Az üresség ígérete

Ha esetleg valaki úgy ítélné meg, hogy e blog legutóbbi bejegyzése provokatív volt, annak javaslom, most kezdjen el felkészülni egy újabb, talán kicsivel drasztikusabb dózisra. A liberális "tolerancia" kritikájának folytatása következik, a probléma, amelyet körbejárni igyekszem, nem más mint a különböző kultúrájú népek, csoportok kapcsolata, együttélése. Nem áltatom magam azzal kapcsolatban, mennyire lehet majd a jelenleg uralkodó elvektől elvonatkoztatni, én magam sem vagyok képes rá teljesen, hiszen koromnál fogva nem is láthattam mást, mint a jelenlegi rendszert. Ennek ellenére egyszerűen nincs más választásom, ha a megkezdett utat, a modern politikai ideológiák fenntarthatóság szempontjából való vizsgálatát végig szeretném járni. Eredetileg szerettem volna még ebben a posztban becsületes alternatívát kínálni, de az okfejtés fokozatosan olyan méreteket öltött, hogy elégségesnek láttam, ha ezt a részterületet tisztességesen befejezem. Tudom, hogy a kritika önmagában talán olcsó dolognak tűnhet, de - legalábbis ezen a honlapon - a megalapozott rendszeresség híve vagyok, így kérem, hogy aki esetleg amazt szeretné olvasni tőlem, az most ne csak legyintsen egyet, hanem egy kicsit még várjon türelemmel. Ma sem a levegőbe szeretnék beszélni.

Múlt héten ott fejeztem be, hogy a liberalizmus által toleranciának nevezett viselkedést egyszerűen vakságnak bélyegeztem. Úgy vélem, ezzel kicsit sem túloztam, és a kijelentésen semmit nem csorbít, hogy ez a vakság önkéntes, sőt, ha ezt is figyelembe vesszük, még inkább kiviláglik az egész liberális érvrendszer valósággal való összeütközése. Nemcsak azért írom ezt, mert az ebből a hozzáállásból fakadó konfliktusok minden további nélkül képesek aláásni egész országok nyugalmát, és nem is csak azért, mert a jövőt fürkészve ez több helyen egyre valószínűbb forgatókönyvnek tűnik. A jelenségnek mély elvi jelentősége van az eszmerendszerre nézve, ahogyan azt egészen "szalonképes" gondolkodók is kimutatták már (érdeklődőknek javaslom a megfelelő angol wikipedia szócikk vonatkozó részét). Aki olvasgatta az itteni írásaimat az elmúlt hónapokban, gyakran szembesülhetett a racionalizmusról szóló, felettébb elvont gondolatokkal. Ezeket nem a közönség kínzása és elkergetése érdekében vetettem közbe, bár e célokat is valószínűleg (utóbbi esetben biztosan) jól szolgálták. A valódi cél egész más volt, az ideológiák későbbi kritikájának módszerét szerettem volna lefektetni, amit épp most alkalmazok. Akkor - többek között - arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy minden eszme axiómákból, alapállításokból indul ki, amelyeket magától értetődőnek, támadhatatlannak tekint. Legyen a rájuk épülő érvrendszer bármilyen briliáns, ha az axiómákat kirúgjuk alóla, a semmibe fog összeomlani. 

Nos, az emberiség erkölcsi egysége a szabadelvűség ilyen elvi axiómája. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor egy értelmes elme sem gondolhatná, mint ahogy sok nagyszerű liberális gondolkodó állítja, hogy az egyének egyenlőségére tökéletes társadalmat lehet építeni. Épp most hallottam erre egy kifejező hasonlatot: olyan lenne ez, mintha egy rókát beengednénk a tyúkok ketrecébe, és egyenlő jogokat biztosítanánk neki. Ebből aligha lesz békés együttélés. Amíg attól félünk és afelett ítélkezünk, hogy azonos jellemeket külsőségek alapján különböztet meg valaki, addig nem vesszük észre, hogy a háttérben elsikkad egy legalább ugyanolyan súlyos hiba, amikor alapjaiban eltérő jelenségeket egy kalapba nyomkododva próbálunk "eladni". Amikor azt mondjuk, hogy az egyes közösségekkel szembeni előítéletek csak külsőségekben gyökereznek, az nem csupán szándékos hanyagság. A mélyebb megismerés visszautasítása véleményem szerint a mai, felszínes életvitelünknek is egy lenyomata. Amikor így teszünk, nem vagyunk kíváncsiak a másik indokaira, egyszerűen rásütünk egy billogot, amelyet később sem tud levakarni. A bőrszín alapján történő diszkrimináció esetén az illető jellemét és személyes tulajdonságait hagyjuk figyelmen kívül, de ha "színvakok" vagyunk - apropó, ugye nem csak én hallottam valakit ezt a jelzőt ilyen értelemben büszkén vállalni? - akkor az etnikai hátteréből fakadó értékeit és közösségének kultúráját vesszük semmibe. Ne gondolja senki, hogy ez kisebb, vagy veszélytelenebb dolog.

A róka és a tyúkok példája rávilágít egy másik nézőpontra is. Természetesen mindenkinek megvan az ötlete arra nézve, hogy környezetében ki a ragadozó és ki a békés baromfi, és kétségem sincs afelől, hogy mindenki saját közösségét gondolja majd az áldozatnak. Igyekszem általános keretek között maradni, de ez a hatás elkerülhetetlen, és nem is haszontalan, mert jó illusztrációt biztosít számomra. Most hívnám föl a figyelmet, hogy teljesen mindegy, kit melyik állatnak feleltetünk meg, a példa szerint ugyanis mindenki veszít. Nyilvánvaló, hogy a róka megöli a tyúkokat, és nagy lakomát csap a húsukból, de itt nincs vége a történetnek. Fogságba vetve, mint egy baromfi, rövidesen nyomorult módon elpusztul majd ő is. Nem erre az életmódra fejlődött ki ugyanis a szervezete, nem is képes ezt elviselni. A működő modell az, mely szerint a róka helye kint van az erdőben, a tyúké a ketrecben, ha pedig néha valamelyik rossz helyre téved, akkor fájdalmas büntetés lesz az osztályrésze. Kétlem, hogy ez vita tárgya lehetne.

Ha ennyi nem lenne elég, akkor ennek a hozzáállásnak egyéb hátránya is van. Ha vakság uralkodik az emberek gondolatain, az az önmegvalósító jóslatokhoz hasonló módon azt a hatást váltja ki, hogy a való életben megpróbáljuk igazolni. Például a többség által hozott törvényeknek idővel a legtöbb kulturális kisebbség kénytelen lesz behódolni. A társadalom uniformizálódik. Létrejön egy felülről generált és irányított populáris kultúra, amelyet az átlagember a tömeg részévé válva, passzívan fogad és "fogyaszt". A mélyebb alapon nyugvó korábbi minták, viselkedésmódok, életmódok elveszítik a jelentőségüket, kikopnak, eltűnnek. Ez a változás önmagában nézve nem jelent sem rosszat, sem jót. Vannak, akik meg vannak győződve róla, hogy ami új, az definíció szerint csak jobb lehet, nekik esetleg javasolnám, hogy gondolják végig mit is cseréltünk ki mire. A mai popkultúra valós értékét, bevallom, én nem becsülöm túl sokra. Semmilyen szerves kötődést, semmilyen valódi boldogságot nem képes előidézni, olyan sekélyes, mint az elv, amely elősegíti a létezését. Ez természetesen csak az én véleményem, az ítélet mindenkinek a saját felelőssége. A lényeg azonban nem csupán ennyi, a körülöttünk zajló folyamat mást is magában hordoz.

A rabszolgaságnak Afrikában ősi múltba visszanyúló hagyományai vannak, az újkor mégis tudott újat mutatni ebben a kérdésben. Az amerikai ültetvényeken ugyanis már a gyermekek is rabszolgasorba születtek, teljesen reménytelen volt számukra minden helyzetüket érintő változás. A magyar történelmet ismerve magától értetődően tolul a nyelvünkre a kérdés: miért nem rázták le ezt az igát? Volt ahol megtették. A haiti forradalom például annyira sikeres volt, hogy a felkelők saját kezükbe vették az irányítást, és kikiáltották a köztársaságot. Az USA déli területein ezzel szemben semmilyen eredményt nem sikerült elérni, pedig egy tömeges felkelés bizony változtathatott volna a dolgok folyásán. A különbség első számú forrása az Egyesült Államok ültetvényeseinek gyakorlata volt, amely a rabszolgákat olyan módon helyezte el, hogy egy törzs tagjai se kerüljenek egymás mellé komolyabb számban, egy közösség se alakuljon ki a rabszolgák közt nyelvi, etnikai vagy kulturális alapon. Az módszer szinte sátáni módon hatékonynak bizonyult. Minden közös fellépéshez, különösen egy lázadáshoz olyan szervező erő kell, ami ismeretlen, különböző világképű és egymásra is alapjaiban gyanakvó emberek között egyszerűen nem létezhet. A rabszolgák atomizált társadalmában a terv szerint nem létezhetett egy elismert vezető, nem voltak döntéshozói hagyományok, közös mesék, dalok vagy gondolatok. A valóság igazolta az ültetvényeseket... Haiti esetében az 1791-es felkelést egy vudu pap indította el, aki egyben törzsi vezető is volt. Az USÁ-ban tudomásom szerint a 20. század hatvanas éveiig kellett arra várni, hogy a feketék közös erővel tudjanak felállni egy politikai vitában. Ekkor zajlott le az ő polgárjogi harcuk, és ugyebár többek között ekkor már egy Martin Luther King nevű nagy hatású vezető egyéniséget is sikerült adniuk a világnak.

A USA fekete bőrű lakóinak kultúrája ma egész más képet mutat, mint az említett régi időkben. Az akkori teljes kiüresedésnek, "tiszta lapnak" köszönhetően szinte egy emberként fordultak a számukra felkínált kereszténységhez (Haitiban a vudu vallás erőszak ellenére is fenn tudott maradni). Azt hiszem, hogy minden egyéb gyalázat mellett ez az egy dolog, amiben akár irigyelhetjük is őket, ma sajnos nem mindenkinek kínálnak felülről ilyen kipróbált alapot. Erre az alapra, zenei tehetségükre és fizikai képességeikre építve meghatározó tényezőkké tudtak válni az országukban, és így végül az egész bolygón. Talán itt érdemes megjegyeznem, hogy szinte az egész mai könnyűzene ebből az új fekete kultúrából szökkent szárba annak idején. Mindehhez azonban idő kellett, méghozzá sok idő. Ezalatt pedig rengeteg fájdalom és szenvedés szegélyezte számukra az utat. Talán egyértelmű mi a szándékom ezzel a történettel ezen a helyen. Nekünk megvan a saját kultúránk, megvannak az összetartó erők, megvan még sok hagyományos keret, amelybe életet lehetne lehelni. Komoly dolog ezeket veszni hagyni, mert ha rossz idők jönnek - és azok jönnek -, akkor Lady Gaga és a Legyen Ön is milliomos! nem fog segíteni. Ha azt tesszük magunkkal, amit a régi déli ültetvényesek tettek a rabszolgáikkal, ne higgyük, hogy az eredmény más lesz!

Ezen a ponton lép be a képbe az ipari civilizáció hanyatlása, ami első lépésben számunkra a nagy kezdőbetűs Nyugat hanyatlását jelenti. A történelem azt mutatja, hogy az ilyen jelentőségű események lavinaszerű demográfiai változásokkal járnak együtt, ezt egyes esetekben nyugodtan nevezhetjük népvándorlásnak is. Ezeknek a folyamatoknak két oldala van. Gyönyörű képnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy a belső problémákkal küzdő rómaiakat a keletről érkező népvándorlás söpörte el, de ezzel nem mondtunk el mindent. A két tényező ugyanis összefügg. Egy hanyatló birodalom  hatalmas csábító erővel bír a környező népek számára, mindenki ráveti magát, hogy egy konc neki is jusson. A külső támadások erősödése nem véletlenek összejátszása volt, maga a birodalom vonzotta magára a "keselyűket". Egyébként természetesen igaz, hogy ezeket a törzseket üldözték a hunok, és folyamatos, kegyetlen háborúkat vívtak ebben az időszakban, de az élet a limesen túl korábban sem volt fenékig tejfel, Róma mégsem esett el...

Mit látunk ma Nyugaton? Van népvándorlás? Aki nem vak, az látja. Menekültek és leszármazottaik százezrei, milliói élnek Európában, Észak-Amerikában pedig a latin bevándorlók jelentenek hasonló kihívást. Nem volt ez mindig így, annak ellenére, hogy a Közel-Keleten, Latin-Amerikában és Afrikában már jó ideje van ki és mi elől menekülni. A helyzet kulcsa az, hogy a nyugati államokban az öregedő "őslakos" társadalmakban kialakult egy vitathatatlan "vákuum", hiány van tettrekész, fiatal és produktív lakosokból. A migráció ezt a vonalat követi, oda mennek, ahol tudják, hogy gyökeret tudnak verni, ahol szükség van rájuk. Más kérdés azonban, hogy ezek a csoportok a saját kultúrájukat nem hajlandóak feladni, sőt, az alkuhoz szokott nyugati fület bántóan sértő módon semmibe veszik az ott eddig megszokott normákat. Nem hajlandóak feloldódni az alaktalan tömegben, megtartják saját összetartozásukat. Ami a szemünk előtt zajlik, egy gigantikus kísérlet a liberalizmus egyik fő axiómájának igazolására vagy megdöntésére. Én úgy látom, hogy az események eddig engem igazolnak, és valóban nem vagyunk egyformák.

Hazánk és általában Kelet-Közép-Európa helyzete e tekintetben meglehetősen egyedi, bár ez csak távolabbról nézve feltűnő. Mind tőlünk nyugatra, mind északra, mind keletre emigrációs célországok találhatók (igen, itt Oroszországra gondolok, Moszkva lakosságának egyes becslések szerint közel fele a Kaukázusból származó muszlim). Mi viszont továbbra is "kibocsátók" vagyunk. Morbid dolog lenne örülni annak, hogy menekülnek innen a honfitársaink, nem is örülök, sőt. Ugyanakkor az a tény, hogy a környezetünk demográfiai térképe mindeddig egyensúlyt mutat, mégis segítségünkre lehet abban, hogy saját kultúránk értékeit hosszú távon is megőrizzük. Ha ilyen irányból nézzük, akkor ugyanerre a franciáknak, angoloknak, vagy éppen a németeknek kisebb esélye kínálkozik. Természetesen a helyzet változhat, ezek a folyamatok - számomra legalábbis - kiszámíthatatlanok, de jelen pillanatban ezt látom. Mindenesetre a szóban forgó általános problémával idegen telepesek esetleges nagy tömegei nélkül is szembe kell majd néznünk előbb vagy utóbb. A következő bejegyzésben már tényleg igyekszem ennek módjára koncentrálni. Egyáltalán nem lesz egyszerű.