Elfelejtett tanulságok

A "harmadik világ" kifejezés mai jelentésében egyértelműen a huszadik századból, mégpedig a hidegháború korszakából ered. Azokat a területeket határozták meg így mindkét nagyhatalmi tömb tagjai, amelyek nem voltak közvetlenül elkötelezve, nem tartoztak sem a keleti kommunista, sem a nyugati kapitalista csapásirányhoz. Ez a feltűnő függetlenség azonban - még ha első említésre a mi szempontunkból úgy is tűnne - korántsem volt irigylésre méltó.

Nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország hogyan kerül ilyen helyzetbe. Mao Kínája vagy éppen Tito Jugoszláviája tudatosan, lehetőségeit aktívan kihasználva lavírozott a két említett fél között, ezzel szemben a harmadik világ országai inkább passzívan belekényszerültek ebbe a szerepbe. A hanyatló európai gyarmatbirodalmak kirugdosása - vagy éppen kiimádkozása - után ugyanis csak annyira keltették fel az USA vagy a szovjetek érdeklődését, hogy azok folyamatos titkosszolgálati játékokkal rontsák náluk a levegőt. Távolabbról szemlélve a puccsok és sokoldalú gerillaháborúk sok országban csak propagandacélokra voltak jók, valójában senki nem vállalt kockázatot Jemenért, Bolíviáért vagy Angoláért. Már a név is tükrözi tehát azt, amiről legutóbb próbáltam szólni, a harmadik világ felé irányított közönyt és a gondjaik iránti érzéketlenséget.

Megint szeretném hangsúlyozni: nem arra gondolok itt, hogy mennyire sajnáljuk meg a tévében látott éhező gyerekeket vagy a helyi hadurak ellentéteinek ártatlan áldozatait. A szánalomra megtaláljuk az indokot ennél közelebbi és elérhetőbb jelenségek kapcsán is. Az érzelmek igazi emberi értékekről tanúskodnak, és az általuk kiváltott tettek becsülendők, én mégsem erről akartam értekezni. Sokkal inkább arról, hogy amikor az emberiség jövőjén spekulálunk, akkor számos dolgot szívesen kihagyunk a képből. Mert az egy dolog, hogy valaki Amerikában vagy Németországban, esetleg Magyarországon el tudja képzelni a társadalmi rendet és fejlett technológiát, amely felé haladunk, ugyanis ezek a példák ma még hellyel-közzel illenek egy mintába. Gondolhatjuk, hogy villamos autókkal megyünk majd dolgozni a gépek által tisztán tartott utcákon, gondolhatjuk, hogy szabadon tudunk majd választani a tetszőlegesen felkínált anyagi javak, szórakozási lehetőségek közül, sőt, azt is, hogy hatékony szerekkel évtizedekkel meghosszabbíthatjuk majd fiatalságunk, egészségünk és szépségünk időszakát. Hiszen valami már el is kezdődött mindebből, nem? Ugyanezt Srí Lanka szigetén, vagy Nigériában elhelyezni teljesen abszurd. Ami azt illeti, lehetetlen még egy olyan Földet is komolyan venni, ahol a fent leírtak és Srí Lanka, valamint Nigéria egymás mellett léteznek. A harmadik világ ilyen tekintetben nem más, mint egy csúnya, hatalmas csótány a fejlett ipari nemzetek álmainak illatos tisztaságában, nem csoda hát, hogy szinte észrevétlenül inkább a szőnyeg alá akarjuk söpörni.

Természetesen nem az egyetlen árulkodó jelről van szó, ugyanerre a sanyarú sorsra jut az óceán halainak, az őserdők fáinak pusztulása, a fosszilis energiahordozók fogyása vagy éppen a modern társadalomra jellemző totális elidegenedés és az ebből származó mentális betegségek és boldogtalanság. Ami miatt most mégis visszatérek például az etióp nyomorra és a bangladesi kilátástalan helyzetre, az az, hogy gazdaságilag ezek a jelenségek kritikus tanulságokat hordoznak magukban. Nagyszerűen megmutatják azt, hogy mibe érdemes belefogni és mibe nem egy szegény társadalomban, és azt is, hogy van élet a nélkülözésben és kiszámíthatatlanságban is.

Számos ilyen tanulságra mutatott rá Ernst F. Schumacher A kicsi szép című tanulmánykötetében. Érdekes mű ez abból a szempontból, hogy fejezetenként rengeteg látszólag egymástól teljesen idegen téma kerül benne terítékre. Van benne szó az atomenergiáról, az oktatás fontosságáról, a nagyméretű szervezetek felépítéséről, a tulajdon mibenlétéről is, végeredményben mégis mindez ugyanazt a szemléletet tükrözi. 40-50 évvel később zseniális blog születhetett volna abból a kútfőből, hiszen ez a forma talán még inkább illene az ilyen mindent körbefonó látásmód közzétételéhez. Schumacher az ismereteit és javaslatait nem tankönyvi példák és absztrakt levezetések útján állította elő, hanem az elvégzett munkájának tapasztalatait osztja meg velünk, ráadásul mindezt egy olyan korszakból, amikor a ma látható globális válságjelenségek közül jó néhány alig volt észlelhető. A fejlődő országok segélyezésének általános kérdései mindazonáltal akkor is ugyanazok voltak, mint most, Schumacher pedig - ahogy az egy igazi kritikushoz illik - nem a válaszokat, hanem a feltett kérdéseket bírálta.

A feltett kérdések ismerősek lehetnek számunkra is, igaz, kevésbé kiélezett formában. Nálunk is visszatérő téma a közbeszédben, hogy hogyan lehet fenntartani, esetleg fokozni a gazdasági növekedést, hogyan érhetnénk be a Nyugatot életszínvonalban. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, tehát valószínűleg nem jól tettük fel.

Tulajdonképpen két kérdés is volt itt. Vegyük először a gazdasági növekedést! Ez bizony egy elvont statisztikai mutató, legtöbbször a GDP, a bruttó hazai termék növekedése. Egy számot akarunk így görcsösen feljebb tornászni. Ez az egy szám vajon mit mond egy országról? Miért akarunk ezen az ösvényen haladni? Nyilvánvaló, azért, mert a mintának tekintett országok - a németek, az osztrákok, a svédek, kinek melyik tetszik - esetében az egy főre eső GDP kivétel nélkül nagyobb. De hát eleve így választjuk ki őket! Gazdagok akarunk lenni, erre pedig az az okunk, hogy... Hogy gazdagok akarunk lenni, hogy ne legyünk szegények. Pedig a GDP még ilyen tekintetben sem megbízható mutató. Gondoljuk meg, hogy egy szám mégsem mondhat el mindent egy ország gazdaságáról... Szaúd-Arábia és Barbados egy főre eső GDP-je is  a miénkhez hasonló nagyságrendben van, mégsem jelenthetjük ki, hogy gazdasági szempontból mindegy lenne, melyik helyen élünk. Nem beszélve a gazdasági szemponton kívüli tényezőkről...

Lehetséges lenne a törekvéseinket nem puszta számokra visszavezetni, hanem az emberek valódi igényeire. Ez nem újdonság, igen sok ország volt már a történelemben, melyet nem közgazdászok és kiszolgálóik irányítottak. Ezek az igények a kulturális hatásoktól lecsupaszítva általában véve viszonylag szerények. Az embernek szüksége van élelemre, szüksége van meleg hajlékra, és szüksége van napi tevékenységre, amellyel mindezt biztosítani tudja magának. Ami ezen felül nélkülözhetetlen, azt egy közösség rendszerint saját forrásból elő tudja állítani. Miért érdekes ez? Például azért, mert eszerint a munkahelyek teremtésekor át kell formálnunk a stratégiánkat. Nem adott befektetéshez keresünk majd alkalmazottakat, hanem a helyi igényekhez alakítjuk majd a vállalkozás szerkezetét, funkcióját és az alkalmazott technológiát is. Persze könnyen lehet, hogy ez kevésbé lesz nyereséges, hiszen a növekedés elsőségét feladtuk. De végső soron mi a cél? Hogy aki már most sem szűkölködik, az még gazdagabb legyen, vagy a nyomor felszámolása?

Adott például egy menekülttábor, amely mellett egy korábbi háborúból visszamaradt sánc- és bunkerrendszer halad. Ilyen szituációkból manapság sincs hiány. Megszületik az ötlet, hogy a hadseregek által hátrahagyott védelmi elemek szétbontásával építőanyaghoz és akadálymentes közlekedéshez akarunk jutni. Mi erre a ma alkalmazott hatékony megoldás? Buldózerek, daruk, kamionok. A letargiában tengődő menekülteket hidegen fogja hagyni az egész. Konkrétan őket megfizetni erre munkára és megfelelő egyszerű szerszámokkal felszerelni őket talán drágább, és biztosan lassabb munkát eredményez, mégis, a helyi közösség számára ez a hozzáállás ezerszer inkább megtérül. És nem csak pénzben. Szavakkal nehezen leírható az a tudat, amikor az ember haszontalannak érzi magát, amikor minden új élmény és történés saját kilátástalanságára emlékezteti. A felelős munka - legyen bármilyen nehéz és olcsó is - méltóságot nyújt, amely minden további cselekvés alapköve és kiindulópontja lehet, nem beszélve arról, hogy mennyire képes egy együtt elvégzett feladat a közösségek működésének megindítására és megerősítésére.

Itt persze elkerülhetetlenül belefutunk a másik említett kulcsszóba, az életszínvonalba is. Ez megint egy bántóan leegyszerűsített fogalom. A színvonalat lehet emelni, lehet csökkenteni, és lehet szinte tartani, ez tiszta sor. Az élet azonban nem erőszakolható be egy ennyire bárgyú egydimenziós skálára. Mennyiségi fogalmakkal akarunk megragadni valamit, ami nyilvánvalóan minőségi kérdés. Nem az az igazán lényeges, hogy hány használható cipőnk van raktáron, hanem az, hogy amikor kell, akkor tudunk-e megfelelő lábbelit húzni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen végsebességre képes, vagy mennyibe kerül az autónk, hanem az, hogy szükségünk van-e rá egyáltalán. A harmadik világ segélyezése a legtöbb helyen épp azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ez a merev mennyiségi szemlélet nem engedte, hogy a más körülmények között született rideg elméleteket felülvizsgálva azoktól minőségileg eltérő megoldásokat találjunk.

Van egy vetülete a felvázolt gondolatnak, amely ugyan szerepelt ma is, de amelynek részletesebb vizsgálatán keresztül a döntésünk jellege még világosabbá válik. Szinte magától értetődő, hogy ez az érvelés az uralkodó hittételek szerint felháborító eretnekségnek minősül. Jövő héten az egy adott munkához használt technológia önkényes kiválasztásáról, a köztes technológiáról lesz szó. Bízom benne, hogy lassan kezd körvonalazódni, miért is hoztam fel ezt az egész témát; továbbá abban is reménykedem, hogy ha egy a közvetlen környezetemben élő közösség roggyan meg a rázuhanó csapások alatt, akkor lesz aki a számok helyett az emberekre, az életszínvonal helyett pedig az életminőségre figyel majd.

Nincsenek megjegyzések: