Stratégiai játékok (1. rész)

Remélem, hogy minden kedves olvasóm boldogságban eltöltött, értékes húsvéti ünnepeken van túl. Számomra családi körben zajlott a hétvége nagyobbik része, ami nagyszerű feltöltődésnek bizonyult, mind szellemileg, mind pedig a gyomromat tekintve... Az ünnep sem fog eltéríteni a megkezdett ösvény továbbtaposásától, de egy rövid kitérőt a locsolkodás szokása talán megérdemel. Az ország férfilakossága húsvét hétfőjén nyakába veszi az utakat, és felkeresi hölgyismerőseit, hogy valamilyen módon emlékeztesse őket, újabb év telt el az életükből, és újra itt a húsvét. Hogy ez egy vödör víz kilöttyintésével, vagy egy mérsékelten kellemes illatú kölnivel történik, nem különösebben lényeges, maga a találkozás viszont nagyon is az lehet. Több embert is ismerek mindkét nemből, akik számára az egész szertartás ellenszenves és kerülendő, sőt, sokan egy aznapi kirándulással, gyors üdüléssel a maguk részéről bojkottálják is. Akik vettünk már részt ilyen "kanosszajáráson", érthetjük is, hogy miért: az ismeretlen, szinte elfelejtett emberek közelsége néha kínos csendeket, meglepetéseket tud szülni, emellett talán eltörpül még az a kérdés is, kinek milyen ajándékot adjanak a lányok, hogy ne legyen sértődés. Szervezkedni kell és jópofizni, tűrni és viselkedni.

A szokásnak viszont nemcsak néprajzi értéke és szimbolikus jelentése van (amelyek persze legtöbbünket nagyjából hidegen hagynak), hanem valós funkciója is. A közösségek kapcsolatainak megteremtése és ápolása ugyanis csak folyamatos törődéssel, de legalábbis gyakori erőfeszítéssel lehetséges. Az embernek a társasági lét az egyik alapvető jellemzője, és közelebbről nézve az egyik legnagyobb erénye is, többen együttműködve összehasonlíthatatlanul nagyobb dolgokra vagyunk képesek, mint külön-külön. Nem egy jel mutat arra, hogy a jövő komoly nehézségeket támaszt számunkra, ennek elviselésére pedig az ember minden valószínűség szerint csak saját "ismerősi körével" együtt lehet képes. Ennek fényében egy igazi közösség tagjai között az évenkénti találkozás már messze nem tűnik olyan nagy tehernek, ha a másik lehetséges választás a közösség eltűnése... Jó néhány kellemetlenség kifizetődhet, mikor esetleg épp arra az ismeretségre, vagy információra van szükségünk, amit a locsolkodás során ápoltunk vagy szereztünk. Az ettől való elzárkózás szerintem nem más, mint egy lehetőség eldobása, egy ajtó bezárása, ez pedig tényleg csak rajtunk múlik. A hagyományos szokások értékelésénél manapság sokszor elsikkadnak azok gazdasági és szociális funkciói, így pusztán szórakozássá, vagy turistalátványossággá silányítjuk őket. Ugyanakkor kétlem, hogy gyászolnunk kellene a locsolkodást, innen még bőven lehet neki visszaút, de idővel akár más szokások is átvehetik a szerepét.

De most már tényleg visszatérek a gondolatok fő folyamához.

Az e hétre kigondolt téma az említett jövőbeli nehézségeink egy tudományos modelljével foglalkozik, név szerint a szukcesszióval. A szokásos terjedelem megtartása érdekében az írást két részre bontottam, ma az eredeti ökológiai folyamat kerül terítékre. A "szukcesszió" szó magyarul igen kellemetlen hangzású, de különösebb ördöngösséget nem jelent, a modell azokra a jelenségekre vonatkozik, amelyek új, addig érintetlen élőhelyek betelepülése, illetve életközösségek körülményeinek megzavarása esetén zajlanak le. A különböző élőlények különböző stratégiát alkalmaznak a fennmaradás érdekében, ezeket a stratégiákat azonban csoportosítani lehet. Bár nincs teljes konszenzus a modell egyes részletei körül, de lényegeben két alaptípus vázolható fel, amelyeket leginkább a szukcesszió lefolyásának vizsgálata során lehet jellemezni. Ez különösen a növénytársulások esetében szemléletes, a példák jó része is innen érkezik majd.

Amikor valamilyen okból - például földcsuszamlás, vagy más természeti katasztrófa miatt - új, meghódítatlan élőhely, azaz például fedetlen, csupasz talajú terület keletkezik, az első megjelenő növények az ún. pionír vagy opportunista fajokból kerülnek ki. E fajok stratégiája a gyors és minél szélesebb körű szaporodás; ehhez hozzá tartozik, hogy általában hamar elérik az ivarérett kort, és viszonylag rövid életűek. Ezeket a fajokat pontosan az ilyen körülményekre "hegyezte ki" az evolúció, a megzavart, ideiglenes állapotokat kedvelik, mert a sebesen változó, kiszámíthatatlan környezetben az erőforrások minél gyorsabb kihasználása dönt siker és kudarc között. A pionír mindenkori célja, hogy elfoglalja az egész meghódítatlan életteret, és még azelőtt kiaknázza minden lehetséges erőforrását, hogy más fajok is megtelepednének. Ennek megfelelően nagyon sok utódot hoz létre, amelyeknek egyedenként igen kicsi a túlélési esélye, de együtt biztosítják a génállomány fennmaradását és elterjedését. Ennek - mármint a sok utódnak - megfelelően a biológiai sokszínűség ellen dolgoznak, nem kedvelik a másokkal való együttélést. Ha képet akarunk kapni róluk, elég annyit felvetni, hogy a növények közötti egyik legismertebb példájuk a parlagfű. Már a nevéből is látszik, hogy miről lehet szó, hiszen arról a tényről kapta, hogy a parlagon hagyott, korábban természetes növénytakarójától megfosztott területeken telepszik meg. A szaporodása során kibocsájtott pollen mennyisége szintén könnyen észlelhető (bár erről sokan szívesen lemondanánk...), mivel ez az emberi allergiás reakciók leggyakrabban feljegyzett kiváltója. Figyelemre méltó, hogy utóbbi tulajdonságának következtében szervezett irtókampányok zajlanak ellene, mégsem mutatja semmilyen jel, hogy sikerülne visszaszorítani vagy legyőzni.

A parlagfű és társainak hódításai természetükből fakadóan ideiglenesek. Miközben stratégiájukat végrehajtják, az adott élőhely számukra szükséges erőforrásait elhasználják és átalakítják, amikor pedig egy adott erőforrásból hiány lép fel, azt viszont képtelenek kezelni. Látványos példa erre, hogy az erdők tisztásain először a napsütést kedvelő fák jelennek meg, ezek hamar elterjednek, és rövidesen meghódítják a tisztást. Az ilyen szituációkat kedveli például a nyírfa. Amikor aztán összefüggő takarást alkottak, napfény hiányában az ő utódaik már nem lesznek képesek a növekedés folytatására. Ekkor az addig elnyomott árnyéktűrő fafajok kezdenek hajtani alattuk, majd idővel átveszik domináns helyüket az erdő adott területén. Ezek az árnyéktűrő fajok már a körülményeknek tartósan képesek megfelelni, és nagyobb zavaró tényezők nélkül meg is tartják ezt az állapotot. Ahogy a napfényért való versengésben alulmaradnak a nyírfák, úgy szenved vereséget a többi pionír is, mikor az élőhely eltartóképességének korlátaival szembesülnek. Ez igaz a parlagfűre is, magára hagyva bármely területről néhány év alatt kiszorítja a gyep... Ebben az esetben lehet hogy nem a fény a döntő erőforrás, hanem a talaj valamelyik jellemzője vagy tápanyaga, de a lényeg mégis ugyanaz. A pionírok nem képesek másokkal versenyezve létezni, ez nem része a stratégiájuknak. Amikor egy területen lecseng az idejük, azért nincsenek mégsem kihalásra ítélve, mert annyi örökítőanyagot szórtak szét, hogy mindenképp találnak majd egy zugot, egy szegélyt vagy vízmosást. ahol átvészelhetik az időt egy újabb "katasztrófáig".

A másik kulcsfontosságú stratégia nem meglepő módon épp ellentétes vonásokkal bír. Talán ott érdemes kezdeni, ahol az előbb végeztünk: e második elv alapja a környezet korlátaihoz, eltartóképességéhez való alkalmazkodás. A szóban forgó csoportosulások közül itt egyes fajok nem annyira emelhetőek ki, inkább egyensúlyi közösségekről, több, esetenként elég sok faj együtteséről beszélhetünk. A sokszínűség ugyanis sokkal inkább sajátja a szukcesszió ezen fázisának, mint az előzőnek. Az utódok száma e fajoknál viszonylag kicsi, cserébe viszont ezeknek jóval több szülői gondozásban van részük, és nagyobb az esélyük a túlélésre is, mint az opportunisták esetében. Az utóbbi kijelentés azért helytálló, mert az ilyen közösségben létező minden szerepet, minden lefogható erőforrást különböző, arra kifejlődött fajok foglalnak el. Ezek természetesen folyamatos versenyben állnak egymással a túlélésért, de nem vonatkozik rájuk a korábban látott hirtelen, kiszámíthatatlan körülmények hatása. Gondoljunk egy lombhullató erdő élővilágára! Mindenkinek megvan a maga helye, a bükkfától a sündisznóig, a baglyoktól a korhadó fák kérgén növő moharétegig. Miközben az egyedek harcának kimenetele egészen változatos, végső soron az erdő évszázadok után is ugyanaz maradhat. Valami hasonlót láttunk korábban az erdei tisztás példájánál is.

A két említett stratégia ideáltípusnak tekinthető, természetesen a szukcesszió nem egy lépésből álló folyamat. A tarra levágott, beszántott domboldalak legtöbbjének helyén hazánkban a természetes növénytakaró az említett lombhullató erdő lenne, ennek kialakulásához azonban évtizedek, évszázadok is szükségesek lehetnek. A folyamatban az embermagas pionír növényeket követi a gyep kialakulása, majd cserjék telepednek meg, majd ha a körülmények úgy alakulnak, akkor jöhet az erdő. Angol nyelvterületen a szukcesszió végső egyensúlyi állapotát "climax community"-nek, tehát tetőponti közösségnek nevezik. Kétségtelen, hogy van valami nemes és magával ragadó az ilyen ősi tájakban, a tetőponton megtartott egyensúly jó képet ad róla, miféle munkát végez a természet egy-egy érintetlen területen mind a mai napig.

Igaz, hogy magukra hagyva az egyensúlyi közösségek gyakorlatilag állandósulnak, egyes külső hatásokra azonban kifejezetten érzékenyek. Ezek közül első helyre kívánkoznak a már említett pusztító események, ezek igen komoly változást tudnak okozni, akár egy erdőtűzről, fölrengésről, fölcsuszamlásról, vagy hurrikánról van szó. Ilyenkor értelemszerűen a kár mértékétől függően a szukcessziós folyamat egy része, vagy akár egésze zajlik le. Másodsorban az élőhely alapvető jellemzőinek módosulása, például az éghajlat csapadékosabbá, vagy melegebbé válása is torzulást okoz az egyensúlyban. Persze ez a folyamat lehet olyan lassú is, hogy újabb szukcessziós ciklusra ne legyen szükség, de ez tudtommal nem törvényszerű. A számunkra legfontosabb külső hatás azonban nem ezek közül kerül ki, hanem egy harmadik eset: amikor egy adott élőhelyen addig ismeretlen opportunista faj jelenik meg.

Természetesen az egyensúlyi közösség által kiszorított pionírok megjelenése nem okozhat semmilyen galibát, hiszen azok tulajdonképpen folyamatosan jelen vannak. Ami viszont igazi veszélyeket rejt magában, az egy olyan opportunista faj megjelenése, amely teljesen idegen az adott környezettől. Ilyenkor előfordulhat, hogy az új faj olyan erőforrásokat használ fel, amelyekkel kapcsolatban az adott helyen egyszerűen nincsen vetélytársa. Ausztrália elszigetelt evolúciója például olyan ritkaságokat hozott létre, mint a kenguru, vagy a kacsacsőrű emlős, megvannak azonban a hátulütői. A kontinensen nem őshonosak a nyulak, a növények ezért ilyen jellegű támadásokra nincsenek felkészülve, valamint az ilyen rágcsálóknak elégséges étvágyú ragadozójuk sincs. Mióta a 18-19. században jóhiszemű emberek európai nyulakat telepítettek Ausztráliába, e kis aranyos állatok elszaporodása brutális hatást fejtett ki az országra. Valószínűleg rengeteg növényfaj kipusztulásáért felelősek, még a fiatal fákat is megölik, körberágják a kérgüket a törzs alján. A növényzet elpusztításával nagyban elősegítik a talaj szél és csapadék általi erózióját, és a sivatag terjeszkedését is. Mivel emellett az ember terményeit is pusztítják, ellenük is irtóhadjárat indult, amely igen változatos formákat öltött, a kerítésektől, csapdáktól indulva a mérgekig és vírusokig bezárólag. A szukcesszió folyamata persze erre az esetre is érvényes, előbb-utóbb a nyulak - ha más korláttal nem találkoznak -- mindent lerágnak majd, amit csak lehet, és ez megfékezi majd az ő térhódításukat is. Az aránytalan pusztulást a természet képes lesz kezelni, csupán egyes fajok szerepe kerülhet veszélybe, talán az emberé is.

A leírt folyamat tehát bezárul és visszajut saját kiindulópontjára. Ha nem is szabályos körről beszélünk, az említett három jelenség azért mégis folyamatos módosulásban tartja az életközösségek java részét. Figyelmes olvasók talán már rájöttek, mi is a célom ezzel az egész írással, az ipari civilizáció kapcsolata, párhuzama a pionír fajokkal szinte ordító. Mind az erőforrások felhasználása, mind a hatékonyság, mind a változatosság területén ugyanazokat a jellemzőket találjuk. A szukcesszió következő lépését elvileg egyes erőforrások hiánya váltja ki, és láss csodát, épp az erőforrásválságok korszakát éljük. Érdemes lehet ezért megvizsgálni a szukcesszió folyamatát, és főként a következő lépcsőfokot, a jövőben várhatóan uralkodó alapelveket. A legközelebbi bejegyzésben erre teszek egy halovány kísérletet, mint ahogy ez az egész blog is végeredményben annak tekinthető. Addig is érdemes elgondolkodni, vajon a parlagfű és az ausztrál nyulak hiábavaló irtásából nem vonható-e le a következtetés, hogy ők jobb opportunisták még nálunk is? Hiszen az általunk feltört földelt ők borítják el, az általunk művelni kívánt talajt ők pusztítják el... Azt hiszem, az irtás nem a legmegfelelőbb hozzáállás ezekhez a kérdésekhez, mondhatnám úgy is, hogy abszolút reménytelen hozzáállás. Hiszen a parlagon hagyott telkek beszántása, és a növények kihúzgálása csak újrateremti a parlagfű kedvenc életkörülményeit, a nyulak ellen bevetett vegyi és biológiai fegyverek pedig megtalálják majd az utat a küszöbünkhöz...

Azért nagyszerű embernek lenni, mert bizonyos mértékig magunk választjuk meg a stratégiánkat az élet legtöbb területén. Nem lehet mindenről tudatosan dönteni, de meg lehet próbálni. Az életmód kérdése nem kivétel, sőt, ez talán a legfontosabb szabadságunk, ami létezik. Az élővilág részei vagyunk, ezért ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is, mint bárki másra, akár tetszik, akár nem. Ha ezt elfogadjuk, akkor máris sokkal közelebb kerülünk egy egyensúlyi közösséghez.