Elemzés helyett

Az öt bejegyzést felölelő sztori azt tűzte ki célul, hogy a jelenleg születő generációk által megtapasztalható világról adjon némi képet. A változás itt nem áll majd meg, de a történet legutóbb véget ért, a kitalált-jósolt világból ezen a héten szeretnék visszatérni a nem kevésbé izgalmas, és nem kevésbé kemény valóságba. A következő - az eddigieknél valamivel konkrétabb - téma már az előkészítés fázisában van, legalábbis lényegileg kezd testet ölteni, de egyelőre nem vágok bele, mert a történettel kapcsolatban megfogalmazódott bennem néhány azon talán túlmutató gondolat. A költők és írók (még ha amatőrök is) nem szokták elemezni saját műveiket, semmi értelme nem lenne, hiszen épp azért vetették azt papírra, hogy átadják a megfelelő mondanivalót, amelyet másoknak szánnak befogadásra. Ezt a szabályt szem előtt tartva a következő esszé tehát nem  a történetről szól, csupán azzal valamilyen szinten párhuzamosan halad.

Aki elolvasott néhányat az e blogon megjelent korábbi írások közül, valószínűleg szembesült már azzal, hogy a legtöbb gondolatmenet alapjául a hőtani törvényeket neveztem meg. Végső soron a blog címe is innen eredeztethető. Ezerféle úton megközelíthető a civilizációnk jelenlegi helyzete, amiről tulajdonképpen szó van, de számunkra a tudományos módszerekkel, számokkal leírt érvek az igazán meggyőzőek. A világhoz való ilyen hozzáállást éppen a hőtan egyik emblematikus úttörője, Lord Kelvin fogalmazta meg talán a legtisztábban:

"Ha képes vagy megmérni valamit, amiről beszélsz, és képes vagy kifejezni számokban, akkor valamit tudsz róla; viszont ha nem tudod megmérni, és nem tudod kifejezni számokban, akkor a tudásod mindenképp csekély és elégtelen."


Kelvin báróról még mértékegységet is neveztek el, így semmiképp nem mondható, hogy kis embert választottam "ellenfélnek" erre a hétre. Ő volt az első tudós, akit a brit Lordok Házának tagja lehetett, lovaggá ütötték és számos egyéb kitüntetés birtokosa volt. Elég a francia Becsületrendet említeni, de svéd, japán, belga és brazil címei is voltak. Egy igazán sikeres, nagy ember, akit végül Isaac Newton mellé temettek a Westminster apátságban.

Akit vele szembeállíthatok, korántsem élvezett ekkora megbecsülést, igaz, nem is szolgált rá, mivel gyakorlatilag nem volt más, mint egy visszaeső bűnöző. Kis híján felakasztották, amitől ugyan megmenekült, de nem sokkal később, 32 éves korában nyomtalanul eltűnt. Ez az ember az a francia költő, akit ma Francois Villon néven ismerünk. Egyik leghíresebb költeményéből idézve a számok tisztaságának és biztonságának tökéletes ellentétéhez jutunk:

"Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ."

Tömören fogalmazva: a hétköznapokban ismert fogalmaink is könnyen fejtetőre állhatnak egy pillanat alatt, tehát a számokra és mérésekre alapozott magabiztos tudás csupán délibáb. Vajon kinek van igaza? Jómagam azt gondolom, hogy egyértelműen Villonnak. Ennek "bizonyítására" következik most néhány példa, olyan fogalmakkal kapcsolatban, amelyek remélhetőleg mindenkiben felmerültek az előző néhány poszt elolvasása során.

Az első fogalom: az elszigeteltség. A fosszilis erőforrások fogyásától elválaszthatatlan a közlekedési lehetőségek beszűkülése, az üzemanyagok drasztikus drágulása. A járművek gyártása, javítása is nehézkessé válhat, de a gazdasági válságnak köszönhetően a kereslet is visszaesik. Maga az autó technológiája az egyik legérzékenyebb és az egyik legkevésbé fenntartható jelensége az ipari civilizációnak. Az említetteken kívül az energiahiány ugyanis a támogató infrastruktúrát is ki tudja kezdeni. Folyamatos befektetés hiányában az utak tönkremennek, a benzinkutak, szervizek bezárnak, onnantól kezdve pedig autót birtokolni értelmetlen szeszéllyé, úri luxussá válik. A jövőben nagy valószínűséggel mindannyian stabilabban kötődni fogunk a helységhez, a tájhoz, ahol élünk, abban az értelemben, hogy tényleg ott fogunk élni, a hét minden napján, a nap minden órájában. Nem lesz lehetőség húsz-harminc kilométerre ingázni naponta, de nem lesz kifizetődő egy külföldi üdülés sem.

Ezzel párhuzamosan a tömegkommunikációs média visszaszorulása is várható, maga az internet is gigantikus energiamennyiséget használ fel, bár erről szeretünk elfeledkezni. Ha nincs hálózati áram, vagy akadozik az ellátás, akkor nincs televízió, ha viszont nincs tévé, akkor nincsen képünk sem a világ többi részéről. Nemcsak az emberek, hanem a hírek és információk is nehezebben közlekednek majd. Ma egy pillanat alatt beszédbe elegyedhetünk egy Ausztráliában élő ismerősünkkel, de jöhet olyan idő, mikor a szomszéd városban élő rokonainkkal is csak néhány hetente léphetünk személyes kapcsolatba. Az első gondolatunk: mi más lenne ez, mint maga az elszigeteltség? Pedig a helyzet korántsem ilyen egyszerű.

A helyi lehetőségekhez való alkalmazkodás, és a külvilág híreinek elzárása talán azt az érzetet is keltheti, hogy a világ bezáródik, egy másik ajtó viszont ezzel egy időben biztosan kitárul. A nagyvilági élet árát ugyanis mindeddig a közvetlen közelünkben élőkkel való kapcsolatunk sínylette meg. Vannak falvak és városok, főként agglomerációs területeken, ahol gyakorlatilag semmilyen gazdasági vagy kulturális tevékenység sem zajlik, mert az ott élők minden ilyen igényüket máshol elégítik ki. Az ilyen helyeken közösségekről alig lehet beszélni, csupán futó ismeretségekről lehet szó. A nagyvárosokban a tömegesedés váltja ki ugyanezt a hatást, hónapokat eltölthetünk egy lakásban anélkül, hogy a ház többi lakójának megtudnánk a nevét. Gondoljuk végig, hány emberrel állunk szoros kapcsolatban a lakóhelyünk környékén, és talán érthetővé válik, miről beszélek. Pedig közvetlen vészhelyzetben,vagy ha a mindennapi nehézségek megsokszorozódnak, pontosan a helyi közösségek segíthetik a legtöbbet. A szomszédasszonyt könnyebb megkérni, hogy vigyázzon a gyermekünkre, mint a korábbi osztálytársainkat a világ másik felén. De véletlen háztartási baleset esetén is az tud segíteni, aki közelebb van. Mindez valószínűleg fokozottan érvényes lesz a jövőben, legtöbbünknek számtalan kiaknázatlan lehetősége van ezen a téren.

Hasonló jelenség, hogy amikor elutazunk egy idegen országba, különös módon figyelünk a természeti szépségekre, és azokkal feltöltődve térünk haza. Ha ezek az utazások ritkábbá válnak, szegényebbek leszünk megannyi élménnyel? Kétlem. Ha egyszer bejárjuk saját településünk környékét, rengeteget vissza fogunk kapni belőlük, a természet szépsége ugyanis mindenhol meglátható, csak keresni kell. Turizmus nélkül pedig határozottan élesebbé és egyedibbé válik a képe. Ráadásul a távoli értékek ettől még megmaradnak azok számára, akik eljutnak oda, csupán a világ lesz nagyobb a szemünkben. Ha számskálát vezetünk be az elszigeteltségre, adhatunk nagyobb értéket az általam valószínűnek tartott jövőre, de az a szám nem fogja visszaadni, amiről szó van, nem lesz értelme. A kapcsolatokat és élményeket, amelyek így eltávolodnak tőlünk, a mindennapjaink részévé válva kapjuk vissza. "Befogad és kitaszít a világ."

Nagyon emlékeztet erre a kiszolgáltatottság kérdése is. A válságok következtében olyan politikai változások történhetnek, amelyek alapvetően befolyásolják mindennapi életünket: lehet hogy harcolnunk kell egy háborúban, vagy bujkálni kell egy megszálló hadsereg elől. Lehet hogy olyan állami rendszer köszönt be ismét, amely a hétköznapokba is szeretne beleavatkozni. Emellett a korábban említett helyi közösségek a helyi hatásoknak is ezerszer inkább ki lesznek téve, mint a mai globális világban. Ha az árvíz elönt egy települést, vagy a nyári jégeső elveri a ház körüli kertek termését, az sokkal érzékenyebben fogja érinteni a helyieket, mint manapság, nem nagyon lesz, aki kívülről segítsen. Ez mind-mind erősíti a kiszolgáltatottság érzését, ami a mai ember gőgjét különösen irritálja, hiszen úgy véljük, ezektől a korlátoktól és hatásoktól már megszabadultunk, és örökre legyőztük őket.

A valóságban ezek a dolgok mindvégig jelen voltak, csupán a lottónyereményként megkaparintott hatalmas energiatöbblettel gyakran ki tudtuk cselezni őket. Ahogy az imént írtam, a távolságok rövidebbek lettek, a helyi egyenetlenségeket központilag kisimították. A politikusoknak egyszerűbb volt lefizetni az embereket, mint elnyomni. Más részről viszont aligha állítható, hogy ma ne lennénk kiszolgáltatottak, csupán más jellegű rendszerektől függünk, erre a témára korábban egy egész bejegyzést szenteltem. Fontos különbség, hogy míg a politikai rendszertől, vagy az időjárástól való függést kénytelenek lennénk elismerni, a mostani függőségeink az első "elvonásig" titokban maradnak, így lehetetlen kezelni őket. Például a történetemben leírt faluban a tűzvész esetére megvolt mindenkinek szokásos teendője, fel voltak készülve rá. Ma egy hosszabb áramszünetre sem vagyunk felkészülve, és igen, ez is lehet ugyanolyan veszélyes.

Ami a politikát illeti, azon a területen is megfontolandó néhány gondolat. A mai viszonyok között az országunk mozgástere gyakorlatilag nulla. Lehet beszélni szabadságról, demokráciáról, de az EU, IMF és NATO-tagságunk gyakorlatilag kőbe van vésve, legalábbis aki valóban hatalmat szeretne, annak ezeket a feltételeket el kell fogadnia. Ha netán változtatni szeretnénk, arra az esetre a poklok poklát ígérik nyugatról, de azt elfelejtik hozzátenni, hogy ez nem jóindulatú figyelmeztetés, hanem zsarolás. Aki nem áll be a sorba, azt kalodába teszik, ez minden. Az egész rávetül a mindennapi életünkre is. A távoli központból - legyen az Brüsszel vagy Washington, teljesen mindegy - nem tudják, és nem is akarják elsősorban Magyarország érdekeit figyelembe venni, inkább a hasznunkat akarják látni. Feltűnően hasonlít az egész a szervezett bűnözésben elterjedt védelmi pénz intézményéhez. Ezt a rendszert akarjuk, vagy a valódi függetlenséget, annak buktatóival (háborúk) és csapdáival (zsarnokság) együtt? Mindenki eldöntheti szája íze szerint, de számskálán aligha leírható a kérdés. Én úgy gondolom, hogy a jövőben előbb-utóbb váltás történik az utóbbi válasz irányába. Szerencsénk, hogy a totális zsarnokságot energiahiány esetén lehetetlen megvalósítani, nem véletlen, hogy erre csak a huszadik században volt példa. "Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek."

Utoljára, de nem utolsósorban említem meg a ránk váró élmények közül a legnyomasztóbbat, amelytől talán az előzőeknél is jobban rettegünk, a szegénységet. Miért elkerülhetetlen? Sétáljunk ki egy forgalmas kereszteződésbe, vizsgáljuk meg mi is történik! Ha jó helyet és jó időpontot választottunk, akkor percenként akár több tucat jármű is elzúghat előttünk. A legtöbben munkába tartanak, vagy onnan jönnek, esetleg épp utazás közben dolgoznak, árut szállítanak. Vannak akik nem termelni igyekeznek, hanem például nyaralni mennek, de útjuk végén ők is szolgáltatásokat vesznek igénybe. Most képzeljük el, hogy a járműveknek csak a kétharmada közlekedhet így, ez még mindig elég sok. A többi tevékenységet fenntartható erőforrásokkal (szélkerekek, állati és emberi izomerő, stb) kell helyben megoldani vagy egyszerűen megszüntetni. Mi lenne az eredmény? Kevesebb elvégzett munka, kevesebb megtermelt áru, kevesebb érték, kevesebb igénybe vett szolgáltatás. Szegénység. Képzeljük el, hogy az autóknak nem csak az egyharmada áll le, képzeljük el, hogy nem csak az autók állnak le, hanem sok más gép is... Még nyomasztóbb szegénységet tapasztalnánk ekkor. Nem csupán pénzhiányról beszélek, hanem igazi, anyagi, dologi szegénységről. A mai otthonokban rengeteg értéktárgy, ruha, bútor, függöny, munkaeszköz, mütyür, kacat található meg, a jövő otthonaiban ennek lehet, hogy csak töredékét találjuk majd. Sőt, maguk a lakhelyek is kisebbek lesznek, ha az egy főre jutó négyzetmétert nézzük. Rokonok, távoli barátok közös otthonba költözésével utóbbi feltétel pillanatok alatt megvalósulhat. Nap mint nap csupán a betevő falatért, meleg otthonért és biztonságért dolgozni, ez a valódi emberi lét minimuma, és efelé tartunk.

A szegénység szenvedés? Lehetséges. A mai magyar átlagember történelmi léptékben még mindig hihetetlenül gazdagnak számít a leírtak fényében, tehát tapasztalatból csak a peremen élők egyre népesebb tábora tudna beszámolni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a gazdagság nem boldogság, talán ebből meríthetünk erőt. Jómagam nem tudom elképzelni, hogy azok az őseim, akik évszázadokat éltek mai szemmel nézve a legmélyebb szegénységben, mind boldogtalan páriák lettek volna, sőt, kikérem magamnak a feltételezést. Csupán a mai kor normája a vagyon hajszolása, nem egy univerzális törvény. Ne áltassa magát senki azzal, hogy szegénységben nem érdemes élni, mert ez távolról sem igaz. Lehetséges, hogy egyes megsajnált és egyszerre megvetett nincsteleneknek több céljuk és örömük van az életben, mint a legnépszerűbb, bálványozott sztárjainknak. " Csupasz féreg, díszes talárt kapok ." Nem csak a külsőségek számítanak, még akkor sem, ha most ezt akarjuk hinni.

Az Ellentétek balladája könnyen zavarba hoz bárkit, de ebben lelhetjük meg azt a vigaszt, amire szükségünk van. Az élet nem fekete és fehér, és még csak nem is a szürke árnyalataiból áll. Az élet fekete és sárga, fehér és piros, kék és szürke, zöld és lila. Az élet így gyönyörű.

9 megjegyzés:

doxaki írta...

Szia Ádám!

Szerintem teljesen igazad van: az emberi lét minimuma felé tendál a többség életszínvonala, és ezt sajnos a magam bőrén is érzem.

A fosszilis erőforrások fogyása, kimerülése szerintem is meg fogja rázni a civilizációt, de én még reménykedem abban, hogy ha rá leszünk kényszerítve, akkor meg fogjuk oldani, hogy a napenergiát jobban hasznosítsuk. Például utánajártam, hogy az én házam villanyenergia szükségletét egy 20 m2-es (jó tájolású) napelem rendszer el tudná látni, ami nem elérhetetlen méret. Csakhogy az energia tárolása nem kiforrott még. Viszont bízom abban, hogy erre lesz a jövőben megoldás.
Azt nem gondolom, hogy minden marad, ahogy volt, mert nyilván lesz jelentős változás például a közlekedésben is, de azért az internetnek maradnia kell! Különben hogy olvasnánk a blogodat 30 év múlva??

Sleisz Ádám írta...

Szia, doxaki!

Én is azt gondolom, hogy a lehetséges erőforrások, például a napenergia legjobb kihasználásába bele fogunk tanulni, de ennek a keretei valószínűleg egész mások lesznek, mint ahogy elsőre elképzelnénk. A napelemeknél például a kollektorok jóval hatékonyabbnak ígérkeznek, más kérdés, hogy áramot így nem tudunk generálni...

Ami az internetet illeti, van jó néhány funkciója, amiért nagy kár, de egyik sem nélkülözhetetlen. Talán még az ilyen - most nem túl mainstream - témájú esszéknek is lehet majd helye a megfelelő újságok hasábjain, bár személy szerint azért nem számítok nagy karrierre. :)

doxaki írta...

Ha most egy vállalkozást indíthatnék, olyan kis tömegű járműveket fejlesztenék, ami pedelec rendszerű, azaz az elektromos rásegítésnek köszönhetően a normál kerékpározás energiájának töredékével működtethető. Így a közlekedésről nem kellene teljesen lemondanunk - ha nem is túl nagy hatótávolságig.
Tudom, hogy nem túl vonzó egy olyan jármű, amiben tekerni kell, de miután nem igazán megerőltető, így még ez is alternatíva lehet, ha nem akarunk otthon "kukoricát morzsolni". Szerintem a közlekedés kulcskérdés, az általad is kiemelt elszigetelődés a középkor szintjére vetné vissza az emberiséget.

doxaki írta...

Még kiegészíteném a fenti hozzászólásomat az alábbi linkkel, ahol érdekes információk vannak a pedelec-ről:

http://pedelec.hu/technikai-tudnivalok/

Üdv! doxaki

Sleisz Ádám írta...

Az ilyesmivel szerintem is érdemes foglalkozni, csak oda kell figyelni, hogy a lehetőségekhez mérten tényleg fenntartható legyen, például ne menjen el túlságosan "hightech" irányba. Kösz a linket!

Unknown írta...

Szia Ádám!

Nagyon tetszenek az írásaid!
Az itt felvázolt jövőképedet olvasva,tulajdonképpen a gyermekkorom jutott eszembe,ami nem is volt oly rég-cirka 30 éve.Azaz,leegyszerűsítve-nyilván más formában-,de talán a 70-es évek korszelleme jöhet el újra,no,nem politikai értelemben:).Vagyis természetközelebbi létforma.ahol nem sokkolhatják az embereket 30 cm-es hóval,vagy 30 Celsius fokos hőségriadóval.Lokálisabb, összetartóbb közösségi élet,és kevesebb,de hitelesebb információ,csökkenő médiabefolyás stb...Észvesztően deformált a világ,de lassan kénytelen visszatalálni a helyes zsinórmértékhez.
"A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet."Fekete István
Bocsánat, ha túl profán,vagy erőltetett az asszociáció féleségem.

Sleisz Ádám írta...

Szia, Zsolt!

Köszönöm a visszajelzést, örülök neki!

Valóban arra számítok, hogy életünk fokozatosan visszatér majd a korábbiakhoz hasonló kerékvágásba. Számunkra szerencsét jelent, hogy ma is sokan emlékezhetnek ilyen időkre, amelyek ugyan nem egyeznek meg teljesen a jövővel, de a kihívások jellegéből adódóan az akkori tapasztalatokból mégis meríthetünk. Nem minden ország mondhatja el ezt magáról, igaz, olyan helyek is vannak, ahol a leírt körülmények ma is jellemzőek.

Azt hozzá kell tennem, hogy ha hosszabb távot, több generációt nézünk, akkor szerintem a folyamat végállomását keresve inkább az ipari forradalom előtti időkből kell kiindulnunk, kiegészítve persze azokkal a technológiákkal és tudással, amelyeket fenn tudunk tartani. Csak rajtunk múlik, hogy ez milyen világ lesz.

Unknown írta...

Szervusz Ádám!

Engedj meg,egy a kommunikáció,kommunikációs eszközök valószínűsíthető viszaszorulásával kapcsolatos szubjektív gondolatot.
Míg nem volt mobiltelefonom,illetve szimpla vonalas készülékem sem- hasonlóan mint a legtöbb ember-,kézzel írott levelekkel tartottam a kapcsolatot közép-távoli ismerőseimmel.S adott esetben,egy ily módon megbeszélt, definiált konkrét személyes találkozás-akár több hétre előre is-,gyakorlatilag "halálbiztos" volt.Ez a metodika, napjainkban alapvetően megváltozott-hiszen bármikor,könnyedén lemondhatom az egzakt találkát,ha saját érdekem úgy kívánja.Természetesen inverz módon,irányomban is alkalmazható mind ez.
S ez nálam alapvetően morális,etikai kérdéseket vet fel,hiszen gondoljuk csak meg;nem oly rég még az adott szó szinte többet ért egy írásos szerződésnél.Tehát,egy technikai eszköz lavinaszerű elterjedése- észrevétlenül- alapvető,és létfontosságú tiszta,emócionális emberi tulajdonságokban-hitelesség,szavahihetőség,becsület-ütött rést.Persze lehetséges,csak én dimenzionálom túl ezt a problematikát.
Egyébiránt én is Villon mesterre voksolok.
Köszönöm,hogy elmondhattam gondolataimat.

Sleisz Ádám írta...

Szia, Zsolt!

Először is elnézést a késlekedésért, a program valamilyen rejtélyes okból a spamek közé tette a hozzászólásodat.

Érdekes gondolat, amit írsz, de valóban lehet benne valami. Jómagam sosem írtam igazi levelet, de amennyire az olvasmányaimból tudhatom, megvoltak annak a "primitív" technológiának az előnyei is. Korábban a hosszabb kézbesítési idő miatt tartalmasabb leveleket írtak az emberek (hiszen nem jöhetett a válasz öt perc múlva), és emellett mégis szükségét kellett hogy érezzék a személyes kapcsolatnak is. Furcsa belegondolni.