Délutáni mesék

A templom épülete a barokk stílust utánozta, de messze nem volt annyira régi, valójában valamikor a 90-es években épülhetett. A szocialista rendszer összeomlása után húzták fel, mikor az egyház egyes területeken új erőre kapott, és új forrásokhoz jutott hozzá. Egy kicsi, néhány méter magas dombon állt, köré pedig gondozott parkot telepítettek, hársfákkal, pázsittal, virágokkal és egy apró mesterséges tóval. A parkot macskaköves járda szelte át, melyen keresztül a faluból a templomba lehetett jutni. A település nem volt messze, de akkoriban már csak a határán kívül volt üres telek az építkezéshez, így esett a választás a temető melletti régi egyházi területre. A pázsiton túl nagy befogadóképességű parkolóra volt szükség, a legtöbb helybéli nem vállalkozott volna ennél hosszabb gyalogos útra minden vasárnap.

A templom legszebb napja a felszentelés volt. Nem csak azért, mert minden épület életében a birtokba vétel a legünnepélyesebb pillanat, és nem is azért, mert maga az esztergomi érsek is részt vett a szertartáson. Ekkor volt ugyanis a legtöbb boldog ember a falai között. Hittek a jövőben, abban hogy az ő tisztük valami új felépítése lesz, erre pedig bizonyítékot láttak az illatos kertben, a messze látszó toronyban és egymás tekintetében. Ahogy az évek haladtak, a szentségtörő hétköznapok más sorsot tartogattak, évről évre kevesebben jelentek meg a húsvéti vagy éppen a karácsonyi miséken. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen rengetegen költöztek el a fővárosba, vagy éppen nyugatra. Azt gondolták, csupán földrajzi helyük okozza a csalódásokat, sokaknak azonban új otthona sem jelentett semmilyen különbséget. Akkor viszont már gyakran késő volt visszatérni.

A falu egyre kevésbé volt önmaga. A fiatalok elmentek, az öregek maradtak. A semmirekellők, a bűnözők szintén maradtak, ebben a műfajban máshol túl nagy volt a konkurencia. A legtöbb lakos rettegésben élt. Az önkormányzat forrásai a kevesebb munkaképes polgár és az emelkedő energiaárak miatt elapadtak, ezért egymás után kényszerült a helyi intézmények bezárására. Eltűnt egy iskola, két óvoda, eltűnt egy művelődési ház. Egy ideig állami segítséggel sikerült fenntartani a rendet, de rövidesen országosan is komoly gondok adódtak, teljesen magára maradt ez a kis közösség. A templom mindeközben szintén szomorú időket élt meg, sokáig egy plébános és egy sekrestyés gondozta csupán, majd a plébános belehalt egy betöréses rablás következményeibe, és utódja három másik falu gondjai mellett alig foglalkozott Isten e balsorsú házával. Pedig a baljós repedések egyre fenyegetőbbek voltak a zsugorodó egyházközség feje fölött. Kiderült, hogy a szomszéd falu több száz éves, kövekből rakott kápolnája jobban viseli az idők múlását.

Ekkor következett be a tiszai gát katasztrófája, és az orosz megszállás, szinte egy időben. A falakat tartó pillérek, és az omladozó tető nem érthették meg e két esemény együttes iróniáját, pedig az ő létük kérdése ekkor dőlt el. Míg az egyik esemény megsemmisítette a helyi közösséget, a másik megteremtette azt három kőhajításnyival arrébb. A régi falunak vége lett, nem akadt senki, aki a gátat újjáépítette volna, a víz rendszeresen visszatérő vendég lett az utcákon. Megtörtént viszont az, amire senki nem számított: a háború és megszállás által felkavart országból jó néhány menekült épp ezt a helyet választotta a letelepedésre. Talán azért, mert az elnyomás elől az ősi módon a "vadonba" menekültek volna, vagy csupán teljesen önálló, független életre vágytak. Mindenesetre számos korábban elvándorolt család tért így vissza, és senki nem akadályozta őket abban, hogy egy biztonságosabb, magasabb helyen új életet kezdjenek. Egyre többen hagyták ott az immár évtizedek óta haldokló régi falut, a folyamat vége pedig az lett, hogy amit csak lehetett, elhoztak a romok közül, és feladták a területet a mocsárnak. Milyen könnyű ezt a néhány mondatot leírni, és milyen keservesek tudnak lenni a hétköznapok, amelyekben megtörténtek...

Ha a templomnak szeme, füle és lelke lett volna, akkor is csupán annyit vett volna észre, hogy egyre kevesebben látogatják meg, egyre ritkábbak a szertartások. A falut immár jókora láp választotta el tőle, a régi parkot pedig vad bozótos vette birtokba. Egy idő után csupán az eső elől húzódtak be a falai közé, öt-hat évvel történetünk kezdete előtt pedig egy tavaszi vihar megrogyasztotta a tetőt, ekkor már szinte senki nem merészkedett be. Ami azt illeti, hónapok teltek el anélkül, hogy valaki a közelbe jött volna.

Végül egy vasárnapon dulakodás zaja, majd füstszag szűrődött be a főajtón, azután pedig két alak rohant be kétségbeesve. A szentély felé igyekeztek.

"Hol lehet az az istenverte lépcső?" - kérdezte a magasabbik, szemlátomást e pillanatban mit sem törődött a hely szentségével. - "Hol a bánatban van?!"

Mivel nem találtak semmit, elkezdték félredobálni az egykori oltár helyén emelkedő elrothadt és szétporladt építőanyagokból álló szeméthalmot. Ami értékes volt, mások már régen elvitték innen, de nem zsákmány után kutattak. Néhány perces munka után ráleltek a templom kriptájának lejáratára, addigra a füsttől csak homályosan lehetett látni, és mindketten erősen köhögtek. A lépcső minden foka beszakadt volna alattuk ezért inkább leugrottak, mint lesétáltak a sötétbe. Odalent csend telepedett rájuk. A kriptában az egykori plébános, és a falu néhány jótevőinek maradványai nyugodtak, de nem a holtak békéjének megőrzése miatt hallgattak el. A dohos levegőjű helyiség viszonylag hosszan, majd tizenöt méteren keresztül húzódott a templom főhajója alatt, és a jövevények vakon a legtávolabbi pont felé botorkáltak. Mikor odaértek, a falhoz támaszkodva leültek, az idősebbik pedig megint megszólalt:

"Megköszönhetjük az öregednek ezt a búvóhelyet, de a robbantás nem volna jó ötlet, itt csak még nagyobb nyílást nyitnánk magunkra... Hiába vannak itt a gránátok. Viszont ide nem fog lejönni a tűz. Ha szerencsénk van, akkor a tető elég hamar leomlik, és elzárja a levegő útját. Ha nem, akkor simán megfulladhatunk, amekkora tűzvihar lesz itt. Mikor volt itt rendes tűz utoljára?"

A másik elgondolkodott, milyen lehet a "rendes" tűz. - "Három vagy négy éve." - válaszolta végül, és hangja alapján rögtön kiderült, hogy egy kamaszfiú.

"Ez nem jó hír... Az ilyen tűz elől futni kellene, és vissza sem nézni... Meddig gyűjtögethette a benzint az öreg, hogy ezt a gyújtót meg tudja csinálni? Elképesztő, mikre képes az ember..." - Több éles csörömpölő hang sorozata hallatszott. - "Ezek már a cserepek, lehet, hogy megússzuk. Szerencsére elég rozoga már itt minden."

A fiú ennek nem örült annyira, de nem mutatta ki, legalábbis szólni nem szólt, az arcát pedig lehetetlen volt kivenni. Izzadt markában egy nyakláncot szorongatott, amit talán meg sem tud nézni igazán, mielőtt meg kell halnia. Erősödött a fejük felett a recsegés, ami egyszerre adott okot reményre és rémületre. Hátuk mögött lassan forrósodott a betonfal. A fiú azon gondolkodott, vajon legalább a halála után megtudja-e, mi volt ez az egész. Imádkozott érte, hogy egyszer megérthesse a mai napot. A feljárat közelében vörös lángok által vetett árnyékokat pillantottak meg, de egymásra még mindig hiába néztek volna, túl messze volt a fény. Ekkor egy álomszerűen hosszú pillanatig fülsüketítő robajt hallottak, melytől a lélegzetük is elállt. Ez gyakorlatilag földhöz vágta őket, úgy érezték, eltűnt talpuk alól a talaj. Néhány szempillantásnyi ideig elveszítették a kapcsolatot a tudatukkal, az élmények hirtelen megjelenő kavalkádja átlépte érzékeik tűréshatárát. Percek vagy órák teltek el így, ki tudja...

A fiú első értelmes gondolata az volt, hogy fel akart állni, nem tudta azonban, merre van "fel", és merre van "le". A újra előálló tökéletes csendben egy pillanatig csakugyan azt hitte, megsüketült, sőt, megfordult a fejében, hogy már a másvilágon van. Aztán egy ismerős hang szólt hozzá:

"Na, megvagy, kölyök? Mozgasd a lábad... Jól van. Úgy tűnik, rendben leszünk, hacsak nem pusztulunk szomjan." - Felültette a fiút, lesöpörte róla a rázuhant törmeléket. - "Te aztán szerencsés gyerek vagy, ez csak gipsz, meg fa. Én a hasammal hárítottam két betondarabot, egy bordám meg is roppant." - Megnézte a pulzusát. - "Megnéztem előrébb, egyik gerenda sem szakadt be, csak a kijáratot kell megtisztítani, hogy kijussunk."

Mire a mondandója végére ért, a fiú gondolatai utolérték az elhangzott szavakat. - "Most rögtön?" - kérdezte.

"Még csak az kéne, előbb várjuk meg, hogy kialszik ez a kis meglepetés."

"De miért gyújtotta föl a bokrokat az az öregember? Hiszen ő maga is itt volt a közepén..."

"Szeretnéd tudni, mi?" - A fiú szinte látta, hogyan vigyorog a másik. - "Na jól van, most már nincs miért titkolóznom előtted, meg aztán azt a pár órát is el kell hogy üssük valahogy. De előbb együnk!"

Néhány perc alatt megették a laktanyából magukkal hozott elemózsia felét, és kortyoltak valamennyit az egy-egy kulacs vízből. Egyikük sem szívesen gondolt arra, hogy milyen ritka halálnem vár rájuk akkor, ha a Tisza árterében éppen a szomjuk végezne velük. Errefelé a vízbefulladás jóval gyakoribb eset volt. Mikor végeztek, a férfi ragadta magához a szót.

"Gondolom semmit nem tudsz a szüleid történetéről, nem is csoda, én sem mondtam volna el, amíg kisgyerek vagy. De most már késő. Ez itt kint tényleg az apád volt. Remélem jól megjegyezted, többet aligha beszélünk vele."

"De miért nem hoztuk le őt is, miért ellenkezett?"

"Ennek több oka van. Az első, hogy feltartott volna, és tudta, hogy én otthagynám akkor is. A második és a harmadik ugyanaz: apád a halálán volt, hiába mentettük volna meg. A vérzését elállítani én itt nem tudtam volna, de eleve azért jött vissza az országba, mert halálos beteg. Miatta nem érte volna meg kockáztatni... Örülj, hogy láthattad egyáltalán. Ha reggel véletlenül nem futunk össze, talán még ennyi sem jut a szüleidből... " - A gyerek hallgatott. - "Nem lesz ez így jó, elkezdem az elején.

A lényeg az, hogy huszonegynéhány éve bejöttek a ruszkik, erről gondolom hallottál. Itt a környéken először nem volt egységük, de Pesten annál több, ők maguk nevezték ki Rőceit, aki akkoriban moszkvai nagykövetünk volt. Ő vállalta, hogy kivonulunk Szerbiából, többet fizetünk a gázért, meg még pár dolgot, ami már nem is fontos. De nem ment minden olyan könnyen. Rőcei tudta, hogy valamivel népszerűvé kell válnia, különben nem fog működni semmi,  de főleg nem sokáig, ruszkik ide vagy oda. A városban is kitalált pár dolgot, de vidékre jött a nagy ötlet: az Élelmiszertermelő Vállalat! Ez a ti ÉTV-tek is, igen. A lényeg az volt, hogy sok éve parlagon heverő állami telkeken iparosított gabonatermelésbe kezdtek, a helyiek bevonásával. Az oroszok adták a műtrágyákat, féregirtókat, mi adtunk nekik kenyeret, az embereknek pedig volt munkája. Ezek a földek frissek voltak, hússzor akkora hasznot hoztak, mint a többi állami gazdaság. 

Csak egy baj volt velük: nem véletlenül voltak üresek. A legtöbb régi vegyi üzemek, vagy szemétlerakók környékén volt, esetleg bukott politikusok tulajdona. Utóbbi a kisebbik gond volt, az előbbi mérgezéseket okozott, amit néha el kellett tussolni. Kiirtottak jó néhány erdőt, ezeket nem verték nagy dobra. Helyben persze a legtöbben örültek, hogy történik valami... És végül: volt néhány terület, ami folyók árterébe esett."

"Körülöttünk három ÉTV is van!"

"Látom kapisgálod. Amikor nagyobb ár jött a Tiszán, fent a Bodrognál elöntött egy üzemet, Rőcei ellenfeleinek épp kapóra jött. Kevés híján megbuktatták ezzel semmiséggel, bolond idők voltak. Több ÉTV-vel nem lehetett baj. Így aztán ahol gond lehetett volna, gátat robbantottak, máshova engedték a vizet. Néhány esetben lakott falvakat áldoztak fel, és emberek haltak meg. Ez gondolom ismerős."

"De ez gyilkosság!" - kiáltott fel a fiú, és a nagyapjára gondolt, akit nem is ismerhetett meg.

"Az hát. No, de a te sztorid csak itt kezdődik... Az itteni laktanyát ezután építették a ruszkiknak, apád így került ide néhány évvel később."

"Azt mondta, nem orosz."

"De az orosz sereggel jött, azokat ez nem érdekli. Édesanyáddal ekkor ismerték meg egymást, erről sokat nem tudok mondani, kérdezz meg másokat, ha ugyan tudsz majd... Nem ők voltak az egyetlen ilyen pár. Mikor jött a kivonulás, apád néhány társával megszökött, hogy itt maradhasson. Náluk otthon sem volt éppen jó világ akkoriban. Ezek közül az egyik volt ez az öreg is, aki kicsempészett pár bizonyítékot a laktanyából a gátrobbantással kapcsolatban. Régi iratok, ahogy néztem, meg pár fénykép. Pár hónapig nyugodtak lehettek, utána viszont elkezdték őket hajkurászni."

Égette a hátukat a fal, ezért elhúzódtak tőle, és a hideg padlóra feküdtek. Ruháikat már régen eldobálták.

"Ekkor úgy döntöttek, hogy megpróbálják megzsarolni a helyi ÉTV-ket, azok közben olyan irodai útvesztőt növesztettek, hogy könnyen kijátszhatták volna a hajszát. Apád is zöldfülű volt még, nem tudta, hogy ez az ügy feljebb is kínos lehet. Az igazgató, akivel felvették a kapcsolatot, természetesen spicli volt, egy óra múlva nyomukban volt a megye egész egyenruhás állománya. Anyáddal együtt menekültek, mivel ő közben már téged várt. Éjjel átkeltek a folyón, és elbújtak az egyik barátjuknál. A ruszkik végigvonultak az összes helységen, és újra lejátszották a megszállás forgatókönyvét. Fosztogatás, erőszak, sejtheted. Nem akarom szépíteni, előbb-utóbb megtudod, milyen a háború... Az egyik helyen megtizedelték a falut, mint a középkorban. Végül persze rájuk akadtak, mikor épp egy orosz tiszt autóját akarták ellopni. Édesanyád akkor halt meg, szívenlőtték. Apád viszont elmenekült, otthagyta a holttestet is, otthagyott mindent. Csak most tért vissza, hogy mégis pontot tegyen az ügyre. Úgy tűnik, meglepte őt is, hogy az öregnek szintén odaveszett valakije a ruszkik kedveskedésének köszönhetően, mikor utána kutattak..."

"De hogy lehet az, hogy pont azt nem fogták el, akinél az irat volt? Itt lakott a környéken, ismertem az arcát. És hogy lehet nekem ehhez közöm, ha a lány meghalt?"

"Gondolom, közben ő is spicli lett, szeretett volna bosszút állni, de apád nyomát elveszítették. Vigyázz, kivel állsz szóba ilyen ügyekben... Mondom én, aki kipofázza neked az egészet... Apád persze nem sejthette, hogy téged világra hoztak, és túlélted. Ilyet nagyon kevesen láttak még. Állítólag az egyik jelenlévő orosz tiszt zseniális orvos volt, és az eset érdekessége miatt mentett meg, ebből nem tudom, mi igaz. Mindenesetre utána körbemutogattak, mint a "mocskos dezertőr" törvénytelen gyerekét, aztán odaadtak a rokonaidnak."

"Így már értem, mért gyűlölnek annyian..."

"Sok okuk nincs rá, mi tehetsz te a nyomorukról? Azt hiszem, ez minden... Ha egy kicsivel melegebb lenne, a ruhánkból a kulacsba csavarhatnánk az izzadságot." - Gyufát gyújtott és a kijárat felé mutatott. - "Most pedig ha ismersz Istent, akkor imádkozz, mert ehhez a törmelékhez én hozzá nem nyúlok. Ha jobban megnézi az ember, így is bármikor megomolhat. Ha fentről nem segítenek, itt halunk meg."

"De..."

"Felőlem próbálkozhatsz, én nem foglak vissza."

"Nem azt akarom mondani... Ha a szüleim mindent elvesztettek emiatt a doboz miatt, akkor miért akarod újra megpróbálni?"

"Látod ez a legjobb kérdés, van eszed  a dologhoz. Apádék rossz helyre fordultak. Rőceit nem lehet zsarolni, őt csak megbuktatni lehet, ha van más aki a helyére lépne. Akkor semmi esélyük nem volt, hiába történt mindent, a kétségbeesett vergődést azonban durván vérbe fojtották. Ha mi itt elbukunk majd egy sokkal komolyabb akcióval, azt eltitkolják majd. Félnek. Rőcei megöregedett, az egész brancsa is. Számára vége a dalnak, csak még nem akarja elhinni. Egy rádióhívás tőlem, és bíróság előtt lesz. De a vasbeton alól még segítséget sem tudok hívni..."