Szabadulás a sablonoktól

A múlt heti bejegyzésben arról volt szó, hogyan biztosíthatjuk saját közösségeink, és végső soron az egész társadalom rugalmasságát nehéz időkben. Ehhez az evolúció egyik kulcsfontosságú folyamatát, a természetes kiválasztódást elevenítettem fel, eszerint az a közösség lesz sikeres, amely a lehető legsokszínűbb, legváltozatosabb válaszok mindegyikét megpróbálja párhuzamosan alkalmazni. Azt gondolom, hogy hazánk ennek a kihívásnak képes lesz megfelelni, az okokat nagy vonalakban fel is vázoltam. A témához tartozik azonban, és akkor csak érintőlegesen került elő, hogy a szükséges sokszínűség és változatosság az ember számára egyénileg is cél kell, hogy legyen. A magas szintű tudatos gondolkodás és cselekvés az ember meghatározó sajátossága az élőlények között, és ez - bár megvannak a maga korlátai - lehetővé teszi, hogy egyes radikális változásokhoz mentális úton, lecserélt vagy átalakított eszközökkel közvetlenül alkalmazkodni tudjon. Egy kis szerencsével, és megfelelő hozzáállással szinte bármelyikünk be tudna illeszkedni egy 5000 kilométerre levő, sőt, akár egy több száz évvel ezelőtti emberi közösségbe is. Ugyanez nem minden állat- vagy növényfajról mondható el, az éghajlati, ökológiai különbségek számukra gyakran végzetesek. A lényeg, amit ebből leszűrhetünk hogy az egyénnek ki kell vennie a maga részét az alkalmazkodás nehézségeiből. A "kell" szó azért helyénvaló, mert a kényszerítő körülmények egyszerűen nem engedik meg a luxust, hogy bármilyen hasonló léptékű, képességeinkben rejlő lehetőségtől megfosszuk magunkat.

Ha az egyén rugalmasságáról szólunk, akkor elkerülhetetlenül szembesülni fogunk egy viszonylag mélyen gyökerező szokással, amely közvetlenül ellentmond mindannak, amit el akarunk érni. Ez a jövő megtervezésének szokása. A pontról pontra végigvett forgatókönyvek, szépen csengő szabályok és precíz osztályzatok egzakt világa nem a mi világunk, és várhatóan a kettő egyre távolabb kerül egymástól. Amíg az erőforrások egyre növekvő mértékben rendelkezésre álltak, addig semmi nem számított, kedvezőtlen esetben a körülményeket a tervekhez igazítottuk. Ha egy fa útban volt a járdának, akkor nem a járda kerülte ki azt, hanem a fa lett elpusztítva. Ha nem volt elég pénzünk a megtervezett nyaralásra vagy a kiszemelt autóra, akkor adósságba vertük magunkat. Ha a karrierünk miatt nem foglalkoztunk eleget a gyermekeinkkel, akkor vettünk nekik olyan játékokat, melyek ezt majd elfeledtetik velük. Van erre egy nagyszerű szólásunk: az inghez varrtuk a nadrágot, és nem a viselőjéhez. Utána pedig kényszerítettük, hogy hordja a nem biztos hogy megfelelő ruhadarabot...

Az egész jelenség éppen az említett tudatos gondolkodásból ered, ugyanis a rövidtávú memóriánk számára kedvező, ha egyes helyzetekben, különösen újszerű, idegen tevékenységek közben pontokba szedjük a tennivalókat. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az életünket meghatározott sablon szerint kellene élnünk, és még kevésbé azt, hogy a világ többi része is így működik. A hosszú távú memóriánkban az emlékek egy felismerhetetlen rendszerben vannak eltárolva, ahonnan a megfelelő időben rendszerint ösztönösen kerülnek elő, bár időnként látszólag véletlenszerűen is eszünkbe jutnak. Az élővilágban a legtöbb leírható történet ehhez hasonló, például az oroszlán nem tervezi meg előre, hogy melyik zebrát fogja leteríteni, egyszerűen észreveszi a leggyengébb, legsérülékenyebb áldozatot.

Talán annak is köze van a sokaknál tapasztalható tervekhez fűződő megszállottsághoz, hogy a rövidtávú gondolkodás egyre uralkodóbbá válik a kultúránkban. Ma nem csak az nem számít, mi lesz holnapután, hanem az sem, mi volt tegnapelőtt. Példákat írni szinte felesleges, ha kimegyünk az utcára, vagy csak körülnézünk a szobában, ahol ülünk, szinte minden ékes bizonyíték erre a mondatra. A modern épületek élettartama, és különösen az esztétikai értékük tartóssága össze sem hasonlítható a korábbi, műalkotásnak is tekinthető házakkal, kastélyokkal. Az ember természetes módon hamarabb elfordul a geometriai egyszerűségű formáktól néhány perces szemlélődés után. Amit igazán szépnek gondolunk, rendszerint az élő, vagy az élővilágot utánzó művek és alakzatok, ezekben újdonságot találunk akár századszorra is. A mai gazdaságtudomány legfontosabb fogalma az adósság, ez az alapja az egész pénzrendszerünknek. Az adósság nem más, mint a jövőbeli jövedelmünk, értékeink mai felhasználása. Az egyre több adósság, amit a következő generációkra hagyunk, óhatatlanul le fog járni, de meg sem fordul  fejünkben, hogy változtassunk. Minden termék, amit az üzletekben találunk, csupán gyenge paródiája ugyanazon termék 20-30 évvel ezelőtt kapható változatának. Arra tervezik őket, hogy a garanciaidő lejártával azonnal tönkremenjenek, és a vevő újra kénytelen legyen vásárolni belőle. Ennyi talán elég is lesz... Ez a beszűkült látásmód egyrészt szomorú, másrészt valamilyen módon alighanem csak egy következménye annak, hogy egyre rövidebb időt látunk biztonságosan magunk előtt.

Az akadályok megkerülése és átvágása helyett a jövő az akadályokkal való együttélés és azok elfogadásának kora lesz. Egyes esetekben a korlátokat még saját javunkra is fordíthatjuk, sőt, megtalálhatjuk bennük a létünk alapjait is, mint a középkori feudalizmus a művelhető földterületben. Mindaddig azonban, amíg szellemileg lekötjük magunkat egy-egy merev elképzelés mellett, kudarcra vagyunk ítélve. Sokan élnek még köztünk idősek, akik átélték a háborút, és az azt követő kegyetlen éveket, ők megmondhatják, mi mindenre rákényszerítheti a sors az embert. Gyakorlatilag mindennek hasznát veheti, amihez ért, az órajavítástól a cipőpucolásig. A háború végén, 1945 nyarán, mikor a katonák sok helyre még nem térhettek vissza, a jószágokat pedig elrabolta az ellenség, az asszonyok és gyerekek magukat fogták be az eke elé, így szántottak. Nem lett igazán megforgatva a föld, de elég volt, hogy a túléléshez elegendő élelmet be tudják takarítani. Utólag szeretjük a büszkeség megalázásának tekinteni ezeket a helyzeteket, mikor alantasabbnak tekintett munkát kell végeznie valakinek, de a döntő motívum valójában nem ez. A legfontosabb a személy és környezete szempontjából az a kérdés, egyáltalán képes-e azt a feladatot kivitelezni. Ma nincs háború, sőt, ha végigmegyünk egy nagyobb város főutcáján, vagy besétálunk egy plázába, szembetűnik az anyagi gazdagság. Mégis ma is vannak, akik akár diplomával a zsebükben kimennek nyugatra pincérnek vagy taxisofőrnek. Ma sem mind igazítjuk a valóságot a korábbi terveinkhez.

Ha főzés előtt kiderül, elfogyott valamilyen hozzávaló, akkor leszaladunk érte a sarki üzletbe, vagy ha ott nem találunk, akkor kocsiba pattanunk és hozunk a legközelebbi szupermarketből. Ha azonban nemcsak hozzávalók hiányoznak, hanem bezártak a boltok, és - például az üzemanyag ára miatt - kizárt az autó használata is, akkor bizony keresni kell egy másik receptet, vagy ki kell találni egy újat. Ezt a megközelítést a példa szerint kényszer szüli, mégis érdemes meglátni, mennyivel takarékosabb és mégis rugalmasabb, mint az előző. A második szituációban ráadásul már nem elég mindenre egy receptkönyv és egy kanna benzin, ekkor valóban magának a szakácsnak kell értenie ahhoz, amit csinál. Szép ez a magyar kifejezés, mert benne van a lényeg: "értenie kell", át kell látnia az adott területet a legmélyéig. Kellemetlen perceket tud okozni a modern embernek, ha belegondol, mi az amihez úgy istenigazából ért... A tervek sikerének kierőszakolására egyre kevésbé lesz lehetőségünk, ezért az ötletesség és a spontaneitás lehet a legfőbb szövetségesünk. Mindez azonban lehetetlen, ha nem ismerünk meg lehetőleg minél többet abból a tudásból, ami közvetlenül az emberi igények kielégítésére vonatkozik, legyen az varrás, kötés, főzés, sütés, ásás, favágás, vita vagy harc.

A tervekben való gondolkodásban nyilvánvalóan szerepet játszik a műszaki tudományok térhódítása is, valószínűleg innen származik a "többi nem számít" címke, amely a hátráltató körülmények könyörtelen eltaposásában ölt testet. Ha egy építész azt mondja, sík talaj kell, akkor kivájják és elhordják akár a sziklákat is, és ha egy erőműhöz el kell téríteni egy folyót, senki nem fog meglepődni. Nem véletlen, hogy a mérnöki munka gyümölcse, a gép tekinthető az ipari civilizáció szimbólumának. Megtestesít mindent, ami szervetlen, rideg, merev vagy kiszámítható. A gép a mi civilizációnk végzete, amelynek a veszélyét képtelenek vagyunk közvetlenül érzékelni. Persze nem a Terminátor vagy Mátrix univerzumra gondolok, de figyelemreméltó a gépektől való félelem időről időre történő megjelenése. A modern gépek üzemanyaga valamilyen fosszilis erőforrás, ezzel az univerzális, nagy koncentrációjú energiával gyakorlatilag minden munkát el lehet végezni, amit csak akarunk, a gépek pedig ennek az eszközei. A gépek formálták át a társadalmunkat, kiszorítva az emberi erőt és hozzáértést jó néhány lényeges területről, mint a textilipar, a fűtés, vagy a mezőgazdaság jó része. Nem is csoda, ha egy idő után bálványozni kezdtük őket, mint saját magunk legeredetibb alkotásait. Ma könnyen észrevehető, hogy szinte minden törekvés arra irányul, hogy a társadalom, és ezen keresztül az egyén is egyre hasonlóbbá váljon valamilyen géphez, amibe egyik oldalon beleöntik az üzemanyagot, a másik oldal pedig visszaadja az eredményt.

Az érzés, hogy csupán fogaskerekek vagyunk a nagy szerkezetben, sokunk számára ismerős. Személytől függően valaki kiábrándítónak tartja saját állapotát, valaki lenyűgözőnek a teljes működést. Nagyjából e kettő álláspont között húzódnak az individualizmus és kollektivizmus közötti határok, amelyről legutóbb is szó volt. Ha mindannyian csak fogaskerekek vagyunk, amelyek a teljes gép nélkül nem érnek semmit, akkor felesleges bármiféle rugalmasságot számon kérni az emberiségen. Szerencsére azért ez az idő nem jött el, valószínűleg nem is jöhet el semmilyen forgatókönyv esetén. Valójában minden ember önmagában is egy rendkívül bonyolult rendszer, akár kémiai, elektromágneses, mentális, lelki vagy ökológiai szempontból, ráadásul mind lényegesen különbözőek vagyunk.

A gépiességtől való megszabadulás útja ezért mindenekelőtt a gépekkel való tudatos szakítás, akár a legbanálisabb területeken is. A magántulajdont ellenző filozófiák felhívják a figyelmet, hogy a dolog, amelyet birtoklunk, magához láncol, és így az is birtokol minket. Fokozottan igaz ez a gépekre, hiszen hozzájuk ráadásul még észrevétlenül hasonulni is igyekszünk. A gépek kezelésénél  unalmasabb és idegőrlőbb tevékenység kevés van. A futószalag melletti monoton munka zseniális dokumentuma Chaplin jelenete, mikor szerencsétlen munkás nem képes abbahagyni az unalomig ismételt mozdulatokat. A saját kezünkkel végzett munka ezzel szemben olyan testi és szellemi terhelést ró ránk, amelyek az egészségünk megtartásában segítségünkre lehetnek, ráadásul a fenntarthatóság szempontjából is egyértelműen előnyösebb.

A feljegyzett, pontokba szedett listák, mint említettem, akkor vannak segítségünkre, ha idegen, újszerű feladatot kapunk. Akinek a bevásárlás nem megszokott rutin (itt megemlíthető férfitársaim jó része, de én magam is), hanem alkalmi kényszerűség, azok a hangsúlyt arra helyezik, nehogy valamit elfelejtsenek, ami elő van írva számukra. Bedobálják a kosárba a holmikat, utána irány a kassza. Aki viszont nap mint nap rendszeresen végzi ezt a tevékenységet, hajlamos közben módosítani az elképzelésein, rögtönözni, és sokkal inkább figyel a termékek minőségére és árára is. A gépies tervezés a hozzáértéssel háttérbe szorul.

Amíg az újdonságok kitalálása és sikerre vitele számít elismerendő cselekvésnek, addig a pontos tervek létjogosultsága nem kérdőjelezhető meg. Az ipari civilizáció fejlődése során ez számított értéknek, a folytonosan gerjesztett új helyzetek, és az azokra való reagálás. Eközben hosszú időn keresztül fennálló, régi problémákkal, mint a környezetszennyezés, az erőforrások kimerülése, vagy a globálisan létező vagyoni különbségek (értsd: a szakadék például az európai átlagember és az afrikai éhezők között), egyáltalán nem is foglalkoztunk. Épp ennek köszönhető, hogy pontosan ilyen jellegű problémák okozzák majd a változásokat, amelyre fel kell készülnünk. Az elkendőzött, de előtörő gondokon nem segít, ha gépiesen újra eltakarjuk őket, jobb szembenézni velük, ahogy az egy valódi felnőtt emberhez illik. A szembenézés azt követeli meg, hogy a lehető legrugalmasabbak legyünk, a lehető legtöbb dologhoz értsünk, a lehető legkevesebb külső tényezőtől függjünk.

A mai bejegyzés azoknak szól, akik azt gondolják, a hanyatlásra való felkészülés csak egy feladat a sok közül. Valójában a felkészülés és megelőzés folyamata egy életforma, amelynek lényege a sokszor keserű tapasztalatok által történő tanulás, hogy a megfelelő pillanatban a rögtönzött reakciókra képesek legyünk. Előre kiszámíthatatlan események várnak ránk a következő 5-10 évben, utána pedig különösen. Lehet itt háború, államcsőd, hiperinfláció, be- és kivándorlási hullámok, energia és szerszámhiány, zsarnokság, járványok, és szinte bármi más is amit el tudunk képzelni. Nincs olyan pontokba szedett terv, amely biztosan segítene, nincs olyan gép, ami ezt a kérdést megoldaná. Csupán az segíthet, ha saját magunkat képezzük úgy, hogy a lehető legtöbb változást el tudjuk viselni.

Korábban valamikor említettem, de mindenki tudja, aki volt diák, hogy kétféle tanulás létezik. Az egyik a "magolás", ami kifejezetten a rövid távú memóriára alapoz, és az információk későbbi előhívását nem igazán teszi lehetővé. Ezt leginkább vészhelyzetben alkalmazzuk, mikor egy konkrét kihívással  (például vizsgával) szemben kell helytállnunk, és idő szűkében vagyunk. Ugyancsak jellemző erre a tanulási formára, hogy csupán túl akarunk lenni rajta, mivel a további következményei, így a gyors felejtés, nem érdekesek. A tanulás másik formája jóval összetettebb és nehézkesebb tud lenni, még akkor is, ha az ember hátsó felét kevésbé viseli meg... A kísérletezés és a gyakorlás részei ennek, sőt, a kudarc is. Hozzá tartozik, hogy utánaolvasunk, vagy ismerőseink között körbekérdezünk egyes dolgoknak, hogy nap mint nap újabb szempontból vizsgálódunk. Ez a tanulás történeteket, példákat, tapasztalatokat ültet az agyunkba, amelyeket nem felejtünk el. Így tudunk igazán megérteni valamit, így szerzünk igazi képességeket, amelyek adott esetben kedvező alaptulajdonságainkat is felszínre hozhatják. A jó pap holtig tanul, mert az emberek és lelki gondjaik mindig újdonságot mondanak neki. Az élet más területei sem egyhangúbbak ennél, csupán oda kell fordítani a figyelmünket.