Amit alkotunk

Az oldal elindítása után néhány bevezető írást tettem közzé a mindannyiunkat körülvevő - illetve gyakran az elménket is betöltő - mesterséges környezet mélyen gyökerező válságáról, majd áttértem arra a témára, hogyan is tudnánk e körülmények közül kitörni, miként lehet elképzelni azt az utat, amit szükségszerűen választanunk kell a jövőben. A cél természetesen az, hogy saját boldogságunkat a lehető legjobban megközelítsük és meg is tartsuk, megspékelve azzal, hogy utódaink, a következő nemzedékek hasonló törekvéseit se hiúsítsuk meg. Szép feladat, nem vitás, gyakorlatilag életre szóló, és tulajdonképpen mindannyiunk számára épp ugyanolyan fontos. Remélem, hogy még ha nem is mindenki írja le, vagy vitatja meg másokkal a gondolatait, azért minél többen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, mert igazán sikeresek csupán együtt lehetünk. Ebben a néhány hónapban nagyvonalú általánosságokról volt szó, amelyekkel olyan alapokat szerettem volna adni, amelyeket később felülvizsgálhatok, vagy hivatkozhatok rájuk. Mindezt természeti és történelmi analógiákkal illusztráltam. Egyes esetekben talán túlságosan elrugaszkodottnak hathatott, mikor esetleg faramuci párhuzamokba vagy körülményes magyarázatokba bonyolódtam, de úgy vélem, mégis szükség volt rájuk a konkrétabb jelenségek megvizsgálása előtt.

Mielőtt jövő héten valami teljesen másba fognék bele, még egy utolsó írást szánnék erre a témára. Ez egyrészt egyfajta összegzés lesz, másrészt pedig kirándulás az egész kérdés legmélyére egy olyan irányból, ami eddig nem került sorra.

Azzal, hogy a jelenlegi életmódunk és az ipari civilizáció fenntarthatatlan, semmi újat nem mondtam az előzőekhez képest. Ha ezt a tételt elfogadjuk (ami nem a legkönnyebb lépés...), akkor a célunk egyértelműen az lehet, hogy a legjobban alkalmazkodjunk a változásokhoz. Próbáltam más állat- és növényfajok hasonlatával, őseink példájával élni az alkalmazkodás módját tekintve, de a hideg érvelés vajmi kevéssé győzi meg az embert, ha a másik igazának belátásával legkedvesebb reményeit kellene feladnia. Ahogy arról legutóbb szó volt, végső soron minden racionális érvelés, még a lehető legszigorúbb matematikai levezetések hátterében is ott van néhány megindokolhatatlan alapállítás, amelyeket önkényesen hozunk létre. Szerepelt az a tény is, hogy ha ezeken az alapokon ugyanilyen önkényesen változtatunk, akkor nem követünk el semmilyen ésszel kimutatható hibát, mégis akár teljesen más eredményre is juthatunk. A jelenlegi szituáció egyik legmegdöbbentőbb jellemzője, hogy az ipari civilizáció alapfeltevései a létünk szinte legalsó rétegéig is elhatolnak.

Igen, most olyasmire célzok, hogy például mi az élet értelme, miben találjuk meg a mindennapi örömünket, vagy mitől érezzük magunkat boldognak. Azt mondom, fel kell készülnünk, hogy másképp kell majd élnünk a jövőben. De hogyan tudjuk ezt megtenni, ha minden célunk és álmunk ahhoz a világhoz köt, amelyet ezután külső szemmel kellene néznünk, és talán olykor el is kellene távolodnunk tőle? A válasz felettébb egyszerű, de annál brutálisabb: ilyen esetben a céljainkon és álmainkon kell változtatnunk. Valahol itt kezdődik a valódi emberi alkalmazkodás. Lehet hogy emiatt fel kell adnunk karrierlehetőségeket, vagy ez módosít majd a döntésen, amikor lakóhelyet választunk. Ezzel együtt tévedés lenne, ha ezekre a kényszerű esetekre vereségként gondolnánk, hiszen most cseng igazán eredeti módon a mondás, hogy "okos enged, szamár szenved" (bár a múlt heti szóhasználattal élve inkább a "bölcs enged, szamár szenved" lenne helyes)... Az előttünk tornyosuló nehézségek nem megoldandó és megoldható problémák, hanem egyszerűen adott, megkerülhetetlen léthelyzetek, ezért úgy is kell rájuk reagálnunk. Az emberi célok és álmok nincsenek abszolút mértékre kiszabva, nincsenek kőbe vésve. Gondoljunk csak arra, hogy a mindent ismerni és persze irányítani vágyó természettudomány is belefutott a relativitáselméletbe, amely épp az idő, a tér és a tömeg abszolút mivoltát vonja kétségbe... A reményeink is relatívak, arra kell törekednünk, amit lehetséges megvalósítani, lehetetlen küldetések vállalása esetén ugyanis tényleg biztos a teljes és végleges kudarc.

Lehet lelkesedésre vagy legalábbis megbecsülésre érdemes formába önteni mindezt? Szerintem bizonyos mértékig lehet, legalábbis meg fogom próbálni. Ez részben persze alkati kérdés is, függ az adott személyiségtől, hogy ki mit tud és akar értékelni az életben. Mondhatnám, hogy az átlagember szemével nézem a dolgokat, de ez csak annyira igaz, amennyire én magam átlagember vagyok, ennek mértékét pedig nem én fogom megítélni. Tehát ami most következik, az egy szubjektív elgondolás, egy egyszerű ötlet arra nézve, hogyan is szeretnék jómagam hozzáállni az ipari civilizáció hanyatlásához.

Az emberi elme legkönnyebben a különböző meséket, történeket tudja megjegyezni és kezelni. Egyes sztorik viccesek, mások meghatóak, és van néhány, amelyekhez akarva vagy akaratlanul a tetteinket és döntéseinket igazítjuk. Itt és most valójában egy ilyen utolsó fajtába tartozó történetet, mítoszt keresgélek. Első közelítésként a huszadik század egyik legismertebb kisregényét, Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című opusát járnám körül. Ezzel a könyvvel először idén volt alkalmam találkozni, valamiért korábban kimaradt az életemből, ráadásul még körvonalakban sem tudtam, hogy mire számítsak. Na, de hát ez manapság nem akadály, a kötet hátoldalán szereplő ismertető a következőképpen hangzik:

"Santiago, a törődött, kortól és szegénységtől megfáradt öreg halász legyőzi a tenger óriását, de győzelmének gyümölcsét megtartani, biztosítani már nem tudja - társ nélkül, egymaga. De mellé áll egy fiatal halász, s az író szuggesztív erővel érzékelteti, hogy ha az ember az emberrel összefog, még a természet legyőzhetetlennek látszó erőitől sem szenvedhet vereséget."

Meglehetősen naivan ebből elsőre azt az egyszerű következtetést vontam le, hogy valamilyen kommunista művel állok szemben. Így utólag ostobaságnak tűnik, azért nevezem mégis naivitásnak, mert ahogy a kiadás dátumából (1983) kiderül, az ajánlás azért igencsak lehetett szocialista szellemű. Mindenesetre ebben a pár sorban - a rendszerváltás előtti eredet ellenére - benne van általában a modern ember életszemlélete. Mindig úgy rendezzük a tevékenységünket, hogy leszögezünk egy vagy több konkrét célt, és azok teljesítésének érdekében teszünk mindent, azért dolgozunk, és ha kell, harcolunk. Egy-egy elérni kívánt eredmény miatt látunk értelmet abban, hogy lerúgjuk magunkról reggel a takarót az ágyban. Még azt sem lehet mondani, hogy olyan sokfélék ezek a célok, legalábbis ma a média által mutatott kép nem sok változatosságot mutat. "Dolgozz keményen, hogy legyen pénzed, így majd meg tudsz venni minden terméket és szolgáltatást, amire szükséged van." Természetes egyéni eltérések mellett a nagy többség számára ennyi a lényeg.

A leírt hozzáállás több szempontból is hátrányos. Elsőként azt kell megemlíteni, hogy akárhogy is nézzük, az embernek nem csak termékekre és szolgáltatásokra van szüksége, hanem közösségre, társakra, érzelmekre, kihívásokra, buktatókra és diadalokra. Tehát önmagában nem elégséges megvenni, amit épp akarunk. Az évről évre egyre kevesebb megszülető csecsemő, vagy a válások számának szárnyalása tökéletesen illik a képbe, a család nem játszik komoly szerepet ebben a világképben. A személyes kapcsolatok pontosan nem az a színtér, ahol bármit számítana, kinek mennyi pénze van, ezt számos igazán gazdag ember sorsán is lemérhetjük... Ettől a folyamatos nyomorító hatástól eltekintve is akad még probléma, legfőképpen az, hogy a fogyasztói modell, sőt, ahogy említettem, maga a mereven kitűzött célok követése is fenntarthatatlan. De hát mégis mi lehet az ellenszer, ha van egyáltalán?

A válaszhoz elég belelapozni Hemingway regényébe. Az öreg halásznak nincs semmilyen kitűzött célja az életben, még az sem, hogy a gyermeke jövőjét egyengesse, vagy az otthonát csinosítgassa. Ha megkérdeznénk, miért megy ki a tengerre halászni, nem mentegetőzne, hogy "ebből élek, ezért muszáj". Valószínűleg azt válaszolná, "mert halász vagyok", hiszen saját bevallása szerint erre született. A hétköznapi munka számára nem eszköz és nem is cél, egyszerűen a lét elválaszthatatlan része. Mi a helyzet a természet erőivel vívott harccal? Erre maga Santiago ad választ.

"Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, de látta és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott legelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai.
- Ez a hal is jó barátom - mondta fennhangon. - Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem láttam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm. Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. (...) Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvéreit."

Az öreg halász a természet részének tekinti magát, elfogadja azokat a korlátokat, amelyek ellen felesleges lenne lázadnia. Elfogadja az öregséget, a szegénységet, az elhagyatottságot, mégsem keseredik meg. (Bármit is állít a borító...) Megtalálja az örömet abban, amit csinál. Maga a cselekvés, a halászat a fontos számára, nem bármilyen mögöttes cél vagy érdek. A konkrét történet során egész életének minden tapasztalatát és emlékét, a csónakba bepakolt eszközök változatos felhasználási módjait, valamint összes porcikájának minden erejét latba vetve sem jár teljes sikerrel, ennek ellenére a következő napon épp olyan vidáman ébred, mint bármikor korábban.

Meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb olvasó számára egy szó jut eszébe a regényről: szép. Ahogyan az ember igazi hozzáértéssel és teljesítménnyel a kívülről átláthatatlan összevisszaságból rendszert teremt, az magával ragad szinte mindannyiunkat, egyszerre csodáljuk és irigyeljük, aki ilyesmire képes. Mintha egy élettelen tárgyat adnánk a kezébe, és abból zenét fakasztana. A történetet olvasva nem kétséges számunkra, hogy ez az egy hal többet ér, mint akár harminc hasonló darab, ami egy mai hajó hálójában akad meg. Ez valami minőségileg különböző, értelmesebb dolog, valami olyasmi, amiért megéri küszködni és akár szenvedni. Hiszen rengeteg tanulás, próbálkozás, kudarc és nem utolsósorban ezerszer ismételt gyakorlás van abban, ha ilyen tettekre képes valaki.

Nem tudom, mennyire egyértelmű a mondanivalóm, ezért tisztán kiírom: az élet művészet. Ha így tekintjük, akkor minden nap minden órájában azért létezünk, hogy valami szépet, valami egyedülállót tegyünk hozzá a világhoz, ennek módja pedig ránk van bízva. Lehet zenével, kézművességgel, harccal, tánccal, gyermekneveléssel, kertészkedéssel, csupán rajtunk múlik. Egyre kevésbé várható sikerélmény attól, ha százalékos eredményeket hajszolunk az életben, ezek egyre gyakrabban meg fognak hiúsulni. A kitartó gyakorlást és az alázatos hozzáállást viszont nem gátolja senki. Amit alkotunk, az a miénk marad.