A cél és az eszköz

Amikor valaki az alkalmazkodásról beszél - mint én tettem az előző bejegyzésben -, azt gyakran elég könnyű félvállról venni. Elvégre nincs semmi megerőltető abban, hogy az ember belássa, minden szituáció, minden kultúra és minden személyiség speciális eset, amelyeket csak szigorú előzetes átgondolás alapján szabad egy kategóriába tuszkolni, és azonos módon kezelni. Ha csak ennyi lenne a történet, akkor nem is lenne ezzel semmilyen probléma; csakhogy van folytatás, méghozzá a kellemetlenebbik fajtából...

Mióta a harmadik világ helyzetének és az abból levonható tanulságoknak a tárgyalásába belekezdtem, elsősorban az afrikai segélyprogramokat hoztam fel ellentmondásos példaként. Ezek jó része ugyanis a segítségnyújtás felemelő érzését fogyasztói termékként árulja az ipari társadalmak számára, miközben a rászorulók kézzelfogható gondjaira alig van jótékony hatása. Mint a Live 8 gigakoncert, ami a nézőközönség hangulatán tényleg segített, máson nem igazán... Önmagában ezzel a gondolattal persze megint csak nem mondok újat, rengetegen észrevették már az egész törekvés kudarcát. Az igazán érdekes momentum az, hogy hogyan reagálunk erre a tényre. A válaszok és megoldási javaslatok egészen tipikus jellegűek: létezik két szélsőséges vélemény, amelyek folyamatos vitában állnak, eközben pedig könyörtelenül elnyomnak minden valódi alternatívát. Sok területről ismerős lehet ez a minta...

A segélyezés kérdésében - és ez nem is csak a nemzetközi esetekre igaz - az első vélemény mindig az, hogy a viszonylagos kudarc oka a túl kevés adomány, a túl kevés pénz. E tétel hirdetői szerint a segélyezettekért felelősséggel tartozunk, mutatnunk kell nekik az utat, és épp ezért nem adhatjuk fel mindazt, amibe belekezdtünk, még ha pillanatnyilag sikertelennek tűnik is. A második vélemény ezzel ellentétben abból indul ki, hogy az adott közösség - akiken segíteni szeretnénk - annyira ostoba, "visszamaradott" vagy életképtelen, hogy felesleges bármilyen adományt a kezükbe adni, felesleges minden törekvésünk. Eszerint mindenkinek azzal tesszük a legjobbat, ha nem csinálunk semmit. Legtöbb ismerősünk álláspontját valószínűleg megtaláljuk az e két véglet közötti skálán, ez az a tartomány, amelyhez hozzá vagyunk szokva. Kevesen vállalják fel a két szélsőséget, de tompított formában mindig jelen van mindkettő. Előfordul, hogy igen komoly erőlködésbe torkollik az ilyen jellegű vita, és sokszor az árnyalatok elemzése szinte elviselhetetlen kukacoskodáshoz vezet. És mindez azért, hogy eldöntsük, többre vagy kevesebbre van szükség abból, ami jelenleg egyáltalán nem működik. Az fel sem merül, hogy esetleg eleve egy teljesen más megközelítésre van szükség. Fel sem merül, hogy a rászorulókat teljes, felnőtt emberként kezeljük, hogy alkalmazkodjunk a problémához...

A harmadik világ nincstelenjeinek helyzetére önmagában is érdemes lenne kitérni e blog keretei közt, de különleges célom is van vele. Az ő helyzetük ugyanis több tekintetben hasonlít ahhoz, ami ránk és gyermekeinkre várhat a jövőben. Nem lenne baj, ha azokat az állapotokat, amelyek néhány helyen uralkodnak - gondolok itt a népirtásokra, éhínségekre, totális diktatúrákra - el tudnánk kerülni, ehhez pedig igenis az ő tapasztalataik is mérvadóak lehetnek. Ha nem tévedek nagyot, akkor néhány évtized múlva maguk a segélyprogramok is elképzelhetetlenek lesznek (a maiakhoz hasonlóan gazdag országok hiányában), tehát ezeknek a kritikája konkrét eredményekre nem visz. Megfelelő bevezetés lehet viszont ez a példa egy jóval nagyobb és mélyebbre ható témához.

Néhányszor már bemutattam itt azt a meggyőződésemet, hogy a modern ipari civilizáció hanyatlik, és ráadásul éppen olyan módon, ugyanolyan törvényeket követve mint az eddigi civilizációk. Ez nem az a dolog, amelyet a legtöbb modern ember igazán szeret hallani. Abban hitben nevelkedünk, azt látjuk vissza az utcán sétálva, hogy a mostani vívmányaink különlegesek, hogy rengeteg dolgot elértünk, amely korábban lehetetlen volt. Éppen ezért rengetegen zsigerből visszautasítanák még a feltételezést is, hogy a történelem ilyen leckékkel szolgálhat számunkra. Minden érvük közül az egyik legerősebbnek tűnik a fejlett technológia jelenléte. Az a rendszer, amely létrehozta az internetet, hogyan bukhatna el ugyanazon a módon, mint egy másik, ami talán még a kereket sem ismerte?

A válasz persze pofonegyszerű, hiszen csak arra kell visszaemlékezni, mi is a technológia valójában. Eszközök és módszerek összessége, se több, se kevesebb. Technológiát jelent a telefon, a rádió, de ide tartoznak a füstjelek is. Technológia a részecskegyorsító és a homokóra is. Azt persze nem vitatja senki, hogy a modern "high tech" sokkal fejlett bármi másnál, ha fejlettség alatt az összetettséget, bonyolultságot és a létrehozás elvi nehézségét értjük. Lélegzetelállító dolgokra vagyunk képesek. Ez azonban nem mond el rólunk semmit, ez csak a felszín, a lényeg sokkal inkább ott keresendő, ahol az indítékok rejtőznek. Ezen pedig a fejlett technológia egészen pontosan semmit nem változtat.

Ott van például a Hoover gát, sok képet láthattunk róla a tévében, de az interneten barangolva is. Nagyjából 220 méter magas, és egy Balaton nagyságú tavat duzzaszt fel a Colorado folyón. Csak ez a tó nyolcszor mélyebb... Majd' nyolcvan éve feszül ez a nyomás a betonszerkezetnek. Lenyűgöző teljesítmény még személyes élmény nélkül is. A képek előkerüléséhez viszonyítva aránylag kevés szó esik arról, milyen célt szolgál a gát: más hasonló építményekhez hasonlóan villamos energiát termelnek ott, illetve a folyó vizének felhasználását is elősegíti. Ez eddig rendben is lenne. Sajnos azonban az utóbbit sikerült annyira tökélyre fejleszteni, hogy a Colorado manapság egyszerűen nem éri el a saját torkolatát. Még azelőtt kiszárad... Igen, a gát a maga meghatározhatatlan arányú részét hozzátette ehhez a helyzethez. Ami azt illeti, a helyi klíma változása miatt még a jelenlegi helyzet sem ígérkezik tartósnak, a mesterséges Mead-tavat például eredetileg jóval több - kb. kétszer ennyi - vízre tervezték, de a szintje hosszú évek óta folyamatosan csökken. Néhány évtizeden belül százezrek, milliók vízellátása fog ott megszűnni, hacsak nagy fordulat nem áll be...

Ilyenkor jut megint az ember eszébe az idei dunai árhullám... Az akkori írásomnál egy hozzászóló felhívta a figyelmet, a folyók vízhozamát végső soron a globális éghajlati egyensúly határozza meg. Így igaz, talán nyár elején mi kaptunk meg valamennyit abból a vízből, amelynek a Colorado-n kellene végigcsorognia. Beavatkozni - vagy a beavatkozásokat visszafogni - azonban mégiscsak magunk körül, helyben lehetünk képesek, ezért a helyi jelenségekből is muszáj a lehető legtöbbet kihozni. De nézhetjük más szemszögből is az egészet. Nem tudom, hányan ismerik az Aral-tó történetét, amely a szovjet öntözési megalomániának köszönhetően szinte teljesen kiszáradt. Korábbi halászfalvak és kikötővárosok maradtak víz nélkül, mert a Párt pár évtizeddel korábban kitalálta, hogy Közép-Ázsiában, a sivatagban mezőgazdasági csodát kell létrehozni. Jöhet a legyintés, igen, szovjetek, a saját eszközeikkel egy megdöbbentő ideológia szolgálatában. De ugyan kinek van joga ennyivel elintézni a dolgot, ha Kaliforniában szintén a sivatagot öntözik, és ezzel a homokban tűnik el a Colorado? A technika nem mutatja meg mit tegyünk, épp ellenkezőleg, a szándékhoz igazodik az eszköz. A rossz döntéseken a fejlett módszerek mit sem javítanak.

Az ilyen jellegű érvelések iskolapéldája persze az atombomba, nukleáris láncreakció létrehozása. Kristálytisztán rajzolja ki mindenki elé a következtetést, hogy az eszközök önmagukban nem bírnak értékkel, csupán azokkal a célokkal együtt, amire alkalmazzák őket. Hiszen rengeteg jelzőt lehet írni ennek a felfedezésnek a gigantikus jelentőségéről, hatásairól és magáról a mögötte levő szellemi teljesítményről, ezen túllépve viszont gyakorlatilag mindenki jobban járt volna, ha sosem történik meg. Tudomásom szerint az egyetlen dolog ez, amely az emberiség fennmaradását rövid távon veszélyeztetni tudná, és már eddig is rengeteg életet tett tönkre a megfélemlítésen és rettegésen vagy a szennyezésen és betegségeken keresztül. És megint jön a szovjetekre való legyintés bosszúja: ki hitte volna, hogy Csernobil emléke épp Japánban bukkan fel majd újra? Akkor hogyan hihetjük, hogy mi vagy bárki más biztonságban van?

Az atomkorszak kezdete mellesleg egyéb gondolatokat is felvet. Hiszen akkor éppen az emberiség mostani értékrend szerinti legnagyobb elméi hozták meg a kérdéses döntéseket... Ők szabadították ki a szellemet a palackból. Ha ők nem a helyes utat választották, akkor maga az értékrend nincs rendben...

Utoljára hagytam még egy "apróságot", az internetet. Javában tombol az amerikai kémügynökségek informatikai hírszerzéséhez kapcsolódó botrány (egy kis gyorstalpaló). Az USA diplomáciai gépezete a fél világon keresztül üldözi Edward Snowdent, aki lerántotta a leplet arról, hogy a hatóságok - ebben az esetben az amerikai NSA - gyakorlatilag mindent tudnak rólunk. Az internet egy igazán nagyszerű dolog, fantasztikus szabadságot és hihetetlen lehetőségeket biztosít. Ugyanakkor pedig precedens nélküli eszközt kínál azoknak, akik egyes emberek, netán a teljes társadalom manipulálását célozzák. A totális diktatúrák negédes álma ez. Gondoljunk bele, hogy legálisan is mi minden olvasható rólunk a világhálón! Rólam például megtudható gyakorlatilag minden, ezzel tisztában vagyok, de ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik bármilyen közösségi oldalon aktívan tevékenykedünk. A teljes ismeretségi, kapcsolati hálózatunk visszafejthető tíz perc alatt. Ha ehhez hozzáveszem, hogy illegális úton mi minden hozzáférhető lehet a leveleimtől az általam látogatott weblapokig, akkor talán többet is megtudhatnának rólam, mint aminek saját magam tudatában vagyok. A feltételes mód a személyem felé irányított érdeklődésre vonatkozik, nem arra, hogy általában kételkednék az ilyen kormánytörekvésekben szerte a világon...

A technológia tehát nem egy abszolút érték, nem egy cáfolhatatlan jelzőkaró, amelyhez igazíthatjuk az elvárásainkat. Sőt, mi több, különböző helyzetekben különböző technológia használata a leggyümölcsözőbb. Néha egy homokóra tényleg jobban jön, mint egy iPhone. Kevés komolyabb tabuja van jelenleg az ipari civilizációnak, mint ez a témakör. Vajon az egyes új fejlesztések mit érnek nekünk valójában? Tényleg bízhatunk a jövőben, ha nincs akire nyugodtan rábízhatjuk a döntést, hogy mire is használjuk a vadonatúj csúcstechnikát? Az alkalmazkodáshoz kapcsolódva sok kérdésre választ kaphatunk. Legközelebb arról szeretnék egy kisebb ismertetőt adni, a gazdaságban hogyan találkozhat a hanyatlás és a fejlett technológia.