Drágán is megéri

Aki már olvasgatott korábban ezen az oldalon, annak aligha mondok meglepetést azzal, hogy ez a blog végső soron arról szól, hogy mi is az életben az igazán fontos, hogy mi az, amiért egyáltalán érdemes létezni. Valójában persze minden elejtett szó és minden valaha elkövetett tett erről beszél, és a kérdésfelvetés közvetlen módja természetesen személyesen engem is jellemez, de ettől még a jogossága a mai mindennapokban egyre kevésbé vitatható. Akár olvasott értelmiségiekről, akár földművelő gazdákról, kétkezi melósokról, vagy éppen művészekről beszélünk, valamilyen módon minden társadalmi réteg érzékeli a modern világ hanyatlásának jeleit. Lehet pengetni erkölcsi, érzelmi, becsületbeli vagy akár egyenesen vallási húrokat, a kétség csírája akaratlanul is jelen van.

Természetesen nem arról van szó, hogy ki akarnám tűzni a győzelmet jelző zászlót, hiszen ez a kétség tétova, és - ami ennél sokkal többet számít - tettekben alig-alig nyilvánul meg, többek között azért, mert kevés az elfogadható alternatíva. Múlt héten talán kicsivel közelebb jutottam azokhoz az indokokhoz, hogy miért van ez így. Például azért, mert a lehetséges - és lassan kényszerű szükséggé váló - változtatások túlnyomó része piszmogásnak és kínlódásnak tűnik fel előttünk, pontosan olyasminek, amit a szeretnénk elkerülni. Arra gondolunk, hogy minden problémát meg tudunk oldani a mostani módszereinkkel, mert elfeledkezünk róla, hogy azokat éppen ezek a módszerek idézték elő.

De valóban üldözendő lenne a kertészkedés, a vitorlázás, a tánc, a harcművészet, a fafaragás vagy a közösségi élet? Szüntelen maszatolást és idegeskedést igényel az összes felsorolt tevékenység, mégis épp ezekkel foglalatoskodunk a legszívesebben. Ezeket és társaikat választjuk hobbinak, erre áldozzuk azokat a nagy becsben tartott erőforrásainkat - szabadidő, koncentráció, anyagi tőke -, amelyeket igyekszünk máshol megspórolni. Valahol nyilvánvalóan hiba homokszem van a gépezetben, ha ilyen ellentmondásokra lelünk.

Ez a szólás egyébként nagyszerűen illik ide, hiszen valóban olyan mintha egy gépezetről beszélnénk. Arról a gépezetről, amelyben egy másik fordulat szerint mindnyájan fogaskerekek vagyunk. Az ipari társadalom nyersanyagokból termékeket állít elő, ennek megfelelően pedig szüksége van termelőkre és fogyasztókra. Ez a merev szétválasztás határozza meg, mit várunk el a munkánkban, és hogyan kapcsolódunk ki. Amit egy igazi ipari állás nyújthat, akár dobozolás, akár irodai munka is legyen, azt senki sem csinálja szívesen  a kiszabott időn túl, mert elviselhetetlenné teszi az életet. Amit viszont szórakozásként űzünk, annak a magasabb szintre emelésétől gyakran még a gondolatától is visszarettenünk. Teljesen megszokott, hogy valaki két párhuzamos életet tartson fenn így anélkül, hogy a két szál valaha is igazán összefusson.

Ez a felfogás azonban nem szükségszerű. Az emberiség sok évszázados történetében rengeteg ősünknek volt ugyanaz a hobbija és a megélhetése. Egy tettük sem volt csupán szórakozás, mert még a legönfeledtebb játék is tanulással és edzéssel ért fel. A fogócska, a nádfurulya kifaragása és az éjszaka áttáncolása is. És egy napjuk sem szólt csupán a munkáról sem, mert magukénak érezték a tennivalókat, mert tisztában voltak a hovatartozásukkal, és meglátták benne a szépséget, az értelmet. A vetésben és aratásban ugyanúgy, mint a hadakozásban.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy az utóbbi két-három évszázadon kívül mindenki ennek megfelelő életet élt volna, de a lehetőség valós volt, és a maga módján valós ma is. Az előző bekezdés nem is teljes, mert hiába hangzik elbűvölően - remélem másnak is úgy hangzik... -, nem egy tökéletes állapotot ír le. Az abszolút tökéletesség ugyanis ezen a világon nem létezik, de legalábbis nagyon ritka. Ha fenntarthatóan élnénk, az szerintem jellegre így nézne ki, ilyen hozzáállás és életmód tartozna hozzá, de lenne még számos, jóval kellemetlenebb következménye is. Például rengeteg mostani tulajdonunkat, jogunkat és képességünket nem tudnánk megtartani. Ha röviden, de mégis pontosan kell kifejeznem magam, akkor csak annyit mondhatok: ez szegénységet jelent.

És itt érkeztünk meg a következő tabuhoz. Az anyagi szegénység esélye, sőt, bizonyossága legtöbbünk számára eleve eldönti a kérdést, ez a tétel akkora súllyal bír, hogy bizony felborítja a mérleget, amikor elhelyezzük annak egyik serpenyőjében.

A szegénység pedig nem abszolút fogalom. A mai magyar középosztály olyan lehetőségekkel bír, amelyekkel néhány száz éve még uralkodók sem, mégis előbbiek tartják magukat sokszor szegénynek. Márpedig ha maga a jelentés is ennyire képlékeny, akkor hogyan lehetne az erkölcsi és érzelmi tartalom szilárd? Hogyan mondhatnánk, hogy "jó" anyagilag gazdagnak lenni, ha magunk is szinte elképzelhetetlenül gazdagok vagyunk dédszüleink és az ő dédszüleik viszonyaihoz mérve, és még mindig nem vagyunk maradéktalanul boldogok? Számomra elfogadhatatlan a feltevés, hogy az a rengeteg korábbi nemzedék, akik szűkösebb anyagi korlátokkal bírtak, mind szerencsétlen, sajnálatra méltó páriákból állt volna. Az összefüggés itt messze nem ennyire egyértelmű, az ember és az emberi közösségek ugyanis alkalmazkodnak a körülményeihez, ha van rá mód, akkor megőrzik az egészségüket. Ennek pedig része a lélek és szellem egészsége is. Épp saját őseinket fosztanánk meg attól, hogy egészségesek voltak és teljes életet éltek? Nem tudok semmiről, ami erre felhatalmazást adna.

A szegénység önmagában nem ellenség, nem tabu. Ha azonban valaki nem értene egyet az előző gondolatmenet egy-egy láncszemével, akkor a mondanivalómat egész más -jóval kegyetlenebb - úton is meg lehet közelíteni. Ha igazam van, és a fenntarthatóság általában anyagilag szegényebb viszonyokkal jár együtt, akkor valójában nem is a mi kezünkben van a döntés. Ilyen esetben az elszegényedésnek csupán a módja bizonytalan, és aki nem hajlandó foglalkozni vele, az ebből a kérdésből eleve kizárja magát. Aki nem tesz semmit, vagy abba a hitbe ringatja magát, hogy a válság magától megoldódik, az hátrányba kerülhet a tudatosan változtató és felkészülő társaival szemben.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha úgyis szegények leszünk, akkor mi értelme van egyáltalán küzdeni, miért nem adjuk fel az egészet. Ezt a kérdést megválaszolni igen egyszerű: azért mert az anyagi javaknál sokkal több forog itt kockán. Aki nem alkalmazkodik - legyen ez egy személy, egy állam, egy cég vagy bármilyen emberi közösség - az könnyen belerokkanhat vagy akár bele is pusztulhat az előttünk álló eseményekbe. Ilyen esetben maga az egészségünk, a megmaradásunk forogna kockán. Én nem gondolom azt, hogy az ipari civilizáció az emberiség vége és csúcspontja. Igen, az lehetne, ha nem tennénk semmit a teljes megsemmisülés ellen, de - legyünk bármennyire is kétségbeesettek vagy önhittek - a közvetlen kényszer általában elég szokott lenni az emberi viselkedés megváltoztatásához. Most még van befolyásunk, még válogathatunk különböző opciók között, ugyanerre tíz-húsz-ötven év múlva egyáltalán nincs garancia.

Van még egy dolog a szegénységgel kapcsolatban, ami feltétlenül említést érdemel, és ha személyes tapasztalatokkal rendelkező ismerősökkel beszélünk, valószínűleg meg fogják erősíteni. Ijesztő lehet a gondolat, ha például csak kevés főtt ételhez jutunk hozzá, vagy ha csak egy-két viselhető ruhánk van, mégis összehasonlíthatatlanul kevésbé fájdalmas annál, mintha semmink nem lenne. A legaljasabb és legolcsóbb munka is többet érhet az önmarcangoló tétlenségnél. Természetesen az anyagi javak mennyisége fontos tényező, de az igazi minőségi ugrást nem itt találjuk, hanem ott, hogy van-e miben egyáltalán megkapaszkodni, hogy van-e egy talpalatnyi hely, ahol megvethetjük a lábunkat.

Jó ideig teljesen megszokott volt, és meglehet, hogy rövidesen újra előáll az a helyzet, hogy a társadalom többsége hetente csupán egyszer engedheti meg magának, hogy húst fogyasszon. Mai szemmel ez önmegtartóztatásnak tűnik, és - noha nem halálos veszélyről van szó - legtöbben alig tudjuk elképzelni ezt a saját hétköznapjainkban. Az egészséges táplálkozáshoz azonban ennyi is elegendő lehet, sőt, a klasszikus magyar húsételek többsége pontosan ilyen alkalmakhoz lett kitalálva. Ebben a percben megalázónak tűnhet, hogy valamilyen kedvenc ételünkre esetleg heteket vagy hónapokat kell várnunk, de ugyanakkor sokkal nagyobb öröm így hozzájutni valamihez, mintha gombnyomásra elhalmoznánk magunkat vele. De ugyanígy említhetnék bármilyen hétköznapi kelléket, cipőt, sapkát, táskát vagy szerszámokat, mindegyiket akkor becsüljük meg igazán, ha ott van mögötte az ár, amit fizettünk. Az a kitartás és adott esetben szenvedés, amelyet nem adnánk a mai olcsó összegekért.

A szegénység nem érdemel dicshimnuszt, de nem érdemel vak rettegést sem. A megismerése és megfelelő pillanatban az elfogadása azonban lehet előnyös és előre mutató. Nem véletlen, hogy a nagy régi hagyományok, vallások szinte mindegyikében tisztelték a szegénységet. Legyen szó a buddhista szerzetesekről vagy a népmesebeli igazmondó juhászról, a mondanivaló az, hogy emberi minőséggel, személyes nagysággal a vagyon és jövedelem mennyisége nagyon gyakran felülírható. A civilizációnk megrendülése arról szól, hogy a rendszer által fokozatosan átvett terhek fokozatosan visszakerülnek a vállunkra. Ez nem technológiai, ideológiai vagy logikai probléma, hanem a legmélyebb emberi minőség problémája. Hogy mennyire felismerjük ugyanezt a gondolatot, mikor a híreket olvassuk vagy éppen ismerőseinkkel beszélgetünk, nos, azt talán magunknak sem merjük bevallani.