Harc önmagunk ellen

A természet nyila visszatérő olvasói megszokhatták, hogy a nagyobb természeti csapások vagy a nemzetközi politikai helyzet durvább és látványosabb fordulatainak idején gyakran kitérek az események értékelésére, és megpróbálok tanulságokat levonni. Ennek különösen akkor van értelme, ha a blog egyébként is hasonló területen jár, vagy legalább létezik értelmes kapcsolódási pont. Hiszen mi lehetne nagyszerűbb példa bármilyen általános gondolathoz, mint az a tárgy, az a jelenet, amely ott van az orrunk előtt? A Duna idei félelmetes áradása látszólag igen távol áll a harmadik világ szegénységétől és segélyezésétől, de azt hiszem, mégis találtam egy olyan nézőpontot, amelyből akár össze is vethetőek.

Korábban előfordult olyan eset, hogy kritikát fogalmaztam meg Molnár Géza valamelyik interneten megjelent cikkével szemben, ugyanakkor ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő írásait is magában foglaló FFEK-honlap továbbra is díszhelyen van feltüntetve a "Hasznos linkek" között. Jó néhány szemléletformáló és gondolatébresztő esszé gyűjtőhelyéről van szó, és ebben Molnár sem marad le a többi szerzőtől.

Olyannyira nem, hogy amikor árvízi védekezésről, töltésekről, homokzsákokról esik szó, akkor mindig eszembe jutnak a folyók szabályozásáról közzétett hasonlatai és leírásai (például ez), és ezek közül is elsősorban a fegyverkezési verseny metaforája. A folyókat magában foglaló vízrendszerbe való beavatkozás ugyanolyan hatású, mintha hangyabolyba nyúlna az ember, csak a fájdalom nem rögtön jelentkezik a csípések nyomán, hanem sokkal lassabban, hosszú évek alatt gyűlik össze. A dolog könnyen átlátható. Valamikor a múltban eljött egy pillanat, amikor az ember azt gondolta, hogy megmondhatja a folyóknak, merre folyjanak, hogy teljesen rájuk kényszerítheti az akaratát. Hogy ő az erősebb. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez rendben is fog működni. Aztán egy idő után addig nem tapasztalt helyeken bukkant fel a víz, olyan mennyiségben, amire soha senki nem gondolt volna. A folyó ugyanis - legyen az a Tisza, a Duna vagy a Colorado - nem egyszerűen egy adott köbméternyi vizet elvezető felszíni csatorna, hanem egy évmilliók alatt kialakult, folyamatosan változó rendszer, amely reagál az őt ért hatásokra.

Igen, hosszú távon jobban járnánk, ha tudomásul vennénk, a folyóknak van egy tulajdonsága, amely szinte megkülönböztethetetlenül hasonlít az akarathoz. "De hiszen ez babona," - jöhetne a válasz - "hiszen ez nevetséges!" Talán az is. De nem nevetségesebb, mint bármi más az életben. Az ember akarata talán nem abszurd? Hiszen csupán hám-, izom-, máj- és kötőszövet kusza egyvelegéről van szó! És hogy lehet akarata kettő, három vagy harminc embernek? Még egymás igazi gondolatait sem ismerik... Akkor hogyan lehet akarata egy kutyának, egy méhkasnak, vagy egy megbolygatott hangyabolynak...? Valójában teljesen mindegy, felesleges a szavakon lovagolni. A lényeg, hogy bizonyos körülmények között ezt figyeltük meg, és így számolnunk kell vele.

A folyók akarata legtöbbször az őket körülzáró mesterséges építmények lerombolására irányul, ki akarnak szabadulni. Akár a védművek átszakításával, akár a megkerülésükkel, akár a felettük való átbukással. A múltban a Duna nem véletlenül terült szét sokkal szélesebben, nem véletlenül volt több ága és kanyarulata, és az átlagosan jóval sekélyebb mivolta sem statisztikai tényező volt. Nem, azért nézett ki így a folyam, mert a természetes körülmények - az éghajlat, a domborzat, a növénytakaró és mi ki tudja még mi minden - éppen ezt a formát követelték meg. Mivel ezek a tényezők ilyen szorosan összefüggnek, a folyók szabályozása az egész rendszert megváltoztatja. A domborzat már a töltésekkel alapvetően módosult, de a szabályozáshoz a folyamatos földmunkák továbbra is nélkülözhetetlenek. A víz beszorítása miatt rengeteg mezőgazdasági terület szorul öntözésre, amelynek korábban nem voltak ilyen igényei, ráadásul a csapadék eloszlása is szélsőségesebbé vált. Olyan az egész, mintha minden ellenünk játszana, nem igaz? Senki nem számolhatott ennyi esővel, mikor a védműveket építették. Az idei időjárás minden szakember rémálma. Mégsem jelenthető ki, hogy baleset volt, hogy az "évszázad árvizét" láttuk volna, hiszen az előző rekordokig is csak 5-10 évre kell visszatekinteni. Ha természeti jelenségekkel akarunk versenyezni, akkor - bár észre sem vesszük - a saját korlátainkkal szállunk hadba. Ennek pedig nem lehet számunkra jó vége...

Képzeljük el, hogy 10 év múlva egy fél méterrel magasabb árhullám érkezik hozzánk a Dunán! Ennyivel még a töltéseket is alighanem illik felültervezni, de nincs már ennyi tartalék még Budapesten sem. Nos, ilyen esetben valószínűleg százezres nagyságrendben lenne a hajléktalanná vált áldozatok száma. Az ország talpra tudja állítani őket? Lehetséges, de az árát meg kell fizetni. Az elveszett munkát és értéket nem lehet a semmiből megteremteni. És a folyók nem fáradnak el, érkezik majd a következő özönvíz, amelyből már kevésbé lehet kilábalni. Aztán a következő, aztán a következő.... Egészen addig, míg a természet által követelt egyensúly helyre nem áll. Amikor a Duna a vagy a Tisza nyugodtan és csendesen csorog a medrében, akkor szinte elképzelhetetlen ez a gondolatmenet. Elaltat minket a saját nagyságunk és intelligenciánk. Pedig elég ha tíz éves távlatokat nézünk, és rögtön felfogjuk, milyen veszély fenyeget.

Természetesen nemcsak a folyókról van itt szó. Ugyanilyen harc zajlik a kórokozó baktériumok ellen, a haszonnövények kártevői ellen, de nagyszerű párhuzam állítható fel például Amerika "terror elleni háborújával" is. Vannak határok, amelyet tiszteletben kell tartani, mert különben saját önhittségünk könyörtelenül megbosszulja magát. És az nem a véletlen hibája lesz. Nem a TBC kórokozójának mutációjától kell félnünk, nem a paradicsomvésztől vagy az öngyilkos merényletektől. Attól kell óvakodnunk, hogy a cselekedeteinkkel ezeket elkerülhetetlenné tegyük. Ha nem akarjuk a romlásunkat kikényszeríteni, akkor változtatnunk kell a viselkedésünkön. Egy ember, egy család, egy település vagy egy állam, teljesen mindegy, a józan belátás az életet jelentheti.

Ezen a ponton kapcsolódnék a harmadik világ szegénységének témájához. Mint korábban említettem, ez a szegénység rengeteg helyen a totális nyomornak felel meg. Ott már nem az a kérdés, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, hanem hogy ki éli túl ezt a hetet, ezt a napot. A nincstelen nyomort kevés anyagi és szellemi tulajdonnal és nagyon egyszerű kitanult képességekkel is le lehet győzni annyira, hogy elfogadható és hellyel-közzel fenntartható életet teremtsünk. De ott még ez a kevés sincs meg. Ott sokan úgy élnek napról napra, hónapról hónapra, mint akit tegnap öntött ki az árvíz az otthonából.

Mire kell biztatni ezeket az embereket? Hogy éljenek úgy, mint mi? Hogy csinálják ugyanazt, amit mi? Sikeresebbek vagyunk, ez igaz, de csak a saját mércénk szerint. Ha nem az anyagi javakban, hanem például lelki nyugalomban és elégedettségben mérnénk a sikert, akkor jó néhány elszigetelt közösség nevetve előzné meg a globális ipari civilizációt, nem beszélve az elmúlt korok legtöbb társadalmáról, melyek soha nem hallottak szuperszámítógépekről és sportautókról. "Önmagaddal vitatkozol," - hallom a választ - "arról prédikálsz, hogy nem az anyagi javak számítanak, közben pedig a nyomorgó tömegek, akikről beszélsz, egy palack tiszta vizet nem tudnak kifizetni. Milyen álszent kéjelgés az, ha egy gazdag nép gyermekeként a szegénység elfogadásának eszméjével koptatod a billentyűzetet..." Aki ezt gondolja, az még nem érti, mit akarok mondani. Azt a tételt akarom megalapozni, hogy az elviselhetetlen nyomor nem anyagi kérdés. Nem az az oka, hogy nincs pénz ételt venni a boltban, vagy hogy túl kicsi adott ország GDP-je. Sokkal inkább a kilátástalanság, a kétségbeesés, és a mentális önfeladás az oka. A dunai árvíz után talán idén is maradnak teljesen földönfutóvá vált családok. Remélem, hogy minél kevesebben, de sajnos ennek ez a rendje. Törvényszerű, hogy számukra ezzel minden örömnek vége az életben? Egyáltalán nem. Van aki vigasztalja őket, van aki bizalommal fordul feléjük, így az önbecsülésüket, az életük szeretetét meg tudják tartani, meg tudják erősíteni. A harmadik világban ugyanez elképzelhetetlen.

A mieinket támogatjuk anyagilag is, ez igaz. De ez igaz például az afrikai éhezőkre is! Egy részükhöz - még ha nem túl nagy részhez is - eljutnak a segélyprogramok, van aki megkapja a lakást, az ételt, a gyógyszert. Azt gondolnánk, hogy az adományok tiszta nyereséget jelentenek, olyan tőkét, amelyből tovább lehet lépni. Pedig sokkal nagyobb szükségük lenne emberi támogatásra, arra hogy a saját javaikért maguk dolgozhassanak meg. Arra hogy büszkén nézhessenek tükörbe még akkor is, ha az egész falu egy pocsolyát használ tükörként. A konkrét anyagi javak hiánya sokszor megkerülhető, munkával kitermelhető, ha fel lehet ébreszteni az ember kreativitását, ha fel lehet ébreszteni a közösség képességeket megsokszorozó erejét.

A különbség talán még érezhetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen amikor valaki egy ismeretlentől ajándékot kap. Természetesen örülünk neki valamennyire, de mivel közvetlenül nem fektettünk a megszerzésébe semmilyen energiát, gyakran nem is vigyázunk rá túlságosan. Ha pedig naponta kapunk adományokat, akkor egyszerűen hozzászokunk, hogy ez "jár", anélkül, hogy továbbgondolnánk az egésznek az értelmét. Az egyik legveszélyesebb gondolat a világon, ha valaki azt gondolja, neki valami alanyi jogon "jár". Veszélyes, mert idővel biztosan csődöt mond, és akkor vagy esztelen dühöngés vagy kétségbeesett pusztulás következik; esetleg mind a kettő. A nemzetközi élelmiszeradományok nélkül az igazán kilátástalan rétegek lélekszáma jóval kisebb lenne szerte a világon. Ezt akartuk elérni? Aligha... Nyilvánvalóan nem azért alakult így, mert valamilyen átok van a gondosan csomagolt lisztben és cukorban, vagy mert rosszat akarunk. Sokkal inkább azért mert ezzel a hozzáállással - az ajándékokkal - öntudatlanul is a helyzetük konzerválására, esetleg még szaporodásra is ösztönözzük a nincstelen tömegeket. Ezzel nem az ő erkölcseiket kritizálom, mert az erkölcsök a helyzethez igazodnak. Ezzel saját magunkat kritizálom. Olyan harcot vállalunk fel, amelyet hosszabb távon lehetetlen megnyerni. Fegyverkezünk a saját korlátaink, saját magunk ellen.

Ugyanígy volt a helyzet az árvizekkel is, nem? Igen, azt hiszem, sikerült visszajutnom a kiindulópontra... Az igazán komoly válságjelenségek hátterében gyakran ilyen természetű dolgokat találunk. Gyakran a saját csőlátásunk, saját beszűkült látásmódunk akadályoz meg benne, hogy felfogjuk mit miért is teszünk. A vak erőlködés pedig további katasztrófákhoz vezet. A konkrét példához még annyit fűznék hozzá, hogy az árvízkárosultak kilábalásában természetesen nagyon bízom, de a mostani csapástól függetlenül rengetegen társunk, ismerősünk, rengeteg ember kínlódik kilátástalanul közöttünk, Európában is. Még olyanok is, akiknek nem gond megszerezni bármilyen árut, amire szükségük van. Az igazi szenvedés ugyanis - legyen szó szinte bármilyen fájdalomról - az esetek jelentős részében nem ezen múlik.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ez most téves haver ! Ez az árvíz most nem a folyók leszabályozása miatt történt hanem a klíma Thermohaline futószalagjának a felerősödése miatt ami a klímaváltozás egyik jelentős kihatása persze a folyók ne lennének leszabályozva lehet jobban levitték volna az árat de akkor nem is lenne ipari társadalom általi környezetváltozás stb stb végülis egyre megy csak a pontosítás kedvéért mondom na mindegy csak gondoltam szólok

Sleisz Ádám írta...

Szia!

A Kárpát-medence tudtommal éghajlat tekintetében is egy viszonylag elszigetelt rendszernek minősül. Ugyanakkor mindenképpen tény, hogy a Dunára ez kevésbé igaz, például a folyamon keresztül is behatolnak hozzánk az ilyen globális jelenségek.

Szerintem a szó szoros értelmében nem téves, amit leírtam, de kétségtelenül van az egésznek egy a teljes Földre kiterjedő vetülete, amit most elhanyagoltam. Köszönöm a kiegészítést, illetve pontosítást!

Etyere Petyere írta...

http://www.origo.hu/itthon/20130614-954-centi-magas-lesz-a-romai-parti-mobilgat.html Ha ekkora áradsokta számítanak akkor itt mindenki és minden egyszerre fog menni ......egy ugás a sugár

Sleisz Ádám írta...

A konkrét aktuálpolitikai érdekeket bevallom, nem látom át ebben az esetben, de a méretezés valóban szemet szúr. Ráadásul ha nem tévedek nagyot, akkor itt pontosan az ártérből vágnak le még egy jókora területet, tehát tovább szigorítják a szabályozást.