Bujkálás fényes délben

Miután a kalandor elengedte a fiút, sokáig rá sem mert nézni. Látta a gyerek szemében a rémületet, mikor közelített felé, látta rajta az asszony vonásait, akiért egykor bármire képes lett volna. Félt tőle, hogy ha újra rátekint, megint nem tudja türtőztetni magát, ezért inkább megpróbált nem is foglalkozni vele. Egy szót sem szólt hozzá. Mindaddig úgysem számít, hogy itt van, amíg mindketten rabok. Márpedig még ha meg is szöknének innen, ebben az országban akkor sem lesz békéjük soha; de nem lehet nyugalmuk keleten, és nem lehet nyugalmuk nyugaton sem. Pontosan tudta ezt, mert egyszer már végigjárta ugyanezt az utat, és nem vezetett sehová, illetve oda vezette csupán, ahonnan elindult.

Miközben a többiek beszéltek, ő csak fél füllel figyelt oda. Teljesen felesleges szócséplés volt, egyértelműek voltak a teendőik. Persze ezek a szerencsétlenek most keveredtek először politikai játszmákba, legtöbben meg is fogják bánni közülük. Ő inkább azon töprengett, hogyan lehetséges az, hogy most, amikor már mindennek vége, pont most kapja ezt az ajándékot a sorstól. Egyszerűen nem volt semmi értelme, de ugyanakkor valahogyan mégis természetesnek tűnt. Nem azért jött vissza, hogy örömet keressen, hanem azért, hogy bánatot okozzon. Azért jött, mert már nem érdekelte senki és semmi, csak a saját fájdalma, amitől soha nem tudott teljesen megszabadulni.

Az őrnagy őrjöngött, mert három embere elesett, kettő pedig súlyosan megsebesült. Kis híján nyílt lázadást szított a kiskatonák közt azzal, hogy verjék vasra a félszeműt. Szerencsétlen hülye, azt hitte, az államcsíny kedélyes kártyaparti lesz, konkrétan nem szólt neki senki, hogy saját és minden hozzátartozója életét és vagyonát kockáztatja. Felesleges lett volna érvekkel győzködni, vagy nyugtatgatni, ennél sürgősebb dolguk volt. A határőr, aki a fiút hozta, már sokkal jobb benyomást tett a kalandorra, ő éppen a sebesülteket ápoló felcsernek adott néhány tanácsot, némelyik szenvedőt mondásaival fel is vidította egy-egy pillanatra. Nem kizárt, hogy minden képesítés nélkül is jobban látta volna el őket, mint a szanitéc, legalábbis hiábavaló szenvedést nem okozott volna. A kalandor többre becsülte ezt, mint a legbravúrosabb sebészi beavatkozást, ezekről ugyanis csak az újságban olvasott, harc után nem látta őket soha. Egyszer régen egy barátja azt mondta neki, hogy egy jó kuruzsló többet ér, mint egy rossz orvos, ezzel már akkor sem tudott vitatkozni. Mivel megunta az őrnagy hisztériáját, a katonákhoz fordult, és adott néhány tanácsot. Halvány akcentusa volt, de ő maga is meglepődött, mennyire könnyen szólalt meg újra magyarul, mikor három hete megérkezett az országba.

"Ha jót akartok magatoknak, akkor most szépen elbujdostok itt valahová, lehetőleg külön-külön. Ha kudarcot vallunk, akkor vadászni fognak rátok, de láttátok, hogy így is veszélyes lehet. Biztosan nem mindenkinek tetszik, amit mondok, ez esetben a parancsnok majd eligazít..."

Innentől kezdve felbomlott az is, ami a rangok hierarchiájából megmaradt, az őrnagyot egyik alárendeltje sem tartotta sokra. A sebesülteket egy-egy kisebb csoport vette gondozásba, a legények elkezdtek kiszivárogni a mocsárba. Biztosan sokan hazafelé indulnak, de ha a puccs nem sikerül, akkor szerencsés esetben is több év kényszermunka lesz az osztályrészük. Mindössze négyen indultak vissza a csónakhoz: a kalandor, a fia, a határvadász és a parancsnok. Az őrnagy messze nem volt már olyan lelkes az összeesküvésért, mint korábban, mégis alig tudták lerázni magukról. Azzal fenyegetőzött, hogy elárulja a rezsimnek az egész tervet, de a határőr a szemébe röhögött.

Beléptek a csónakba, megragadták az evezőket, és elindultak. A húzások különös ritmust adtak a kialakuló beszélgetésnek.

"Hol a rejtekhely?"

"Menjünk a gátszakadáshoz, onnan majd mutatom az utat."

A kalandor lopva a fiára pillantott, csupán egy rémült, értetlen arcot látott. Nem volt idő elérzékenyülni. A másik megint beszélni kezdett.

"Sokat töprengtem, hol lehet valamit tizenöt évig biztosan rejtegetni..."

"Sehol." - vágott közbe a félszemű.

A határőr elmosolyodott. -"...és csak egy rejtekhelyet találtam, amiért megéri kockáztatni. Hiszen vissza sem jöttél volna, ha nem bíznál benne." - Egy húzásnyi csend után folytatta. - "Ha elástad valahol, azóta kimoshatta itt a víz, azóta szétrohadt volna a doboza is, maga a papír is. Ha egy házban vagy egy romban dugtad el, akár lakatlan, akár nem, azóta biztosan megtalálták volna. Annyi szegény ördög keresgél kincsek után... Ha bebetonoztad, nem tudhatod, hova hordták a betont azóta. De te mégis nyugodt vagy."

"És mire jutottál?" - próbált gúnyolódni a kalandor, vajmi kevés sikerrel. Remélte, hogy becsületes emberrel van dolga, mert erővel aligha bírná ellene, és ráadásul kicselezni sem lenne egyszerű.

"Ha tényleg van bizonyítékod, ha egyáltalán valaha volt, és nem vagy teljesen hülye, hogy hazudj róla, akkor azt egy régi cinkosra bíztad. Van itt a környéken valaki, aki megtartotta neked évtizedeken át, és most hozzá igyekszünk. Fogadni mernék, hogy nem is tudja, mi az."

"Gondolkodj tovább nyugodtan, nem akarlak megzavarni."

Erre már egy széles vigyor volt a válasz. - "Nem is hittem, hogy elárulod. Ha ezeket kifecsegnéd, nem beszélgetnénk most egymással."

"Akkor mit akarsz?"

"Jól van... Tulajdonképpen semmi közötök hozzá, de a azt hiszitek, hogy én csak a jutalomért hajtok itt, akkor az tévedés. Ismerem azt az alakot, aki főnök lehetne Rőcei helyett. Szolgált nálunk a határon." - Itt egy röpke pillantást vetett a másik arcára. - "Látszik, hogy nem idevaló vagy, mások már húznák a szájukat... Pedig rendes ember, rábízhatnám az életem is. Kiröhögne, leköpne, de nem árulna el."

"Cinikus."

"Micsoda....? Lehet, nem tudom. De most egy ilyen ember kell nekünk. De ezt is minek mondom neked, nem tudom. A lényeg, hogy érdekelne a véleményed egy dologról, ennyivel tartozol a kölyök miatt... Most, hogy a ruszkiknak végleg kampec lehet, jönnek ránk a sárgák? Csúnya pletykák járnak róluk délen..."

"Kik pletykálják?"

"Sok göröggel futottam össze, akik idáig futottak, ismerek párat, aki marad is nálunk."

"Nekik van is okuk rá... A kínaiak nem egyformán kegyetlenek mindenkivel, így érik el, hogy azok egymást gyűlöljék ahelyett, hogy a lényeggel, azaz velük foglalkoznának. Ősi dolog ez, az oroszok is ugyanígy csinálják... A válaszom az, hogy a helyedben nem tartanék a kínaiaktól. Nekik még mindig Afrika kell. Ott voltam, mikor Egyiptomban az embereik kerültek hatalomra. Az az ő célpontjuk."

"Ott voltál, de nem csak nézted."

Ekkor partot értek ugyanott, ahonnan korábban elindult a csónak. Mindhárman kiugrottak, és partra húzták a ladikot.

"Igaz, részt vettem benne. De ott voltam Madridban is, mikor bevonultak..."

"Rómát láttad?" - vágott közbe halkan a határvadász.

"Messziről. Még mindig mérgező ott minden, senki nem megy közel." - Lélegzetvételnyi szünet után folytatta. - "A kínaiak a tengerről jönnek, de az Adria csak pocsolya nekik. Görögország azért kell, hogy közelről figyeljék a tengerszorosokat, Spanyolország pedig Gibraltár miatt. Én nem tartanék tőlük a helyedben. Az orosz medve megöregedett, hátrálnak mindenhonnan. Legfőképp persze saját magára kell figyelnie mindenkinek..."

Nagy meglepődésükre a fiú, aki eddig csendben figyelt, most remegő hangon közbeszólt. - "Engem azért vertek meg többször is, mert az apám ruszki. Mit tehetek én róla?"

Néhány másodperc után a félszemű rászánta magát a válaszra, de még mindig nem mert a fiára nézni. - "Nem, nem azért gyűlölnek téged... Apád egyébként sem orosz, hanem ruszin. A népe sosem bántotta ezt az országot."

"Akkor miért van ez az egész? Senki nem mondja el."

"Azért mert tizenhat éve ostoba voltam, és ezért sok embernek meg kellett halnia."

A gyerek vérszemet kapott. - "És mi történt édesanyámmal?"

Erre a kérdésre nem azonban érkezett válasz. Mind a hármuknak nyelvükön volt a következő kérdés vagy válasz, de különböző okokból egyikük sem szólt, épp ezért ült rájuk még nyomasztóbban a hallgatás. Igyekeztek inkább a haladásra koncentrálni, így szinte már futottak a nádasok és mocsaras rétek rengetegében. Közben magasra emelkedett a Nap, csorgott rajtuk a veríték. A kalandor néhányszor elbizonytalanodott, de végül mindig megtalálta az ösvényt, amelyet keresett. A faluval ellenkező irányba tartottak, elhagyták már a holtágakat is, ahol hajnal óta horgászok lesték a prédát, ahová néhány órával korábban a fiú is indult. Dél felé járhatott az idő, és nem akartak senkivel találkozni, ezért nem a kijárt utakon tapostak, hanem elhagyott ösvényeken vagy érintetlen bozótosokon vágtak át. A fiú sem ismerte ilyen jól a környéket, csak akkor jött rá, hova igyekeznek, mikor már a kidőlt sírkövek között jártak, és szinte a szemüket is kiütötte a régi templomrom tornya. Ez azon helyek közé tartozott, amit kerültek az emberek, pedig a templom egy kisebb emelkedésre épült, és ezért sosem öntötte el a víz. A temetőt ellenben gyakran borította be az ár, a fiatalok rémtörténeteket meséltek arról, miket mos ki néha a régi idők sírjaiból. Az öregek hallgattak.

A templom előtt egy idős férfi várta őket, látszólag nyugodtan üldögélt egy betoncsonkon az épület előtt. Egykor pad lehetett, de az ülőkéjét régen elvitték tüzelőnek. A férfi nyugalma már csak azért is említésre méltónak tűnt, mert az épület repedezett homlokzata csöppet sem ígért sok jót annak, aki alá merészkedik. A bozótos egész a falakig beborított mindent, egy alig lépésnyi széles tisztás volt csupán a főkapu előtt, ahol megmaradt a régi betonborítás. A kalandor megállt, és megkérte a határőrt, hadd beszéljen egyedül az öreggel. A fiatal férfi tiszteletben tartotta ezt, elvégre őt csak a csomag érdekelte, a cinkosok személyazonossága nem. Sőt, ami azt illeti, előnyösebb volt, ha minél kevesebbet tudnak egymásról, főként ha valakit véletlenül elfognának. Ketten a fiúval tehát tisztes távolságból figyelték a találkozást.

A félszemű odalépett az öreghez. Nem fogtak kezet, csak biccentettek. Közömbös arccal váltottak néhány szót, majd az öreg egy lapos iratdobozt vett ki a táskájából, és átnyújtotta a félszeműnek. Ezután egy hirtelen, éles csattanást hallottak, és csak annyit láttak, hogy egy rövid kézitusa után mindkét fél a földre zuhan.