Az emlékek éjjelén

Az elméleti okoskodások után szeretném konkrétan megmutatni, közelítőleg milyen jövőről is volt szó a korábbiakban. Nem feltétlenül pontos leírást szeretnék adni, hanem a lényeget, a körülmények jellegét megragadni. Ennek megfelelően mindezt egy történetbe ágyaztam, amely a tervek szerint több  bejegyzést is felölel majd. Sokszor egy viszonylag rövid, jellemző sztori többet tud közölni egy tárgyról, mint akár a legrészletesebb leírás, mert ennek során nem lehet elveszni a részletekben, és úgy mutatja meg a tényeket, ahogyan azt a valóságban is megtapasztalnánk. A gyerekeknek szóló mesék rengeteget tanítanak a világról, nekünk sem árthat megismerni néhányat, ha komoly változásokra készülünk.

***

A fiú álmosan lépett ki a konyhai ajtón, és megpróbálta csendben behúzni maga után, nehogy felébresszen valakit a házban. Elvégre vasárnap volt, ilyenkor a bérlők is aludhatnak délig, ha akarnak. Más kérdés, hogy pontosan tudta, hamarosan ők is talpon lesznek, főleg ha a csecsemő megint felsír. Épp arra gondolt, milyen aljas is tud lenni ez az aranyos kisgyerek, mikor a csípős hajnali hideg torkára fagyasztotta az ásítást. Szerencsére szélcsend volt ugyan, de így is minden porcikája beleborzongott egy pillanatra. "Később bezzeg melegem lesz..." - gondolta, mikor a derült égre pillantott. A lámpát sem kellett felkapcsolnia, olyan tiszta, holdfényes éjszaka volt. Előkereste a megfelelő eszközöket az udvar sarkában álló kis kalyibából, összepakolta, aztán felkapta a botját, amely nélkül nem lépett ki az utcára, mióta négy éve megverte pár srác a túlsó partról. Kóbor kutyák ellen sem árt az elővigyázatosság, na meg szerette volna tovább tervezgetni a bot díszítését.

Nehezen és nem szívesen szakadt el az ágytól, miután tegnap késő estig tekergette a rádiót új állomások után kutatva, de hát nem volt mit tenni. Ő még csak-csak kibírta volna ebédre akár a szokásos hétköznapi tojásos rizst vagy krumplilevest ma is, ha cserébe lustálkodhat egy nagyot, a mama viszont szerette volna megadni a módját a névnapjának, ezért megígértette vele, hogy elmegy horgászni. Ez volt a legkevesebb, amit hozzátehetett az ünnephez, tudta, hogy a mama egy szép fogásnak jobban örülne, mint akár a legszínesebb virágnak. Márpedig azokat is nagyon szerette, egészen felvidították. Persze nem lesz semmilyen dínomdánom, de a nagynéniék és a szomszédok is valószínűleg beköszönnek majd, ezért jó lesz, ha nem bohóckodja el a délelőttöt... Nyilván nem lesz egyedül, hiszen mindig, mikor ott járt, többen kuporogtak a kis holtágak partján, így aztán aligha jön haza üres kézzel. Mégis jobban örült volna, ha saját maga fogja ki azt a néhány keszeget vagy törpeharcsát, nem mintha sajnálta volna azt a pár órás munkát, amiért cserébe megkaphatja a fogást a többiektől, hanem mert egyszerűen úgy az igazi az ebéd.

A lopakodásnak közben vége szakadt, mivel gyereksírást hallott az első szobából, ami után szinte azonnal kiszűrődő villanyfény csillant fel. "Aligha aludtak valami mélyen, nem úgy mint én." - gondolta a fiú, és erről ismét eszébe jutott a tegnap este. Azt hallotta a héten, hogy új rádióállomások kezdtek működni, de az újságcikket nem sikerült megszereznie. Mivel tegnap nem járt sikerrel, azt tervezte, valamelyik nap áthívja Zolikát, a barátját, akitől származott az egész, hogy valahogy hozza be az új adókat náluk is. Belefáradt már az örökös politikai szócséplésbe, amiből semmit nem értett, és állítólag így több zenét tudnának hallgatni. Ezt senki nem bánná a házban.

Mielőtt célba vette volna a tavakat, az első útja a pék Gáborhoz vezetett, aki jó ismerőse volt, mert gyakran segített neki széthordani az árut, vagy pakolni a lisztet. Ő nagy horgász hírében állt a környéken, és egy szívességért cserébe megígérte a fiúnak, hogy kölcsönad néhányat a legjobb csalijából. Az utcákat, a házakat átjárta a csend, csak néhány kutya ugatása hallatszott. Úgy tűnik, most a kocsma is bezárt már, pedig gyakran előfordult, hogy vasárnap napfelkeltéig is zajlott ott az ivászat. A pékség persze ébren volt, és isteni illatot árasztott, valamilyen sütemény vagy kalács készült éppen, melyet a pék személyesen felügyelt. Nemhiába volt ma Katalin napja, többen is tort ülnek a környéken, náluk gazdagabbak is.

"Figyelj, Volikám, ezt a melót nem hagyhatom a hülyékre, először rendel tőlem ez a vén szipirtyó, pedig nagyon édes szája van neki! Az asszony majd ad a csaliból, csak csöngess be!"

"Nem fogom felébreszteni?" - kérdezte a gyerek, mert szerette volna mégis elkerülni a találkozást a nővel. A pék erre felröhögött.

"Azt? Dehogy ébreszted!" - válaszolt kaján vigyorral. - "Te, biztos, hogy hideg halak miatt szöktél ki ma? Ha alibi kell, adok én giliszta nélkül is! De abból az asszonyt hagyjuk ki!" - kacsintott még hozzá.

E párbeszéd után a fiú hite kissé megbicsaklott a pék legendás horgásztehetségének mibenlétében, de hamar túltette magát ezen, hiszen akárhogy is, de mégsem mehetett el csali nélkül. A feleség tényleg nem aludt, az első csengetésre megjelent, és rögtön megvillant a szemében az utálat. Lebiggyesztett ajkakkal fogadta a kérését, aztán pár percre elvonult. Mikor újra előbukkant, a fiú kezébe nyomott egy ezer évesnek tűnő konzervdobozt. Ahogy hozzányúlt, a doboz rögtön felsértette a kezét, bizonyára direkt volt így kiválasztva. A szerencsétlen mozdulat hatására ki is esett pár vörös giliszta a dobozból, a nő erre sziszegni kezdett a fogai között:

"A saját küszöbödet ganézd össze! Majd megmondom én ennek a szerencsétlennek, hogy kivel barátkozzon! Inkább a hóhérral, mint veled!"

A fiú úgy érezte, jól járt, hogy le nem köpte, mielőtt sikerül elsomfordálnia. A pék neje a másik oldalról való volt, ezt tudta, de nem gondolta hogy dolga lesz vele a mai napon, így készületlenül érte az egész. Fél óráig is eltartott, mire ki tudta verni a fejéből a kínos, megalázó érzést. Egyébként régen nem lepődött már meg rajta, hogy ennyire gyűlölik őt a másik partról való népek, de ha tehette, egyszerűen elkerülte őket. Nem sokan éltek ilyenek a faluban. Amikor kérdezősködött a dolog okáról, mindenki kitérő választ adott, még a mama is. Ennél többre századszorra sem jutott. Remélte, hogy a csali azért jó, mindenesetre első látásra egyszerű trágyagiliszták csomójának tűnt. "Aztán lehet, hogy ez a ravasz pék cukorral etette őket, ki tudja?" - próbált viccelődni magában. Kevéssé sajnálta az asszonykát, hogy megcsalják, pedig rendesen egész szépnek találta. Mérgében viszont igencsak rútnak mutatkozott...

A faluból kiérve egy ponton le kellett térnie az útról és egy ösvényen bevágni a nádasba. Előtte persze lecserélte a gyékénysaruját az otthonról hozott gumicsizmára. A csizma lötyögött a lábán, de még így is kényelmesebb volt, mint a sárban vagy helyenként bokáig álló vízben gázolni szinte mezítláb. Ráadásul a sarut is ki kellett volna pucolnia utólag, amit kifejezetten utált volna. A nádas mindent eltakart előle, kivéve a csillagokat, amelyek továbbra is ezüstösen ragyogtak felette. Most örült a szép időnek, ha esett volna az éjjel, a feje búbjáig összevizezte volna magát az úton. A botjával hajlította szét az összegabalyodott növényeket maga előtt, arra is vigyázva, nehogy a hátára kötött horgászbot megakadjon bennük. Egy helyen másik ösvényre kellett lépnie, amely jobbra tért le az eddigiről. Aki nem ismeri az utat, mint a tenyerét, az ezt a helyet észre sem veszi, neki viszont minden egyes gödör és kanyarulat régi barátja volt már. Több alkalommal is víz állt az útjában, amelyen át kellett gázolnia, egyszer pedig igazán mély átfolyással találkozott, amely előző alkalommal még nem volt ott. Azt is érezte viszont, hogy mások már "intézkedtek" az ügyben, hiszen a víz alatt nagy kavicsokkal volt megfogva az ösvény talaja, nehogy kivájja az áramlás. Mondjuk ez sem segít örökké, előbb-utóbb új útvonal, vagy új horgászhely kell majd.

Mire ez végiggondolta, már a gyékényesben járt, végig néhány centi mély locspocsban. Rövidesen kilépett innen is, felhágott a régi gát egy épen maradt szakaszára. Ez a földhányás hosszan elnyúló szigetté változott, mikor kirobbantották a falutól délre eső részét is a ÉTV-s búzatáblák védelme miatt. De ő most az első szakadás irányába, észak felé tartott. Magát a Tiszát most nem is látta, sehol nem tükröződtek a csillagok, olyan alacsonyan állt a víz. Furcsa volt belegondolni, hogy tavaly ilyenkor mindenki megdöbbenésére átbukott még ezen a szigeten is. Az embereken a faluban eluralkodott a pánik, kétségbeesetten kapkodták össze és vitték magas helyekre legféltettebb értékeiket. Persze mindez végül feleslegesnek bizonyult, az új falu jó helyen volt, igaz, épp elég kellemetlenséget okozott, hogy a kutakat nem használhatták jó pár hétig. Nem mintha bárki megbánta volna azt a néhány kétségbeesett órát, inkább a megkönnyebbülés perceire emlékeztek élénken. Nem véletlen volt a rémület, több idősebb falubeli is gyakran álmodott a huszonnégy évvel ezelőtti éjféli óráról, mikor otthonaikba betört a folyó.

Épp az egykori házak mellett haladt el, a gát mellett álltak, de mostanra alig maradt belőlük valami. Évekig jártak ide vissza tüzelőért és építőanyagért, de még manapság is kerültek elő elfelejtettnek hitt dolgok, játékok a gyerekeknek. Épp nem lepte el a helyet a folyó, hazafelé valószínűleg látja majd a még álló falakat. Ezeket nem igazán ajánlott bolygatni, ha az ember nem akar téglákat a nyakába. Lassan meg is érkezett a gátszakadás helyére, itt egy keresztet állítottak, és aki elhaladt, mindig elmondott egy imát az akkor elveszettekért. A fiú nagyapját is akkor vitte el az árvíz után kiütő hasmenéses láz. Egyébként is beteges volt szegény, ahogy a mama mondta mindig, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egész családjából csak a mamát ismerte, ő pedig csak a férjéről beszélt szívesen, a lányát és a vejét viszont minden említésnél megkönnyezte. A továbbhaladáshoz tehát a gyereknek ismét le kellett másznia a mélyebb területekre, megint cuppogott talpa alatt a sár. Húsz perc telhetett el, mióta elindult, még két órája is lehet pirkadatig.

Ebben a pillanatban érezte meg a szagot, és rögtön felismerte. Megtorpant ijedtében. Aki találkozott mostanában katonával, az nem egyhamar felejtette el ezt. Valamilyen illatosító vegyszer vagy fűszerezett olaj lehet, ezt nem tudta, de állítólag az egyenruha bőrszíjait kenegetik vele folyton a seregben. A baj nem is ez volt, a katonáktól általában nem kellett félni, hanem az, hogy ők rendesen nagy ívben kerülték a mocsarat a gátszakadás óta. Sokkal valószínűbb volt, hogy a túlsó parti laktanya raktáraiból lopott különböző árukat szállító csempészekkel találkozott, rákaptak a szárazföldi útvonalra, mióta szigorúbb lett a vízi járőrözés is. A pékkel nem egyszer hordta ő is a szárnyas címeres zsákokban tárolt lisztet hasonló éjjeli órákon. A sikkasztók, tolvajok és csempészek nem szeretik, ha tanú van a tevékenységükre, a gyerek mégis azt kívánta, bár ők lennének. Talán kap két pofont és rúgást, sebaj, majd odateszi őket a többi mellé. Ő mástól tartott.

Ha volt valami, amivel nem volt ajánlatos találkoznia a sötétben, az egy dezertált katona. Mivel elfogásuk esetén a büntetés mindenképp több év kényszermunka egy Isten háta mögötti hadszergyárban vagy építkezésen, ezeknek nem sokat számított, ha útközben mást is elkövettek... Ráadásul a motiváción kívül az eszközeik is megvoltak sok mindenre, amit most nem szívesen gondolt volna végig. Aki megszökött, legtöbbször az első rablás után kapták el, ritkán bújtatta őket bárki is. Csak a végső kétségbeesés vihetett rá bárkit a szökésre, ráadásul állt rájuk sz ökölszabály, hogy akit űzött vadnak tekintenek, az úgy is fog viselkedni... "Ha ez egy dezertőr szaga, akkor jobb lenne megszűnni, vagy láthatatlanná válni." - gondolta magában a fiú, és moccanni sem mert.

Attól nem kellett tartania, hogy őt majd kiszagolják, erre legfeljebb egy kutya orra lett volna képes. A felszereléssel a hátán és az esetlenül nagy csizmában azonban olyan lármát csaphatott az imént, ami látótávolságnál bőven messzebb hallatszik. Kár volt megállnia, így már biztosan tudja az a valaki (vagy valakik), hogy észrevett valamit. Átkozta az ijedtségét, mert így rögtön hátrányba került. A szélcsendben fogalma sem lehetett róla, melyik irányból jöhet az illat, a másik viszont a zaj iránya alapján kényelmesen becserkészheti őt. Egyetlen esélynek az tűnt, ha megmerevedik, és feszülten figyel. Máris megizzadt a botját tartó tenyere, tudta, esélye sem lesz egy felfegyverzett férfival szemben. Percekig állhatott így, a nádas természetes neszein kívül csupán a saját lélegzetét hallotta. A szívverése lassan visszaállt a normális kerékvágásba. Elhatározta, hogy körülnéz, hol is van pontosan.

Az első apró mozdulatnál megérezte torkán a pengét.

2 megjegyzés:

Éva írta...

Szia Ádám!

Egyet szeretnék kérdezni: a történet honnan van? Nem tudtam abbahagyni az olvasást... :)
Köszönöm: Éva

Sleisz Ádám írta...

Szia!

A háttérben levő környezethez segítségemre volt néhány másik hasonló témájú történet, illetve azért próbálom idomítani az eddig leírtakhoz is. Maga sztori saját kútfőből származik, örülök, ha tetszik. :)