Ismerős történet

Egészen furcsa számomra, de néha épp azokat a bejegyzéseket a legnehezebb megírni, amelyeknek a felvezetésére heteket szántam, és amelyekben terv szerint éppen a legkevesebb saját kútfőből származó érv lenne található. Nem titok, hogy ezúttal is egy ilyen következik, arról, hogy az általános szegénység, a hanyatlás miként befolyásolja az gazdasági tevékenységekhez (avagy egyszerűbben: a munkához) használt technológiák kiválasztását.

Hogy miért volt nehéz ebbe belefogni? Valószínűleg azért, mert az elsődleges forrásomul szolgáló - korábban többször említett - A kicsi szép című tanulmánykötet egész másképp, és egész más szempontból vizsgálódik. A szerző, Ernst Friedrich Schumacher vérbeli közgazdász volt, olyannyira, hogy jó ideig magával John Maynard Keynes-szel, a jelenleg uralkodó gazdaságpolitikai irányzatok egyik atyjával is együtt dolgozott. Más kérdés, hogy életének későbbi szakaszában olyan, gyakorlati munkát megkívánó pozíciókba került, amelyek sok esetben rendkívül messzire sodorták a gazdaságtan fő áramlatától, és sokkal közelebb a nyugodt, egyensúlyt kereső létfilozófiához. Húsz évig vezető gazdasági tervezőként dolgozott a Brit Nemzeti Szénbányáknál, így reális képe volt az energiaszektor jövőjéről és lehetőségeiről, egyszersmind - mivel ez a cég akkoriban a világ egyik legnagyobb vállalatának számított - az embercsoportok, közösségek  pszichológiáját, szervezési problémáit sem hagyhatta figyelmen kívül. Hiszen hiába minden nagyszerű gondolat és elv, ha a valósággal nem lehet őket összeegyeztetni; számos fő akadály pedig éppen az emberekbe van "belekódolva". Schumacher nem kezd el azon siránkozni, hogy például mennyire kapzsi vagy mennyire gyáva ez vagy az a társadalmi réteg. Ha ő megállapít valami hasonlót, akkor tudomásul veszi, és megpróbálja ennek tudatában kezelni a konkrét feladatot. Mindez rám személy szerint igen nagy hatással volt, és rendkívül nagyra becsülöm.

A kicsi szép, noha teljes természetességgel beszél a fenntarthatóság fontosságáról, rengeteg lehetséges következményről nem szól. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy sokkal gyakorlatibb és kézzelfoghatóbb, mint szinte bármelyik gazdasági hír egy mai magyar napilapból. Ennek megfelelően viszont szinte mindent a jelen pillanat döntéseire és a közeljövő problémáira vezet vissza. Ha saját írásaimmal hasonlítom ezt össze, akkor azt mondhatom, "belőlem" talán éppen ez hiányzik leginkább. Noha én sem szeretek siránkozni (nagy csalódás lenne nekem, ha a blog mégis ezt közvetítené...), de kétségtelen hogy mivel a szemem előtt legtöbbször évszázados távlatok lebegnek, a konkrét gyakorlati példákról egyszerűen nem tudok nagy mélységben, hosszan írni. Nem vagyok erre büszke, és gyakran szívesen változtatnék rajta, de ez a kérdés például pontosan emberi korlátokra mutat rá: a tapasztalataim nem mérhetőek össze Schumacherével a könyv írása idején, és könnyen lehet, hogy még saját szakterületemen sem érem majd el azt a szintet soha. Igen nagy különbség van abban, ha kvázi kívülállóként megfigyelünk valamit, illetve ha felelős pozícióban számításba vesszük azt. A könyv üzenetét így el tudom olvasni, fel is tudom fogni, de a maga teljességében továbbadni aligha lennék képes. Így aztán - akár tetszik, akár nem - haladok tovább a saját tempóm szerint. Ha ez csak annyira lenne elég, hogy néhányan utánanéznek a forrásnak, már bőven megérte.

A téma, amiről szó lesz, Schumacher munkásságának egy ma eddig nem említett területével kapcsolatos. Szakértelme ugyanis - amint azt már az elmúlt hetekben nem egyszer felhoztam - kiterjedt a harmadik világ gazdasági kihívásaira is. Mint India, Burma és Zambia kormányának gazdasági tanácsadójától, ezt alighenem el is várta mindenki... Pontosan itt jön a képbe a szempontok felvázolt különbsége: ezek a kihívások az ötvenes-hatvanas-hetvenes években tökéletesen aktuális és megoldatlan problémának számítottak, amelyek bizonyos körökben komoly érdeklődésra tartottak számot. Amennyire tudom, a helyzet azóta nem sokat változott, tehát ugyanazok a problémák sok helyen ma is megtalálhatók, de talán még az érdeklődés sem hagyott alább. De hát mégis hogyan lehet ez az egész releváns a teljes ipari civilizáció számára, amely az én fő témám? Miért kellene a hanyatlásra való felkészüléshez olyan országok ügyeit figyelni, ahol esetleg soha nem is volt számottevő ipar?

A kérdésben többé-kevésbé benne van a válasz: mert a hanyatlás minden jel szerint nálunk is megrendíti, ezután pedig meg is szünteti majd a modern ipart. Mikor hasonlít a sosemvolt gazdagság arra, amit korábban birtokoltunk és elveszítettünk? Mi sem egyszerűbb ennél: amikor a szegényeket  szüntelenül a felemelkedés délibábjával hitegetik. A dilemma ugyanis nem az, hogy a nyomort egy háború, egy természeti katasztrófa, vagy az évszázados gyarmati múlt idézte elő, a dilemma az, hogy a helyzetet hogyan kezeljük. Márpedig a lehetetlen vágyálmok kergetése nem csupán azzal a biztos csalódással kecsegtet, hogy "nem sikerül". Azt is magában hordozza, hogy mérlegelés nélkül aránytalan áldozatokat hozunk, és hogy a helyzetünk valójában még kilátástalanabbá válik. A politikai ideológiák - például a német nácizmus - története erre világosan rámutat.

Márpedig a hanyatlás következtében elveszített gazdagság visszaszerzése éppen annyira lehetetlen küldetés lesz, mint a harmadik világ "felzárkóztatása" volt a hatvanas években vagy éppen napjainkban. A mondat első felét talán nem kell kifejtenem: ha a civilizációs hanyatlást meg tudnánk állítani, nem lenne értelme kiemelve beszélni róla. A lehetetlenség ez esetben a meghatározásból rögtön következik. (Más kérdés, hogy a társadalom többsége szemében épp ezért nem érdemes szóba hozni...) A felzárkóztatás esete viszont még némi magyarázatra szorul. Az persze kétségtelen, hogy a sokmilliárdos lélekszámú emberiség összes tagja egyszerűen nem folytathatja azt az életmódot, mint az amerikai, vagy akár az európai középosztály. A beépített lehetőségek, a Föld nevű bolygó erőforrásai ezt minden további nélkül könyörtelenül kizárják. Ugyanakkor nem árt, ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg mindez, ha mégis teszünk egy próbát.

A mai világ telis-tele van ilyen kísérletekkel. Nem is kell messzire mennünk hozzá, hiszen Magyarország is jó ideje ebben a cipőben jár. A folyamat kulcsszava az utánzás. Mivel a cél az, hogy ugyanazt érjük el, mint valaki más, ugyanazokat az eszközöket is fogjuk használni. Ugyanazt a magot fogjuk elvetni, ugyanazt a gyárat fogjuk felépíteni. Mivel a leggazdagabb államok a csúcstechnika fellegvárai, ebben vetélkednek egymással, mi is ezt helyezzük majd a fejlesztés középpontjába. Versenyezni fogunk mindenkivel a világon, többek között a nyilvánvaló helyzeti előnyben levő, mintául szolgáló fejlett régiókkal is. Ennek következtében rengeteg lehetőség eleve kiesik a kalapból. A legújabb technológia ugyanis biztonságos, állandó környezetet, kiváló nyersanyagot és jól képzett felügyelő személyzetet igényel, hogy igazán kielégítő és kelendő árut termelhessen. A környezet címszó alatt itt elsősorban infrastruktúrát értek: utakat, vasutat, megfelelő áramellátást, közbiztonságot stb. Egy szegény ország általában legfeljebb a nagyvárosaiban képes ezeket együtt szolgáltatni, ezért a termelés túlnyomó része is szinte mindig oda fog települni. Kiváló nyersanyag? Talán rendelkezik vele (vagy egy részével) az adott ország, de ha mégsem, akkor importálni kell. Képzett munkaerő? Ebből talán hiány van, és szintén külföldről kell behozni, de a szakoktatás a városokban szintén megszervezhető.

Ez a fejlesztési modell sikeres lehet abból a szempontból, hogy a létrehozott termelés profitot hoz a világpiacon. Elvégre egy globális világban élünk, egy gyárat szinte bárhol megépíthetünk (és kedvünk szerint bárhova áthelyezhetünk...), ha fenti feltételeket kikényszerítjük. Tudjuk mindannyian, sőt, van aki a bőrén tapasztalta, hogy ha máshol 5 centtel olcsóbban lehet gyártani valamit, akkor a legtöbb cég pillanatok alatt átköltöztetheti a termelést. Az egyes régiók - beleértve a tarthatatlan helyzetben tengődő területeket is - legtöbbször ezekért a kis előnyökért gürcölnek. De jó ez nekik, jó ez nekünk? A termék profitot hoz, igen, de ez a nyereség vagy elhagyja az országot, vagy egy helyi elit kezébe kerül, mert ők engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmibe fektessék a pénzüket. Akik tehát eleve bőségben élnek, így még több jövedelemre tesznek majd szert... A helyi lakosság tehetetlen, nincstelen rétegei számára viszont már korántsem ennyire gyümölcsöző a folyamat.

Talán ott érdemes elkezdeni, hogy ezek a családok eredendően általában vidéken élnek, ami az ilyen jellegű "fejlesztés" hatálya alól eleve kivonja őket. Ez önmagában talán még nem lenne katasztrófa, hiszen beszéljünk akár az Ormánságról, akár a Kongó völgyéről, mindenütt megvannak azok a sok éves módszerek, melyekkel a helyiek ősei fenn tudtak maradni. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen statikus, az ipar kérdezősködés nélkül behatol a legtávolabbi, legeldugottabb falu hétköznapjaiba is. Behatol az oltásokon és gyógyszereken keresztül, melyeknek köszönhetően a népesség a termőföld és a hagyományos mezőgazdaság eltartóképessége fölé növekszik, valamint behatol a szennyezésen és klímaváltozáson keresztül. Ezek nem állnak meg a közigazgatási határoknál és a tovább rombolják a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ilyen-olyan úton megérkeznek majd a termékek is, a helyieknek pedig feltűnik, hogy ilyesmit ők a fejük tetején állva sem tudnak készíteni. Ennek tetejébe pedig elkezd majd beszivárogni a propaganda. Az első rádió, az első tévé, amelyek árasztják magukból a modern világ nagyszerűségét. Ha a hagyományos életmódot megzavaró eddig említett tényezők még nem tették elégedetlenné, kétségbeesetté a falusiakat, akkor ez be fogja végezni a munkát. A fiatalok hamarosan vissza fogják utasítani a szüleik értékeit, és el fognak vágyódni a városok felé. A vidéki élet magára hagyva összeomlik.

A nagyvárosok azonban általában szintén nem tudnak ellátni ennyi embert, kevés vállalat tud versenyezni a globális piacon. Az a kevés vállalat pedig - a más körülmények között kifejlesztett technikának köszönhetően - a lehető legkevesebb dolgozót akarja alkalmazni. Hiszen a gépek erre vannak kitalálva, a munka megspórolására! Az eredmény ennek megfelelően meghökkentő munkanélküliségi statisztika lesz, és lélegzetelállító méretű nyomornegyedek. A városban már senkinek nincsenek hagyományai, ott már egyáltalán nem létezik valós alternatíva. A gyökereiket elhagyó családok feloldódnak a szinte tökéletes kilátástalanságban, elszakítva minden olyan tevékenységtől, ami konkrétan értelmet adhatna az életüknek. Mondanom sem kell, hogy ez meg fogja mérgezni néhány kilométerrel arrébb lakó elit réteg, illetve a modern vállalatok vezetőségének elégedettségét is. Nem is a szenvedés látványa, szaga vagy hangja zaklatja fel őket, mert leghamarabb a kerülőutak és a szembehunyás alakul ki. A folyósítandó segélyek, a rendfenntartás, az egészségügy költségei fogják őket megérinteni, melyeket jó részben nekik kell fedezniük.

Az adott terület jövedelme, az ország GDP-je ilyen programokkal felturbózható, de ez aligha mond el mindent a gazdaság valós helyzetéről. Ezek a statisztikai, ökonometriai módszerek eleve a gazdag és fejlett államok értékelésére vannak kitalálva, de még ott is könnyen zsákutcába vezethetnek. Az elérhetetlen cél - a felzárkóztatás - valójában addig ismeretlen kínokat hoz, miközben a sikertelenség teljesen szilárd marad. Ha visszaolvasok, akkor talán az sem szorul különösebb részletezésre, hogy miként kapcsolódik a folyamat a mai magyar viszonyokhoz. Gigantikus bádogvárosaink jelen pillanatban nincsenek, ez igaz, de ez csupán annak köszönhető, hogy igen sokat költünk az ilyen jelenségek visszaszorítására. Nem vagyunk annyira szegények. Fenntartunk egy olyan infrastruktúrátt, ami a fél országon keresztül is lehetővé teszi a napi ingázást, rengeteg területet megvédve a pusztulástól. A vidék csődje viszont nyilvánvaló, ha eldugottabb, nehezen megközelíthető tájegységekre tekintünk, mint Észak-Borsod vagy Nógrád megye. Ez könnyedén párhuzamba hozható a leírtakkal... Egy-két nagyobb lökés választ el minket attól a szinttől, ahol a legtöbb harmadik világbeli ország tengődik, a lökések pedig előbb vagy utóbb ránk köszönnek. Bízom benne, hogy nem akarjuk majd ugyanezt az utat járni azután is.

Van más választásunk. Ehhez azonban más célt kell kitűzni, és más eszközöket kell alkalmazni. A célról már szóltam korábban, röviden, minden sallang nélkül talán tisztességes megélhetésként tudnám megnevezni. Kétségtelen, hogy ez eleve egy hatalmas átalakítás, de ha belátjuk, hogy a Nyugatra sokáig jellemző bőség elérhetetlen, akkor ezt el lehet fogadni. Az eszközök, a technológia kiválasztása viszont ismét egy külön megerőltetés kell hogy legyen, mert ezzel kapcsolatban szintén mélyen az agyunkba égett számos előítélet. Minden beidegződéssel szemben nem hagyatkozhatunk teljes egészében a csúcstechnikára, sokkal inkább az alkalmazkodásba kell vetnünk a bizalmunkat, a helyzetünkhöz megfelelő technikát kell találnunk.. Hogy ez mégis milyen jellegű eszközöket jelenthet, és milyen termelést, arról szeretnék szólni a legközelebbi alkalommal.