A kritikám három egymásra épülő tény megfigyelésén alapult:
1) Az ember tömegben elveszti egyéniségének jelentős részét, könnyen befolyásolhatóvá és hiszékennyé válik.
2) Ma a társadalmi körülmények (pl. városiasodás) és a technológiai adottságok (pl. televízió) miatt a hatalom megszerzése a választásokon a tömegek manipulációjával lehetséges.
3) Ennek megfelelően akik a hatalmat megkapják, nem azok a személyek lesznek, akik a megfelelő vezetési feladatokra legalkalmasabbak, hanem azok, akik a tömegek szeszélyeiben és a féligazságok labirintusában kiismerik magukat, és ehhez betű szerint ismerik a vonatkozó szabályokat.
Az utolsó pont vonatkozik természetesen a politikusainkra, akik a rájuk írt szerepet, ha nem is tökéletesen, de tisztességgel betöltik. Az általuk szakmaszerűen űzött különböző praktikák mind a hatalom megszerzésére és megtartására irányulnak, s bármely kormány csupán csak akkor tesz bármi valóban érdemlegeset a mögötte állók jutalmazásán kívül, ha ehhez a két nem túl magasztos célhoz csak úgy vezet út. Mindaddig nem nyúlnak a nyugdíjrendszerhez, amíg a tömegek felháborodása nem elég hangos, mindaddig nem zavarja őket a választási törvény, amíg az ő pártjukat segíti. A politikusok ezen a skálán gondolkodnak, a szélesebb közösség valódi érdekei mellékesek számukra. Amiben ők élnek, az egy elvont játék, erősen kétlem hogy túl gyakran beszűrődnének hozzájuk a társadalom mindennapos problémái. Ez alapján aligha várható, hogy majd épp olyasvalaki kerül hatalomra, aki valóban komoly nehézségekre hívná fel a figyelmet, és az azokra való felkészülést hirdeti.
Az egyes pártok mégsem egészen egyformák ma sem. Megvan a saját karakterük, amely a körülöttük kirajzolódó holdudvar tulajdonságaiból származik. Legutóbb három minket érdeklő szempontot emeltem ki innen: az adott párt ideológiáját, a közgazdaságtani körítést, valamint a nemzetközi viszonyokhoz való hozzáállást. Mindhárom vonulat megtestesül különböző alapítványok, cégek és médiumok párthoz való kötődésében, ezért igen stabilnak tűnnek, de azért bőven akad példa arra, hogy egy párt lecserélje őket. Ilyen esetben túlnyomó részben a már meglevő halmazból választanak másik ideológiát, vagy gazdaságpolitikát, általában elmondható, hogy ha valamit forradalmi újításnak kiáltanak ki, az régebben már valahol többször csúfosan megbukott. Ebből a körből a kormányzás csak akkor tudna kilépni, ha azt gondolnánk újra, mit kell tenni, és nem azt, hogy hogyan. Kőkemény egyszerűségében ez megint csak nem más, mint az ember saját korlátainak felismerése és az azokhoz való alkalmazkodás.
Amikor az említett "politikai" ideológiákról van szó, egy dologról nem feledkezhetünk meg a beszélgetés során, ez pedig a vallás: azon történetek, tételek és gondolatok összessége, amelyből értelmet merítünk az életünk lényegét alkotó kérdésekben. Miért tartozik ez ide? Mert a két dolog, az ideológia és a vallás alig különbözik. Egy szocialista és egy konzervatív elveket valló ember egyszerűen nem képes valódi vitára, de még párbeszédre is alig, ha az világnézetük alapjait érintené. A végső döntés ez irányban nem érveken, hanem színtiszta hiten múlik, ez pedig nem vita tárgya.
Azt mondom tehát, hogy minden ideológia egy-egy vallás? Nem, az túlzás lenne, annál sokkal jobban hasonlítanak egymásra. Az ipari civilizációnak van egy saját, külön bejáratú és végtelenül karakteres jelensége, ami annyira hasonlít a vallásokhoz, hogy semmi értelme másképp kezelni. Ebből táplálkozik az összes elvrendszer, amelyről később szó lesz. Ez a haladás mítosza. Nem hiszem, hogy bárki számára idegen lenne ma a gondolat, hogy az emberi történelem, az emberi faj valamilyen kijelölt úton halad, melynek célpontja egy utópisztikus állapot, a kezdete pedig a sötét korokba vész, mikor az ember még állat volt. Az ellenállhatatlan haladás, amelyről ódákat, regényeket lehet írni, amelynek szolgálatában egy életet el lehet tölteni, és amelyért sokan életüket is feláldoznák. Ennek a vallásnak nincs istene, nincs egyháza és nincsenek szertartásai abban a formában, ahogyan azt az ókorból vagy középkorból eredő egykori nagy vallásoknál látjuk, mégis ugyanazt a szerepet tölti be sokak életében. Bíznak a haladásban, hogy végül, ha nem is az ő életükben, de minden a legjobban alakul, és végül eljön a földi mennyország.Nem véletlen, hogy az ősi vallások tiszteletét szinte kizárja, hiszen világnézetben egyértelmű riválisai. Hányszor támadták a katolikus egyházat maradisággal a haladás nevében? Az egyház számára ez nem számított soha, mert az egész elgondolás korábban nem létezett. Korrekt tehát számon kérni rajtuk? Aligha, de a vallásháborúk már csak ilyenek.
A haladás mítoszának hajnala a felvilágosodás volt. Már maga a tény, hogy ezt a korszakot így nevezzük, mutat valami a torzításból, amelyet a történelmünk képe szenved a mítosz tükrében. A történet igen egyszerű. A középkori Európa Amerika és a világ más tájainak felfedezésével hatalmas lehetőségekhez és erőforrásokhoz jutott, amelyek a haszonélvező országok egy részében idővel változást idéztek elő a mindennapi gondolkodásban. Korábban a szűken kiosztott értékek, az általában jellemző szegénység és a fennálló egyensúly miatt a halál utáni életbe helyezhette mindenki legfőbb hitét, ekkor viszont egyre szélesebb körben lehetőség nyílt a halál időpontja előtt megvalósítani az ember terveit és álmait. Ennek fényében sötét képzelgésnek tűnt minden teológia és szentségimádás. A haladás mítoszához innen már csak egy kis szikra kell, egy kis szemtelenség: az hogy valaki visszamenőleg és a jövőre is értelmezze mindezt. Hiszen, ugyebár, ez az erő mindig is törtetett, és soha nem áll meg, a vallások és babonák csak kósza akadályok, vagy feledhető állomások lehetnek számára. A fosszilis energia és az ipari forradalom csöppet sem lassított a mítosz terjedésén, ezt talán mondanom sem kell.
Kellemes az elképzelés, hogy minden, mi a világtörténelemben valaha megesett, csupán azért zajlott le, hogy eljussunk a pontra, ahol ma állunk. Mintha az emberiség egy vonatban ülne, és az egyenes sínpáron vezetne a mi küszöbünkhöz. Soha semmi nem volt még, ami hozzánk fogható, és ez még mindig semmi az eljövendő korokhoz képest, amelyért mi dolgozunk. Amellett, hogy mindez kellemesen bizsergető, egyben szinte felfoghatatlanul gőgös is, és természetesen semmilyen alapja nincsen. Kevesen követik végig ezt a gondolatmenetet - ez nagy előnye annak a vallásnak, ami nem hívja úgy magát -, ha nem így lenne, akkor talán feltennék a kérdést: vajon többet érünk-e mi, mint a nagyszüleink, vagy az ő nagyszüleik? Nehezen tudok olyan értelmes érvet elképzelni, amely szerint "igen".
A haladás mítoszának másik pikáns tulajdonsága, hogy visszamenőleges hatállyal zseniálisan működik. Hiszen amit a haladás számlájára írunk az úgy, és csak úgy jó, ahogyan, ahol és amikor megtörtént. Bizonyítás? Ha valami nem lenne helyes, akkor az a haladás ellen dolgozik. Ennyi. Hittételeknél ez ilyen egyszerű. A tizenkilencedik század rendkívül büszke volt a művészeire, teljes joggal. Csak egy kis felsorolás, a teljesség igénye nélkül: Jókai, Hugo, Liszt, Chopin, Bizet, Verne, Byron, Heine, Paganini, Verdi, Arany, Petőfi, Wagner, Goethe, Beethoven, Csajkovszkij, Shelley, Tolsztoj, Poe, valószínűleg percekig lehetne sorolni tovább. A huszadik századot ehhez mérve a kultúra leggyönyörűbb időszakaként várták, hiszen a haladás csak jóval kecsegtethet. Ami érkezett, azt talán nem kell leírnom, totális háborúk és totális zsarnokságok sora, melybe a kultúra gyakran tetszhalotti állapotban vegetált. Cáfolja ez a haladást bárki szemében? Nem. Hiszen zseniális tudósaink voltak, mint Einstein, Teller, Curie, Heisenberg, Bohr és... Igen, ez csalás, de azért visszafelé nézve tényleg könnyű. Egy időben, a hidegháború éveiben az űr meghódítása kötötte le a haladás fanatikusainak képzeletét, most hogy az amerikai űrprogram anyagi okok miatt szinte megszűnt létezni, egyszerűen nem beszél róla senki. Most talán a nanotechnológia a "csoda", ha valaki elhiszi, igaz, nem biztos, hogy rendesen tartom a lépést.
Mivel az eddigi eseményeket végtelenül sokféleképpen lehet értelmezni és csoportosítani, a kultusznak nem kevés szektája lehet. Van, aki nemzetek harcát véli látni, van olyan, aki osztályok harcát. Mások jogi folyamatokat tartanak szem előtt. Egy dolog közös, egy ideális világ képe, amely célként lebeghet az illetők fejében. Innentől kezdve csupán azért kell harcolni és dolgozni, hogy az ideál beteljesedjen, azaz a valóságot az elvekhez igazítsuk. Fontos mozzanat: az álmok nemcsak leírják, hanem meg is határozzák a valóságot. Ez az ideológiák sava és borsa. Van benne valami heroikus, ahogyan az álmai valóra váltását hajszolja az ember az élet és idegenek által emelt akadályok ellenében. Szeretünk erről történetet olvasni, dalokat hallgatni, szeretnénk magunk is részesei lenni. Ha az álom a társadalmunk működésének előírásáról szól, akkor viszont a haladás kultuszán kívül aligha reménykedhetünk bármilyen hatékony eszközben.
Hatékonyságot írtam, ugyanis a legutóbbi néhány évszázadban a földgolyó szignifikáns részén (messze nem mindenhol) valamilyen haladás tényét nem lehetett kétségbe vonni. Vagy a művészet, vagy a tudomány, vagy a technológia adott olyan újat, amiért lelkesedni lehetett, ráadásul pedig az életszínvonal korábban elképzelhetetlen mértékű emelkedése következett be. Ma milliók élhetnek olyan körülmények között, amelyről korábbi idők uralkodói is csak álmodhattak. Mindez a haladásnak köszönhető? Mi emberek lettünk okosabbak, ügyesebbek, találékonyabbak? Nem valószínű, főleg nem ilyen mértékben. Ami a változást okozta, az elsősorban a társadalomban szétáradó hihetetlen mennyiségű, fosszilis forrásból származó energia. Másodsorban a bolygó egyéb területeinek kifosztását említeném, igaz, a kettő gyakran együtt jár. Ha az energia folyama apadozni kezd, azt a haladás nem fogja felülírni. Azt egy izmus, tan, elv, tétel, ábránd vagy álom sem fogja felülírni. Márpedig a fosszilis erőforrások végesek, és a hozamuk apad, ez bizonyított tény. Nem légies feltevés vagy elegáns mítosz, hanem egy megfogható, életszagú, és olykor gyomorforgató kényszer. Ahogyan azt már többször említettem, most egészen a kérdések feltevéséig kell visszalépnünk. Már nem az a legsürgetőbb problémánk, hogy hogyan képzeljük és érjük el az elméletileg tökéletes állapotot, hanem az, hogy egyáltalán kergetnünk kell-e azt, és mit tehetünk helyette a gyakorlatban. Az első kérdésre adott válaszok, tehát a különböző ideológiák nem lesznek hasznunkra, amikor a feltett kérdések cserélődnek ki.
Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy a pénzügyi buborékok mottója: "ez most valami új". Ez a hit okozza a legnagyobb krachokat, az emberi tényező miatt pedig kikerülhetetlen. Ugyanitt írtam arról, hogy ugyanez a hit az ipari civilizáció jelmondata is. Ez a mottó a hétköznapi életünkben a haladás kultuszát jelenti, nem nehéz belátni, hogy a kettő egy és ugyanaz. Ami most létezik, definíciószerűen jobb,mint ami korábban volt. Lehetetlen a jelenségnek tökéletesen mértéket adni. Mindig mikor azt mondjuk, hogy valaki a "kora előtt jár", vagy azt, hogy "a határon átkelve visszaléptünk 10 évet", ezt a mítoszt elevenítjük fel. Nap mint nap átfut az agyunkon, és észre sem vesszük.
Remélem, hogy a leírtakból egyértelművé vált, nem áll szándékomban saját ideológiát felállítani. Nem akarom előírni, milyen legyen a világ. Leírni, megismerni szeretném, és egyszerre boldogan élni benne. Én nem hiszek a haladásban, szerintem nincs új a nap alatt, legalábbis nem olyan léptékben, és nem olyan szereppel, ahogy a mítosz állítja. Amit a következő hetekre kitaláltam, az egy igazán provokatív feladat, a kultusz egyes szektáin végighaladva megmutatni azt, amiről most általánosságban írtam. Tudom, hogy sokaknál érzékeny helyre tapintana egy-egy hasonló kritika, meglátjuk, sikerül-e elérnem néhány olvasó ingerküszöbét. Ha minden jól megy, akkor az első páciens minden izmusok ősanyja lesz.
Amikor az említett "politikai" ideológiákról van szó, egy dologról nem feledkezhetünk meg a beszélgetés során, ez pedig a vallás: azon történetek, tételek és gondolatok összessége, amelyből értelmet merítünk az életünk lényegét alkotó kérdésekben. Miért tartozik ez ide? Mert a két dolog, az ideológia és a vallás alig különbözik. Egy szocialista és egy konzervatív elveket valló ember egyszerűen nem képes valódi vitára, de még párbeszédre is alig, ha az világnézetük alapjait érintené. A végső döntés ez irányban nem érveken, hanem színtiszta hiten múlik, ez pedig nem vita tárgya.
Azt mondom tehát, hogy minden ideológia egy-egy vallás? Nem, az túlzás lenne, annál sokkal jobban hasonlítanak egymásra. Az ipari civilizációnak van egy saját, külön bejáratú és végtelenül karakteres jelensége, ami annyira hasonlít a vallásokhoz, hogy semmi értelme másképp kezelni. Ebből táplálkozik az összes elvrendszer, amelyről később szó lesz. Ez a haladás mítosza. Nem hiszem, hogy bárki számára idegen lenne ma a gondolat, hogy az emberi történelem, az emberi faj valamilyen kijelölt úton halad, melynek célpontja egy utópisztikus állapot, a kezdete pedig a sötét korokba vész, mikor az ember még állat volt. Az ellenállhatatlan haladás, amelyről ódákat, regényeket lehet írni, amelynek szolgálatában egy életet el lehet tölteni, és amelyért sokan életüket is feláldoznák. Ennek a vallásnak nincs istene, nincs egyháza és nincsenek szertartásai abban a formában, ahogyan azt az ókorból vagy középkorból eredő egykori nagy vallásoknál látjuk, mégis ugyanazt a szerepet tölti be sokak életében. Bíznak a haladásban, hogy végül, ha nem is az ő életükben, de minden a legjobban alakul, és végül eljön a földi mennyország.Nem véletlen, hogy az ősi vallások tiszteletét szinte kizárja, hiszen világnézetben egyértelmű riválisai. Hányszor támadták a katolikus egyházat maradisággal a haladás nevében? Az egyház számára ez nem számított soha, mert az egész elgondolás korábban nem létezett. Korrekt tehát számon kérni rajtuk? Aligha, de a vallásháborúk már csak ilyenek.
A haladás mítoszának hajnala a felvilágosodás volt. Már maga a tény, hogy ezt a korszakot így nevezzük, mutat valami a torzításból, amelyet a történelmünk képe szenved a mítosz tükrében. A történet igen egyszerű. A középkori Európa Amerika és a világ más tájainak felfedezésével hatalmas lehetőségekhez és erőforrásokhoz jutott, amelyek a haszonélvező országok egy részében idővel változást idéztek elő a mindennapi gondolkodásban. Korábban a szűken kiosztott értékek, az általában jellemző szegénység és a fennálló egyensúly miatt a halál utáni életbe helyezhette mindenki legfőbb hitét, ekkor viszont egyre szélesebb körben lehetőség nyílt a halál időpontja előtt megvalósítani az ember terveit és álmait. Ennek fényében sötét képzelgésnek tűnt minden teológia és szentségimádás. A haladás mítoszához innen már csak egy kis szikra kell, egy kis szemtelenség: az hogy valaki visszamenőleg és a jövőre is értelmezze mindezt. Hiszen, ugyebár, ez az erő mindig is törtetett, és soha nem áll meg, a vallások és babonák csak kósza akadályok, vagy feledhető állomások lehetnek számára. A fosszilis energia és az ipari forradalom csöppet sem lassított a mítosz terjedésén, ezt talán mondanom sem kell.
Kellemes az elképzelés, hogy minden, mi a világtörténelemben valaha megesett, csupán azért zajlott le, hogy eljussunk a pontra, ahol ma állunk. Mintha az emberiség egy vonatban ülne, és az egyenes sínpáron vezetne a mi küszöbünkhöz. Soha semmi nem volt még, ami hozzánk fogható, és ez még mindig semmi az eljövendő korokhoz képest, amelyért mi dolgozunk. Amellett, hogy mindez kellemesen bizsergető, egyben szinte felfoghatatlanul gőgös is, és természetesen semmilyen alapja nincsen. Kevesen követik végig ezt a gondolatmenetet - ez nagy előnye annak a vallásnak, ami nem hívja úgy magát -, ha nem így lenne, akkor talán feltennék a kérdést: vajon többet érünk-e mi, mint a nagyszüleink, vagy az ő nagyszüleik? Nehezen tudok olyan értelmes érvet elképzelni, amely szerint "igen".
A haladás mítoszának másik pikáns tulajdonsága, hogy visszamenőleges hatállyal zseniálisan működik. Hiszen amit a haladás számlájára írunk az úgy, és csak úgy jó, ahogyan, ahol és amikor megtörtént. Bizonyítás? Ha valami nem lenne helyes, akkor az a haladás ellen dolgozik. Ennyi. Hittételeknél ez ilyen egyszerű. A tizenkilencedik század rendkívül büszke volt a művészeire, teljes joggal. Csak egy kis felsorolás, a teljesség igénye nélkül: Jókai, Hugo, Liszt, Chopin, Bizet, Verne, Byron, Heine, Paganini, Verdi, Arany, Petőfi, Wagner, Goethe, Beethoven, Csajkovszkij, Shelley, Tolsztoj, Poe, valószínűleg percekig lehetne sorolni tovább. A huszadik századot ehhez mérve a kultúra leggyönyörűbb időszakaként várták, hiszen a haladás csak jóval kecsegtethet. Ami érkezett, azt talán nem kell leírnom, totális háborúk és totális zsarnokságok sora, melybe a kultúra gyakran tetszhalotti állapotban vegetált. Cáfolja ez a haladást bárki szemében? Nem. Hiszen zseniális tudósaink voltak, mint Einstein, Teller, Curie, Heisenberg, Bohr és... Igen, ez csalás, de azért visszafelé nézve tényleg könnyű. Egy időben, a hidegháború éveiben az űr meghódítása kötötte le a haladás fanatikusainak képzeletét, most hogy az amerikai űrprogram anyagi okok miatt szinte megszűnt létezni, egyszerűen nem beszél róla senki. Most talán a nanotechnológia a "csoda", ha valaki elhiszi, igaz, nem biztos, hogy rendesen tartom a lépést.
Hatékonyságot írtam, ugyanis a legutóbbi néhány évszázadban a földgolyó szignifikáns részén (messze nem mindenhol) valamilyen haladás tényét nem lehetett kétségbe vonni. Vagy a művészet, vagy a tudomány, vagy a technológia adott olyan újat, amiért lelkesedni lehetett, ráadásul pedig az életszínvonal korábban elképzelhetetlen mértékű emelkedése következett be. Ma milliók élhetnek olyan körülmények között, amelyről korábbi idők uralkodói is csak álmodhattak. Mindez a haladásnak köszönhető? Mi emberek lettünk okosabbak, ügyesebbek, találékonyabbak? Nem valószínű, főleg nem ilyen mértékben. Ami a változást okozta, az elsősorban a társadalomban szétáradó hihetetlen mennyiségű, fosszilis forrásból származó energia. Másodsorban a bolygó egyéb területeinek kifosztását említeném, igaz, a kettő gyakran együtt jár. Ha az energia folyama apadozni kezd, azt a haladás nem fogja felülírni. Azt egy izmus, tan, elv, tétel, ábránd vagy álom sem fogja felülírni. Márpedig a fosszilis erőforrások végesek, és a hozamuk apad, ez bizonyított tény. Nem légies feltevés vagy elegáns mítosz, hanem egy megfogható, életszagú, és olykor gyomorforgató kényszer. Ahogyan azt már többször említettem, most egészen a kérdések feltevéséig kell visszalépnünk. Már nem az a legsürgetőbb problémánk, hogy hogyan képzeljük és érjük el az elméletileg tökéletes állapotot, hanem az, hogy egyáltalán kergetnünk kell-e azt, és mit tehetünk helyette a gyakorlatban. Az első kérdésre adott válaszok, tehát a különböző ideológiák nem lesznek hasznunkra, amikor a feltett kérdések cserélődnek ki.
Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy a pénzügyi buborékok mottója: "ez most valami új". Ez a hit okozza a legnagyobb krachokat, az emberi tényező miatt pedig kikerülhetetlen. Ugyanitt írtam arról, hogy ugyanez a hit az ipari civilizáció jelmondata is. Ez a mottó a hétköznapi életünkben a haladás kultuszát jelenti, nem nehéz belátni, hogy a kettő egy és ugyanaz. Ami most létezik, definíciószerűen jobb,mint ami korábban volt. Lehetetlen a jelenségnek tökéletesen mértéket adni. Mindig mikor azt mondjuk, hogy valaki a "kora előtt jár", vagy azt, hogy "a határon átkelve visszaléptünk 10 évet", ezt a mítoszt elevenítjük fel. Nap mint nap átfut az agyunkon, és észre sem vesszük.
Remélem, hogy a leírtakból egyértelművé vált, nem áll szándékomban saját ideológiát felállítani. Nem akarom előírni, milyen legyen a világ. Leírni, megismerni szeretném, és egyszerre boldogan élni benne. Én nem hiszek a haladásban, szerintem nincs új a nap alatt, legalábbis nem olyan léptékben, és nem olyan szereppel, ahogy a mítosz állítja. Amit a következő hetekre kitaláltam, az egy igazán provokatív feladat, a kultusz egyes szektáin végighaladva megmutatni azt, amiről most általánosságban írtam. Tudom, hogy sokaknál érzékeny helyre tapintana egy-egy hasonló kritika, meglátjuk, sikerül-e elérnem néhány olvasó ingerküszöbét. Ha minden jól megy, akkor az első páciens minden izmusok ősanyja lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése