Lesz rendszerváltás? I.

A legutóbb közzétett bejegyzés némi kitérőt jelentett a politikai témájú sorozathoz képest, amelybe néhány hete vágtam bele. Azonban ha kissé hátralépek, és az egész képet próbálom áttekinteni, akkor feltűnik, hogy az élet rengeteg lehetséges összefüggést rejt el minden apró összetevője között. Független változók hétköznapi módon tapasztalható körülmények között csupán matematikapéldákban fordulnak elő. A klímaváltozás és a munkanélküliség, a szíriai polgárháború és amerikaiak elhízással kapcsolatos népbetegsége ugyanazon történet párhuzamosan futó, de rendre interakcióba kerülő szálai. Már csak ezért is engedtem meg magamnak a fő irányból való kimozdulást, a blog napló jellegű szerkezete ráadásul erre nagyszerű lehetőséget is biztosít. Egyik napról a másikra zajló életvitelünk és modern világképünk miatt hajlamosak vagyunk az egyes dolgokat elkülönítve vizsgálni, ebben a viselkedésben azonban vajmi kevés köszönetet lelünk, ha épp a háttérben meghúzódó, figyelmen kívül hagyott összefüggések alakítják a történéseket.

Descartes, a modern gondolkodás egyik úttörője, azt feltételezte, hogy a teljességet a becsületes, kimerítő felsorolás módszerével el lehet érni, a valóság azonban másképpen is vizsgálható, sőt, van amikor csak másképpen érdemes belefogni. A jelenségek rendszerben való szemlélete nem összeesküvés-elmélet, a kapcsolatok egyértelműek és legtöbb esetben könnyen bizonyíthatóak. Amit talán nehéz megérteni ezzel kapcsolatban, az maga a módszer, ugyanis sokszor nagyságrendekkel nehezebb átlátni a komplex rendszerek egészét, mint egyes összetevőiket. Az emberi test tömegében az oxigén közelítőleg 65%, a szén 18%, a hidrogén 10%, a nitrogén 3%, a kalcium 1,5%, a foszfor pedig 1% arányban van jelen, a fennmaradó rész pedig megoszlik a különböző egyéb elemek között. Nem nehéz belátni, hogy az emberi test leírása ebben a formában erősen hiányos, és messze nem csak a kimaradó néhány százalék miatt. Ugyanígy kell tekinteni az emberi társadalomra, az államra, az ipari civilizációra is, nagyjából annyira értelmes dolog elemeikre szétválasztani és élve boncolni őket, mintha egy embertársunkkal tennénk. Az emberi közösségek inkább hasonlíthatóak az evolúció által formált élőlényekhez, mint a fent leírt hozzáállással megtervezett gépekhez.

Akadt egy dolog az elmúlt hetek fő híreiben, amire ennek szellemében most ismét szeretnék kitérni. Ez nem jelent majd távoli kirándulást a politikai ideológiák tárgyalásától, sőt, szervesen kapcsolódik hozzájuk.

Ahogyan azt korábban említettem, a jelenleg hazánkat kormányzó Fideszhez régóta megingathatatlan ellenszenv fűz, így aztán némileg zavarban vagyok, amikor a miniszerelnök mondandója rímel a gondolataim egyes részeivel. Ez viszonylag gyakran előfordul, tavaly nyári tusványosi beszédében például még a haladás mítoszának kritikájára, vagyis legalább az említésére is sor került. Úgy tűnik, hogy valamennyire nyitott egyes elvek újragondolására, egyes rendszerek megváltoztatására. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ő olyasmit képviselne, amit én látni szeretnék, vagy ami hasznunkra válik, de talán annyi következtetést levonhatok belőle, hogy egyes kijelentéseit érdemes az ezen a blogon felrajzolt ábrához illesztve is megvitatni. A legtöbb mai politikusra nézve - beleértve a fidesznyikek többi régi motorosát, és az újabb generációt is - ez a tevékenység csupán időpazarlás lenne.

Legutóbb nagy vihart kavart egy elejtett mondata a magyar demokráciáról, és a jövő kihívásairól: "Egyelőre most még nem kell új politikai rendszereket fölépíteni, de föl kell építeni új gazdasági rendszereket Közép-Európában, és reméljük a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amiket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kell vezetni." A beszéd a jelenlegi folyamatokat jelentőségükben az 1990-es eseményekhez hasonlítja, igaz, jó politikushoz méltó módon arról nem szól, hogy ezek a jelenségek milyen mélyebb okokra vezethetőek vissza, és milyen irányba visznek hosszabb távon. Az eladósodás csak egy része problémának, és nem a végső gyökere, ezt azonban Orbán vagy nem tudja, vagy nem akarja elmondani. A demokratikus rendszer részéről történő megkérdőjelezése azonban könnyen megjósolható, gyorsan fodrozódó hullámokat  keltett a politikai paletta bal oldalán. Mivel ellenfelei évek-évtizedek óta diktatórikus hajlamokkal vádolják Viktort, azonnal ziccernek tekintették ezt a kiszólást, és rákérdeztek, milyen kényszerítő körülményekről, milyen új politikai rendszerről szólt tulajdonképpen. No, meg persze arra is, hogy hogyan képzeli el a váltást. Jogos kérdések egy ilyen jelentőségű témában, de alig hiszem, hogy kielégítő válasz érkezik majd rájuk.

Mivel ez egy olyan mondat, amivel önmagában nézve egyetértek, megkísérlem megválaszolni legalább a kérdések egy részét. Hangsúlyozom, a miniszterelnök indokait nem ismerem, csupán a hirtelen e témában fellángolt - szokásos módon elég meddő ás unalmas - vitához szeretnék a magam módján hozzájárulni.

Az első és talán legfontosabb gondolat, hogy a demokrácia nem tökéletes rendszer. Sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint a Szent Grálhoz, ami automatikusan minden problémát megold, amit pedig nem, azt nem is kell. Ez a hozzáállás nem engedi meg, hogy bármilyen értelmes eszmecsere folyjon a témáról, így aztán jobb eleve megbarátkozni a ténnyel, hogy nem helytálló. Azért is érdekes, hogy ez a tétel a modern demokráciákban gyökeret tudott verni, mert az ókori minták esetében még nem volt jellemző. Köztudott, hogy a diktátor szó a Római Köztársaságból származik, és eredetileg nem zsarnokot jelentett, hanem egy állami hivatalnokot, akit a szenátus egy időre rendkívül nagy hatalommal ruházott fel a köztársaság intézményei  és egyéb tisztviselői felett. A diktátor rendeletekkel kormányzott, és elkövetett tettei miatt még leköszönése után sem lehetett felelősségre vonni. Olyan alkotmányos lehetőségről van szó, amely vészhelyzetben lehetővé tette, hogy a hatalom teljes központosításával felgyorsítsák, és az illető képességeitől függően hatékonyabbá tegyék az állam működését. Legtöbbször ennek megfelelően veszélyes háborús szituációkban került sor ezekre a kinevezésekre a köztársaság védelmében.

A demokrácia ideiglenes felfüggesztése tehát része volt a római alkotmánynak, amely sok tekintetben ma is példát ad a törvényhozóknak. Az egyetemek jogi képzésein a mai napig a római joggal szűrik meg a hallgatóságot, ez a szóró tárgy, melynek vizsgáin a legtöbben elvéreznek. Úgy tartják, hogy a közös európai kultúra három oszlopa a keresztény etika, a görög filozófia és a római jog. Márpedig ha ez így van, akkor közvetlenül adódik, hogy szükséghelyzetben akár egy jogállamban is elférhet a diktatúra... A rómaiak felismerték, hogy adódhatnak olyan pillanatok, amikor megváltozik a fontossági sorrend. Ilyenkor a római állam kockázatot vállalt és megbízott egy ember hűségében. Vajon ha a demokrácia magától értetődően tökéletes államforma lenne, szükség lett volna erre a lehetőségre?

A mai politikai viszonyok közt itt talán meg is kellene állni, hiszen minden ami ezen - tehát az ideiglenes változtatáson - túl van, az eleve elképzelhetetlen. Ezen a blogon azonban újra és újra megpróbálok kitekinteni a mostani, mesterségesen leszűkített világunkból, ez pedig most sem lesz másképp, a java tehát talán csak most következik. Nem csak a teljesség kedvéért, vagy magunknak való hízelgésként szükséges ilyen távlatokban gondolkodni. A körülmények folyamatosan változnak, és ha szellemileg bezárjuk magunkat egy kényelmesnek tűnő ketrecbe, akkor letaglózó és pusztító meglepetések érhetnek a jövőben.

A liberális demokrácia kétségtelen előnyökkel bír, amit vitatni teljesen felesleges, sőt, inkorrekt lenne. Már csak azért is, mert az egyik erényét épp ezekben a pillanatokban használom ki, ez a véleménynyilvánítás szabadsága. Kisebb méretekben mindannyian ismerjük az érzést, mikor valaki a megkérdezésünk nélkül dönt valamilyen számunkra fontos ügyben. Valamennyien tapasztaltunk már igazságtalanságot, ami felbőszített bennünket. Ilyenkor az általános, természetes reakció a felháborodás és a tiltakozás. Egyes kormányok azonban hallgatásra kényszerítik az embert, ami egészségtelen, kínzó dühöt és frusztráltságot szül. Különösen rémítő, amikor nemcsak a nyilvánosság előtti, hanem az egymás között, személyesen megosztott gondolatokat is szabályozni akarják, amire több totális diktatúrában titkosrendőrségek és besúgóhálózatok egész sora alakult.

Ebből a szigorú ellenőrzésből, a hatalom megszerzésének körülményeiből és a modern diktatúra jellegéből fakadóan - erről még lesz szó - az ilyen államok a lakosság jelentős részét ellenségnek tekintik, ennek megfelelően pedig folyamatos megfélemlítést, és gyakori erőszakot alkalmaznak. Az atrocitások ellen általában nincs lehetőség fellépni, mert a törvények nem egyenlő módon érvényesek mindenkire, sőt, maga a tiltakozás sem megengedett. Aki panaszkodik, csupán további szenvedést zúdít saját maga, és a számára fontos társai nyakába. Azt az élményt, amikor önmaguk érinthetetlenségének tudatában levő verőlegények törnek be otthonunkba egy elejtett félmondat, vagy akár egy félresikerült gesztus miatt, egyszerűen senki nem akarja megtapasztalni.

A totális diktatúrák merev felépítésük miatt nagyon érzékenyek a külső hatásokra, nincs mögöttük az a társadalmi támogatottság, amelyre egy stabil politikai rendszer épülhet. Mivel a döntéshelyzetben levők szándékosan elfojtják és elszigetelik a kritikákat, előfordul, hogy elszalasztanak rengeteg jelet és figyelmeztetést, az általuk vezetett államok pedig így gyakran vakon száguldanak megsemmisítő ütközetekbe, humanitárius katasztrófákba. Ezzel szemben a demokráciák esetében az állam hatalma elveken nyugszik, amelyek - ha megfelelően vannak kiválasztva - lassan, vagy egyáltalán nem öregszenek, és tartást, támaszt adhatnak nehéz időkben is. Ha sikerül fenntartani egy mindenki által tisztelt alkotmányt, akkor a demokráciák nem fulladhatnak teljes anarchiába, ellenben a zsarnoksággal, amely kizárólag a terrorral és esetleg felejthető ideológiákkal van megtámogatva.

Most jön azonban a szokásos mantrám, mely szerint ne csak a kényelmesen felkínált lehetőségeket nézzük, hanem keresgéljünk azon kívül is. A zsarnokság borzalmait nem kívánom senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve minden kérdésünkre a válasz csak a liberális képviseleti demokrácia lehet. Meglátjuk, hogyan alakul a jövő, de főleg hosszabb távon könnyen el tudom képzelni, hogy ezt a rendszert aránytalanul nehéz lesz fenntartani. Akárhogy is görcsöl rajta az egész mai politikai elit, lehet hogy egy háború eltörli magát a parlamentarizmust is. Nem rajtuk fog múlni. A demokrácia lehetséges hanyatlásának ez csupán leggyorsabb, de messze nem az egyetlen módja, és bár egyik sem feltétlenül okoz örömet, beteljesülésüket nem biztos, hogy meg lehet akadályozni. Jó lenne tudni, mire is számíthatunk a fent említett három fő erény szempontjából, vajon ezektől gyermekeinknek végleg el kell búcsúzniuk?

Hogy hosszabb távon mire is számíthatunk, vagy legalábbis milyen támpontjaink vannak, azt a jövő héten szeretném tárgyalni. A rövid távú kérdések ennél kevésbé beláthatóak. Valójában mi Magyarországon sokkal inkább bábjai vagyunk a külvilág történéseinek, mint azt első pillantásra gondolnánk. Tudjuk, látjuk, hogy szinte minden ipari termék Kínából érkezik, látjuk a spanyol barackokat, a bolgár dinnyét, de nem vesszük észre milyen terhet ró mindez a még meglévő energiatartalékainkra. Nem látjuk, hogy a nagyhatalmaknak mekkora lökés kell egy világot átformáló háború kirobbanásához. Ha nagyon figyelünk, akkor észleljük a jeleket, de minden pillanatról pillanatra változik, ezért számolni hétköznapi emberként szinte lehetetlen. Jómagam a hosszú távú lehetőségek kiaknázásában látok fantáziát, amelyeket aligha von meg tőlünk a sors. Oda kell azonban figyelni, amikor Demján Sándor Európa éhezéséről, Orbán Viktor pedig a magyar demokrácia lecseréléséről beszél. Nem a személyük miatt, mert az valószínűleg a jelenlegi sikereikhez, a jelenlegi körülményekhez van kötve; sokkal inkább a mondanivaló miatt, ami ma még nem mindennapos.