A talpunk alól

A legutóbbi bejegyzésem az emberi gazdasági tevékenységek alapjául szolgáló, az azokat lehetségessé tevő környezeti folyamatokról szólt. Érdemes ezekre külön kategóriát, elnevezést bevezetni, mert aki beszélni akar róluk, annak valamire hivatkoznia kell, a jelentőségükhöz és szerepükhöz pedig az "elsődleges gazdaság" kifejezés illik. Noha ennek a kiemelésnek, és a gazdaság e szempontok szerinti felbontásának a gondolata legalább 40 éves, a név mégsem terjedt el egy ipari országban sem, elsősorban pontosan azért, mert nem akarunk ilyesmiről beszélni...

A visszautasítás erősen összefügg azzal, hogy szeretjük magunkat teremtő lényeknek, valamilyen teljesítmény, erő vagy tehetség végső forrásának gondolni. Mintha szabadok, a környezetünktől függetlenek lennénk. A valóság ezzel szemben azt a képet festi elénk - elém mindenképpen -, hogy ezen a világon alig-alig léteznek egymástól tökéletesen független dolgok. Bármit is teszünk, a következményei valamilyen úton visszahatnak majd ránk, soha nem vagyunk egyedül, magunkra hagyva. A gazdasági termelés és fogyasztás az élet egyik olyan területe, ahol ez legtisztábban megnyilvánul. Olyan erőforrásokból élünk, amelyeket nem mi hozunk létre, olyan jelenségekből, amelyeket nem mi irányítunk. Az almafa termését, a rózsa illatát, vagy a nyári nap melegét nem vehetjük késznek, adottnak, állandónak. Alaposan, mélyen meg kellene ismernünk őket, anélkül ugyanis könnyen zsákutcába rohanhatunk. A kölcsönhatás egy ideig talán úgy látszik, mintha a javunkat szolgálná, de ha a kapcsolatokra való vakságunk miatt elpusztítjuk ezeket az erőforrásokat, azzal saját magunk alatt vágjuk a fát.

Azt ígértem, hogy megpróbálok egy részletesebb példával rávilágítani az elsődleges gazdasági jelenségekre, és ezzel egy meglepően nehéz feladatra vállalkoztam. A helyzet ugyanis az, hogy e megközelítéssel - ahogy az a blog története során már jó néhányszor előfordult - az egész modern gondolatvilág egyik alapállítását lőttem ki. Ez az állítás azt mondja ki, hogy minden kézzelfogható értéket be lehet árazni, meg lehet venni, az egyes árucikkek egymással tetszőlegesen felcserélhetők. Tulajdonképpen a "kézzelfogható" jelzőt is talán túlzott óvatosság volt kiírni, hiszen hiába a sokszor megjátszott szentimentalizmus, a valóságban igen szűk tér marad bármilyen más felfogásnak.

Nyilvánvaló, hogy ha bizonyos termékeket a környezetünkkel való alkuból nyerünk, azokat nem kezelhetjük azonosan a valóban túlnyomórészt emberi munka által létrehozott értékekkel. Még kevésbé vehetjük azonban ezekkel egy kalap alá azt végső tőkét, amelyet gyakorlatilag készen kapunk. Eszerint egy hektár termékeny föld értéke nem lenne összemérhető egy doboz LEGO-éval. Miután beáraztuk mind a kettőt, a viszonyuk egyértelműnek tűnik, de ha csak egy fikarcnyival mélyebbre akarunk ásni, akkor már tényleg semmi értelme egy lapon emlegetni őket. 

Nehéz olyan helyzetet elképzelni, hogy azt a darab termőföldet akármennyi LEGO-ért se cserélnénk el? Egyáltalán nem. Elég ha nincsenek gyerekeink, és a kérdés értelmetlenné válik. De még ha vannak is, minden játékgyártó legnagyobb bánatára ugyanolyan jókedvűen tudnak szórakozni néhány üveggolyóval, bottal és falevéllel. A föld ezzel szemben megfelelő kezelés esetén megtartja az értékét, igen körülményes ellopni, és nem utolsósorban alkalmas élelemtermelésre, akár a megélhetésünk jelentős részét vagy egészét is biztosíthatja. A két dolog csak annak jelenti ugyanazt, akit nem érdekel semmi, csak a pénz. Aki nem akar termelni, nem akar gyermeket nevelni, csupán venni és eladni. Márpedig az élet nem szólhat csupán arról.

Ha a társadalomba ilyen mélyen beivódott gondolatokkal szállunk szembe, akkor különös kihívást kell felvállalnunk. Ilyen helyzetben ugyanis az érvek nem számítanak, hiába erőlködünk akár napokig, nincs garancia, hogy kétséget tudunk ébreszteni. Ha viszont már a magunk oldalára állítottunk valakit, akkor a Napnál is világosabb lesz minden, és rögtön szinte teljesen felesleges bármit magyarázni. Az ember így aztán kénytelen valahol a kettő között egyensúlyozni, hátha sikerül fenntartani az érdeklődést.

Következzen tehát a példa, amiről szó volt, és amelyet már említettem is. A termőföld. Rengetegen azt gondolják, hogy a föld "csak úgy van", és a növénytermesztés nem jelent mást, mint gépi folyamatok megfelelő sorrendben véghezvitt rutinját. Általában véve egyik sem igaz, csupán a jelenlegi fenntarthatatlan társadalmunk ilyen formában tudja a talajból a lehető legnagyobb profitot kiszipolyozni.

Elsőként arról kell itt szólnom, hogy mi a termőföldben az elsődleges gazdasági tőke, a LEGO-val való összehasonlítás nem biztos, hogy képes volt ezt visszaadni. Itt nem egy anyagról van szó, amelyet néha ki kell markolni és ide-oda lehet hordozni, nem egy elronthatatlan helyi adottságról. Épp ellenkezőleg, a talaj az egyik legdúsabb életet támogató közeg a Földön, egy olyan működő rendszer, amely közvetve vagy közvetlenül minden szinte minden benne gyökerező növényt és rajta szaladgáló állatot táplál, beleértve ebbe az egész emberiséget is. Nemcsak a kenyér, nemcsak a búza az érték, hanem a mögötte levő talaj is, sőt, ennek az értéke valami egészen különböző dolog, teljesen máshogy kellene viszonyulnunk hozzá. 

Igen, ha már felfedezzük valamiről, amit eddig gátlástalanul kihasználtunk, hogy valójában sérülékeny, az igazán komoly következményeket kellene maga után vonjon. Meg kellene őriznünk a termőtalajt, hogy a gyermekeinknek is jusson néhány fej hagyma és néhány szem paprika. Magát ezt az élő rendszert ugyanis megérteni sem igazán vagyunk képesek, nemhogy létrehozni. Néhány centiméternyi termőtalaj természetes úton való kialakulása is könnyen eltarthat évszázadokig, ha egy területet sikerült sivataggá változtatni, márpedig az emberi tevékenység nyomán rengeteg helyen pusztul a földkéreg legfelső, legfontosabb rétege. Nem csupán az elpusztított őshonos növényzet miatti erózióról van szó, amely például a szlovéniai Karszt-hegységet kopárrá tette, hanem a célzottan bevetett műtrágyáinkkal is épp ezt idézzük elő a jelenleg legjövedelmezőbb területeinken.

A talajban nyüzsgő rengeteg apró élőlény igen változatos munkát végez, táplálkoznak egymásból, az elhullott növényekből és állatokból, szaporodnak és harcolnak, eközben pedig anyagcseréjük végén bizonyos ásványi anyagokat bocsátanak ki. Pontosan ezekre az anyagokra van szükség a növényzet növekedéséhez és virágzásához, ezáltal pedig az állatok megjelenéséhez. Az egyes növények és állatok pusztulása pedig mindent visszajuttat a talajba. Ez egy klasszikus körforgás, minden élő rendszerben számos hasonlóval találkozhatunk. A műtrágyákkal ebbe avatkozunk bele, hogy felturbózzuk a kitermelhető profitot, hogy nagyobbra hizlaljuk a termést. A növényzet a műtrágyákból több tápanyaghoz jut, ez eddig rendben is lenne, a másik oldalról viszont szeretünk megfeledkezni. A talajban élő organizmusokat ugyanis így elárasztjuk a saját salakanyagaikkal. Kevés dologról mondható el, hogy szinte minden élő szervezetet elpusztít, nos, ez a húzás ilyen... Márpedig ha ők eltűnnek, akkor a talaj termőképessége tűnik el. Ezt az árat fizetjük a mohóságért.

Ne tévesszen meg bennünket, ha esetleg a mi talpunk alatt akár méteres mélységben is életet találunk, mert a bolygó legtávolibb pontjainak problémái is könnyen a mi bőrünkön csattanhatnak. Eddig a civilizációs hanyatlás nézőpontját elsősorban az energiahordozók és hőtani törvények vonalára fűztem fel. Ez az a gondolatmenet, ami engem annak idején új pályára zökkentett, nem lehet meglepő tehát, hogy ezt tartom a legmeggyőzőbbnek. Ugyanerre a célra azonban minden buktató nélkül felhasználhattam volna a földdel való bánásmódunkat és annak következményeit is. Szinte minden bukott civilizáció megjárt valami hasonlót. A sumérok, akkádok és asszírok története mutatja, hogyan került egyre északabbra Mezopotámia poltikai súlypontja a talaj szikesedésével. A maja városállamok háborúkat vívtak egymással a kukoricaföldekért, az antik rómaiak pedig hasonló okokból rabszolgatartó nagybirtokokba szervezték a vidéki életet, amivel a társadalmuk egyik ősi alapját gyengítették meg. Az ilyen folyamatok elkerülhetetlenül népek és hadseregek színes kavalkádjával járnak együtt...

A jelenleg elfogadott nézeteinknél akkor is sokkal közelebb állnánk a valósághoz, ha a földet önmagában is élőlénynek tekintenénk. Egyáltalán nem véletlen a rengeteg kultusz és mítosz a Földanyáról, a talajra ugyanúgy kell vigyázni, ugyanúgy meg kell becsülni, ahogy egy számunkra nélkülözhetetlen, kedves személyt. A földdel foglalkozni nem lehet olyan szakma, mintha cipőt tisztítanánk, gyökereiben is különböző lelkiállapotot igényel. Ennek elidegeníthetetlen része például annak elismerése, hogy nem mi magunk vagyunk minden gazdagság forrásai, hanem a környezetünk is döntő szerepet vállal ebben a kérdésben. Az emberiség szerepe sokkal inkább átalakító, átformáló jellegű, az igazi alkotásaink is így születnek. Aki ezt tudja, annak a minőség mindig fontosabb lesz a mennyiségnél, a fenntarthatóság pedig a mohóságnál. A következőkben azt próbálom majd megvilágítani, mit is kell tennünk, hogy ez tényleg működjön.