A türelem lát

Az egy héttel ezelőtt elkövetett bejegyzéssel, amely a politikai rendszerünk várható átalakulásának irányáról szólt, több célom is volt. Egyrészt nyilvánvalóan az, hogy felhívjam a figyelmet a mostani liberális demokráciát az emberi történelem csúcstermékének beállító közvélekedés hátulütőire. Hadakozzunk bármilyen hévvel és lelkesedéssel az ellenképnek tekintett totális diktatúrák megjelenése ellen, mégsem mondhatjuk biztosra, hogy mindent megtettünk saját magunk és gyermekeink nemzedékeinek biztonságáért. Lehet, hogy egész más nehézségek várnak ránk. További célom volt, hogy leírjam, milyen folyamatok zajlottak le a mintának is tekinthető antik civilizáció több lépcsőben zajló összeomlásakor, és mi alakult ki utána. Végül, de nem utolsósorban szerettem volna megindokolni a párhuzamot az akkori korral. 

A feudalizmus rendszere, amelyet felrajzoltam, koránt sincs kőbe vésve, számos ponton jó néhány eltérés képzelhető el az akkori megoldásoktól. Maga a rendszer jellege, a decentralizáció, a nyers erővel felemelkedő arisztokrácia rétegének kifejlődése és például valamilyen klasszikus jellegű államvallás kialakulása vagy újra felfedezése nagy valószínűséggel része lesz a következő évtizedek, évszázadok történéseinek. Ne gondoljuk, hogy ezzel visszafelé haladunk az időben! Találunk olyan helyeket a földgolyón, ahol ehhez igen hasonló kormányzatok működnek, és talán még több olyat is, ahol egy ilyen rendszert mindenki örömmel fogadna. Hogy mi nem oda születtünk, az csupán a személyes tapasztalatainkat befolyásolja, csőlátás lenne azokat egyetemes élményeknek és értékeknek hinni.

Ma is egyfajta csőlátásról lesz szó, amely szoros kapcsolatban is áll az említett  testvérével. Első látásra talán speciális jelenség lesz, valójában azonban a társadalmi lét egyik kulcskérdéséről van szó, amelyet ráadásul a liberalizmus mesteri húzással kisajátított. Ez az társadalmi tolerancia problémája.

Mindeddig nem rejtettem véka alá azt tényt, hogy a liberalizmus, mint ideológia, rendkívül sikeres. A liberális demokrácia politikai rendszere a legelterjedtebb a Földön, a szabadelvű pártok pedig mindmáig számottevő erőt képviselnek a legtöbb országban. A sikerrel azonban együtt jár az is, hogy az eszme eredeti követeléseiből a legtöbb már megvalósult, és csupán a legelméletibb - vagy ha úgy tetszik: legszélsőségesebb - témák részei a mindennapi törekvéseknek. A két legjellemzőbb ezek közül a klasszikus vallások megmaradt intézményeinek kigúnyolása, háttérbe szorítása, valamint az egyes társadalmi csoportok, kisebbségek körüli viszonyok sterilizálása, vak egységesítése. Ez ismét egy olyan téma lesz, amely a közéleti viták során ma is gyakran előkerül, mind az "elit", mind pedig a kisemberek szintjén, és egy kifejezetten modern probléma, amely még a teljes megdicsőülés küszöbén is rámutat a szabadelvűség korlátaira. Ma ezekről a tárgyakról nyíltan beszélni legtöbbször nem "politikailag korrekt", ami egy bájos eufemizmus, hiszen a valóságban annyit jelent, hogy egyszerűen mindenki kikerüli a kijelölt tabukat, mivel a múltban számos kudarc tanított meg rá minket, hogy nem lehet őket egyszerűen leszerelni. Sajnos ha ezt az utat követjük, az a struccok "politikájához" hasonlít leginkább, homokba dugnánk a fejünket. 

Azt hiszem, hogy a történetet az elejéről illik kezdeni. Amikor politikai rendszerekről, feudalizmusról írtam, akkor azt feltételeztem, hogy az ipari berendezkedés előnyeit minden állam fokozatosan el fogja veszíteni. Nem lesz szupermarket, televízió, internet, autópálya, hitelkártya. Nem lesz védőoltás, fájdalomcsillapító, tűzoltóság, stabil munkahely, nem lesznek közművek, segélyek, kedvezmények. Lesz viszont szegénység, létbizonytalanság, egész napokat kitöltő túlnyomó részben fizikai munka, lesznek betegségek és sérülések, amelyekre ma akár legyintünk is, akkor pedig nem lehet majd rajtuk segíteni. Egy veszélyes, és a mai életünkhöz képest kiszámíthatatlanabb világ jönne el ebben az esetben, ilyen volt ugyanis az ipart, a fosszilis erőforrásokat megelőző kor is. Ilyen viszonyok között a lét értelmét, az igazi, válaszokat adó vallást lehetetlen volt a bölcsőtől a koporsóig tartó időben meglátni, ezért az emberi közösségek, népcsoportok a halál utáni, túlvilági okokra és célokra vezettek vissza mindent. Alapjában véve persze mindannyian azokat a dolgokat tartották tilosnak, bűnnek, amelyek a csoport érdekeivel ellentétesek. Büntették az alattomosságot, a gerinctelenséget, az árulást. Konkrét törvényeikben azonban a világ mibenlétéről alkotott nézetek éppoly különbözőek, mint a népek, amelyek létrehozták őket. Két sztyeppei lovasnép vallása talán kísértetiesen hasonló, de valószínűleg kevesebb egyezést találunk, ha egy óceániai sziget kultuszával hasonlítjuk össze.

Az idő előrehaladtával aztán persze a népek egymás mellé sodródtak, megismerték a másik viselkedését, szokásait. Látták azt, hogy a másik számukra értelmetlen szabályokat is tiszteletben tart, furcsa szertartásai vannak, másrészt viszont olyan tetteket is megenged magának, amely számukra visszataszíító és aljas. Lehet ez a többnejűség, lehet a kannibalizmus, lehet ezer más dolog, amelyre nem is gondolnánk. Ezek elkerülhetetlen konfliktusok forrásai lettek, amelyek így a közösségek alapvető különbségeiből fakadnak. Aki járt iskolába, az tudja, hogy nincs két egyforma osztály, aki szereti a sportot, az tudja, hogy a sportklubok sem csak a színeikben és címerükben különböznek. Hatványozottan igaz ez a nagyobb közösségekre, népekre. Több stratégia is létezett és létezik az ebből fakadó ellentétek kezelésére, erőszakkal vagy anélkül egyaránt. Azt azonban nem mondhatja senki, hogy lépjünk át a dolgon, "nincs itt semmi látnivaló". A tét ugyanis egyáltalán nem semmiség, hanem épp ellenkezőleg, megfelelő cselekvés nélkül  akár szinte minden veszendőbe mehet, amit valamelyik fél fontosnak tűnik az életben.

Időről időre jön egy korszak, amikor egy közösség ilyen vagy olyan okból - általában egy civilizáció virágzása, és különösen egy birodalom dicsőségesebb napjai idején - olyan gazdagságra tesz szert, ami a túlvilágban való ájtatos hitet homályos misztikummá változtatja. Ilyenkor, és csakis ilyenkor lehetséges, hogy egy társadalom az élet értelmét az itt a Földön egyre elérhetőbbnek tűnő testi, lelki és szellemi élvezetek hajszolásában lássa. Nem véletlen, hogy a rómaiak hanyatlására gyakori okként hozzák fel a vezető réteg kicsapongásait és erkölcsi züllését, hiszen addigra az eredeti szigorú latin vallás már szinte el lett feledve. Addigra az ősi isteneiket a görögség életvidámabb és változatos mondavilággal felruházott alakjaival állították párba, sőt, azonosították velük. Jupiter Zeusz lett, Mars Árésszá változott, Vénuszból előbújt Aphrodité. Persze ezek az istenek nekik csupán annyit jelentettek, mint például nekünk is, irodalmi élményt, versek, hasonlatok és viccek tárházát és Homérosz eposzait. A saját gyökerektől való ilyen elfordulást, a kézzelfogható dolgok kultuszát is nevezhetjük vallásnak, hiszen a többivel kölcsönösen kizárják egymást, ráadásul megvannak a saját papjai és szertartásai is. Ha ezt a közelítést tesszük, sok minden érthetőbbé válik.

Érthetőbbé válik például a liberalizmus olthatatlan kényszere, hogy minden vallási vagy etnikai ellentétet a sötét múlt maradványának bélyegezzen. Egy olyan kultusztól, amely az emberiség megállíthatatlan haladását, az egyén felsőbbségét, az egyenlőséget és a jogállamot hirdeti, nem is várhatnánk mást, mint hogy maga is ellentétbe kerüljön a többivel. Érthetőbbé válik az is, hogy a régi vallásokat elutasítók közössége miért is tart meg mégis egy ősi evangéliumi hagyományt, és miért akar másokat is hasonló nézetekre "téríteni". Vallástalanság egyébként sem létezik, az ateisták sem kivételek. Istenekben nem kell hinnie senkinek, hogy vallása legyen. Akinek leledzik bármilyen szikra az elméjében arról, hogy miért is él ezen a világon, annak van vallása is, ez a szó ezt jelenti az én olvasatomban.

A liberálisok mantrája az, hogy "toleránsnak" kell lennünk, minden csoportokra vonatkozó előítélet csupán aljasság és babona, mert valójában lényegileg egyformák vagyunk. Ahogy az lenni szokott az ilyen ideológiák esetében, rögtön az első kijelentést kell megfogni, mielőtt túl messzire jutunk a szavak rengetegében. Nem vagyunk egyformák, lényegesen különbözően látjuk a világot. Attól kezdve, hogy édesanyánk meséket mond elalvás előtt, részei vagyunk egy kultúrának, amely az attól eltérő közösségekkel folyamatos feszültség állapotában van. Amikor az első európai hajók Tahitire érkeztek, azzal szembesültek, hogy a helyi lányok a vendégszeretetet nemi úton is lelkesen kifejezték. Ez önmagában korántsem aggasztotta a tengerészeket, sőt... Ellenben amikor egyes szigeteken azzal a jelenséggel találkoztak, hogy az őslakosok mindent ellopnak, amire csak lehetőség nyílik, nem vették jó néven. Saját törvényeik szerint a tahiti lányok és a húsvét-szigeti tolvajok nem követtek el bűnt, a különbség oka egyszerűen a közösségek különbözősége volt.

Manapság már nincsenek érintetlen, elzárt szigetek, ez igaz. Vannak azonban elszigetelt közösségek, etnikai csoportok, és bőségesen vannak népek, országok, amelyek nem oldódtak fel kulturálisan. Észrevennénk a különbséget, ha egy olasz és egy német buszmegállóban körülnézünk? Még akkor is, ha nem olvassuk el a feliratokat... Látjuk, hogy mennyire más Erdélyben egy román, egy szász és egy székely falu? Szinte ordít róluk, hogy más nép lakja (egyes esetekben sajnos csak lakta) őket. Ezek nem csak külsőségek, az emberek saját magukhoz formálják a környezetüket, saját világképük fejeződik ki mindenben, amit alkotnak. Tévedés, hogy mindössze a külsőségek okozzák az említett konfliktusokat, meggyőződésem, hogy ennél legtöbben bölcsebbek vagyunk...

Amikor több közösség él együtt, az igazi kihívást jelent a kormányzás számára. Ma a világ szinte minden államában felvetődnek ezek a kérdések, és a migrációs, avagy ha tetszik "népvándorlási" folyamatokat (ahogyan azt korábbi példák mutatják...) egy válságban levő civilizáció képes még inkább felerősíteni. Természetesen minden tiszta fejű ember szeretné elkerülni, hogy erőszakba torkolljon egy ilyen szituáció, de erre korántsem nyilvánvaló, hogy milyen megközelítés szükséges. A szabadelvűek hajlamosak azt hinni, hogy monopóliumuk van a különböző etnikai és vallási csoportok békés együttélésének irányítására, de sajnos ki kell őket ábrándítsam, ez távolról sem igaz. Sőt, még azt is kétségbe vonom, hogy az ő hozzáállásukat egyáltalán toleránsnak lehetne nevezni.

Mit tesznek  a liberálisaink? Egységes, világi szabályozást alkotnak minden egyénre nézve, csoporttól és vallástól függetlenül, és ezzel egy időben minden előítélettől megvetően elhatárolódást követelnek. Mivel maguk a világi törvények nem felelnek meg pontosan egyik csoportnak sem, hanem alkuk eredményei, mindenkitől igazodást követelnek meg. Akitől ezek a szabályok távolabb állnak (ezek jellemzően az alkuból kis arányuk miatt is kimaradó kisebbségek), azok természetesen gyakrabban kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. A következtetés azonban itt elakad, ugyanis ezt a tényt nem lehet nyilvánosan konstatálni, még ha matematikailag igaz is. Egyszerűen nem "politikailag korrekt" a törvénysértéseket etnikai, nemzeti, vallási hovatartozás alapján kezelni. Életkor, nem és jövedelem alapján például ugyanennek semmi akadálya, de innentől tabu. Jó, nem beszélünk róla, de mi ezzel a gond, kérdezhetnénk. Hiszen mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak, és ugyanazok a büntetések is. Ez így igazságos! A gond az, hogy nem felelünk meg a liberális ideálnak, nem vagyunk egyformák. Egyes csoportokhoz közelebb áll a kitalált rideg törvények szelleme, másoktól távolabb. Sőt, amelyik büntetés az egyik csoport számára halálos szégyen, az a másiknak talán csak múló kellemetlenség, ne adj' Isten büszkeség. Vajon így is igazságos és bölcs ez a stratégia? Mivel a hétköznapi emberek legtöbben ma sem ideológiákban gondolkodnak, ők észreveszik mindezt. Előállhat olyan helyzet, hogy a társadalom több részre szakad etnikai, nemzeti vagy vallási törésvonalak mentén, az állam pedig visszautasítja, hogy a problémával foglalkozzon. Ez kell nekünk? 

Pedig alapvetően egyik csoport sem gonoszabb, nem embertelenebb, mint a másik. Maga a kérdés kezelése visz zsákutcába. Nem tudom, hogyan szögezzem ezt le ahhoz, hogy szalonképes maradjak, de lényegében mindegy is. Semmilyen sértőt nem írtam, így aki támadásnak veszi, az magára vessen.

A szabadelvűség jelenlegi leglátványosabb korlátja az emberi közösségek világnézeti különbségeiből fakad. Mivel eredendően tagadja, hogy ezek a különbségek léteznek, és kizárólag az egyének szintjén vizsgálódik, nincs ebben semmilyen meglepetés. Ez - akárhogy is forgatjuk - nem tolerancia, ez vakság. A vakság pedig, még ha önkéntes is, és megfelel az írott és íratlan trendeknek, akkor sem más, mint fogyatékosság. Ne várjuk, hogy a világ igazodik majd hozzánk, az élet csak úgy marad fenn, ha ő alkalmazkodik. Ez a blog a korlátokról szól, és arról, hogy ha nem ismerjük el őket, ha nem fogadjuk el, akkor az tragédiához vezet. Ez a ma leírt elvi határ nem csupán azért érdekes, mert szeretnék megmondóembert, polgárpukkasztást játszani. A fontossága abban is rejlik, hogy jelen időben rámutat a kérdéses eszme tökéletlenségére. Márpedig ha egy hiba akad valahol, ott bizony előkerül majd több is, ezt legkésőbb Murphy óta tudjuk. A liberális "tolerancia" egy olyan pont, amelyből az egész gondolati rendszert ki lehet fordítani, meg lehet pörgetni, szét lehet szaggatni. A jövő kérdése, hogy tényleg megtörténik-e, vagy máshol még sebezhetőbbnek mutatkozik ez az ideológia. A következő hétre azt tervezem, hogy megkísérlek ilyen irányban spekulálni, és esetleg alternatívát mutatni a békés együttélésre.

4 megjegyzés:

Unknown írta...

Ide is:
Amennyire én tudom a liberalizmus nem azt mondja, hogy minden ember ugyanolyan, hanem azt, hogy ugyan azok a jogok illetik meg, színtől, vallástól, létszámtól és a napsütéses órák számától függetlenül. Ergo, nem erőszakosan egy karámba terel, hanem pont, hogy a különbözőségeket (minden korábbi, főként a klasszikus értelemben vett vallási indíttatású megoldásoknál jobban) elfogadva, sőt, legtöbbször értékként meghatározva, az együttéléshez kíván terepet adni.
Nem nehéz belátni a korábbi példák alapján, ha kizárólag a nemzeti, klasszikus értelemben vett vallási vagy pláne a faji indíttatású eszmék kapják kezükbe a dolgok irányítását, milyen kifejletekhez vezet. Nincs szó arról, hogy ezen a szellemiségek mentén működő gondolkodás ne tartalmazhatna értékeket. Természetesen tartalmaz, akár kultúrális akár más szempontból. Csak a vége mindegyiknek ugyanaz: az én kis (nagy) szellemi (vallási, nemzeti, faji) közösségem, különb a többinél, ez az egyetlen elfogadható. Vagyis az alapja, hogy elválaszt. Önmagát úgy határozza meg (legalábbis jórészt), hogy miben különbözik mástól. Ez nem eredményez önazonosságot, a végén békét, hanem kizárólag konfliktust, ahol, ahogy Hobo írta: "Csillog a fegyver a kezükben, ember és állat egy jelre vár. A papok megáldják fegyverüket, de Isten, melyik oldalon áll?"
Ezzel szemben azt látom, hogy a liberálisnak nevezett eszmeiség, minden hiányossága ellenére, inkább azon munkál, hogy KÖZÖS HANGot találjon. A legtöbbször szűk ez az ösvény. Persze, hogy az, hiszen mindenkit az egója hajt. Mindenki szereti, tiszteli és védi magát, a családját, a városát, az országát, a vallását (ha van), stb. Na ebben a dzsungelben ahol minden fa és inda hol ölelkezve, hol egymást megfojtva tör a fény felé, kell valami ami talajt biztosít. A kommunizmus is megpróbálta, de pont az egó repesztette szét, nem vagyunk papucsállatkák. Abban a pillanatban, ha valaki máson segít az elfogadó szellemiség és nekem nem az lesz az első gondolatom, hogy ezáltal tőlem mit vesznek el, hanem az, hogy közösen épültünk, én is érettebb leszek arra, hogy megtanuljam becsülni, hogy a mindennapi falathoz, gondolathoz és léthez nem kőbunkót kell a kezembe venni, térden csúszni egy földesúr vagy inkvizítor előtt és nem egy lélekidegen mozgalmi dalt üvöltenem egy egymilliós arctalan tömeg részeként.
Bocsánat, ha eltértem a tárgytól, de nagyon gondolatébresztő voltál. Hajrá, Ádám, így tovább!

Sleisz Ádám írta...

Ez esetben én is bemásolom a válaszomat. :)

Nem hiszem, hogy eltértél volna tárgytól, egyszerűen van néhány dolog, amiben nem egyezik a véleményünk. Senki jó szándékát nem vonom kétségbe, de a "közös hang" ilyen keresését egy bizonyos határon túl kontraproduktívnak tartom. Persze jelenleg többé-kevésbé működik a dolog, ez kétségtelen, de folyamatos harcok, veszekedések forrása, ráadásul gyakran a becsületes vitákat is eltorzíthatják az ideológiai megbélyegzések. Tartok tőle, hogy romlani fog ez a szituáció, mert ahogy szinte mindent, ezt is az anyagi jólét teszi lehetővé.

Nehéz körülmények között, kilátástalan helyzetben az ember közelebb kerül a gyökereihez, inkább meglátja, hogy mit is tart fontosnak a világban. Ilyen témában definíció szerint nincs alku. Szándékosan mostam össze a vallásokat az etnikai csoportokkal, nemzetiségekkel, mert szerintem a külsőségek nem a leglényegesebbek. Az elkülönülés alapja végső soron ugyanaz. Vannak dolgok, amelyekben nincs alku, még mesterségesen sem lehet közös álláspontot találni. Ha ezt erőltetjük, akkor azt segítjük elő, hogy eredeti gyökereit elhagyva a modern tömeghez csatlakozzon az egyén. Ez a tömeg lehet kommunista, liberális, lehet fasiszta, nacionalista, ezek között vannak durva különbségek, de az eredeti világkép feloldódását, megsemmisítését mind előfeltételnek állítják. Ezt pedig én személy szerint nem szeretném, talán jövő héten kitérek arra is, hogy miért.

Köszönöm, hogy leírtad, mit gondolsz, minél többen megteszik, annál közelebb kerülünk valamihez. Remélem.

doxaki írta...

Szia Ádám!
Leírtnék egy sajnos általánosnak mondható szituációt, ami arra jó példa, hogy a korlátokra miért van szükség:
Főváros egyik kerületében kiskertes családi házas környezetben egymás mellett él két család. Az egyik népes, a másik kevésbé. A "népes" család úgy gondolja, a sufniban is lehet lakni, mert a házban már nem férnek el, ezért kiadja az egyik melléképületet a rokonoknak. Aztán a helyhiány miatt további bővítményeket eszkábálnak, deszkából, hullámpalából, ereszcsatorna nélkül, végül a telek nagy része beépítetté válik, a tetőkről lefolyó esővíz már a szomszéd falát mossa. Télen pedig a (rideg jogszabályoknak meg nem felelő) kéményekből gomolyog a füst, sőt egyesek még műanyag és gumi füstjét is felismerni vélik. A szomszédos, "kevésbé népes" családban csak 2 kisgyerek van, de a szülők aggódik az - Alaptörvényben biztosítani kívánt - egészséges környezetért, miután az ablakon a szomszéd füstje száll be, a házuk pedig nedvesedik a szomszédról rá folyó esővíz miatt. Elkeseredésükben az Önkormányzathoz fordulnak, ahol a hatóság végül annyit tud tenni,hogy kötelezi a "népes családot" a kémény szabályossá tételére, az esővízcsatorna megépítésére, és a szabálytalan építmények elbontására, annak ellenére, hogy azoknak élelemre is alig futja.
Ez csak egy példa volt a különböző kultúrákra és az együttélés nehézségére, bizonyára mindegyikünk tarsolyában van hasonló...
Tehet mást a kormányzás az ilyen esetekből adódó feszültségek elkerülésére, mint rideg törvényekkel szabályozza a békés együttélést?
A hiánypóló eszmefuttatásaidat továbbra is elismeréssel és köszönettel figyelve, üdvözlettel:
doxaki

Sleisz Ádám írta...

Szia, doxaki!

Valóban egy jellemző példát említettél a mai Magyarországról, és messze van attól, hogy kirívóan kemény konfliktusnak mondhatnánk.

A szembenállás általános kezeléséről jövő héten szeretnék írni. Olyan megoldást nem tudok, ami emberi módon teljesen megszünteti az ilyen jellegű helyzeteket, szerintem el kell fogadni, hogy ez bizonyos szintig az élet része. Ezen a feltételen felül viszont kell léteznie jobb hozzáállásnak, már csak azért is, mert mint említettem, szerintem a folyamatok inkább a kiéleződés felé vezetnek.