Fejlődni, de merre?

A modern ipari civilizáció a természet által az emberiségnek felkínált elsődleges erőforrásokat jóval gyorsabban aknázza ki, mint ahogy azok megújulni képesek. Lehet szó éghajlati viszonyokról, tengeráramlatokról, geológiailag raktározott energiáról, vagy éppen olyan élő rendszerekről, mint az óceán halkészlete vagy a termőtalaj, ugyanaz a minta figyelhető meg. A mohóság arra késztet bennünket, hogy egyre több mindent így közelítsünk meg, hogy egyre több értéket váltsunk készpénzre rövid távon. Ennek az életmódnak két világszemlélet felel meg igazán: egyrészt az, amely szerint nincsenek korlátok, és holnap tovább lehet fokozni a száguldást, másrészt pedig az, amely szerint nem is lesz holnap. E pontban tetten is érhetőek a globális problémákra adott reakcióink túlnyomó többségének mozgatórugói, a haladásba vetett vak hit és az apokalipszis előtti kétségbeesés.

A kettő sok mindenben ellentmond egymásnak, és rengeteg gúnyolódás és elméleti konfliktus fűzi össze őket, a lényegben - az emberi tettekre való befolyásukban - azonban nincsen köztük semmilyen különbség. Azt hirdetik ugyanis, hogy nem kell változtatnunk semmit, hogy nincs szükség vagy nincs esély az alkalmazkodásra. Ha nem a magyarázkodásra figyelünk, hanem a valós tényekre, akkor nem nehéz ezt felismerni. Márpedig a föld élet, az emberiség, vagy akár csak Magyarország története is elárulják, hogy mindig van mód alkalmazkodásra. Talán nem mindenkinek, talán fájdalmasan, de be fog következni. Legkésőbb abban a percben, amikor a közvetlen kényszer a fülünkbe liheg, meg fogjuk tenni az elkerülhetetlen lépéseket a túlélésért. A mai "normális" életpályamodell, a hozzá fűződő célok és státuszszimbólumok csak és kizárólag a jelenlegi helyzetben érvényesek. Egy másik szituáció magától értetődően új normákat szül majd, ez ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy ezt sokat kellene magyaráznom azoknak, aki emlékeznek rá, hogy például mit jelentett egy piros Dacia a nyolcvanas években, és mit jelentett egy évtizeddel később. A mostani válságjelenségek, amelyek például a szüntelenül mosolygó álomvilágnak feltüntetett EU-ból központosított, német irányítású bürokráciát csináltak a szemünkben, aligha vehetőek kisebb jelentőségűnek.

Hosszabb távon azonban  még kevésbé viselkedhetünk majd mereven, még kevésbé ragaszkodhatunk olyan  dolgokhoz, melyek több kárt hoznak, mint hasznot. Az első bekezdésben említett erőforráskincs kimerülésével és károsodásával párhuzamosan más módszerekre és alapjaiban különböző hozzáállásra kell majd áttérnünk az élet szinte minden területén. Az átalakulás azonban nem megy gombnyomásra, nem lehet egyetemen oktatni, nem hoz gazdasági profitot és nem illeszkedik semmilyen társadalmi utópiába. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy valamikor ebben a viszonylag távoli jövőben - talán néhány nemzedékkel utánunk - egy élhető, az akkori leszármazottaink igényeit kielégítő rendszer alakul majd ki. Erről a remélt egyensúlyi - vagy legalább részben, közelítőleg egyensúlyi - állapotról természetesen csak sejtéseink lehetnek, vannak azonban köztük eléggé megalapozottak. Alighanem mind közül a legvalószínűbb, hogy az utódaink nélkülözni fognak rengeteg mai értékesnek gondolt tulajdont, és hogy addig mi magunk is általában véve fokozatosan egyre szegényebbek leszünk. Jóleső, kényelmes gondolat ez? Egyáltalán nem. Ördögtől való és üldözendő? Jómagam ezzel sem értek egyet. A korlátokba való ütközés kegyetlen, de természetes velejárója, semmi több. Egy lassacskán kialakuló helyzet, amelyhez akár már most is elkezdhetnénk alkalmazkodni.

Magyarországon legfeljebb 40-50 évet kellene visszamenni az időben, hogy hasonló kérdésekkel szembesüljünk, az igazi, széles rétegeket átölelő általános szegénység akkor még benne volt a levegőben. Tőlünk nyugatra azonban ezek az emlékek még inkább ködbe vesznek. Érdekes dolog, mert ez is mutatja, hogy bár névleg teljes jogú tagjai vagyunk a modern ipari országok közösségének, valójában egy köztes helyzetet foglalunk el. Sem igazi gyarmat, sem igazi gyarmatosító, sem gazdag nyugat, sem igénytelen kelet. "Langyos víz", mondhatná erre valaki, én azonban ebben inkább lehetőséget látok. Lehetőséget a sikeres alkalmazkodásra. Az első lépések ugyanis be vannak ágyazva a kultúránkba, bármerre indulunk is.

Néhány nyugati országban - különösen Amerikában - a kérdés ennél sokkal sarkosabb. Magasról lehet igazán pofára esni, mondja a szólás, és ettől néhányan odaát is tartanak. John Michael Greer egyik korábbi blogbejegyzése épp ezt a témát boncolgatja, méghozzá olyan szemszögből, ami számunkra is tanulságos lehet. Nyilvánvalóan ő is arra a következtetésre jutott, hogy az elszegényedés elkerülhetetlen, és felismerte azt a sokkot is, amely az ő társadalmukra vár. Ez bizony még a mi szituációnknál is sokkal keményebb dió, hiszen a magyarországi gazdasági-társadalmi elvárások gyenge árnyékai csupán az amerikaiaknak. Pontosan arról van szó, amiért néhány éve még mintaországnak tekintettük őket: olyan az egész berendezkedésük, zsigerből úgy születnek az értékítéletek, mintha az üzleti, anyagi siker egyszersmind emberi nagysággal is együtt járna. A szegénység elkerülhetetlenségének és elfogadásának gondolatai ilyen körülmények között könnyen megfoghatatlanná válhatnának, amelyekre az olvasó csak értetlenkedve legyint, épp ezért Greer az egészet egy olyan képbe öntötte, amire legtöbben felkapnák a fejüket. Azt írja, hogy az USA rövidesen egy harmadik világbeli - tehát például afrikai, dél-ázsiai vagy latin-amerikai - ország szintjére kerül gazdasági ügyeket tekintve.

Nem szeretek szó szerinti fordításokat közölni itt, de ezúttal tényleg elgondolkodtató az érvelés. Vegyük hát végig a saját perspektívánkból! Melyek a harmadik világbeli vagy - cinikus kifejezéssel élve - fejlődő országok legfőbb ismérvei? Nos, elsőként említhető, hogy általában olyan gazdasági modellben működnek, amely a helyben kitermelt nyersanyagok kivitelén és a külföldi ipar által gyártott kész árucikkek behozatalán alapul. Amerikára ez minden további nélkül igaz. Persze az okok különböznek, hiszen ott a munkaerő drágasága a probléma, mondhatnánk. A magyarázkodás azonban a tényeken itt sem változtat, az igazi kézzelfogható termelést néhány kivételtől eltekintve Ázsiában találjuk, és érdemes vetni rá egy pillantást, mi is történt a klasszikus amerikai iparvárosokkal... A következő pont, hogy a fejlődő országokban nincs elég tőke, ezért hitelből kénytelenek fenntartani magukat. Az utóbbi néhány évtizedben ez a kijelentés is egy rossz vicc szintjére süllyedt, hiszen bármelyik "jóléti államot" is nézzük, mértéktelen adóssággal találkozunk. Nem szokás reklámozni, de az USA sem éppen követendő példa a maga majd' 17 billió dollárnyi adósságával, amely rohamosan növekszik. Az egészségügy kérdését talán nem is kell részleteznem, hiszen az itthoni viták kapcsán többször is szóba került az amerikai "fizesd magad" megoldás, amely garantálja a társadalom szétszakadását ilyen tekintetben. Az pedig, hogy az adott ország irányítói elsősorban saját zsebük kitömésével vannak elfoglalva, nyugaton is inkább szabály, mint kivétel.

A legszembetűnőbb dolog, amely mégis megkülönbözteti az Egyesült Államokat például Mexikótól, az a hihetetlen anyagi bőség, amelyben az ottaniak az előbb felsorolt tényezők dacára nyugodtan lubickolnak. Még az európai ember számára is meghökkentő mértékű fogyasztásról, dőzsölésről beszélünk... A másik fontos tényező pedig ennek a gazdagságnak a közvetlen oka, amelyet gazdasági számításoknál otrombaságnak számít felhozni: az amerikai hadsereg. Mára az amerikai - és közvetve az egész nyugati - életszínvonal e hadsereg csatáinak kimenetelétől és a fegyverek elrettentési képességétől függ. A jelenlegi nemzetközi politikai felállás szerkezetének többi oszlopa kirohadt vagy meggyengült. Ez a folyamat, ahogy lehull a lepel a nyers erő szerepéről, minden birodalom bukását megelőzi, és lassított felvételben mindnyájan tanúi vagyunk.

Hol tart ehhez képest Magyarország? Egyrészt előrébb, másrészt hátrébb. Viszonylagos elmaradottságunkból adódóan a társadalom felaprózódása talán még nem annyira teljes,mint Amerikában, ugyanakkor az ország méretéből és lehetőségeiből adódóan jelenleg teljesen függünk a világpolitika alakulásától. Nem a birodalmi rendszer középpontjában, hanem inkább a határvidékén élünk. Az USA is kényszerpályán van, de legalább számolhat a saját döntéseinek következményeivel, számunkra azonban ezek akár totális meglepetést is jelenthetnek. Márpedig a mi vagyonunk és jövedelmünk éppen annyira absztrakt és alap nélküli, mint az övék, és éppen annyira feltételezi az ingatag nagyhatalmi viszonyok megmaradását.

Ez az egész okfejtés csupán azért érdekes, mert egy valós párhuzamra mutat rá, ha ugyanis az a veszély fenyeget, hogy előbb-utóbb Peru vagy Gabon szintjére kerülünk gazdaságilag, akkor ezeknek az országoknak a problémái, az ő kihívásaik sokkal jelentősebbé válnak a szemünkben. Hirtelen jogossá válik a kérdés, hogy az évtizedek óta nyújtott segélyek és igen drága ENSZ-programok miért nem hoztak kézzelfogható eredményt szinte sehol. Ha valahol ilyen vitával találkozunk, nem árt odafigyelni, mert a különböző szempontokat érezhetjük még a saját bőrünkön is.

A kérdés veleje természetesen az, hogy az elvi cél, miszerint mindenkit a nyugati életszínvonalra szeretnénk felemelni, egyszerűen agyrém. Még arra sincs lehetőség, hogy a jelenlegi viszonyokat fenntartsuk, nem hogy még további milliárdok számára ezt biztosítsuk. Az erőforrások kimerülésével pedig ezt is el fogjuk veszíteni. De akkor mit tehetünk? Milyen lehet az a fejlődés, az az életvitel, amely kihúzhatja ezeket a "fejlődő" népeket a kaotikus és sok esetben ember embertelen körülményeik közül? Mi lesz majd, amikor mi is ilyen döntések előtt állunk? Jövő héten ezzel szeretnék foglalkozni.