Szemlehunyás ellen

A legutóbb itt közzétett bejegyzésemmel egy igen kényelmetlen, és jelenlegi eszközeinkkel gyakorlatilag bevallottan megoldhatatlan problémára hívtam föl a figyelmet: a harmadik világ, a Föld "fejlődő" országainak helyzetére. Tettem mindezt úgy, hogy nem valamilyen nagylelkűség vagy elérzékenyülő szánalom vezérelt elsősorban, hanem az a megállapítás, hogy ez a kérdés igenis fontos és megkerülhetetlen számunkra. Úgy is mondhatnám, hogy az ő tapasztalataik az egész emberiség számára életről és halálról dönthetnek. Sok kihívás ugyanis, ami ma leginkább ezekben az országokban lelhető fel, a következő években, évtizedekben valószínűleg egyre inkább jellemző lesz majd a mi hétköznapjainkra is. Más irányból közelítve a kérdést fogalmazhatok úgy is, hogy ezek az országok az utolsó néhány évtizedben egy rendkívül nagyszabású és végül totális kudarcba fulladt kísérlet alanyai voltak, amelyből mindenképp szükséges lenne levonni a tanulságokat.

Azt hiszem, hogy túl hosszú magyarázatra nincs szükség a konkrét helyzetre vonatkozóan, hiszen a statisztikai adatok nagy része a köztudatban van. Az éhínségek, puccsok, polgárháborúk és természeti katasztrófák alkalomadtán külön témát szolgáltatnak a hírekben, a mindennapok kínjai azonban elsikkadnak, ezt távolról szinte lehetetlen átérezni. Amikor itt szegénységről beszélek, az legtöbbször nem a korábban említett fenntartható egyensúlyi állapot, amelyet hellyel-közzel el tudnánk viselni. Rengeteg esetben sokkal inkább a teljes, meztelen nyomor köszön vissza a számokról és képekről. Az anyagiak szűkössége és lehető leggyümölcsözőbb felhasználása helyett a jég hátán való közvetlen, csupasz túlélésre kell koncentrálni, minden további szándékot és igényt kiszorítva. Az ember ezt az állapotot tartósan valószínűleg képtelen elfogadni, mindenképp meneküléshez vagy pusztuláshoz vezet.

Mielőtt részletekbe mennék, először is érdemes leszögezni, hogy a fejlődő országok nyomora globális probléma. Az etiópiai éhínségek vagy a szíriai polgárháború nem csak azért érintenek bennünket, mert áldott jó szívvel sajnálkozunk miattuk, hanem azért is, mert ezek a jelenségek ugyanolyan szerves következményei a mai világrendnek, mint a nálunk megjelent korlátlan internetelérés, a nemzetközi turizmus vagy az Eurovíziós Dalfesztivál. Egy kissé hatásvadász metaforával élve mondhatnám úgy is, hogy ez az érme másik oldala. Ha a helyzet csupán szerencsétlen véletlen eredménye lenne, akkor könnyen segíthetnénk rajta, ehhez képest minden erőfeszítés, amely e népek szegénységből való kiemelésére irányult, csődöt mondott. Még ha csak ezt a tényt veszem figyelembe, akkor is arra a kellemetlen következtetésre kell jutnom, hogy a helyzetet maga a modern civilizációs rendszer állítja elő.

Néhány hónapja viszonylag hosszan kritizáltam a "zöld" környezetvédő mozgalmat amiatt, hogy a szánalom és kedvesség hullámhosszán akarják cselekvésre buzdítani a társadalmat. Ezek a hatások szükségesek és emberiek, ezt nem vitatom, sőt, nagyra értékelem őket a maguk helyén. Ezzel együtt e területen szerintem egyáltalán nem elégségesek. Ha a természetes, élő környezetünket aranyos és kellemes, de ugyanakkor gyenge és bármilyen visszatámadásra képtelen közegnek tüntetjük fel, akkor elég könnyű lemondóan legyinteni rá. Hiszen végeredményben minek avatkozzunk bele a kialakult folyamatokba, mi közünk van hozzá? Ilyen az élet, ami gyenge, ami beteg, az elpusztul. Ezzel szemben - ha a zöldek maguk is komolyan végiggondolnák hangzatos jelmondataikat - gond nélkül beszélhetnénk arról is, hogy a környezetvédelem önvédelem. Hogy mi magunk vagyunk azok, akiket meg kell védeni, hogy szinte minden egyes fajra és szinte minden egyes élő közösségre szükségünk van a teljes és boldog élethez. Hogy összetartozunk ezzel a világgal és az okozott károk a gyermekeinknek fognak igazán fájni. Erre lehet legyinteni? Szerintem sokkal kevésbé.

Valami hasonló látszik akkor is, amikor tőlünk távol élő embermilliók nyomorgásának említésével találkozunk. Sokan elérzékenyülnek ilyenkor, megpróbálnak empátiát mutatni és adakozni a lehetőségeikhez mérten. Nem vitatom, hogy ez nagyszerű dolog, különösen magánemberek részéről, akik tényleg saját maguktól tagadnak meg ezért valamit. Az ilyen segítség azonban eddig nem vezetett számottevő. látványos javuláshoz. Ugyanakkor sokkal többen vannak, akiket hidegen hagy a téma. Ők is beleborzonganak a képkockák látványába, ha egy-egy indonéz vagy perui bádogvárosból tudósít a híradó, de ezen túl nem tesznek semmit. Egyrészt azért mert úgy érzik, hogy ez nem az ő felelősségük, másrészt esetleg nem is gondolják, hogy bármilyen javulást is el tudnak érni. Szigorúan véve nehezen vitatható bármelyik indok. Eközben a teljes társadalom szintjén a hozzáállás kínosan hasonlít a probléma szőnyeg alá söpréséhez, csupán elszigetelt esetek szenzációhajhász elemlegetésében és alkalmi aktuálpolitikai riogatásban merül ki.  Fényes nappal lehunyjuk a szemünket a problémára, hogy aztán éjjel aztán nyugodtan lehunyhassuk ismét... Ez az egyik legbiztosabb jele annak, hogy valami komoly és fontos dologról van szó.

De hát tényleg elkerülhetetlen mindezt csupán személyes lelkiismereti kérdésnek tekinteni? Mindenképp meg kell alkudni magunkkal és be kell árazni az együttérzésünket? Talán bennem van a hiba, de ez a megközelítés sivárnak és - ideillő szóval - szegényesnek tűnik számomra. Úgy vélem, becsületesebb lenne azt a kérdést feltenni, hogy vajon mi idézi elő azt az embertelen helyzetet, melyben több milliárd embertársunk nem jut megfelelő és egészséges táplálékhoz, vízhez és általában élhető körülményekhez. Ha ugyanis ezt megértjük, akkor közösségként megkísérelhetjük kiküszöbölni a legfontosabb okokat, és úgy segíthetünk a szegényeken, hogy közben az ő tehetségüket és képességeiket is kihasználjuk.

Itt egy igen fontos momentumhoz értünk. Könnyű azt gondolni, hogy a harmadik világ "le van maradva" 40, 80 vagy 120 évvel, de ezzel csupán a saját világképünk szomorú paródiáját adjuk elő. Abban hiszünk, hogy a mai világ szükségszerűen a legjobb mind közül, ami valaha létezett, ebből következően ami rossznak tűnik fel, az csak "elmaradott" lehet. Pedig a Kongó mellett is 2013-at írnak. Ott is vannak okostelefonok, multicégek, kampányszlogenek és reklámhadjáratok, csak mindemellett létezik ez meg ez is (nem a felkavaróbb képek közül válogattam...). Egyszerűen nekik ez jutott a modern haladás nagyszerűségéből, "ezt dobta a gép". Ez már nem könnyű: megemészteni, talán a haladás nem is pontosan úgy működik, ahogy mi azt gondoljuk...

Az ott élő emberek teljesen hasonlóak hozzánk. Létezik számtalan kulturális különbség és eltérő beidegződés, de túlnyomó többségük éppen annyira a globalizált világ bűvkörében él, mint aki egy budapesti Burger Kingben ebédel nap mint nap. Ami ennél fontosabb, a szükségleteik is ugyanolyanok, és  tisztában vannak a helyzetükkel. Valami természetesen nem működik jól, mert képtelenek magukról gondoskodni, ugyanakkor ezt nem írhatjuk mindössze a személyes tehetségtelenségük vagy ostobaságuk számlájára.  Észre kell vennünk, hogy valódi hús-vér emberekről van szó a maguk dühével, kétségbeesettségével és megalázottságával, akiket egyszerűen sarokba szorítottak. Amíg csak gagyogó gyerekeket és üvöltő barbárokat feltételezünk, addig minden próbálkozás hiábavaló. Ezzel csupán saját magunkat ringatjuk abba hitbe, hogy nem tehetünk semmit.

Emlékezhetünk rá, hogy hosszú évekig abban reménykedtünk - bizonyos mértékig talán még most így teszünk -, hogy elérjük a nyugati életszínvonalat. A sajtó, a gazdaságpolitika ezt a célt vetítette elénk. Egyértelmű, hogy ez eddig nem jött össze. Ugyanígy hitegetnek nálunk tényszerűen kilátástalanabb helyzetben vergődő államokat is ugyanezzel az ábrándos képpel. Mint ahogy mondtam, ez az alaptétel, "a Nyugathoz képest mindenki le van maradva, ők mutatják az utat, amit követni kell". Mi hátrébb vagyunk tíz évvel, Ukrajna hússzal, Afganisztán pedig százötvennel... Ha túllépünk ezen a sablonba illeszthető gondolaton, csak akkor láthatjuk meg, hogy az egész megközelítés mekkora agyrém. Jelenleg az USA lakossága - amely a teljes emberiség körülbelül 5 százalékos hányadát teszi ki - használja fel a megtermelt árucikkek nagyjából egynegyedét, tehát 25 százalékát. Tudjuk, hogy a bolygónk véges mennyiségű nyersanyaggal és korlátos erőforrásokkal lát el minket. Követendő példa lenne, hogy mindenki ekkora szeletet hasítson magának a tortából? Hiszen ez matematikailag lehetetlen...

A cél, amit az előbb ismertettem, a legenyhébb kifejezéssel szólva is délibáb. Ha azonban ez a számunkra is oly ismerős "felzárkóztatás" eleve lehetetlen, akkor az egész megközelítésünket is át lehetne formálni. Nem kell szolgaian másolni a nyugati mintákat, nem kell játszani a szorgalmasan tanuló "diákot", nem kell kitárni a kaput minden onnan érkező ötlet és javaslat számára. Egy másik irányt kell kitűzni, amely a saját közvetlen és vitathatatlan igényeinken, vagy éppen a nyomorgó milliók szükségletein alapszik. Ezek a szükségletek nem kizárólag anyagi jellegűek, és ha bölcsen végezzük a dolgunkat, talán csekély anyagi befektetéssel is érhetünk el javulást. A tisztes szegénység célja csak annak megalázó és hátborzongató, aki a bőség mindenhatóságában hisz, abban, hogy az egyértelmű a boldogsággal. A kilátástalanság állapotából nézve az egyik állapot becsületes, normális életnek, a másik önzésnek és kegyetlenségnek tűnik. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, melyik melyik.

Legközelebb arról szeretnék írni, hogy milyen lehetőségek nyílnak meg így a Föld legszegényebb területei számára, hogy a megváltoztatott célok milyen új eszközöket tesznek lehetővé. Ezek az eszközök a hanyatlás során más tájakon is elő fognak kerülni, ezért jobb, ha megbarátkozunk velük. Láthatjuk például, hogy nem mi "zárkózunk fel" az EU-hoz, hanem annak egyes tagjai "szivárognak vissza" a mi szintünkre... Mindehhez elsősorban Ernst F. Schumacher A kicsi szép című könyvét használom támpontul. A szerző igazi szakértője a témának, sok egyéb mellett részletesen foglalkozik a harmadik világ segélyezésének szemléleti kérdéseivel és a lehetséges megoldásokkal. Javaslatait egyes helyeken ugyan megfogadták és kibontakoztatták, a közgazdaságtan globális, fő áramlata azonban - nem meglepő - figyelmen kívül hagyta.

A természetben előforduló erőforrásválságok jellemző vonása a túllövés, mind az felívelés, mind az összeroppanás szakaszában. E minta szerint az ipari civilizáció központi területei így vagy úgy, de meg fogják tapasztalni a tartós, teljes nincstelenséget. A magam részéről abban bízom, hogy mivel mi Magyarországon az igazán extravagáns dőzsölésből kimaradtunk, ez a pusztító élmény sem lesz az osztályrészünk. Ehhez viszont akarva vagy akaratlanul a következő bejegyzésekben leírt stratégiához hasonló gazdasági elvekre lesz szükségünk. A hibákból, a tragédiákból tanulni érdemes, nem pedig lemásolni őket.