Zsugorodó álmok

Az egyik legbizonytalanabb momentuma az egész "bloggolásnak", amikor az ember megpróbálja megbecsülni, melyik téma mennyire lesz népszerű, hogy melyik posztot mennyien olvassák majd el. Ez a szempont még akkor is felmerül, ha egyébként nem populáris témakörről van szó, hiszen a látogatók visszajelzése ilyen esetben is fontos. Tagadhatatlan, hogy időnként eleve születhetnek - vagy ha rólam van szó, biztosan születnek is - a szokásosnál gyengébb, laposabb esszék, de az a helyzet, hogy a saját megítélésem és a visszaszivárgó reakciók nem mindig csengenek össze. Valószínűleg az az írás sikerül igazán jól, ami már sokak elméjében ott bujkáló gondolatokat fogalmaz meg, valamit, amihez az olvasó kapcsolódni tud, ezt azonban nem mindig egyszerű figyelembe venni.

Csupán azért vezettem ezt elő, mert őszintén szólva arra számítottam, hogy a múlt heti bejegyzés, amelyben a shale készletek kitermelésének jelentőségéről szóltam, valamivel nagyobb visszhangot fog kiváltani. Persze aki eleve nem érdeklődik az energetika iránt, vagy nem ilyen irányból érzi meg a jelenlegi válságjelenségeket, annak mit sem jelent ez a konkrét példa. A fosszilis erőforrások fogyásának hatásaival, az olajkitermelés elkerülhetetlen korlátaival foglalkozó internetes közösség számára azonban az ilyesmi kulcskérdés, és fontos lenne, hogy a médiahisztéria ellenére meglássuk, hogy hol a helye. Ennek a blognak a fő irányvonala nem a statisztikák böngészése és az egyes technológiák hatásfokának számítgatása, néha mégis szóba kell, hogy kerüljenek.

Valójában ennél azonban valamivel többről volt szó, még ha nem is hangsúlyoztam túl. Azt próbáltam sugallni - immár nem először -, hogy az ipari civilizáció válsága és hanyatlása, ezen belül pedig például a jó minőségű energiahordozók fogyása nem technológia kérdése. Számos generáción át belénk idegződött, hogy a problémáinkra valamilyen trükkös szerkezet, elmés találmány vagy valamilyen újonnan felfedezett módszer jelenti majd a megoldást. Akár azt is gondolhatjuk, hogy ez örökké tart, és idővel mindent meg tudunk oldani, amit csak akarunk.

Van abban némi keserű irónia, hogy az ilyen jellegű gondolkodásra éppen az általam is sokszor támadott közgazdaságtan adja meg a méltó választ. Persze nem egészen tudatosan... A válasz nem más, mint a csökkenő hozadék elve.

Gondoljunk egy adott - például egy hektár - területű gabonaföldre! A növényeknek számos erőforrást kell biztosítani, hogy sikeres aratásunk legyen: szükség van napsütésre, csapadékra, tápanyagokra a talajban, különböző földmunkákra, és számos olyan részlet is felvetődhet, amelyet csak az lát meg, aki valójában nap mint nap ezen dolgozik. A betakarított termény mennyisége egy hektáron természetesen nem lehet végtelen, ezt józan ésszel bárki beláthatja, a növelésével mégis megpróbálkozhatunk. Az első gondolat, hogy vessünk el több magot, például duplázzuk meg a mennyiséget. Ha eddig nagyon szellősen álltak a növényeink, akkor ezzel valóban hatékony növekedést érhetünk el. Ezen felbuzdulva még sűrűbb vetést is elrendelhetünk, de akkor a belőle származó profitunk már sokkal kisebb lesz. Ezt a módszert erőltetve rövidesen eljön az a pillanat is, amikor a növények számának növelése már egyáltalán nem jelenik meg a learatott termésben, sőt, akár kárt is okoz. Elszívják egymás elől a tápanyagokat, elfogják egymás elől a napot, a legyengült állományból pedig a zsúfoltság miatt a betegségek és élősködők is sokszoros vámot szednek. Van egy határ, amelyen túl ezzel hiába próbálkozunk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az öregek azt mondanák, hogy ne szipolyozzuk ki a földet, de mi ugyebár okosabbak vagyunk. Műtrágyát és növényvédelmi vegyszereket gyártunk, amelyekkel a fenti problémákat kiküszöbölhetjük. Az intenzívebb gazdálkodáshoz öntözés is szükséges, de csatornák építésével, kutak fúrásával ez is megoldható. Meghökkentő eredményeket tudunk így elérni a termelékenységben, idővel azonban arra leszünk figyelmesek, hogy a termőtalaj pusztulni kezd. A vegyszerek célja, hogy mesterséges környezetet teremtsenek a gabonának, minden mást viszont figyelmen kívül hagynak. Ha a talajban élő apró organizmusokat megmérgezzük, akkor nem marad belőle semmi. Ugyanakkor az ivóvízforrásaink is kimerülnek és megdrágulnak, mivel az elöntözött mennyiséget nem tudjuk közvetlenül visszanyerni. Egyre több és több befektetés kell, hogy tovább növeljük a termelékenységet, míg végül eljön az a nap, amikor minden erőfeszítésünk is kevés, hogy csak a meglévő állapotot fenn tudjuk tartani, nem beszélve a további növekedésről.

Mi ilyenkor a következő lépés? Ha a konkrét példát nézzük, akkor a génmódosított gabonák jönnének, de egyrészt a valóságos körülmények nem biztos, hogy lehetővé teszik majd a végső elterjedésüket, másrészt ezek is csak az imént leírt mellékhetások töredékére jelentenek megoldást. A növényvédő szerek ezekkel jó részben elhagyhatók ugyan, de műtrágyára és öntözésre szükség van, ráadásul ezzel a húzással már olyan mélységeit bolygatjuk meg az egész folyamatnak, ami eleve kérdésessé teszi, hogy érdemes-e belefogni. Bármennyire erőlködünk, az élővilág nem osztható hasznos és káros részekre, ha merev szabályokat akarunk kialakítani erre nézve, azzal végeredményben csak saját magunknak ártunk.

Azt hiszem, hogy az elv tisztán kirajzolódik: ha valamilyen folyamathoz több erőforrásra van szükség, akkor egy kiválasztott módszerrel csak bizonyos határokon belül gyorsítható fel a folyamat. És igazság szerint most hirtelen nem jut eszembe semmilyen értelmes tevékenység, amihez elég lenne egyetlen erőforrás... Az elgondolás így nyilvánvalóan igen széles körű. Lehetne sorolni a többi példát a vákuumszivattyúktól az antibiotikumokig vagy a folyók szabályozásáig, amelyekre a gabona helyett gondolhatnánk. Vagy nézzük akár a bűnüldözést: a rendőrség létszámának emelése először a törvénysértések ellen fejt ki hatást, de mindig lesz olyan, aki ki tudja játszani őket. Ráadásul egy szinten túl ez is különböző bűncselekmények melegágyává válik a korrupt kormánytisztviselők részéről. Egy módszer vagy technológia sem fejleszthető tökélyre önmagában, nem ismételgethetünk semmit a végtelenségig anélkül, hogy csalódnunk kelljen.

Ez eddig talán még rendben is lenne. Azt is látni kell azonban, hogy amiben ma vakon hiszünk, az nem egy konkrét eljárás vagy folyamat, hanem maga a technológiánk fejlődése. Azt láttuk, hogy amikor az egyes próbálkozásaink határai megmutatkoztak, akkor mindig találtunk újabb módot a továbbhaladásra. Miért ne történhetne ez ismét? Miért ne segíthetne rajtunk valamilyen újabb trükk, amivel a végtelenbe indított kirándulásunkat folytatni tudjuk?

A szántóföld példája megvilágítja ezt is: azért mert maga a technológiai fejlődés, az eszközeink egymást követő generációi is csökkenő hozamokkal működnek. Amikor a növények háziasítása a mindennapi élet részévé vált, az teljesen új emberi létformát tett lehetségessé. A földművelés sok helyen katasztrófához, elsivatagosodáshoz vezetett, ugyanakkor más helyeken évezredekig fenntartható formában működött. A modern korban érkező "zöld forradalom" megnövelte ugyan a termelékenységet néhány évtizedre, de csupán maradandó károk árán. A génmódosítás pedig önmagában, rövid távon ijesztő perspektívát nyújt, ráadásul minimális előnyökkel. Minden egyes generációval kevesebbet nyerünk és többet kockáztatunk.

Emlékszik valaki Liebig minimumtörvényére? Remélem. Ez is több erőforrást igénylő folyamatokra vonatkozik, és azt mondja ki, hogy a legszűkösebb erőforrás fejti ki a legnagyobb hatást, az határozza meg az adott jelenség lefolyását. Hiába csinálunk tehát bármit a fennmaradó összes többi paraméterrel, azoknak a jótékony hatása legfeljebb ideiglenes lesz. Az a helyzet, hogy az ipari civilizáció nem fejlett technológiában szenved hiányt. Szeretnénk ebben hinni, mert évszázadokig működött az ilyen irányba való törekvésünk. Amíg az olcsó, nagy koncentrációjú - vagy ahogy az utóbbi időben neveztem: jó minőségű - energia bőségesen a rendelkezésünkre állt, addig a szervezettségünk, az eszközeink bonyolultsága fokozható volt, méghozzá látványos eredményekkel. Ma épp az alapot adó energiaviszonyaink formálódnak át, így pedig a technológia sem játszhatja ugyanezt a szerepet.

Nálam szakavatottabb szerzők hosszan írtak már erről a folyamatról, ami valamilyen formában minden emberi civilizáció felemelkedésekor és bukásakor lejátszódott. Joseph Tainter egész könyvet szentelt ennek a témának, melyből egy nagyszerű kivonat angol nyelven az interneten is elérhető. A társadalmak bonyolultsága, az eszközök komplikáltsága nem megoldást jelent a hanyatlás problémájára, hanem jellemzi azt. Része a képnek, eleve számolni lehet vele. Aki azt hiszi, hogy a haladás egy feltartóztathatatlan istenség, azt valószínűleg fájdalmas csalódások várják a közeljövőben. Giambattista Vico leírása szerint minden civilizáció folyamatosan halad az egyre teljesebb absztrakció irányába. Lassan elveszítjük szemünk elől a létünk alapjait. Nem látjuk, honnan ered az ételünk, a fűtésünk, a közbiztonság vagy akár a gyermekeink oktatása. Elvont világban élünk, ahol csak szimbólumok és számok számítanak, elvek és álmok töltik ki a mindennapjainkat. Pontosan emiatt lehetséges, hogy nem tűnik fel, amikor eltűnik a talpunk alól a talaj.

Aki nem szeretne tévedésbe esni, annak csupán egy teljesen ésszerű és következetes mondatot kell megjegyeznie: egy véges világban nem vezet út a végtelenbe. Idővel elpusztul majd a naprendszer, elpárolog a bolygónk, kihal a fajunk és a nem utolsósorban személyesen is át fogunk lépni ezen a homályos kapun. Nincs semmi, amit tehetnénk ellene. Azt viszont megpróbálhatjuk, hogy rendelkezésünkre álló időt a legérdemesebb módon használjuk fel. Megpróbálhatunk olyan szerepet találni magunknak, ami jelen pillanatban a legkedvezőbb számunkra. Amíg az ember a technológia mindenhatóságában bízik, addig bármilyen változtatás lehetetlen, de képesek vagyunk kilépni ebből az ördögi körből. Ez a blog erről szeretne szólni, illetve arról, mi is jöhet a döntés után, mert tennivaló mindig akad.