszerűen egy adott köbméternyi vizet elvezető felszíni csatorna, hanem egy évmilliók alatt kialakult, folyamatosan változó rendszer, amely reagál az őt ért hatásokra.

Igen, hosszú távon jobban járnánk, ha tudomásul vennénk, a folyóknak van egy tulajdonsága, amely szinte megkülönböztethetetlenül hasonlít az akarathoz. "De hiszen ez babona," - jöhetne a válasz - "hiszen ez nevetséges!" Talán az is. De nem nevetségesebb, mint bármi más az életben. Az ember akarata talán nem abszurd? Hiszen csupán hám-, izom-, máj- és kötőszövet kusza egyvelegéről van szó! És hogy lehet akarata kettő, három vagy harminc embernek? Még egymás igazi gondolatait sem ismerik... Akkor hogyan lehet akarata egy kutyának, egy méhkasnak, vagy egy megbolygatott hangyabolynak...? Valójában teljesen mindegy, felesleges a szavakon lovagolni. A lényeg, hogy bizonyos körülmények között ezt figyeltük meg, és így számolnunk kell vele.

A folyók akarata legtöbbször az őket körülzáró mesterséges építmények lerombolására irányul, ki akarnak szabadulni. Akár a védművek átszakításával, akár a megkerülésükkel, akár a felettük való átbukással. A múltban a Duna nem véletlenül terült szét sokkal szélesebben, nem véletlenül volt több ága és kanyarulata, és az átlagosan jóval sekélyebb mivolta sem statisztikai tényező volt. Nem, azért nézett ki így a folyam, mert a természetes körülmények - az éghajlat, a domborzat, a növénytakaró és mi ki tudja még mi minden - éppen ezt a formát követelték meg. Mivel ezek a tényezők ilyen szorosan összefüggnek, a folyók szabályozása az egész rendszert megváltoztatja. A domborzat már a töltésekkel alapvetően módosult, de a szabályozáshoz a folyamatos földmunkák továbbra is nélkülözhetetlenek. A víz beszorítása miatt rengeteg mezőgazdasági terület szorul öntözésre, amelynek korábban nem voltak ilyen igényei, ráadásul a csapadék eloszlása is szélsőségesebbé vált. Olyan az egész, mintha minden ellenünk játszana, nem igaz? Senki nem számolhatott ennyi esővel, mikor a védműveket építették. Az idei időjárás minden szakember rémálma. Mégsem jelenthető ki, hogy baleset volt, hogy az "évszázad árvizét" láttuk volna, hiszen az előző rekordokig is csak 5-10 évre kell visszatekinteni. Ha természeti jelenségekkel akarunk versenyezni, akkor - bár észre sem vesszük - a saját korlátainkkal szállunk hadba. Ennek pedig nem lehet számunkra jó vége...

Képzeljük el, hogy 10 év múlva egy fél méterrel magasabb árhullám érkezik hozzánk a Dunán! Ennyivel még a töltéseket is alighanem illik felültervezni, de nincs már ennyi tartalék még Budapesten sem. Nos, ilyen esetben valószínűleg százezres nagyságrendben lenne a hajléktalanná vált áldozatok száma. Az ország talpra tudja állítani őket? Lehetséges, de az árát meg kell fizetni. Az elveszett munkát és értéket nem lehet a semmiből megteremteni. És a folyók nem fáradnak el, érkezik majd a következő özönvíz, amelyből már kevésbé lehet kilábalni. Aztán a következő, aztán a következő.... Egészen addig, míg a természet által követelt egyensúly helyre nem áll. Amikor a Duna a vagy a Tisza nyugodtan és csendesen csorog a medrében, akkor szinte elképzelhetetlen ez a gondolatmenet. Elaltat minket a saját nagyságunk és intelligenciánk. Pedig elég ha tíz éves távlatokat nézünk, és rögtön felfogjuk, milyen veszély fenyeget.

Természetesen nemcsak a folyókról van itt szó. Ugyanilyen harc zajlik a kórokozó baktériumok ellen, a haszonnövények kártevői ellen, de nagyszerű párhuzam állítható fel például Amerika "terror elleni háborújával" is. Vannak határok, amelyet tiszteletben kell tartani, mert különben saját önhittségünk könyörtelenül megbosszulja magát. És az nem a véletlen hibája lesz. Nem a TBC kórokozójának mutációjától kell félnünk, nem a paradicsomvésztől vagy az öngyilkos merényletektől. Attól kell óvakodnunk, hogy a cselekedeteinkkel ezeket elkerülhetetlenné tegyük. Ha nem akarjuk a romlásunkat kikényszeríteni, akkor változtatnunk kell a viselkedésünkön. Egy ember, egy család, egy település vagy egy állam, teljesen mindegy, a józan belátás az életet jelentheti.

Ezen a ponton kapcsolódnék a harmadik világ szegénységének témájához. Mint korábban említettem, ez a szegénység rengeteg helyen a totális nyomornak felel meg. Ott már nem az a kérdés, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, hanem hogy ki éli túl ezt a hetet, ezt a napot. A nincstelen nyomort kevés anyagi és szellemi tulajdonnal és nagyon egyszerű kitanult képességekkel is le lehet győzni annyira, hogy elfogadható és hellyel-közzel fenntartható életet teremtsünk. De ott még ez a kevés sincs meg. Ott sokan úgy élnek napról napra, hónapról hónapra, mint akit tegnap öntött ki az árvíz az otthonából.

Mire kell biztatni ezeket az embereket? Hogy éljenek úgy, mint mi? Hogy csinálják ugyanazt, amit mi? Sikeresebbek vagyunk, ez igaz, de csak a saját mércénk szerint. Ha nem az anyagi javakban, hanem például lelki nyugalomban és elégedettségben mérnénk a sikert, akkor jó néhány elszigetelt közösség nevetve előzné meg a globális ipari civilizációt, nem beszélve az elmúlt korok legtöbb társadalmáról, melyek soha nem hallottak szuperszámítógépekről és sportautókról. "Önmagaddal vitatkozol," - hallom a választ - "arról prédikálsz, hogy nem az anyagi javak számítanak, közben pedig a nyomorgó tömegek, akikről beszélsz, egy palack tiszta vizet nem tudnak kifizetni. Milyen álszent kéjelgés az, ha egy gazdag nép gyermekeként a szegénység elfogadásának eszméjével koptatod a billentyűzetet..." Aki ezt gondolja, az még nem érti, mit akarok mondani. Azt a tételt akarom megalapozni, hogy az elviselhetetlen nyomor nem anyagi kérdés. Nem az az oka, hogy nincs pénz ételt venni a boltban, vagy hogy túl kicsi adott ország GDP-je. Sokkal inkább a kilátástalanság, a kétségbeesés, és a mentális önfeladás az oka. A dunai árvíz után talán idén is maradnak teljesen földönfutóvá vált családok. Remélem, hogy minél kevesebben, de sajnos ennek ez a rendje. Törvényszerű, hogy számukra ezzel minden örömnek vége az életben? Egyáltalán nem. Van aki vigasztalja őket, van aki bizalommal fordul feléjük, így az önbecsülésüket, az életük szeretetét meg tudják tartani, meg tudják erősíteni. A harmadik világban ugyanez elképzelhetetlen.

A mieinket támogatjuk anyagilag is, ez igaz. De ez igaz például az afrikai éhezőkre is! Egy részükhöz - még ha nem túl nagy részhez is - eljutnak a segélyprogramok, van aki megkapja a lakást, az ételt, a gyógyszert. Azt gondolnánk, hogy az adományok tiszta nyereséget jelentenek, olyan tőkét, amelyből tovább lehet lépni. Pedig sokkal nagyobb szükségük lenne emberi támogatásra, arra hogy a saját javaikért maguk dolgozhassanak meg. Arra hogy büszkén nézhessenek tükörbe még akkor is, ha az egész falu egy pocsolyát használ tükörként. A konkrét anyagi javak hiánya sokszor megkerülhető, munkával kitermelhető, ha fel lehet ébreszteni az ember kreativitását, ha fel lehet ébreszteni a közösség képességeket megsokszorozó erejét.

A különbség talán még érezhetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen amikor valaki egy ismeretlentől ajándékot kap. Természetesen örülünk neki valamennyire, de mivel közvetlenül nem fektettünk a megszerzésébe semmilyen energiát, gyakran nem is vigyázunk rá túlságosan. Ha pedig naponta kapunk adományokat, akkor egyszerűen hozzászokunk, hogy ez "jár", anélkül, hogy továbbgondolnánk az egésznek az értelmét. Az egyik legveszélyesebb gondolat a világon, ha valaki azt gondolja, neki valami alanyi jogon "jár". Veszélyes, mert idővel biztosan csődöt mond, és akkor vagy esztelen dühöngés vagy kétségbeesett pusztulás következik; esetleg mind a kettő. A nemzetközi élelmiszeradományok nélkül az igazán kilátástalan rétegek lélekszáma jóval kisebb lenne szerte a világon. Ezt akartuk elérni? Aligha... Nyilvánvalóan nem azért alakult így, mert valamilyen átok van a gondosan csomagolt lisztben és cukorban, vagy mert rosszat akarunk. Sokkal inkább azért mert ezzel a hozzáállással - az ajándékokkal - öntudatlanul is a helyzetük konzerválására, esetleg még szaporodásra is ösztönözzük a nincstelen tömegeket. Ezzel nem az ő erkölcseiket kritizálom, mert az erkölcsök a helyzethez igazodnak. Ezzel saját magunkat kritizálom. Olyan harcot vállalunk fel, amelyet hosszabb távon lehetetlen megnyerni. Fegyverkezünk a saját korlátaink, saját magunk ellen.

Ugyanígy volt a helyzet az árvizekkel is, nem? Igen, azt hiszem, sikerült visszajutnom a kiindulópontra... Az igazán komoly válságjelenségek hátterében gyakran ilyen természetű dolgokat találunk. Gyakran a saját csőlátásunk, saját beszűkült látásmódunk akadályoz meg benne, hogy felfogjuk mit miért is teszünk. A vak erőlködés pedig további katasztrófákhoz vezet. A konkrét példához még annyit fűznék hozzá, hogy az árvízkárosultak kilábalásában természetesen nagyon bízom, de a mostani csapástól függetlenül rengetegen társunk, ismerősünk, rengeteg ember kínlódik kilátástalanul közöttünk, Európában is. Még olyanok is, akiknek nem gond megszerezni bármilyen árut, amire szükségük van. Az igazi szenvedés ugyanis - legyen szó szinte bármilyen fájdalomról - az esetek jelentős részében nem ezen múlik.

Elfelejtett tanulságok

A "harmadik világ" kifejezés mai jelentésében egyértelműen a huszadik századból, mégpedig a hidegháború korszakából ered. Azokat a területeket határozták meg így mindkét nagyhatalmi tömb tagjai, amelyek nem voltak közvetlenül elkötelezve, nem tartoztak sem a keleti kommunista, sem a nyugati kapitalista csapásirányhoz. Ez a feltűnő függetlenség azonban - még ha első említésre a mi szempontunkból úgy is tűnne - korántsem volt irigylésre méltó.

Nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország hogyan kerül ilyen helyzetbe. Mao Kínája vagy éppen Tito Jugoszláviája tudatosan, lehetőségeit aktívan kihasználva lavírozott a két említett fél között, ezzel szemben a harmadik világ országai inkább passzívan belekényszerültek ebbe a szerepbe. A hanyatló európai gyarmatbirodalmak kirugdosása - vagy éppen kiimádkozása - után ugyanis csak annyira keltették fel az USA vagy a szovjetek érdeklődését, hogy azok folyamatos titkosszolgálati játékokkal rontsák náluk a levegőt. Távolabbról szemlélve a puccsok és sokoldalú gerillaháborúk sok országban csak propagandacélokra voltak jók, valójában senki nem vállalt kockázatot Jemenért, Bolíviáért vagy Angoláért. Már a név is tükrözi tehát azt, amiről legutóbb próbáltam szólni, a harmadik világ felé irányított közönyt és a gondjaik iránti érzéketlenséget.

Megint szeretném hangsúlyozni: nem arra gondolok itt, hogy mennyire sajnáljuk meg a tévében látott éhező gyerekeket vagy a helyi hadurak ellentéteinek ártatlan áldozatait. A szánalomra megtaláljuk az indokot ennél közelebbi és elérhetőbb jelenségek kapcsán is. Az érzelmek igazi emberi értékekről tanúskodnak, és az általuk kiváltott tettek becsülendők, én mégsem erről akartam értekezni. Sokkal inkább arról, hogy amikor az emberiség jövőjén spekulálunk, akkor számos dolgot szívesen kihagyunk a képből. Mert az egy dolog, hogy valaki Amerikában vagy Németországban, esetleg Magyarországon el tudja képzelni a társadalmi rendet és fejlett technológiát, amely felé haladunk, ugyanis ezek a példák ma még hellyel-közzel illenek egy mintába. Gondolhatjuk, hogy villamos autókkal megyünk majd dolgozni a gépek által tisztán tartott utcákon, gondolhatjuk, hogy szabadon tudunk majd választani a tetszőlegesen felkínált anyagi javak, szórakozási lehetőségek közül, sőt, azt is, hogy hatékony szerekkel évtizedekkel meghosszabbíthatjuk majd fiatalságunk, egészségünk és szépségünk időszakát. Hiszen valami már el is kezdődött mindebből, nem? Ugyanezt Srí Lanka szigetén, vagy Nigériában elhelyezni teljesen abszurd. Ami azt illeti, lehetetlen még egy olyan Földet is komolyan venni, ahol a fent leírtak és Srí Lanka, valamint Nigéria egymás mellett léteznek. A harmadik világ ilyen tekintetben nem más, mint egy csúnya, hatalmas csótány a fejlett ipari nemzetek álmainak illatos tisztaságában, nem csoda hát, hogy szinte észrevétlenül inkább a szőnyeg alá akarjuk söpörni.

Természetesen nem az egyetlen árulkodó jelről van szó, ugyanerre a sanyarú sorsra jut az óceán halainak, az őserdők fáinak pusztulása, a fosszilis energiahordozók fogyása vagy éppen a modern társadalomra jellemző totális elidegenedés és az ebből származó mentális betegségek és boldogtalanság. Ami miatt most mégis visszatérek például az etióp nyomorra és a bangladesi kilátástalan helyzetre, az az, hogy gazdaságilag ezek a jelenségek kritikus tanulságokat hordoznak magukban. Nagyszerűen megmutatják azt, hogy mibe érdemes belefogni és mibe nem egy szegény társadalomban, és azt is, hogy van élet a nélkülözésben és kiszámíthatatlanságban is.

Számos ilyen tanulságra mutatott rá Ernst F. Schumacher A kicsi szép című tanulmánykötetében. Érdekes mű ez abból a szempontból, hogy fejezetenként rengeteg látszólag egymástól teljesen idegen téma kerül benne terítékre. Van benne szó az atomenergiáról, az oktatás fontosságáról, a nagyméretű szervezetek felépítéséről, a tulajdon mibenlétéről is, végeredményben mégis mindez ugyanazt a szemléletet tükrözi. 40-50 évvel később zseniális blog születhetett volna abból a kútfőből, hiszen ez a forma talán még inkább illene az ilyen mindent körbefonó látásmód közzétételéhez. Schumacher az ismereteit és javaslatait nem tankönyvi példák és absztrakt levezetések útján állította elő, hanem az elvégzett munkájának tapasztalatait osztja meg velünk, ráadásul mindezt egy olyan korszakból, amikor a ma látható globális válságjelenségek közül jó néhány alig volt észlelhető. A fejlődő országok segélyezésének általános kérdései mindazonáltal akkor is ugyanazok voltak, mint most, Schumacher pedig - ahogy az egy igazi kritikushoz illik - nem a válaszokat, hanem a feltett kérdéseket bírálta.

A feltett kérdések ismerősek lehetnek számunkra is, igaz, kevésbé kiélezett formában. Nálunk is visszatérő téma a közbeszédben, hogy hogyan lehet fenntartani, esetleg fokozni a gazdasági növekedést, hogyan érhetnénk be a Nyugatot életszínvonalban. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, tehát valószínűleg nem jól tettük fel.

Tulajdonképpen két kérdés is volt itt. Vegyük először a gazdasági növekedést! Ez bizony egy elvont statisztikai mutató, legtöbbször a GDP, a bruttó hazai termék növekedése. Egy számot akarunk így görcsösen feljebb tornászni. Ez az egy szám vajon mit mond egy országról? Miért akarunk ezen az ösvényen haladni? Nyilvánvaló, azért, mert a mintának tekintett országok - a németek, az osztrákok, a svédek, kinek melyik tetszik - esetében az egy főre eső GDP kivétel nélkül nagyobb. De hát eleve így választjuk ki őket! Gazdagok akarunk lenni, erre pedig az az okunk, hogy... Hogy gazdagok akarunk lenni, hogy ne legyünk szegények. Pedig a GDP még ilyen tekintetben sem megbízható mutató. Gondoljuk meg, hogy egy szám mégsem mondhat el mindent egy ország gazdaságáról... Szaúd-Arábia és Barbados egy főre eső GDP-je is  a miénkhez hasonló nagyságrendben van, mégsem jelenthetjük ki, hogy gazdasági szempontból mindegy lenne, melyik helyen élünk. Nem beszélve a gazdasági szemponton kívüli tényezőkről...

Lehetséges lenne a törekvéseinket nem puszta számokra visszavezetni, hanem az emberek valódi igényeire. Ez nem újdonság, igen sok ország volt már a történelemben, melyet nem közgazdászok és kiszolgálóik irányítottak. Ezek az igények a kulturális hatásoktól lecsupaszítva általában véve viszonylag szerények. Az embernek szüksége van élelemre, szüksége van meleg hajlékra, és szüksége van napi tevékenységre, amellyel mindezt biztosítani tudja magának. Ami ezen felül nélkülözhetetlen, azt egy közösség rendszerint saját forrásból elő tudja állítani. Miért érdekes ez? Például azért, mert eszerint a munkahelyek teremtésekor át kell formálnunk a stratégiánkat. Nem adott befektetéshez keresünk majd alkalmazottakat, hanem a helyi igényekhez alakítjuk majd a vállalkozás szerkezetét, funkcióját és az alkalmazott technológiát is. Persze könnyen lehet, hogy ez kevésbé lesz nyereséges, hiszen a növekedés elsőségét feladtuk. De végső soron mi a cél? Hogy aki már most sem szűkölködik, az még gazdagabb legyen, vagy a nyomor felszámolása?

Adott például egy menekülttábor, amely mellett egy korábbi háborúból visszamaradt sánc- és bunkerrendszer halad. Ilyen szituációkból manapság sincs hiány. Megszületik az ötlet, hogy a hadseregek által hátrahagyott védelmi elemek szétbontásával építőanyaghoz és akadálymentes közlekedéshez akarunk jutni. Mi erre a ma alkalmazott hatékony megoldás? Buldózerek, daruk, kamionok. A letargiában tengődő menekülteket hidegen fogja hagyni az egész. Konkrétan őket megfizetni erre munkára és megfelelő egyszerű szerszámokkal felszerelni őket talán drágább, és biztosan lassabb munkát eredményez, mégis, a helyi közösség számára ez a hozzáállás ezerszer inkább megtérül. És nem csak pénzben. Szavakkal nehezen leírható az a tudat, amikor az ember haszontalannak érzi magát, amikor minden új élmény és történés saját kilátástalanságára emlékezteti. A felelős munka - legyen bármilyen nehéz és olcsó is - méltóságot nyújt, amely minden további cselekvés alapköve és kiindulópontja lehet, nem beszélve arról, hogy mennyire képes egy együtt elvégzett feladat a közösségek működésének megindítására és megerősítésére.

Itt persze elkerülhetetlenül belefutunk a másik említett kulcsszóba, az életszínvonalba is. Ez megint egy bántóan leegyszerűsített fogalom. A színvonalat lehet emelni, lehet csökkenteni, és lehet szinte tartani, ez tiszta sor. Az élet azonban nem erőszakolható be egy ennyire bárgyú egydimenziós skálára. Mennyiségi fogalmakkal akarunk megragadni valamit, ami nyilvánvalóan minőségi kérdés. Nem az az igazán lényeges, hogy hány használható cipőnk van raktáron, hanem az, hogy amikor kell, akkor tudunk-e megfelelő lábbelit húzni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen végsebességre képes, vagy mennyibe kerül az autónk, hanem az, hogy szükségünk van-e rá egyáltalán. A harmadik világ segélyezése a legtöbb helyen épp azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ez a merev mennyiségi szemlélet nem engedte, hogy a más körülmények között született rideg elméleteket felülvizsgálva azoktól minőségileg eltérő megoldásokat találjunk.

Van egy vetülete a felvázolt gondolatnak, amely ugyan szerepelt ma is, de amelynek részletesebb vizsgálatán keresztül a döntésünk jellege még világosabbá válik. Szinte magától értetődő, hogy ez az érvelés az uralkodó hittételek szerint felháborító eretnekségnek minősül. Jövő héten az egy adott munkához használt technológia önkényes kiválasztásáról, a köztes technológiáról lesz szó. Bízom benne, hogy lassan kezd körvonalazódni, miért is hoztam fel ezt az egész témát; továbbá abban is reménykedem, hogy ha egy a közvetlen környezetemben élő közösség roggyan meg a rázuhanó csapások alatt, akkor lesz aki a számok helyett az emberekre, az életszínvonal helyett pedig az életminőségre figyel majd.