A szünet előtti utolsó bejegyzés témája egy az aktuálpolitikát felkavaró miniszterelnöki beszéddel volt kapcsolatos. Persze nem az volt a cél, hogy a végtelenségig sulykolt üres lózungoktól megcsömörlöttek táborát még innen is elriasszam, sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet, még olyan irányból is érkezhetnek releváns gondolatok, ami első pillantásra teljesen kizártnak tűnik. Hovatovább az sem utolsó szempont, hogy a liberalizmus kritikája során nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy ma liberális demokráciában élünk. Ez az a rendszer, amely teljesen természetesnek és magától értetődőnek tűnik fel előttünk, de vajon milyen jövő előtt áll? Lesz rendszerváltás, ahogy Orbán emlegeti, vagy ez lehetetlen?
A válasz könnyű: igen, lesz, méghozzá sokkal valódibb, és sokkal mélyre hatóbb átalakulás, mint az 1990-es eseménysorozat, amit rendszerint e névvel illetünk. Ha Viktor erre utal, ami elég valószínű, akkor véleményem szerint nem látja helyesen a folyamatokat. A jelenlegi rendszer a globális világ hanyatlása esetén teljesen életképtelen lenne, ezért lényegileg kell megváltoznia. Hogy a liberális és demokrata formákból mennyi marad meg, az a jövő zenéje. Kerülgethetem a forró kását mindenféle körülírással, de azért ha ezt a kijelentést személyesen hangoztatnám, akkor sok helyen elég furcsán néznének rám, sőt, könnyen lehet hogy nem igazán tartanának nagyra miatta (mégiscsak sikerült túl finoman fogalmazni...). Az írásos formának szerencsére megvan az az előnye, hogy folytatni tudom a dolgot anélkül, hogy kínos csend ülné meg a szobát.
Ha csak annyit mondok, hogy a demokráciánk jelen formájában nem biztos, hogy képes megoldani a gondjainkat, akkor nem azt mondom, hogy zsarnokság kell és totális diktatúra. A dualitás kényszere a gondolkodás halála. Nem csak két lehetőségünk van, ennél sokkal szebb és változatosabb világban élünk. Lehet, hogy a következő rendszer nem lesz ilyen kényelmes, mint a mostani, de nem feltétlenül kell, hogy elviselhetetlen legyen. Sajnos előre ezt lehetetlen egzakt módon kiszámítani, támpontot csupán más birodalmak és civilizációk hanyatlása szolgáltathat. A párhuzamok viszont csak általánosságban működnek, Magyarország helyzete pedig felettébb különleges. A helyi viszonyok, pillanatnyi érdekek és átmeneti fellángolások fényében lehetséges, hogy jó ideig egész mást fogunk látni, mint amit legjobb tudásom szerint kiokoskodnék. Ilyen léptékben nézve egy "átmeneti fellángolás" akár több generációt is felölelhet... Mégis tovább kell lépni a megkezdett gondolatmenetben, a civilizációs hanyatlás ugyanis válságok és fellendülések sorozatából áll össze, ezalatt pedig ugyanannyira hasznos észrevenni a lassú tendenciákat, mint az aktuális veszélyeket és lehetőségeket. Épp ezért amiről ma írni fogok, az a történelem által nyújtott, a mai folyamatokhoz leginkább hasonló jelenségek évszázadok után kialakult végeredménye. Ez pedig nem más, mint a feudalizmus.
Itt jelenhetett meg a második sokkhatás annak, aki először téved az oldalra. A feudalizmussal inkább lenézően gúnyolódni és ijesztgetni szokás manapság. Aki nagyjából tudja, miről van szó, az azzal is tisztában van, hogy a modern kor kezdetén e rendszer utolsó maradványai jelentették a fejlődés legfőbb akadályát, épp ezért legtöbben teljesen biztosak abban, hogy csak megvetendő, elavult és undorító létforma lehetett. Ennél többre lényegében semmi szükség, hogy a kérdést egy az egyben a szőnyeg alá söpörjük, de ezt a szívességet én most nem fogom megtenni. A hűbéri rendszer évszázadokig stabilan működött változatos körülmények között, sőt, az európai modelltől függetlenül, időben eltolva Japánban is kísértetiesen hasonló szisztéma alakult ki, e mellett pedig azért már nehéz hunyorítva elmenni anélkül, hogy észrevennénk, mégsem csupán ostobaság és "sötétség" vezetett ebbe az irányba jó néhány társadalmat.
A római birodalom - és vele az antik civilizáció - hanyatlása, felbomlása és az azt követő évszázadok története visszatérő párhuzamot szolgáltat, ha az ember a mai viszonyokat ilyen szempontból szeretné végiggondolni. Gazdasági, vallási, környezeti színtéren egyaránt mindenhol találunk hasonlóságokat az akkori korral, a különbség legtöbb esetben csupán a dolgok méretében, alakjában és nem az értelmében van. Miért lenne másképp mindez a politikai színtéren, ami a mindennapokat meghatározó dolgok közül talán a leglátványosabb, és a legjobban dokumentált? Nézzük meg, mi is történhet abból a három, korábban említett nézőpontból nézve, amelyek a jelenlegi rendszerünkre nézve a leghízelgőbbek!
Elsőként említettem a beszéd és a sajtó szabadságát. Egy öntudatos embernek, és ezen felül különösen egy olyan civakodásra hajlamos népnek, mint a miénk, lételeme hogy mindenről véleményt mondhasson. Azok a próbálkozások, melyek különféle módszerekkel ennek megakadályozására törekednek, ördöginek tűnnek fel szemünkben. Hogy ez mennyire kulcskérdése egy totális diktatúrának, arra George Orwell 1984 című regénye mutatott rá meghökkentően. A cselekmény idején az elképzelt tökéletesen elnyomó államban a polgárok által beszélt nyelv lebutítása a rezsim egyik legfőbb törekvése volt, arra számítva, hogy így az ellenőrzés egyre könnyebbé válik majd, mivel már nem csak a félelem és a kényszer akadályozza meg a polgárokat az ellenállásban, hanem eleve nem is tudnak majd kritikus gondolatokat kiötleni és megfogalmazni. Bár a valóságban eddig szerencsére nem jutott el az emberiség, de a félelem és kényszer módszerét többször is tökélyre fejlesztettük, Magyarországon is volt olyan periódus, amikor minden beszélgetés a másikkal szembeni bizalom végső próbája volt, amikor egy elejtett megjegyzés elég lehetett életek tönkretételéhez.
Vegyük észre, hogy ezt a világot a huszadik század hozta létre! Nem mintha ne lettek volna korábban zsarnokok, de egy totális diktatúrához a különböző technológiák (poloskák, kamerák) és szerveződések (fizetett besúgóhálózatok) olyan magas szintje szükséges, amely nem állt, és nem is áll majd mindig rendelkezésre. Az orwelli világban a lépten-nyomon a falakra szerelt "telekép" nevű eszközökkel árasztották a lakosságra a propagandát, miközben ugyanezen az úton kamerákkal információt is nyertek. A szereplők nem tehettek semmit anélkül, hogy valaki észre ne vegye. Néhány belvárosi utcán végigsétálva ma a valóságban is átérezhető az érzés. Mindenhol monitorok, mindenhol kamerák. Rémisztő, hogy Orwell ezt előre látta, és nincsenek illúzióim afelől, hogy adott esetben lenne aki az általa leírt célokra használja fel mindezt. (Sőt, bizonyos témákban a képünkbe tolt propaganda ma is szinte arcátlan.) Miért mondom mégis, hogy a demokrácia nem az egyetlen elviselhető politikai rendszer? Épp azért, mert ahogy a liberalizmus, úgy a totális zsarnokság is modern jelenség. Modern ideológiákból táplálkozik, modern eszközöket használ, modern célokra. Más szóval: a szabad globális sajtó, az ötletek szabad áramlása, az internet fenntarthatatlan, de a tökéletes ellenőrzés, a gondolatrendőrség is biztosan az. Egyszerűen nincs annyi nyersanyag, nincs annyi energia, munka, hogy minden helyszínt mindig ellenőrizni és terrorizálni lehessen. Orwell az erdei bokrokba is mikrofonokat vizionált, a vidéki utakra is kamerákat. Még ha lennének is ilyen mennyiségben ilyen szerkezetek valaha a Földön, akkor sem lenne elég ember, hogy az adatokat mind végignézze, értékelje. Különösen akkor nem, amikor eleve az alapvető szükségletekben egyre nagyobb hiányt szenved a társadalom, mint ahogy az a jövőnkben várható. A zsarnokság veszélyes, igazán és komolyan tartani kell tőle, de az elkerülése nem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket a mostani problémáinkra. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy inkább segítünk neki ezzel...
Mi a fennmaradó út? Például az, hogy a szabad beszéd ellenőrzése ugyan lehetetlenné válik, de a legtöbb kimondott szó eleve nem bír majd semmilyen súllyal. Arról beszélek, hogy a mai világgal ellentétben nem minden rendszerben az szabja meg egy ember helyét a politikai rendszerben, hogy mit mond. Sokkal inkább az, hogy mit tesz. Ha a lakosság túlnyomó része képtelen politikai erőhatást kifejteni (erre már ma mutatkoznak jelek), akkor az ő véleményük ilyen téren rövidesen senkit nem fog érdekelni. Középkori hasonlattal élve ők a jobbágyok. Nem szenvednek el mentális elnyomást és gondolati korlátozást az állam részéről, kormányzási szempontból viszont semmit nem számítanak. Ha ismerjük Illyés Gyula versét, akkor tudjuk, hogy ez nem igazi zsarnokság. Csupán egy számunkra idegen, rég nem látott élmény.
Itt át is térek a második említett pontra, amely nem volt más, mint az erőszak szerepe a kormányzásban, ami ismét a jelenlegi rendszerünk nagyszerűségében erősít meg minket a diktatúrákkal szemben, hiszen az ártatlan, civil áldozatok tekintetében hatalmas különbség mutatkozik. A totális elnyomás paranoiája miatt bebörtönzött, megkínzott és megölt embertársaink tömegei mind figyelmeztetnek, hogy attól tartsuk távol magunkat. Ha azonban a ma érvényben lévő mikrométerre kiegyensúlyozott rendszerünk holtpontra jut, a valódi kihívásokat pedig vakon elbukja, akkor nem az a kérdés, hogy mi lesz a "fékekkel és ellensúlyokkal". Ilyenkor az a kérdés, mi akadályozza meg az anarchiát, a káoszt, amelyben mindenki mindenki ellensége, és az erőszaktól senki nincs biztonságban. Az argentin államcsődről mondta korábban egy szemtanú, hogy pont azok az ismerősei törtek be hozzá és rabolták ki a közbiztonság összeomlása után, akikről legkevésbé tudta volna elképzelni. Ilyenkor nemcsak az állam tűnik el, hanem gyakran a jó és rossz fogalma is mélyen összemosódik...
A feudalizmus épp az ilyen helyzetekben jelent végső kiutat, méghozzá az egyetlen lehetséges módon. Talán maga a módszer filozófiája is megérne egyszer egy külön bejegyzést, mert érzek benne valamilyen ősi zamatot, de van egy mondásunk, ami tökéletesen megfogja két szóban: kutyaharapást szőrével. A hűbéri rendszer a kaotikus helyzetekben azért jelent gyors és tartós megoldást, mert teljes mértékben az erőszakon alapszik. Minden egyes személy politikai súlyát az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen eredménnyel tud erőszakot kifejteni. Ahogy a jobbágyoknál már említettem, aki nem harcol, az nem is számít semmit ilyen szempontból. Az a néhány százalék, amely kormányozza az államot (legyen a nevük nemesség a hagyományok miatt) elvi hierarchiába rendezett, de gyakorlatilag párhuzamosan létező hadurakból, bandavezérekből áll össze. A kormányzást ők helyi szinten képesek megoldani, nyers erővel, tehát központi szervezésre alig van szükség. Ha pedig a központi hatalomnak való ellenszegülésük mégis túlmenne az eltűrt határon, akkor hasonszőrű társaik jelentik a fegyelmező erőt. Mindez kegyetlenül hangzik, sőt, valóban az, de könnyen lehet, hogy egyetlen alternatívánk hosszabb távon csupán az anarchia lesz, amelynél nincs rosszabb.
Harmadik érvként említettem a demokrácia oldalán a diktatúrákkal szemben, hogy elméleti, elvi szintű megalapozottságuk miatt inkább képesek az óhatatlanul előforduló válsághelyzetek túlélésére. A közösen elfogadott alapok miatt mindig van mihez visszanyúlni, van miből építkezni, szemben a merev, és épp ezért mindig instabil diktatúrákkal. E tekintetben azonban a hűbéri rendszert semmi nem tudja megelőzni. Mivel eleve az állami szerveződés egyik lehetséges első lépését jelenti, elképesztően robosztus felépítményről beszélünk.A kelet-európai államok az 1241-42-es tatárjárás pusztításából is néhány év alatt felocsúdtak, de az Európa felét kiirtó hírhedt 14. századi pestisjárvány, a "fekete halál" sem okozott semmiféle politikai megsemmisülést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ebből a korszakból eredő, alkotmányként számon tartható dokumentumok és eszmék (mint Szent István intelmei Imre herceghez, az Aranybulla és a Szentkorona-tan) így vagy úgy máig befolyásolják a magyar közgondolkodást, szemben például a legutóbb összedobált hivatalos alapokmánnyal, amely - hogy is fejezzem ki magam - észrevehetően szerényebb hatással bír. Szintén nem szabad elfelejteni, hogy a feudális állam jogállam volt abban az értelemben, hogy az utolsó, legszegényebb jobbágynak is voltak olyan jogai, amelyet elvben egy uralkodó sem sérthetett meg. Lehet ezen cinikusan nevetni, de ha megnézzük, hogy manapság hányszor nyer pert egy átlagember milliárdosok ellen, akkor nem sok okunk marad mosolyogni az akkori viszonyokon.
Az összehasonlítás során elég konkrétan megjelent a középkori állam képe, amely az antik civilizáció után kialakult fő létforma volt. Nem állítom, hogy a jövő héten, vagy akár 50 év múlva ilyen körülmények között fogjuk találni magunkat, a széles tendenciák azonban ebbe az irányba mutatnak. Hogy mi ennek a legfőbb oka, azt az esszé végére hagytam.
Ma a magyar állam által beszedett különböző adók, járulékok és egyebek minden jövedelemnek kb. 50%-át teszik ki. Máshol szám szerint más a helyzet, de az állami újraelosztás mértéke ebben a nagyságrendben mozog. Ennyi bevételre van szükség, hogy a liberális demokrácia működni tudjon. Akinek nap mint nap dolgoznia kell, annak van csak fogalma róla, micsoda tehertétel is ez. Gondoljuk el, hogy a középkorban minden jövedelem nagyságrendekkel kisebb volt, mégis elég volt azoknak a 10%-a (a tizede), hogy egy hűbéri államot fenntartson. Igen, ez a lényeg, egy ilyen állam majdnem elképzelhetetlenül olcsó. Ha igaz a hanyatlás elmélete, amiről ezekben az írásokban szó van, ami egyre több társunknak tűnik fel a mindennapokban, akkor rövidesen ez lesz az egyik legfőbb szempontunk.
Elsőként említettem a beszéd és a sajtó szabadságát. Egy öntudatos embernek, és ezen felül különösen egy olyan civakodásra hajlamos népnek, mint a miénk, lételeme hogy mindenről véleményt mondhasson. Azok a próbálkozások, melyek különféle módszerekkel ennek megakadályozására törekednek, ördöginek tűnnek fel szemünkben. Hogy ez mennyire kulcskérdése egy totális diktatúrának, arra George Orwell 1984 című regénye mutatott rá meghökkentően. A cselekmény idején az elképzelt tökéletesen elnyomó államban a polgárok által beszélt nyelv lebutítása a rezsim egyik legfőbb törekvése volt, arra számítva, hogy így az ellenőrzés egyre könnyebbé válik majd, mivel már nem csak a félelem és a kényszer akadályozza meg a polgárokat az ellenállásban, hanem eleve nem is tudnak majd kritikus gondolatokat kiötleni és megfogalmazni. Bár a valóságban eddig szerencsére nem jutott el az emberiség, de a félelem és kényszer módszerét többször is tökélyre fejlesztettük, Magyarországon is volt olyan periódus, amikor minden beszélgetés a másikkal szembeni bizalom végső próbája volt, amikor egy elejtett megjegyzés elég lehetett életek tönkretételéhez.
Vegyük észre, hogy ezt a világot a huszadik század hozta létre! Nem mintha ne lettek volna korábban zsarnokok, de egy totális diktatúrához a különböző technológiák (poloskák, kamerák) és szerveződések (fizetett besúgóhálózatok) olyan magas szintje szükséges, amely nem állt, és nem is áll majd mindig rendelkezésre. Az orwelli világban a lépten-nyomon a falakra szerelt "telekép" nevű eszközökkel árasztották a lakosságra a propagandát, miközben ugyanezen az úton kamerákkal információt is nyertek. A szereplők nem tehettek semmit anélkül, hogy valaki észre ne vegye. Néhány belvárosi utcán végigsétálva ma a valóságban is átérezhető az érzés. Mindenhol monitorok, mindenhol kamerák. Rémisztő, hogy Orwell ezt előre látta, és nincsenek illúzióim afelől, hogy adott esetben lenne aki az általa leírt célokra használja fel mindezt. (Sőt, bizonyos témákban a képünkbe tolt propaganda ma is szinte arcátlan.) Miért mondom mégis, hogy a demokrácia nem az egyetlen elviselhető politikai rendszer? Épp azért, mert ahogy a liberalizmus, úgy a totális zsarnokság is modern jelenség. Modern ideológiákból táplálkozik, modern eszközöket használ, modern célokra. Más szóval: a szabad globális sajtó, az ötletek szabad áramlása, az internet fenntarthatatlan, de a tökéletes ellenőrzés, a gondolatrendőrség is biztosan az. Egyszerűen nincs annyi nyersanyag, nincs annyi energia, munka, hogy minden helyszínt mindig ellenőrizni és terrorizálni lehessen. Orwell az erdei bokrokba is mikrofonokat vizionált, a vidéki utakra is kamerákat. Még ha lennének is ilyen mennyiségben ilyen szerkezetek valaha a Földön, akkor sem lenne elég ember, hogy az adatokat mind végignézze, értékelje. Különösen akkor nem, amikor eleve az alapvető szükségletekben egyre nagyobb hiányt szenved a társadalom, mint ahogy az a jövőnkben várható. A zsarnokság veszélyes, igazán és komolyan tartani kell tőle, de az elkerülése nem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket a mostani problémáinkra. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy inkább segítünk neki ezzel...
Mi a fennmaradó út? Például az, hogy a szabad beszéd ellenőrzése ugyan lehetetlenné válik, de a legtöbb kimondott szó eleve nem bír majd semmilyen súllyal. Arról beszélek, hogy a mai világgal ellentétben nem minden rendszerben az szabja meg egy ember helyét a politikai rendszerben, hogy mit mond. Sokkal inkább az, hogy mit tesz. Ha a lakosság túlnyomó része képtelen politikai erőhatást kifejteni (erre már ma mutatkoznak jelek), akkor az ő véleményük ilyen téren rövidesen senkit nem fog érdekelni. Középkori hasonlattal élve ők a jobbágyok. Nem szenvednek el mentális elnyomást és gondolati korlátozást az állam részéről, kormányzási szempontból viszont semmit nem számítanak. Ha ismerjük Illyés Gyula versét, akkor tudjuk, hogy ez nem igazi zsarnokság. Csupán egy számunkra idegen, rég nem látott élmény.
Itt át is térek a második említett pontra, amely nem volt más, mint az erőszak szerepe a kormányzásban, ami ismét a jelenlegi rendszerünk nagyszerűségében erősít meg minket a diktatúrákkal szemben, hiszen az ártatlan, civil áldozatok tekintetében hatalmas különbség mutatkozik. A totális elnyomás paranoiája miatt bebörtönzött, megkínzott és megölt embertársaink tömegei mind figyelmeztetnek, hogy attól tartsuk távol magunkat. Ha azonban a ma érvényben lévő mikrométerre kiegyensúlyozott rendszerünk holtpontra jut, a valódi kihívásokat pedig vakon elbukja, akkor nem az a kérdés, hogy mi lesz a "fékekkel és ellensúlyokkal". Ilyenkor az a kérdés, mi akadályozza meg az anarchiát, a káoszt, amelyben mindenki mindenki ellensége, és az erőszaktól senki nincs biztonságban. Az argentin államcsődről mondta korábban egy szemtanú, hogy pont azok az ismerősei törtek be hozzá és rabolták ki a közbiztonság összeomlása után, akikről legkevésbé tudta volna elképzelni. Ilyenkor nemcsak az állam tűnik el, hanem gyakran a jó és rossz fogalma is mélyen összemosódik...
A feudalizmus épp az ilyen helyzetekben jelent végső kiutat, méghozzá az egyetlen lehetséges módon. Talán maga a módszer filozófiája is megérne egyszer egy külön bejegyzést, mert érzek benne valamilyen ősi zamatot, de van egy mondásunk, ami tökéletesen megfogja két szóban: kutyaharapást szőrével. A hűbéri rendszer a kaotikus helyzetekben azért jelent gyors és tartós megoldást, mert teljes mértékben az erőszakon alapszik. Minden egyes személy politikai súlyát az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen eredménnyel tud erőszakot kifejteni. Ahogy a jobbágyoknál már említettem, aki nem harcol, az nem is számít semmit ilyen szempontból. Az a néhány százalék, amely kormányozza az államot (legyen a nevük nemesség a hagyományok miatt) elvi hierarchiába rendezett, de gyakorlatilag párhuzamosan létező hadurakból, bandavezérekből áll össze. A kormányzást ők helyi szinten képesek megoldani, nyers erővel, tehát központi szervezésre alig van szükség. Ha pedig a központi hatalomnak való ellenszegülésük mégis túlmenne az eltűrt határon, akkor hasonszőrű társaik jelentik a fegyelmező erőt. Mindez kegyetlenül hangzik, sőt, valóban az, de könnyen lehet, hogy egyetlen alternatívánk hosszabb távon csupán az anarchia lesz, amelynél nincs rosszabb.
Harmadik érvként említettem a demokrácia oldalán a diktatúrákkal szemben, hogy elméleti, elvi szintű megalapozottságuk miatt inkább képesek az óhatatlanul előforduló válsághelyzetek túlélésére. A közösen elfogadott alapok miatt mindig van mihez visszanyúlni, van miből építkezni, szemben a merev, és épp ezért mindig instabil diktatúrákkal. E tekintetben azonban a hűbéri rendszert semmi nem tudja megelőzni. Mivel eleve az állami szerveződés egyik lehetséges első lépését jelenti, elképesztően robosztus felépítményről beszélünk.A kelet-európai államok az 1241-42-es tatárjárás pusztításából is néhány év alatt felocsúdtak, de az Európa felét kiirtó hírhedt 14. századi pestisjárvány, a "fekete halál" sem okozott semmiféle politikai megsemmisülést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ebből a korszakból eredő, alkotmányként számon tartható dokumentumok és eszmék (mint Szent István intelmei Imre herceghez, az Aranybulla és a Szentkorona-tan) így vagy úgy máig befolyásolják a magyar közgondolkodást, szemben például a legutóbb összedobált hivatalos alapokmánnyal, amely - hogy is fejezzem ki magam - észrevehetően szerényebb hatással bír. Szintén nem szabad elfelejteni, hogy a feudális állam jogállam volt abban az értelemben, hogy az utolsó, legszegényebb jobbágynak is voltak olyan jogai, amelyet elvben egy uralkodó sem sérthetett meg. Lehet ezen cinikusan nevetni, de ha megnézzük, hogy manapság hányszor nyer pert egy átlagember milliárdosok ellen, akkor nem sok okunk marad mosolyogni az akkori viszonyokon.
Az összehasonlítás során elég konkrétan megjelent a középkori állam képe, amely az antik civilizáció után kialakult fő létforma volt. Nem állítom, hogy a jövő héten, vagy akár 50 év múlva ilyen körülmények között fogjuk találni magunkat, a széles tendenciák azonban ebbe az irányba mutatnak. Hogy mi ennek a legfőbb oka, azt az esszé végére hagytam.
Ma a magyar állam által beszedett különböző adók, járulékok és egyebek minden jövedelemnek kb. 50%-át teszik ki. Máshol szám szerint más a helyzet, de az állami újraelosztás mértéke ebben a nagyságrendben mozog. Ennyi bevételre van szükség, hogy a liberális demokrácia működni tudjon. Akinek nap mint nap dolgoznia kell, annak van csak fogalma róla, micsoda tehertétel is ez. Gondoljuk el, hogy a középkorban minden jövedelem nagyságrendekkel kisebb volt, mégis elég volt azoknak a 10%-a (a tizede), hogy egy hűbéri államot fenntartson. Igen, ez a lényeg, egy ilyen állam majdnem elképzelhetetlenül olcsó. Ha igaz a hanyatlás elmélete, amiről ezekben az írásokban szó van, ami egyre több társunknak tűnik fel a mindennapokban, akkor rövidesen ez lesz az egyik legfőbb szempontunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése