A feloldozás napja

A pék felesége a csalik kiadása után kellemetlenül érezte magát, korántsem tudta már úgy utálni a suhancot, mint mikor először meglátta. Többen is mondták már neki, hogy előbb-utóbb megkedveli, de ha arra gondolt, mit tettek a gyerek szülei miatt az ő ártatlan családjával, a mai napig elöntötte a keserűség. Élete legszörnyűbb napjai voltak azok. Épp ezért a kellemetlen érzést nem bűntudatnak, hanem fáradtságnak értékelte, és lepihent. A férje úgyis dolgozik, vasárnap van, ennyi kényelmet megérdemel. Merne csak egy szót szólni bárki... A gondolatra édesebb lett az ágy illata. Biztos volt benne, hogy még mindig idegennek tartják a faluban, sőt, abban is, hogy kiröhögik. Mit tudhatták azok, hogy mi kényszerítette ehhez a széltolóhoz. Mit tudhatták azok, milyen veszélyek várnak egy lányra, ha senkire nem támaszkodhat. Gábor legalább kedves, és rendesen dolgozik. A kalandjai rég nem érdekelték, inkább tapintatosan ő is szeretőt tartott, ha nagy ritkán alkalma nyílt rá. Egyetlen hibája, amit felrótt a férjének, hogy nem akart elköltözni innen. Ja, és a suhanccal való barátkozás, már megint megfeledkezett róla... - "Azért még jó sorom van itt." - nyugtatgatta magát, és a szokásos mantrára lassan elszenderedett.

Arra ébredt, hogy hasára süt a nap, sőt, valójában már a szemébe sütött, ami azt jelentette, hogy legalább tíz óra van. Mikor ezt végiggondolta, ijedtében azt is elfelejtette, mit álmodott, pedig biztosan álmodott, ha ennyire magához láncolta az ágy. Csak remélni tudta, hogy valami szép volt, ha már elaludt miatta, ritkán történt vele hasonló baleset. Így viszont rohannia kellett megöntözni a zöldségeket, alig szedte rendbe magát előtte. Volt még ezer dolog, amit mára tervezett, de a paprika fontosabb volt mindegyiknél, mert később már túl meleg volt az öntözéshez, az aszály pedig régóta tartott, nem lett volna jó kihagyni ezt a napot. Mikor odaért, látta, hogy Gábor éppen vizet merít a kannába a szélkerék melletti vályúból, a találkozásnál mindketten elmosolyodtak. Nem tudott erre az emberre megsértődni, bármit is csinált. Ketten hamar végeztek ezzel a munkával, aztán elindult, hogy megetesse a csirkéket. Ezt szerette csinálni, az ostoba kis állatok perlekedése gyakran megnevettette. Közben azonban hirtelen zajt hallott, amitől rémületében földbe gyökerezett a lába.

Egy helikopter motorzaja volt.

A pillanat felidézte benne a tizenhat évvel korábbi napokat, mikor a padláson bujkált az oroszok elől, azóta nem hallotta ezt. Ösztönösen rejtekhelyet keresett, de most nem volt hová bújnia, hiszen kint állt az udvar közepén, kezében a tyúkoknak szánt ételmaradékkal. Tehetetlen gyereknek érezte magát megint. A zaj immár elnyomta a megszokott és megszeretett otthon minden zörejét, a nő csak ekkor látta meg magát a gépet, amint forgószárnyaival darálja a forró levegőt a falu felett. Megdöbbent, hogy milyen távol is van tőle tulajdonképpen, ráadásul gyorsan repült, így hamarosan eltűnt a szeme elől, és a hangja is észrevehetetlenné vált. Mikor még kislány volt, mindig meg tudott könnyebbülni a zúgás elhalása után, most viszont nem volt képes másra gondolni, mint arra, hogy az a motor most is jár, csak éppen most nem tudhatja, honnan jön elő ismét. A lidércnyomást az törte meg, hogy a férje megfogta a kezét, és kivezette az utcára, mint egy gyereket. Lassan kezdett éledezni a büszkesége, az első tette az volt, hogy hálásan megszorította a férfi kezét. Úgy tűnik, ma különösen kedves napja van.

Az utcán rövidesen összeverődött a szomszédságuk, hogy szót váltsanak az eseményről, rengeteg aggódó pillantást vetettek az ég felé. Egy sem volt közülük, aki tudta volna, mit kereshet itt egy helikopter. Akik megfordultak a seregben, azok váltig állították, hogy a gép festése alapján nem a légierőhöz tartozik, hanem valamilyen rendőri szervhez, de ennél tovább nem jutottak. A laktanya irányába tartott, bár ez sem sok mindent jelent, lehet hogy csak a folyót követi. Persze mindenki pontosan tudta, hogy nincs semmi, amit ebben a percben tehetnének, mégsem szaladhatnak világgá emiatt, mégis jólesett kicsit beszélgetni, és megnyugtatni egymást. A szomszéd gyerekek különösen örültek, mert az ő páni félelmük pillanatok alatt elillant, és most csupán azt látták, hogy mindenki az utcán trécsel fényes nappal, ehhez fogható csak a legnagyobb ünnepnapokon fordulhatott elő. Nevetve szaladgáltak a felnőttek körül, akiknek nehezére esett megszakítani a társalgást. Felesleges lett volna tagadni, kissé rájuk is átragadt a gyermekek izgalma.

Melléjük lépett egy jóval idősebb, de egyenes tartású, magas asszony, akiben felismerték a suhanc nagyanyját. Ő a falu másik végén lakott, ami ugyan egyáltalán nem volt távol, mégis elég messze volt ahhoz, hogy ne tévedjen ide véletlenül. Valóban, valamit mondani akart, ezért félreszólította a péket és a feleségét.

"Szervusztok! Aggódom a kisunokám miatt. Az asztalos Lacika, most ért haza a tóról, és azt mondta, nem találkozott vele. Reggel Voli is horgászni indult, tegnap azt mondta, hogy betér még hozzátok."

"Igen, kapott a legjobb csalimból." - válaszolta a pék. - "Talán ma másik helyet választott." - tette hozzá bizonytalanul, mert maga is látni vélte, hogy a gyerek észak felé indult. Nem sok értelme lett volna kikerülni a többi horgászt, akik esetleg segítettek volna neki, megértette a nagymama aggodalmát. - "Vagy csak valamilyen meglepetésre készül."

"Remélem, annál több esze van." - sóhajtott az öregasszony, és egy pillanatig minden egyes viszontagságos évének nyoma látszódott az arcán. Egy névnap sem ér meg egy ilyen meglepetést. Már elköszönni készült, amikor kiáltozást hallottak:

"Tűz! Tűz!" - hangzott fel minden torokból.

Ez már sok volt, többek szemében megcsillant a rettegés. Észak felé a magasban tényleg megjelent egy jókora füstgomolyag, azt pedig mindnyájan tudták, hogy percek alatt lángokban állhat az egész nádas. A tűztől önmagában nem tartottak volna, visszatérő esemény volt néhány évenként, a falut pedig minden oldalról jókora irtás és legelő vette körül, amelyen még egyszer sem terjedt át. Igaz, gyakran odaveszett egy-két elkóborolt jószág, de ez anélkül is könnyen megtörténhetett. A rémületet másvalami okozta: nehéz volt nem meglátni a helikopter és a tűzvész közötti összefüggést, ez már nem lehetett véletlen. Most mégsem volt idejük egymás lelkének ápolására, legtöbben a saját kecskéik és libáik után szaladtak, nehogy bajuk essen. Gábor is elszaladt a megkeresni a jószágokat, reggel kiengedték őket a rétre. Az öregasszony nem ment haza, inkább az út mellett várta, hogy az ő Volija megérkezzen. Néhány perc múlva már kezdtek is előbukkanni a hosszú horgászbotokkal felszerelt falubeliek, a gyerekről azonban egyik sem tudott semmit. Nem látták aznap.

A pék behívta magukhoz a nénit, mindketten nagyon megsajnálták. Úgy látszott rajta, hogy ha a suhanc nem talál valamilyen menedéket, akkor neki is vége lesz, szemlátomást az élete értelmét féltette, sápadt volt, és nem fogadott el semmit. A lángok megközelítették a falut, de a szokott vonalnál tovább most sem terjedtek. Az a néhány istálló és kamra, amelyet elértek, már gondosan ki lett ürítve. A nádas talán egy óráig lángolhatott, ezalatt a faluban gyakorlatilag megállt az élet, az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték a természet tombolását. A tűz nem tudta egészen körbevenni a falut, mert a széles kidöngölt utat átlépő szikrák gyorsan kialudtak, de így is pokoli látványt nyújtott. Mikor egy-egy kósza szélroham lenyomta a füstöt a talajra, mindannyian együtt köhögtek. Közben az öregasszony bérlője elhozta nekik a névnapi süteményt. Ma már nem lesz ott lakoma. Ha valamit ünnepelnek abban a házban, az a fiú hazatérése lesz, arra pedig elég lenne a bor is.

A még bőszen füstölgő parazsat - ahogy mindig - a tűzvész által kiizzadt párából kerekedő zápor oltotta el. A rokonok és barátok már ekkor elindultak az eltűnt fiú megkeresésére. Mindnyájan bőrig áztak, de ezt nem lehetett halogatni. Gábor is felajánlotta a segítségüket, így hát a felesége is velük tartott. A nő először meglepődött az egészen, de végül belement. Borzasztóan sajnálta a nagymamát, emiatt a fiú iránti gyűlöletét is félretette. Mit tehet róla ez a néni, hogy kihez ment a lánya?

A kormos sárban és hamuban elindultak észak felé, majd egy idő után úgy döntöttek, hogy szétválnak. Nem tudták, merre indult a suhanc, azt pedig még kevésbé, hogy utána merre menekült. Könnyen lehet, hogy csak a holttestét találják meg. Mikor elállt a zápor, hirtelen megnyíltak a távolságok, kilométerekre el lehetett látni. Itt-ott csomókban megmaradtak a növényzet egy része, mellettük kivehetőek voltak a régi falu romjai is. Ezek soha nem látszottak olyan közelinek, mint tüzek után. Mindent átnéztek, amit csak lehetett, minden vízmosást, minden fa koronáját. Folyamatosan haladtak, de nem találtak semmit, pedig már bőven benne jártak a délutánban. A régi temető sírkövei között ősrégi ligetek álltak, ezeket is egyenként kutatták át. Elfeledkeztek minden egyéb aggodalmukról, csak a mentéssel foglalkoztak, senki nem gondolt már közülük helikopterekre és katonákra.

A templom körüli parkba érve az öregasszony elébük vágott, az épülethez érve pedig felsikoltott: két holttestet pillantott meg a rom előtt. Itt a bokrok is a földdel váltak egyenlővé, beomlott a régi tető is, könnyen lehet, hogy valahogy innen kezdődött a tűzvész. A testek mellett közvetlenül késpenge feküdt, melynek nyele már félig elégett. Mit csinálhattak ezek a szerencsétlenek?

Az néhány asszony, aki ott volt, valamivel távolabb maradt a holttestektől, a férfiak találgatták, mi történhetett. Rövidesen tovább kell menniük. A pék felesége az épület főbejáratához húzódott. Odabent a bedőlt tető totális káoszt idézett elő, amerre csak nézett, szöges deszkák, elszenesedett gerendák és betondarabok összevisszaságát látta. Ha ide húzódott be a gyerek, akkor talán majd a bűz alapján találják meg... Nem is érdemes elkezdeni. Ahogy ott állt, az ajtó melletti falon hirtelen karcolásokat vett észre. Az egykori téglaburkolat szabálytalan alakban lepotyogott, az egyik ilyen helyen a falba egyszerűen annyit véstek: "PINCE". Épphogy kivehető egyenes vonásokból álltak a betűk. Ahogy körülnézett, több  helyen is ugyanezt a szót látta. Halványan ugyan, de legalább hat-hét helyen szerepelt, az egyik egész közel a holttestekhez.

Nem akarta hangosan kimondani, amire gondolt, inkább csendben félrevonta a férjét. A többiek megrökönyödve néztek rá, azt hitték, vissza akar fordulni. Gábor emlékezett egy kriptára a templom alatt, valamikor a szentélyből lehetett lemenni. Továbbra sem szóltak semmit a társaiknak, inkább ketten megkeresték a sekrestye hátsó bejáratát, ami közelebb volt a szentélyhez. Arrafelé áthatolhatatlan lehetett korábban a bozót. Bár az átégett ágak könnyen törtek, még most is igen sok megmaradt belőlük. Mindketten szereztek néhány véres karmolást a rengeteg tüskétől. Az ajtót persze innen is régen elvitték, már több lépésről látták, hogy szerencséjük van: a törmelékek között megközelíthető a szentély. Nem haladtak túl gyorsan, óvatosan másztak, és félredobálták az útban lévő szemét egy részét. Aztán egyszerre azt vették észre, hogy megroggyan alattuk a törmelék, nem stabil a padló. Látni nem lehetett semmit, de halványan emberi hangokat hallottak. Valakik kiabáltak a talpuk alól.

A többiekért elrohanni egy pillanat műve volt. Nem tudhatták, ki szorult itt be, de akárkit is mentenek meg, nem volt választásuk. Segítségért és elemózsiáért küldtek valakit, aztán nekiálltak az út és a lejárat kitisztításának. Később lámpákat is hozattak, és sötétben is dolgoztak, pedig egyáltalán nem volt veszélytelen, amibe belefogtak. Még mindig volt épp elég dolog ebben a romhalmazban, ami egy rossz lépés esetén a fejükre omolhatott volna. De talán pont az az egy perc számít a lentieknek... Az első alkalommal, mikor tisztán tudtak velük beszélni, kiderült, hogy tényleg a suhanc volt, egy idegen férfival együtt húzódott be ide. A nagymamájának más sem kellett, egy üdvözlés és egy óriási sóhajtás után kétszeres erővel rohant vissza pakolni. - "Jól vannak!" - ment a hír szájról szájra. Éjjeli két órára ott állt mellettük két elcsigázott, a végletekig rongyos, de valóban egészséges ember. Együtt kurjongattak velük az éjszakába. A férfi mindenkit megölelt, és amelyik asszony hagyta, azt meg is csókolta, beleértve a fiú nagyanyját is.

A gyerek csak a mamájához futott oda, és azt mondogatta: - "Alig találtam meg. Elejtettem, és alig találtam meg..." - Majd átnyújtotta neki a legszebb névnapi meglepetést, amit jó ideje kapott, néhai kislánya nyakláncát. Ezt már nem bírta az idős asszony sem, és eleredt a könnye. Nem beszéltek hangosan a történtekről, nem számított most. A két holttestet elföldelték a régi temetőben, a túlsó partról érkezettek csak sejtették, kit is temetnek el. Különös érzés volt, de nem zavarta őket, halottal már egyiküknek sem lehetett ügye vagy vitája.

Csalódást keltett, mikor hazafelé menet az idegen lemaradt tőlük, de a fiú elmondta, hogy szökött katona volt, ezért nem mentek utána. Soha többé nem látták a környéken. Másnap reggel, mikor felébredtek, Vologyáék a kulcslyukban összehajtva egy levelet találtak.

"A bizonyíték megvan, de semmit nem ér, Rőceit tegnap elintézték a sárga sávosok. Neszét fogták, hogy történik valami, talán mégis van némi eszük. Remélem. A rádióban persze nem ezt fogják bemondani. Apád hiába tért vissza, de azt a falba karcolós mutatványt azért mégis köszönöm neki utólag. Ha véletlenül mégis látni akarsz, tudod hol keress. A"

A fiú és nagymamája sem mondta volna, hogy mindez hiába történt. Nyertek vele egy tárgyat, ami egy, sőt, két szeretett személyt idézett fel, és nyertek vele jó néhány barátot. A pék felesége innentől kezdve tüntetően kedves volt velük, mintha a gyermek megmentése feloldozta volna haragja alól. Furcsa népek ezek a másik oldalról, a példáját egyre többen követték.