E bevezetés után pláne nem hökkent meg senkit, ha azt írom, hogy a világot kettő lényegileg különböző módon ismerjük meg. A hétköznapi életben e lehetőségek elkülönítése ritkán jelenik meg, de mindkettő folyamatosan működik. A források, amelyek részletesen szétválasztják és kifejtik őket - sokszor az említett idegőrlő absztrakciókkal karöltve - a tudománnyal, főleg annak filozófiai alapjaival kapcsolatosak. A tudomány egyes módszerei ugyanis ismeretek megszerzését célozzák, és intézményesített, lassan szinte szabványosított mivoltából következően mindet pontosan definiálni és elemezni kell. Figyelemre méltó, hogy minden ilyen irányú törekvés ellenére a dolog józan paraszti ésszel is elég könnyen követhető maradt... Száz szónak is egy a vége, a két folyamat neve: indukció és dedukció.
A dedukciót magyarul talán levezetésnek vagy kifejtésnek nevezhetnénk, azon alapul, hogy a logika szabályai szerint az állításokból következtetést vonhatunk le. Például ha tudjuk, hogy (1.) minden madárnak van szárnya, és (2.) a veréb madár, akkor (1.) és (2.) alapján azt is tudjuk, hogy (3.) a verébnek van szárnya. Ez egy szabályokkal egzakt módon leírható módszer, amely elég csábító előnyökkel jár. Egyik fontos erénye, hogy az ésszerűségre legtöbben eleve fogékonyak vagyunk, és ugyanabból a kiindulópontból e módszerrel mindannyian ugyanoda fogunk eljutni. Ennek megfelelően elég meghatározni, megtanítani és megjegyezni az előzetes, fő állításokat, ezekből pedig minden más ésszerűen következik. További, talán ennél is meghatározóbb jellemzője a dedukciónak a formális eredményben való teljes biztonság, hiszen ha racionálisan közelítettük meg a kérdést, és nem csaltunk egyszer sem, akkor nem véthetünk hibát. Így a dedukcióval önmagában semmit nem kockáztatunk, az ésszerűséget minden korrekt vitapartner elismeri és megbecsüli. Ráadásul az egész gondolatmenet kényszerítő erővel bír, gyakorlatilag előírja, hogy "ennek és ennek így kell lennie", ezt pedig nagyon szívesen használjuk ki.
A matematika minden egyes tétele, lemmája és bizonyítása axiómák (kiinduló állítások) viszonylag kis csoportjából levezethető, tehát tisztán deduktív tudást ír le. Az alapok közül a legismertebb Eukleidész geometriájának axiómarendszere, ez öt egyszerű állítás, melyből az egész klasszikus geometria logikusan, kérdés és ellentmondás nélkül következik. Sokáig minta volt ez a különböző tudományok művelőinek, mert úgy vélték, hogy ennél tisztábban nem lehet megragadni és leírni a világ egy szeletét, ez esetben a tér szerkezetét. Ez volt "a" geometria - néha egyenesen nagy G-vel. Az axiómákat persze lázadó szellemű matematikusok folyamatosan ostromolták, megpróbálták kikezdeni. Végül a 19. században történt egy áttörés, ekkor sikerült módosított axiómákból kiindulva alternatív geometriákat létrehozni. Ebben igen nagy szerep járult Bolyai Jánosra, utóbb büszkén írhatta édesapjának, a szintén matematikus Bolyai Farkasnak: "a semmiből egy új világot teremtettem". Néhány mondatrész megváltoztatásával ugyanis megalkotta a hiperbolikus geometriát, amelyben például a párhuzamosság egész mást jelent, mint ahogy azt a hétköznapi életben használjuk, és a háromszögek belső szögeinek összege kevesebb, mint 180 fok. Elsőre talán ostobaságnak hangzik, de ez a megközelítés épp annyira jó, mint az euklideszi elmélet, amelyet megtanulunk az iskolában. Nem lehet őket összehasonlítani, ahogy a körtét sem lehet az almával, különböző alapokról indulnak.
Ezzel a történettel meg is érkeztünk a dedukció egy rejtett csapdájához. Egyértelmű, hogy igaz állításokkal elkezdve helyes eredményre visz a módszer, de mi vagy ki mondja meg, hogy igaz állításokból indultunk-e ki? A matematika számára láttuk, hogy ez nem mindig értelmes kérdés, több különböző axióma is vezethet értelmes eredményre. (Tulajdonképpen ebben meg is lehet látni a szépségét, ha valaki hajlamos rá. Akár abból is kiindulhatunk, hogy 1+1=3, bár ezért nem jegyzik majd meg a nevünket...) A való életben viszont egy-egy rossz feltevésből induló helyes gondolatmenet eredménye nem csak egy összegyűrt papírlap lehet, hanem igazi tragédiák is származhatnak belőle. Az éppen egy évszázaddal ezelőtt megsemmisült Titanic óceánjárót elsüllyeszthetetlennek vélték a rekeszekkel ellátott hajótörzse miatt, ezért az utasok számánál jóval kevesebb mentőcsónakkal szerelték fel. Az első, alapvető tévedés csupán a hajóépítők gőgjét törte volna le, a következtetés több száz család gyászát idézte elő.
A logikus levezetés tehát nem mindig garancia a helyes eredményre, végső soron minden dedukció utolsó gyökerét egy vagy több olyan állítás alkotja, amelyeket nem lehet egzakt módon megindokolni. Ugyanakkor ez a pár axióma az alapja, a lényege az egésznek, a többi csupán "okoskodás", még ha néha nehéz vagy hosszadalmas is végigkövetni. Ehhez a végső gyökérhez segít hozzá minket az indukció folyamata, más néven az általánosítás. Az emberi elme észreveszi a hasonlóságokat, párhuzamokat egyes esetek, különböző jelenségek, események között, és ezeket igyekszik olyan szerkezetbe rendezni, hogy egy életképes általános elv jöjjön létre. Nem előírást adunk a világnak, hanem leírást adunk róla. Van garancia arra, hogy közben nem tévedünk? Nincsen, egyszerűen nem lehetünk tökéletesen biztosak. Ha ezer alkalommal csak fehér hattyút látunk, az önmagában nem jelenti azt, hogy soha nem találkozunk majd feketével; mégis mindnyájan nyugodtan jelentenénk ki, hogy "a hattyú fehér". Ha egy ismerősünk több alkalommal kínos helyzetbe hoz bennünket pontatlanságával, lustaságával, akkor elkönyveljük, hogy nem lehet benne megbízni. Panaszkodhat utána, hogy "ne általánosíts", de semmi értelme nem lesz. Ezt az ellentmondást minden további nélkül lehet oldalakon, órákon keresztül ragozni, de teljesen felesleges próbálkozás lenne feloldani. Azért általánosítunk, mert működik. A tökéletes ésszerűség biztonságának elvesztéséért cserébe kapunk valami mást, mégpedig új információt. Valami olyasmit, amit nem lehet kiokoskodni valamilyen elfogadott axiómából, nincsenek rá rögzített szabályok. Ez pedig nem kevés.
Az előző példánál maradva, a matematikai eszközkészlet deduktív jellege tényleg egyértelmű. Az eredmények, melyeket kapunk, rideg és merev elvekkel elérhetőek, az egyes tételek mérnöki vagy gazdaságtani alkalmazása ugyanígy történik. Teljesen más viszont a történet másik oldala, a tudás megalkotásának folyamata. Pierre de Fermat egyik 17. században megfogalmazott tételét viszonylag egyszerű - de itt most mellékes - megfogalmazása ellenére 350 éven át nem sikerült igazolni, gyakorlatilag legendává nemesedett az amatőr és hivatásos matematikusok körében, míg végül Andrew Wiles 8 éves munka után 1994-ben be tudta bizonyítani. Annak idején erről még a napilapok (pl. a New York Times) is beszámoltak, igen komoly teljesítmény volt. Wiles a munka folyamatát később így írta le:
"A matematika alkotásával kapcsolatos tapasztalataimat talán legjobban úgy tudom leírni, ha egy ismeretlen, vaksötét lakásban történt utazáshoz hasonlítom. Belépsz az első helyiségbe, teljesen sötét van. Botladozol, belerúgsz a bútorokba, de fokozatosan rájössz, melyiket hol találod. Végül - mondjuk hat hónap után - megtalálod a villanykapcsolót, felkapcsolod, és hirtelen minden világos lesz. Pontosan láthatod, hol voltál eddig. Aztán átmész a következő szobába, és eltöltesz újabb hat hónapot a sötétben. Így ezek az áttörések, melyek némelyike egy pillanat, mások napok alatt valósulnak meg, betetőzik az előzőleg sötétben botladozva eltöltött hónapokat, melyek nélkül nem is jöhetnének létre."
Az alkotás tehát nem logikus lépések végigkövetésével születik meg. Ki lehet gúnyolni az ókori görögöket, hogy a mai általános iskolások tudásának megfelelő tételekkel foglalkoztak? Eléggé félrevezető lenne. Eukleidész rendszerében ugyanis nem a háromszög belső szögeinek összege a lényeg, hanem pontosan az axiómák kiválasztása, ez pedig csak hosszú és fáradságos munkával volt lehetséges. Az első értelmes módosításig két évezredet kellett várni, így érdemes értékelni ezt a teljesítményt. Új matematika alkotásához eddig feltáratlan összefüggéseket kell meglátni az ismert adatokban, feljegyzett példákban, az viszont, hogy a megfigyelés elvisz-e a kitűzött célig, előre megjósolhatatlan. El kell vonatkoztatni a pillanatnyilag érzékelt vagy megfigyelt dolgoktól, hogy mögöttes mintákat fedezzünk fel. Ez egy szóval nem más, mint az indukció.
A két megközelítés nem lehet meg egymás nélkül, de nyilvánvalóan különbözik. A magyar nyelvben ezt fejezi ki az "okos" és a "bölcs" szavak jelentése. Míg az okos ember a gyors és helyes következtetések mestere, addig a bölcs sokrétű tapasztalataiból vagy olvasmányaiból táplálkozva eredeti és mérvadó megállapításokra képes. Kicsit hasonlóan viszonyulnak egymáshoz, mint a tyúk és a tojás, hiszen egy elvhez való hűséghez, és a belőle fakadó lehetőségek kihasználásához hideg észre van szükség, ha azonban ez az elv csődöt mond, bölcsesség kell az új alapok megtalálásához. Más szóval ha az okoskodás nem vezet sehová, akkor egy bölcshöz kell fordulnunk új megközelítésért, de a problémánkat nem ő oldja meg, azt nekünk kell levezetni. Mind a kettő tulajdonság folyamatosan jelen kell hogy legyen életünk során.
Mégis, ha megvizsgáljuk a környezetünket, azt látjuk, hogy a hétköznapi életben ma a deduktív gondolkodás a domináns. Adott lehetőségek és körülmények között megpróbáljuk kihozni életünkből a legjobbat, ehhez a kereteket legtöbbször másoktól, külső forrásból kapjuk. Ha szeretnénk elvégezni egy munkát, akkor megkeressük, milyen szerszámok, esetleg milyen képzési lehetőségek vannak, és ezek közül választunk. A legtöbb kérdésben megvan a kijárt út, a megfelelő termék vagy szolgáltatás, a társadalom pontosan megmondja, mit tegyünk és hogyan. Bármilyen eredeti gondolat rögtön feltűnést kelt, legyen az egy vállalkozás, egy hobbi, vagy akár csak egy csupasz érv egy vitában. A mindennapjainkat formáló impulzusok ugyanis szinte mindig felülről jönnek, a tudományos, műszaki világból. Ezeken a területeken születik, vagy legalábbis sokáig ott született az általánosítások, az újító gondolatok jelentős része.
Természetszerűleg így kell lennie? Nem feltétlenül, csupán az elmúlt évszázadokban ide került a hangsúly.
Az ipari civilizációt megelőző középkorban az elméleti tudományok vajmi keveset fejlődtek. A tudósok - legtöbbjük egyházi ember - idejének nagy részét teológiai viták kötötték le, melyek egyébként elég profán módon gyakran aktuálpolitikai kérdésekkel is összefüggtek. A vitákban minden valamire való érv hátterében egy elismert tekintélyű szerzőtől való idézetnek kellett állnia. Körmönfont következtetéseket vontak le Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás egy-egy mondatából, így ütköztetve az egyes szerzők tekintélyét, és a vitapartnerek olvasottságát, valamint logikáját. Ezek a művek töltötték be tehát a megszabott axiómák szerepét. Mellékterméke volt a jelenségnek, hogy az ókori görögök logikai munkásságát ennek köszönhetően épségben sikerült átmenteni a "sötét" időkön, más kérdés, hogy a leírt tudáshoz csak ritkán tettek hozzá valamit, mert a deduktív okoskodás erre nem képes. Gyakorlatilag ugyanazt ismételgették újra meg újra. Eközben a nép nagyobbik része mezőgazdasággal foglalkozott, vagy éppen különböző erőszakos konfliktusokban vett részt, e területeken pedig vajmi kevésre jutottak volna puszta ésszerűséggel. Folyamatos megfigyelésre volt szükségük, a környezetük lehető legpontosabb megismerésére, egyes kritikus tevékenységek zsigeri szintű begyakorlására. Az időjárás például élet és halál kérdése lehetett akár háborúban, akár "csak" az éhség elkerüléséért vívott csatában, jóslására pedig csupán a tapasztalatok által volt lehetőség. Ma megmosolyogjuk a mondást, hogy "Katalin locsog, karácsony kopog", mégis évszázados tapasztalatok állhatnak mögötte. Biztos jóslatot ad? Egyáltalán nem. De a semminél sokkal többet... A helyi szintű közösségek számára az ilyen induktív megismerés kulcsfontosságú volt, és az lenne ma is, ha lennének ilyen közösségek.
Visszamegyünk a középkorba? Nem valószínű. Viszont ismét megengedem magamnak az általánosítást, hogy az ipari civilizáció romjain több szempontból ahhoz a korszakhoz hasonló világ fog kialakulni. Ez a merészség már csak azért is szépen illeszkedik ide, mert épp az általánosítás indukció mellett fogok kortesbeszédet tartani. Ha valóban számolunk az egyre fenyegetőbb gondokkal, és kezelni akarjuk őket, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy kibújunk a kitaposott ösvények és széles körben elfogadott elvek ernyője alól. Mindaddig, amíg az alapokon nem változtatunk, újra és újra ugyanabba a pontba fogunk eljutni, oda, ahonnan menekülni szeretnénk... Ne várjuk felülről az útmutató megoldást, mert pontosan ez az út az, ami nem vezet sehová. Ehelyett az lehet célravezető, ha nem ítéletekben és előírásokban gondolkodunk, hanem megfigyeljük, elfogadjuk és értelmezzük azt, amit saját érzékeinkkel, vagy közösségünkkel együtt tapasztalunk. Ha tévedünk egy állítással, vagy kudarcot vall egy kísérletünk, az sem kell hogy elriasszon, mert szerves része a módszernek. Emlékezhetünk, sötét szobában botorkálva fájdalmas baleseteket szenvedhet az ember, viszont a fáradozás végül eredményre vezet. Fontos kiemelni, hogy amikor általánosítást végzünk, igazi kockázatot vállalunk, ezért minden perc odafigyelés és munka kifizetődik.
Egyszerűen fogalmazva arra biztatnék mindenkit, hogy próbáljunk az okosságon túl bölcsek is lenni, vegyük észre, amikor valami alapjaiban hibás és józan ésszel javíthatatlan. Szorosan kapcsolódik a témához a százszor megalázott irracionalitás tisztelete, hiszen rengeteg alkalommal siethet még a segítségünkre például néhány közmondás, amelyet most egyszerű közhelynek vélünk. A gépies, megkötött utak végigfutását így lehet elkerülni, így háríthatjuk el, hogy egyszerre járjunk be kétségbeejtően unalmas és reménytelenül felesleges körpályákat.
A dedukciót magyarul talán levezetésnek vagy kifejtésnek nevezhetnénk, azon alapul, hogy a logika szabályai szerint az állításokból következtetést vonhatunk le. Például ha tudjuk, hogy (1.) minden madárnak van szárnya, és (2.) a veréb madár, akkor (1.) és (2.) alapján azt is tudjuk, hogy (3.) a verébnek van szárnya. Ez egy szabályokkal egzakt módon leírható módszer, amely elég csábító előnyökkel jár. Egyik fontos erénye, hogy az ésszerűségre legtöbben eleve fogékonyak vagyunk, és ugyanabból a kiindulópontból e módszerrel mindannyian ugyanoda fogunk eljutni. Ennek megfelelően elég meghatározni, megtanítani és megjegyezni az előzetes, fő állításokat, ezekből pedig minden más ésszerűen következik. További, talán ennél is meghatározóbb jellemzője a dedukciónak a formális eredményben való teljes biztonság, hiszen ha racionálisan közelítettük meg a kérdést, és nem csaltunk egyszer sem, akkor nem véthetünk hibát. Így a dedukcióval önmagában semmit nem kockáztatunk, az ésszerűséget minden korrekt vitapartner elismeri és megbecsüli. Ráadásul az egész gondolatmenet kényszerítő erővel bír, gyakorlatilag előírja, hogy "ennek és ennek így kell lennie", ezt pedig nagyon szívesen használjuk ki.
A matematika minden egyes tétele, lemmája és bizonyítása axiómák (kiinduló állítások) viszonylag kis csoportjából levezethető, tehát tisztán deduktív tudást ír le. Az alapok közül a legismertebb Eukleidész geometriájának axiómarendszere, ez öt egyszerű állítás, melyből az egész klasszikus geometria logikusan, kérdés és ellentmondás nélkül következik. Sokáig minta volt ez a különböző tudományok művelőinek, mert úgy vélték, hogy ennél tisztábban nem lehet megragadni és leírni a világ egy szeletét, ez esetben a tér szerkezetét. Ez volt "a" geometria - néha egyenesen nagy G-vel. Az axiómákat persze lázadó szellemű matematikusok folyamatosan ostromolták, megpróbálták kikezdeni. Végül a 19. században történt egy áttörés, ekkor sikerült módosított axiómákból kiindulva alternatív geometriákat létrehozni. Ebben igen nagy szerep járult Bolyai Jánosra, utóbb büszkén írhatta édesapjának, a szintén matematikus Bolyai Farkasnak: "a semmiből egy új világot teremtettem". Néhány mondatrész megváltoztatásával ugyanis megalkotta a hiperbolikus geometriát, amelyben például a párhuzamosság egész mást jelent, mint ahogy azt a hétköznapi életben használjuk, és a háromszögek belső szögeinek összege kevesebb, mint 180 fok. Elsőre talán ostobaságnak hangzik, de ez a megközelítés épp annyira jó, mint az euklideszi elmélet, amelyet megtanulunk az iskolában. Nem lehet őket összehasonlítani, ahogy a körtét sem lehet az almával, különböző alapokról indulnak.
Ezzel a történettel meg is érkeztünk a dedukció egy rejtett csapdájához. Egyértelmű, hogy igaz állításokkal elkezdve helyes eredményre visz a módszer, de mi vagy ki mondja meg, hogy igaz állításokból indultunk-e ki? A matematika számára láttuk, hogy ez nem mindig értelmes kérdés, több különböző axióma is vezethet értelmes eredményre. (Tulajdonképpen ebben meg is lehet látni a szépségét, ha valaki hajlamos rá. Akár abból is kiindulhatunk, hogy 1+1=3, bár ezért nem jegyzik majd meg a nevünket...) A való életben viszont egy-egy rossz feltevésből induló helyes gondolatmenet eredménye nem csak egy összegyűrt papírlap lehet, hanem igazi tragédiák is származhatnak belőle. Az éppen egy évszázaddal ezelőtt megsemmisült Titanic óceánjárót elsüllyeszthetetlennek vélték a rekeszekkel ellátott hajótörzse miatt, ezért az utasok számánál jóval kevesebb mentőcsónakkal szerelték fel. Az első, alapvető tévedés csupán a hajóépítők gőgjét törte volna le, a következtetés több száz család gyászát idézte elő.
A logikus levezetés tehát nem mindig garancia a helyes eredményre, végső soron minden dedukció utolsó gyökerét egy vagy több olyan állítás alkotja, amelyeket nem lehet egzakt módon megindokolni. Ugyanakkor ez a pár axióma az alapja, a lényege az egésznek, a többi csupán "okoskodás", még ha néha nehéz vagy hosszadalmas is végigkövetni. Ehhez a végső gyökérhez segít hozzá minket az indukció folyamata, más néven az általánosítás. Az emberi elme észreveszi a hasonlóságokat, párhuzamokat egyes esetek, különböző jelenségek, események között, és ezeket igyekszik olyan szerkezetbe rendezni, hogy egy életképes általános elv jöjjön létre. Nem előírást adunk a világnak, hanem leírást adunk róla. Van garancia arra, hogy közben nem tévedünk? Nincsen, egyszerűen nem lehetünk tökéletesen biztosak. Ha ezer alkalommal csak fehér hattyút látunk, az önmagában nem jelenti azt, hogy soha nem találkozunk majd feketével; mégis mindnyájan nyugodtan jelentenénk ki, hogy "a hattyú fehér". Ha egy ismerősünk több alkalommal kínos helyzetbe hoz bennünket pontatlanságával, lustaságával, akkor elkönyveljük, hogy nem lehet benne megbízni. Panaszkodhat utána, hogy "ne általánosíts", de semmi értelme nem lesz. Ezt az ellentmondást minden további nélkül lehet oldalakon, órákon keresztül ragozni, de teljesen felesleges próbálkozás lenne feloldani. Azért általánosítunk, mert működik. A tökéletes ésszerűség biztonságának elvesztéséért cserébe kapunk valami mást, mégpedig új információt. Valami olyasmit, amit nem lehet kiokoskodni valamilyen elfogadott axiómából, nincsenek rá rögzített szabályok. Ez pedig nem kevés.
Az előző példánál maradva, a matematikai eszközkészlet deduktív jellege tényleg egyértelmű. Az eredmények, melyeket kapunk, rideg és merev elvekkel elérhetőek, az egyes tételek mérnöki vagy gazdaságtani alkalmazása ugyanígy történik. Teljesen más viszont a történet másik oldala, a tudás megalkotásának folyamata. Pierre de Fermat egyik 17. században megfogalmazott tételét viszonylag egyszerű - de itt most mellékes - megfogalmazása ellenére 350 éven át nem sikerült igazolni, gyakorlatilag legendává nemesedett az amatőr és hivatásos matematikusok körében, míg végül Andrew Wiles 8 éves munka után 1994-ben be tudta bizonyítani. Annak idején erről még a napilapok (pl. a New York Times) is beszámoltak, igen komoly teljesítmény volt. Wiles a munka folyamatát később így írta le:
"A matematika alkotásával kapcsolatos tapasztalataimat talán legjobban úgy tudom leírni, ha egy ismeretlen, vaksötét lakásban történt utazáshoz hasonlítom. Belépsz az első helyiségbe, teljesen sötét van. Botladozol, belerúgsz a bútorokba, de fokozatosan rájössz, melyiket hol találod. Végül - mondjuk hat hónap után - megtalálod a villanykapcsolót, felkapcsolod, és hirtelen minden világos lesz. Pontosan láthatod, hol voltál eddig. Aztán átmész a következő szobába, és eltöltesz újabb hat hónapot a sötétben. Így ezek az áttörések, melyek némelyike egy pillanat, mások napok alatt valósulnak meg, betetőzik az előzőleg sötétben botladozva eltöltött hónapokat, melyek nélkül nem is jöhetnének létre."
Az alkotás tehát nem logikus lépések végigkövetésével születik meg. Ki lehet gúnyolni az ókori görögöket, hogy a mai általános iskolások tudásának megfelelő tételekkel foglalkoztak? Eléggé félrevezető lenne. Eukleidész rendszerében ugyanis nem a háromszög belső szögeinek összege a lényeg, hanem pontosan az axiómák kiválasztása, ez pedig csak hosszú és fáradságos munkával volt lehetséges. Az első értelmes módosításig két évezredet kellett várni, így érdemes értékelni ezt a teljesítményt. Új matematika alkotásához eddig feltáratlan összefüggéseket kell meglátni az ismert adatokban, feljegyzett példákban, az viszont, hogy a megfigyelés elvisz-e a kitűzött célig, előre megjósolhatatlan. El kell vonatkoztatni a pillanatnyilag érzékelt vagy megfigyelt dolgoktól, hogy mögöttes mintákat fedezzünk fel. Ez egy szóval nem más, mint az indukció.
A két megközelítés nem lehet meg egymás nélkül, de nyilvánvalóan különbözik. A magyar nyelvben ezt fejezi ki az "okos" és a "bölcs" szavak jelentése. Míg az okos ember a gyors és helyes következtetések mestere, addig a bölcs sokrétű tapasztalataiból vagy olvasmányaiból táplálkozva eredeti és mérvadó megállapításokra képes. Kicsit hasonlóan viszonyulnak egymáshoz, mint a tyúk és a tojás, hiszen egy elvhez való hűséghez, és a belőle fakadó lehetőségek kihasználásához hideg észre van szükség, ha azonban ez az elv csődöt mond, bölcsesség kell az új alapok megtalálásához. Más szóval ha az okoskodás nem vezet sehová, akkor egy bölcshöz kell fordulnunk új megközelítésért, de a problémánkat nem ő oldja meg, azt nekünk kell levezetni. Mind a kettő tulajdonság folyamatosan jelen kell hogy legyen életünk során.
Mégis, ha megvizsgáljuk a környezetünket, azt látjuk, hogy a hétköznapi életben ma a deduktív gondolkodás a domináns. Adott lehetőségek és körülmények között megpróbáljuk kihozni életünkből a legjobbat, ehhez a kereteket legtöbbször másoktól, külső forrásból kapjuk. Ha szeretnénk elvégezni egy munkát, akkor megkeressük, milyen szerszámok, esetleg milyen képzési lehetőségek vannak, és ezek közül választunk. A legtöbb kérdésben megvan a kijárt út, a megfelelő termék vagy szolgáltatás, a társadalom pontosan megmondja, mit tegyünk és hogyan. Bármilyen eredeti gondolat rögtön feltűnést kelt, legyen az egy vállalkozás, egy hobbi, vagy akár csak egy csupasz érv egy vitában. A mindennapjainkat formáló impulzusok ugyanis szinte mindig felülről jönnek, a tudományos, műszaki világból. Ezeken a területeken születik, vagy legalábbis sokáig ott született az általánosítások, az újító gondolatok jelentős része.
Természetszerűleg így kell lennie? Nem feltétlenül, csupán az elmúlt évszázadokban ide került a hangsúly.
Az ipari civilizációt megelőző középkorban az elméleti tudományok vajmi keveset fejlődtek. A tudósok - legtöbbjük egyházi ember - idejének nagy részét teológiai viták kötötték le, melyek egyébként elég profán módon gyakran aktuálpolitikai kérdésekkel is összefüggtek. A vitákban minden valamire való érv hátterében egy elismert tekintélyű szerzőtől való idézetnek kellett állnia. Körmönfont következtetéseket vontak le Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás egy-egy mondatából, így ütköztetve az egyes szerzők tekintélyét, és a vitapartnerek olvasottságát, valamint logikáját. Ezek a művek töltötték be tehát a megszabott axiómák szerepét. Mellékterméke volt a jelenségnek, hogy az ókori görögök logikai munkásságát ennek köszönhetően épségben sikerült átmenteni a "sötét" időkön, más kérdés, hogy a leírt tudáshoz csak ritkán tettek hozzá valamit, mert a deduktív okoskodás erre nem képes. Gyakorlatilag ugyanazt ismételgették újra meg újra. Eközben a nép nagyobbik része mezőgazdasággal foglalkozott, vagy éppen különböző erőszakos konfliktusokban vett részt, e területeken pedig vajmi kevésre jutottak volna puszta ésszerűséggel. Folyamatos megfigyelésre volt szükségük, a környezetük lehető legpontosabb megismerésére, egyes kritikus tevékenységek zsigeri szintű begyakorlására. Az időjárás például élet és halál kérdése lehetett akár háborúban, akár "csak" az éhség elkerüléséért vívott csatában, jóslására pedig csupán a tapasztalatok által volt lehetőség. Ma megmosolyogjuk a mondást, hogy "Katalin locsog, karácsony kopog", mégis évszázados tapasztalatok állhatnak mögötte. Biztos jóslatot ad? Egyáltalán nem. De a semminél sokkal többet... A helyi szintű közösségek számára az ilyen induktív megismerés kulcsfontosságú volt, és az lenne ma is, ha lennének ilyen közösségek.
Visszamegyünk a középkorba? Nem valószínű. Viszont ismét megengedem magamnak az általánosítást, hogy az ipari civilizáció romjain több szempontból ahhoz a korszakhoz hasonló világ fog kialakulni. Ez a merészség már csak azért is szépen illeszkedik ide, mert épp az általánosítás indukció mellett fogok kortesbeszédet tartani. Ha valóban számolunk az egyre fenyegetőbb gondokkal, és kezelni akarjuk őket, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy kibújunk a kitaposott ösvények és széles körben elfogadott elvek ernyője alól. Mindaddig, amíg az alapokon nem változtatunk, újra és újra ugyanabba a pontba fogunk eljutni, oda, ahonnan menekülni szeretnénk... Ne várjuk felülről az útmutató megoldást, mert pontosan ez az út az, ami nem vezet sehová. Ehelyett az lehet célravezető, ha nem ítéletekben és előírásokban gondolkodunk, hanem megfigyeljük, elfogadjuk és értelmezzük azt, amit saját érzékeinkkel, vagy közösségünkkel együtt tapasztalunk. Ha tévedünk egy állítással, vagy kudarcot vall egy kísérletünk, az sem kell hogy elriasszon, mert szerves része a módszernek. Emlékezhetünk, sötét szobában botorkálva fájdalmas baleseteket szenvedhet az ember, viszont a fáradozás végül eredményre vezet. Fontos kiemelni, hogy amikor általánosítást végzünk, igazi kockázatot vállalunk, ezért minden perc odafigyelés és munka kifizetődik.
Egyszerűen fogalmazva arra biztatnék mindenkit, hogy próbáljunk az okosságon túl bölcsek is lenni, vegyük észre, amikor valami alapjaiban hibás és józan ésszel javíthatatlan. Szorosan kapcsolódik a témához a százszor megalázott irracionalitás tisztelete, hiszen rengeteg alkalommal siethet még a segítségünkre például néhány közmondás, amelyet most egyszerű közhelynek vélünk. A gépies, megkötött utak végigfutását így lehet elkerülni, így háríthatjuk el, hogy egyszerre járjunk be kétségbeejtően unalmas és reménytelenül felesleges körpályákat.
3 megjegyzés:
"A tökéletes ésszerűség biztonságának elvesztéséért cserébe kapunk valami mást, mégpedig új információt. Valami olyasmit, amit nem lehet kiokoskodni valamilyen elfogadott axiómából, nincsenek rá rögzített szabályok. Ez pedig nem kevés."
Azaz : ..... Az univerzum a semmiből keletkezett, egy pillanat alatt, minden ok nélkül.
Ennél az IGAZ állításnál nincs tökéletesebb ésszerűtlenség . Mit jelent ez ?! Azt hogy a VALÓSÁG legeredetíbb lényege már maga egy "A tökéletes ésszerűtlen-ség" a lehető leglehetetlenebb jelenségek közül a leglehetetlenebb . És az univerzum ezzel nyitotta meg a létezését . Szóval ez nem valami új információ hanem az eredetek eredetének elemi minősége . Valójában ez a valóság alapvető minősége a létezés magyarázatának a logikai úton való megközelítésének lehetetlensége . Innen kezdve aztán a lineáris szintű következtetések útvesztője amiben az intelektuális elme tévelyeg a newtoni logika meg a hasonló ú.n. tudományok merev anyagiságában amihez persze szívesen felhasználja azt az egy "CSODÁT" amit aztán sürgősen olyan szívesen elfelejt meg elhallgat hogy azt fehasználta hogy mindezt a maszlagot felépítse rá .
Hadd idézzek egy a 80 as években a HUMANIC cipőáruház ausztriában játszott reklámszövegéből.
"Die Wirklichkeit , In Wirklichkeitnict Wirklich Wirklich ...Aber Wirklich is sie doch !
azaz "A valóság valójában nem valós .... De mégis az !
Na valahogy így van az egész . Nem kell itt nagy eszmefuttatásokba meg találgatásokba bocsájtkozni egy egyszerű cipőreklám mindenre rávilágít
correkció
"Die Wirklichkeit , In Wirklichkeit ist nicht Wirklich Wirklich ...Aber Wirklich is sie doch !
Teljesen igaz, ez az ellentmondás már a legelső alapoknál is felmerül. Erre nem is gondoltam, köszönöm!
Talán jobban kellene figyelnem a cipőreklámokra. :)
Megjegyzés küldése