Ha a civilizációs válság emberi szellemre gyakorolt hatását nézzük, azt látjuk, hogy bár az egyes érvek megértése nem igazán nehéz, egyáltalán nem követel meg átlagember számára elérhetetlen tudást, maga az elfogadásuk legtöbbször mégis hatalmas akadályt jelent. A leggyakoribb "válasz" a kérdés szőnyeg alá söprése, mintha az illető nem is olvasta volna az adott cikket, nem látta volna az adott filmet. Ez a jelenség több okra vezethető vissza. Az egyik legfontosabb ok az elkerülhetetlen veszteségek és áldozatok folyamatos jelenléte. Erről a témáról ugyanis becsületesen nem lehet anélkül beszélni, hogy fájdalmas felismerésekhez, csalódásokhoz jussunk. Viszonylag széles körben emlegetik manapság a gyász öt stádiumát, amelyet eredetileg Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter figyelt meg halálosan beteg páciensein, ezek a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás fázisai. Így reagálunk a veszteségekre mi emberek, még ha az egyes szakaszok időtartama vagy sorrendje egyénileg különbözik is. A tagadás ennek megfelelően ideiglenes állapot, főleg akkor, ha egyre újabb és újabb bizonyítékok érkeznek a tagadott tétel igazságáról.
Más oka is van azonban a témára való gyakori rálegyintésnek. Azok az összefüggések, amelyek itt igen gyakran előfordulnak (mint például a lehetséges iráni háború és az euró válságának kapcsolata a fukusimai katasztrófával), jó ideje nem játszanak szerepet a hétköznapi életünkben. Az a mai társadalom hozzáállásának kulcsa, hogy mindez "nem az én dolgom". Nem az én dolgom a líbiai polgárháború, nem az én dolgom a görög államcsőd, az afrikai éhínség, a sarki jégsapkák olvadása. De nem az én dolgom a magyar mezőgazdaság széthullása, a vidéki mélyszegénység, a cigány-magyar etnikai feszültség sem. Ezeket a kellemetlen, kínos kérdéseket mindenhol igyekeznek "politika" címszó alatt elsüllyeszteni, hogy ne kelljen velük nap mint nap foglalkozni. Ennek megfelelően ha mégis beszélni szeretnénk róluk, fontos, hogy beszéljünk a politikáról is, illetve arról, miért nem várható, hogy majd a politikusok kisegítenek a bajból.
Előzetesen leszögezem, nem az a célom, hogy a jelenlegi politikaellenes hangulatot meglovagoljam, és együtt vonyítsak a "falkával", amiért a híradóban esténként látott beszélő fejek nem képesek elérni azokat a célokat, amiket az emberek saját fejükben kitűztek. Amiről szó van, az inkább valamiféle védőbeszéd az érdekükben, mert úgy gondolom, nem (csak) az ő személyes alkalmatlanságuk az oka a kudarcoknak. Elsősorban azért nem, mert a politikusi életpálya nem a külső, valódi világ valódi problémáinak megoldásáról szól. Nem, ez egy ettől független, jól körülhatárolt és tanulható szakma, mint a fodrász, vagy a hentes. Jó politikus az, aki győzni tud azokban a vitákban, amelyekbe belefog, bármiről is szóljanak ezek, aki fontos és felelősségteljes pozícióban hosszú időt tud eltölteni. Jó politikus az, aki tudja kezelni a hatalomtól elválaszthatatlan döntési kényszereket, el tudja viselni a nyomást, ki tud igazodni mások törekvéseinek szövevényében. Jó politikus az, aki tudja, mikor kell erőt alkalmazni, mikor kell hazudni, és mikor kell kitérni egy vitában.
Ennyi. Van valakinek hiányérzete? Nagyon remélem. Mikor ugyanis politikusokról beszélünk, akkor az országunk, városunk, községünk, esetleg munkahelyünk vezetőit értjük a név alatt. Tőlük mindenképp elvárnánk, hogy a tágabb közösségük, adott esetben az őket megválasztó ország érdekében cselekedjenek, és ne csak a saját politikai sikerüket kergessék. A gond az, hogy újra és újra csalódnunk kell bennük, azt vesszük észre, hogy saját érdekeik fontosabbak számukra. A politikusok ugyanis nem mindig vezetők a szó igazi értelmében. A jó vezető nem az, aki minden vitát megnyer, amibe belefog, hanem az, aki a fontos vitákat nyeri meg. A jó vezető az, aki a hatalommal élni tud, és valami önmagánál nagyobb tettet tud végrehajtani. A jó vezetők leggyakrabban jó politikusok is, de ez nem változtat a tényen, hogy a kettő nem ugyanaz. A vezetés nem szakma, a vezetés hivatás. Nincs iskola, ahol megmondják, mit kell tenni a hatalommal, ennek megfelelően az eredmény erősen függ az illető jellemétől, élettapasztalataitól, és elhivatottságától is. Általában elmondható, hogy a politikai és vezetői képességek nincsenek összekötve, zseniális politikus lehet valaki anélkül, hogy akár csak egy cseppet is érdekelnék a szóban forgó közösség érdekei. Megfordítva nem merném ugyanezt állítani, de az is igaz, hogy egy jó vezetőnek nem kötelező kiemelkedően jó politikusnak is lennie, épp elég, ha van például egy vagy több tanácsadója, aki kisegíti a politikai útvesztőkből.
Ez még mindig nem jelentene semmit, ha a kormányzati rendszerünk a jó vezetők kiválasztására lenne beélesítve. Két hatalomra jelentkező ismeretlen alak közül ugyanis lehet a jobb politikust választani, és lehet a jobb vezetőt, a kettő - ahogy azt az imént megemlítettem - nem mindig esik egybe. Érdemes végiggondolni, hogy a jelenlegi rendszerben melyikük van előnyben.
Ma Magyarországon képviseleti demokrácia működik, ez a berendezkedés Európában általánosnak mondható, sőt, az ipari fejlődésben élen járó országok jellemzően ilyen mintát követnek. "Demokrácia", mivel valamilyen módon a nép, azaz inkább a többség akaratán alapszik, és "képviseleti", ez nyilván annak köszönhető, hogy több százezer, vagy éppen millió ember közvetlenül nem képes törvényeket hozni, rendeleteket kiadni. A demokratikus rendszer erényei más jelenlegi megoldásokkal szemben egyértelműek. A szabad gondolkodás és beszéd egyike ezeknek, egy másik a felesleges állami erőszak minimális szintre szorítása. Nem mellékes az sem, hogy a diktatúrák általában érzékenyebbek a kívülről érkező hatásokra, könnyen káoszba süllyednek, ha az uralkodó rezsim hatalma meginog. A demokrácia ezzel szemben rugalmas, elviseli a belső ellenzék kritikáját, és adott esetben ők is kibontakoztathatják a tehetségüket. A folyamatos , rengeteg irányból megvalósuló kontroll miatt az állam jóval ritkábban terrorizálja saját polgárait. Ezen kívül krízishelyzetekben egy megfelelő alkotmány olyan kereteket jelenthet, amely megóvja az embereket a teljes anarchiától. Ezeket az előnyöket jelen történelmi helyzetben nem vitathatom, már csak azért sem, mert én is élvezem őket. Kínos tud lenni, amikor valaki a szabad megszólalás hiányát hirdeti a nyilatkozataival, épp ezzel bizonyítva állításának ellenkezőjét...
Az ördög ismét csak a részletekben lakozik. A demokrácia gyakorlati megvalósítása közvetlen módon legfeljebb néhány száz résztvevő esetén valósítható meg, nem véletlen hogy a nemzeti parlamentek létszáma is ebben a nagyságrendben mozog. Helyi szinten ez még elképzelhető, országosan csak miniállamok esetén. Ehelyett a polgárok inkább közvetett módon, képviselőiken keresztül érvényesítik akaratukat, így egy ember személyében a parlamentben több ezer vélemény testesül meg. A valódi ügyek így értelemszerűen eltávolodnak az átlagemberektől, a konkrét esetekben ugyanolyan passzív szemlélői lesznek a döntéseknek, mint a legdurvább elnyomás idején. Gyakori kritika a rendszerrel szemben, hogy a szavazás jellege miatt a tehetséges, felelősségteljes emberek (a jelzőket lehetne még sorolni) ugyanakkora súllyal bírnak, mint semmirekellő, ostoba, léha társaik. Ezt az árat mindenképp meg kell fizetni, de a választók absztrakt egyenlőségéből ennél messzebb mutató dolgok is következnek.
Ismerőseim közül többen igen furcsán néztek rám, amikor megemlítettem nekik, hogy a legutóbbi parlamenti választásokon nem mentem el szavazni. Az ok egyszerű volt, úgy gondoltam, semmilyen különbséget nem jelent, ki mellé teszem a voksomat. Az első reakció általában az volt, hogy ha az egyik alternatívát sem kedvelem, akkor válasszam a közülük a legkevésbé rosszat, a második pedig az, hogy "egy szavazat tényleg kevés, de sok kicsi sokra megy". Végső esetre pedig megemlítették, hogy ha nem veszek részt a folyamatban, akkor később erkölcsileg nem lesz jogom kritikát mondani az eredmény felett, ebben mondjuk személy szerint nem sok logikát látok... Akkor csupán annyit tudtam válaszolni, hogy nem lustaságból vagy nemtörődömségből döntöttem így, hanem magában a rendszerben nem hiszek. Biztos voltam benne, hogy nem csupán a véletlen műve, hogy nincs olyan alternatíva amire szívesen szavaznék. Maguk a pártok egész más elvek alapján választódnak ki, mint amit én fontosnak tartanék, a számomra érdekes kérdésekben pedig alig van köztük bármilyen különbség. A sejtés konkrét indoklásának részletei csak később tisztázódtak a fejemben.
A képviseleti demokrácia kulcskérdése, hogy a döntéshozókat az emberek választják ki. Ez szó szerint nyilvánvalóan igaz is, de így figyelmen kívül hagyunk egy torzító hatást, ami a választás jellegét döntően befolyásolja. Az ember viselkedése ugyanis jelentősen függ attól, hogy egyedül van, vagy tömegben. Tömegben a saját egyéniségünk feloldódik, és a felszín alatti, néha nem is sejtett ösztöneink kerülnek napvilágra. A jelenség oka nem vezethető le egzakt módon, egyesek szerint a tömeg olyan hatalomérzetet kölcsönöz az egyénnek, hogy saját személyes korlátait vagy szokásait önkéntelenül figyelmen kívül hagyja. A tömegek sosem kételkednek, mindig végleges véleményük van, ezzel ellentétben viszont nincs bennük semmi állhatatosság. Hálátlanok, könnyen befolyásolhatóak, és átverhetők. Van erre egy szép magyar szó: a birkaszellem. A tömegeket lehet terelni jobbra, és utána rögtön lehet terelni balra, mindig megpróbálnak majd együtt maradni, és nem vesznek észre semmilyen manipulációt. Saját pszichológiájuk van, ami jelentősen különbözik az emberi lélektantól. A tömegek manipulációja manapság folyamatos, és egyáltalán nem titok. Egész iparág alakult erre a reklám és marketing területén. Ennél azonban sajnálatosabb, hogy maga a választási rendszerünk lényege is ez. A kampányok során ez a vaknak is nyilvánvaló, a valósággal köszönőviszonyban sincsenek azok a szlogenek, melyeket ekkor minden második villanyoszlopon viszontlátunk. Mindannyian láttuk már valamelyik ismerősünket úgy viselkedni politika miatt, hogy alig ismertünk rá. Szerintem alig van abban némi túlzás, hogy manapság a körültekintő és felelősségteljes szavazatokra senkinek sincs szüksége. Egyszerűen nem számítanak.
Félreértés ne essék, nem ellenkampányt szervezek az állampolgári jogok érvényesítésének, de a rendszer korlátaival jobb ha tisztában vagyunk. Nem hiszem azt, hogy sok radikális újdonságot mondtam volna mindezzel. Ma az kerül hatalomra, aki a tömegeket legjobban manipulálja, ezáltal pedig - emlékezet és számonkérés hiányban - a cél, amiért az egész folyik, gyakran háttérbe szorul. A hangsúly a politikai szakmához hasonlóan a hatalom megszerzésén és megtartásán van, a megfelelő vezetők pedig gyakorlatilag csak véletlenül kerülhetnek a megfelelő helyre. Az, hogy egy kormány mit kezd a megszerzett hatalommal, elsősorban attól függ, miben érdekeltek az adott párthoz kötődő személyek és szervezetek. Amíg a gazdaság növekszik, addig nagyszerűen működik a modell, mely szerint mindenki a sajátjainak "osztogat", a politikai vetésforgó szerint ez előbb-utóbb ki fog egyenlítődni. Ha viszont nincs extra állami vagyon, amelyet szét lehetne szórni, akkor kezdődnek a gondok. Akkor a megfelelő jutalmakat másoktól kell elvenni, amibe több garnitúrára való párt bukott már bele szerte a világon.
Az egyes pártok holdudvara igen sokrétű lehet, véleményem szerint ez az, ami valójában megkülönbözteti őket egymástól. A mai magyar politikai életben messze nem vagyok annyira jártas, hogy végigjárjam az összes céget, alapítványt és magánszemélyt, felvázolnék azonban három olyan kategóriát, amelyet a blog témájának szempontjából fontosnak tartok. Az első meghatározó tényező az adott párt ideológiája, legtöbben a nevüket is ennek megfelelően határozzák meg. A tömegek befolyásolásának döntő momentuma a megfelelő ideológia kiválasztása, és bár ezek legtöbbje máshonnan indult, ma ez tekinthető legfőbb funkciójuknak is. A második kategória a gazdaságot övező elméleteknek és legyártóiknak összessége, amelyet szokás ma közgazdaságtannak hívni. Minden párthoz tartozik egy gazdaságtani vonulat, amelyre fontos szerep hárul a holdudvar megjutalmazásának indoklásakor. A harmadik pont ezen a képzeletbeli listán a nemzetközi kapcsolatok, érdekellentétek, szövetségek figyelembe vétele. Ezt az utolsóként említett kategóriát gyakran átfonják a korábban említett ideológiák, de ettől még kivehető marad az a kép, ami történelmi léptékbe illesztve is reális.
Azt tervezem, hogy a következőkben mindhárom témakörrel foglalkozni fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése