Csalafinta reggel

A mesemondás, a példázatok jelentőségét - ahogyan azt többször említettem - nehéz túl nagyra becsülni, amikor komplex és létfontosságú változásokat szeretnénk átlátni, és új rendszerjelenségekhez alkalmazkodni. A múlt héten elkezdett történet lassan kilép a helyi közösség emlékei közül, így talán tisztább képet kaphatunk a néhány évtizeddel későbbi életünkről.

***

Ahogy az áldozat összerándult a megdöbbenéssel vegyes rémülettől, a támadó kis híján sebet ejtett rajta a késével, pedig nem állt szándékában. A holdfényben első pillantásra nem lehetett biztos benne, kivel van dolga, de mikor a fiú először megmozdult, rögtön látta, hogy nem veszélyes rá nézve. A horgászbot és a hátizsák lehetett volna akár álca is, de ez esetben nem ez a helyzet. Úgy tűnik, ez a gyerek ismeri a járást errefelé, éjnek éjjelén neki mer indulni az útnak, talán rávehető egy kis útmutatásra valahogy. De előbb nyugodjon meg. Amennyire a felszerelés engedte, a fiúhoz hajolt, és a fülébe súgta:

"Szervusz, kisgyerek! Szép nap lesz a mai, nemde?" - Visszaszorított lélegzet volt csupán a válasz. - "És most szépen lassan elveszem a bicskát, te pedig nyugodtan megfordulsz. Érted, amit mondok?" - A fiú először bólintani akart, de hamar meggondolta a mozdulatot. Végül rekedt hangon kipréselt egy "igent". A férfi eltávolította a kést a bőréről, aztán viszont kettejük közt a kezében tartotta, nehogy mégis meglepetés érhesse. Mikor szembekerültek, rögtön a tárgyra tért:

"Keresek valamit ebben a tocsogóban, amit szerintem te röhögve megtalálsz. Ha megmutatod, nem bánod meg." - A kettejük közti látszólag egyértelmű erőviszonyok, és kezében levő fegyver a második mondatnak jellegzetes hangsúlyt adott, ez persze szándékos is volt. Nem szeretett durva szavakat használni, még ha egyes helyzetekben nem is volt értelme a finomkodásnak. Ennél kevésbé már csak hazudni szeretett, hitt benne, hogy egyes emberek azt rögtön észreveszik. A gyerek néhány pillanatig csendben maradt, majd viszonylag határozottan megkérdezte:

"Mit keres?"

"Eddig jó," - gondolta a férfi - "csak ebben a mederben maradjon a kapcsolatunk, nehogy te végezd itt tényleg valamelyik mederben..." - Aztán hangosan hozzátette: - "A Tisza gátját."

"Épp onnan jövök, száz lépésre ha lehet ezen az ösvényen."

"Vezess oda!"

Tényleg nem volt messze a gát, sőt, amint odaértek, rögtön látszott a szakadás helye is. Keleten már készülődött a pirkadat. Akár el is engedheti a fiút, ha ez nem ártalmatlan, akkor senki. Elrakta a kést a zsebébe.

"Nem kell remegni, nem vagyok szökevény. Látod ezt a csíkot? Itt a galléron. Na, ha ez sárga, az a hadsereg. Nekem milyen színű...? Ja, ez szürke, nem a csillagfény miatt. Határvadász zubbony, onnan nem szökdös el senki." - Kis tétova szünet után folytatta. - "Na, jól van, ne vedd fel a bicskázást, mifelénk ehhez vagyok szokva." - Örömmel konstatálta, hogy minden mondata szó szerint igaz is volt. - "Ez volt itt régen a falud?"

"Igen... Szabad kérdeznem valamit?"

Merész egy kölyök, meg kell hagyni. - "Mondjad. Legfeljebb majd hazudok, ha nem tetszik." - válaszolta vigyorogva.

"Hogy lehet az, hogy nem hallottam a lépteit abban a ragadós sárban?"

" Az te talpad bezzeg úgy cuppogott, mintha az ükanyád csókolgatna, mi...? Jó kérdés, ezt neked el is mondanám, kisgyerek, ha tudnám. Ha megnősz, és nem bírod itt, akkor gyere le délre, ott aztán vagányabb trükköket is tanulhatsz. Tudnék mesélni a cuppogós sárról, képzelheted. Verekedés mindig van, az ellátás királyi, csak a lányok vannak messze. Na, de hát ezért van a szabadság. Hány éves vagy?"

"Tizenhat."

"Akkor lassan jöhetsz is, én sem voltam idősebb egy perccel se. A határon nem veszik szigorúan a papírokat... Úgy látom, pecázni akarsz, nem foglak vissza. Mi a neved? Az enyém Ata, ha véletlenül összeakadnánk."

"Vologya..." - válaszolt a fiú, és már indult is.

"És reméled, hogy nem találkozunk, mi?" - röhögött utána a férfi, aztán egész hirtelen elhallgatott. - "Vologya... Vladimir. Azt a rohadt eget, és én majdnem elengedtelek..." - Odaugrott és megragadta a fiú vállát, aki szemmel láthatóan elfehéredett. - "Mégiscsak itt maradsz, a kés nem kell hozzá, ugye? Ülj le... Megvárjuk a napot, aztán irány a túlsó part."

Most már tényleg mukkanni sem mert a gyerek, a zsoldos pedig nem szorgalmazta a társalgást, inkább dohányozni kezdett. A keleti égbolt egy csiga lassúságával hasadt fel, a fény mintha egymás után cserkészte volna be folyó árterében álló össze-vissza töredezett nyárfákat, és az ezer évesnek látszó göcsörtös füzeket. Az elszáradt nád és gyékény is visszakapta eredeti sárgásbarna színét, és meglepően távol egy csíkban meglátták az éltető folyót is. A férfi ekkor fölkelt, kinyújtóztatta a tagjait, és odalépett a gát szélére, ahonnan az egykori szakadás nyomai voltak láthatók. Huszonvalahány év alatt persze mindent benőtt itt a növényzet, na meg a víz is gyakran járkálhatott oda-vissza... Itt ugyan nem sok minden látszik abból, mi történt annak idején. Volt nála fényképezőgép, de erre kár lett volna filmet pazarolni. Semmilyen bizonyíték nem maradt meg, ahogy arra számítani is lehetett.

Lesétáltak a folyóhoz. Itt az ártérben rendezettebbnek tűnt a környezet, jóval régebben nyúlhatott hozzá ember. Néhány perc alatt kibukkantak a víztükörhöz, mégsem volt az olyan messze. Jobbról rögtön üdvözlő kiáltások hangzottak fel, ami nem érte váratlanul a férfit. Nem messze újabb egyenruhás alakok álltak egy partra húzott ladik mellett. Ezeknek arany sáv volt a gallérján, ennek ellenére szívélyesen üdvözölték őt. Szertartásosan kezet fogtak, udvariasan bemutatkoztak, persze ranggal együtt. A fiúval ezek alig foglalkoztak, nem elsősorban lenézés miatt, hanem mintha kényelmetlen lett volna a jelenléte. Végül mindnyájan beszálltak a ladikba, néhány evező segítségével eltolták magukat a parttól, majd a másik oldal felé vették az irányt. A folyó csendesen és simán hömpölygött, az ég tiszta maradt. Máris érezték a bőrükön a nap melegét.

"Rendesen két legény szokott evezni, de a tiszteletedre, bajtárs, eljött az egész parancsnokság, így nem fértek be. Az őrmester urak is tudják úgy húzni a lapátot, sőt. Másrészt meg ne tudja meg minden kis hülye, hogy titkos akció van folyamatban." - kacsintott a zsoldosra a legnagyobb rangú tiszt.

"Köszönöm a lehetőséget, őrnagy úr, de nem lett volna szükséges." - Ennél igazabb mondat sosem hagyta el a száját. Nagyon szórakoztatták az új útitársak, szinte csillapíthatatlan ingert érzett, hogy szélesen vigyorogjon. Ekkora pojácákkal ünnepnapokon fut össze az ember. - "Krokodil legyek, ha nem tudja az egész helyőrség, hogy a kormányt akarjuk itt megbuktatni..." - gondolta magában. - "Mondjuk ha ebből a hat figurából kellene csapatot összeraknom egy ilyen ügyhöz, a kisgyereken kívül a többit kapálni küldeném. Esetleg gödröt ásni. Hátrahagyták a legénységet egyedül, apám, mi mehet ott most..."

Az őrnagy folyamatosan az alsó ajkát harapdálta, mintha csak így tudná visszafogni a kíváncsiságát. Végül mégis kibökte a kérdést, ami foglalkoztatta. -  "Ő az, akire gondolok?" - biccentett a fiú felé. Egy rövid bólintás volt a válasz. Újabb harapdálás és ráadásul egy fejcsóválás következett. -"Azért mégis jobb lett volna, ha inkább Feri tábornok dobja ki ezeket a disznókat, nem gondolod? Tisztább ügy lenne..."

"Ebben igazad van, őrnagy úr, de azt nem úsznánk meg szárazon, alighanem nektek is fel kéne menni Pestre verekedni. Na, meg a ruszkik sem maradnának nyugton, azt nekem elhiheted... Ismerem őket, délen is ezt csinálják. A szerbjeink panaszkodnak a testvéreikre." - Azt már nem tette hozzá, hogy egyik tábornok sem ér többet a legkopaszabb helyi újoncnál ezekben az ügyekben.

"De hát a szerbekkel állunk harcban, nem igaz?" - hökkent meg a katona.

"Természetesen, őrnagy úr, ezt nagyon jól látod. Néha mégis beszélünk némelyikkel, meg kell ismerni az ellenséget." - Felesleges lett volna elkezdeni az al-dunai hadi-politikai szituáció kuszaságának magyarázatát, mert estig sem keverednek ki belőle. - "Ha szabad kérdeznem, az elítélt megérkezett már?"

"Igen, itt van, ma reggelre ért ide a transzport a polgári vasúttól. Érdekes egy embernek tűnik."

Ebben a zsoldos egy percig sem kételkedett ismerve az illető élettörténetét. De leginkább az érdekelte, hogyan szállították ide, erre meg is kapta a választ. "Az rendben van, hogy a nyílt szöktetés helyett egy katonai paranccsal húzták ki a munkatáborból, de annyi esze persze már nem volt senkinek, hogy kocsit küldjenek érte. Inkább hivatalos vasúti jegyet vettek, talán még leálltak pertut inni a kalauzzal is... Ej, remélhetőleg a másik oldal is van ennyire elbizakodott, különben itt mindenki lógni fog..."

A laktanya néhány kilométerrel feljebb volt a folyó mellett, ezért az őrmestereknek igencsak erőlködniük kellett az evezőkkel. Az egyikük vetett néhány vészjósló pillantást a nem várt teherre, azaz szerencsétlen fiúra is, akinek fogalma sem volt, hogyan is csöppent bele ebbe az egészbe. Néhány perc után aztán a Tisza íve felfedte a kis betonozott kikötőt, ahol egy-egy zászlórúdon lobogott a hadsereg lobogója a szárnyas címerrel, és a laktanya zászlaja is, amely sötétzöld alapon aranysárgával az XXIII. betűket formázta. Senki nem tudta már, miért római számokat adtak ezeknek a bázisoknak, de nem volt mit tenni. Feltűnő volt viszont a part kihaltsága a határvidék csapdáihoz szokott szemnek. Akár követik a szabályokat a katonák, akár nem, a parancsnok érkezését valakinek figyelnie kellett volna.

A határvadász megkérte az őrnagyot, hogy álljanak meg, az vonakodva ugyan, de teljesítette a kérést. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi a gyanakvást, de kissé ő is kíváncsi volt, mi történhetett "odahaza". Szigorúan meghagyta, hogy várják őket a kikötőben. Miközben egymással tanakodtak, hirtelen motorzajt hallottak, ami egyre erősödött. A felbőgő géppel párhuzamosan megszólaló jellegzetes suhogástól mindegyikük ereiben megfagyott a vér. Ilyen zajt csak egyetlen egy dolog tud csapni... Ha a helikopter szándékai ellenségesek az ügyükre nézve (márpedig mi mást keresne itt épp ma), akkor ők itt élő céltáblát alkotnak a folyó közepén. A tisztek egymást túlordibálva parancsolgattak, a határvadász pedig a gyerek karját megragadva a vízbe ugrásra készülődött. Ekkor robbanást, majd a kellő hatásszünet kivárása után puskaropogást hallottak. A helikopternek vége volt, viszont tűzharc folyt a barakkok között. Ez már elég volt a parancsnokságnak ahhoz, hogy katonaként viselkedjenek, a csónak teljes erőből megindult a csata felé. Minden igyekezet dacára azonban csak akkor értek oda, mikor elhalt az utolsó lövés is.

Ahogy kiértek a partra, a zsoldos egy eddig csak képen látott arcot vett észre. Egy középkorú férfi tartott feléjük civilben, kis csapat katona élén. Egyik szemürege bántóan üres volt, de térlátás nélkül is ő sugározta a magabiztosságot a többiekbe. Győztes csata után minden harcos imádja a vezért. Mikor melléjük értek, a félszemű egy pillanatra megrökönyödött, aztán eldobta a kezébe lévő fegyvert. Közéjük lépett, és kirángatta a csónakban hátramaradt fiút, majd magához ölelte. A ladikkal érkezettek közül a meglepett gyereket kivéve senki nem csodálkozott. Ő maga próbált volna szabadulni a szorításból, de hiába, mozdulni is alig tudott. Végül az őt foglyul ejtő egyenruhások egyikének kellett rászólni.

"Kisgyerek, most az egyszer igazán hagyhatnád, hogy apád megszorongasson."