Mások szemével látni

A különböző vallási, etnikai, kulturális közösségek együttélése, melyet mostanában boncolgatok e blog keretei közt, annyiban mindenképp hálás téma, hogy mindig aktuális, és mindenkinek megvan róla a véleménye. Nem akad köztünk senki, aki ebből  fakadó visszás helyzetekkel legalább egyszer ne találkozott volna. Legtöbbször arról is van elképzelésünk, hogy saját magunknak vagy épp a másik félnek hogyan kellett volna viselkednie az adott szituációban, és arról is - ami voltaképpen ugyanaz -, hogy mit teszünk majd legközelebb, ha véletlenül ugyanoda lyukadnánk ki. Hasonlóképpen alakult ki az én általános álláspontom is, méghozzá egy olyan tevékenységnek köszönhetően, ami elsőre bizonyára nevetségesnek vagy meghökkentőnek tűnik majd a legtöbb olvasó számára, ha egyszer eljutunk arra a potra, hogy megemlítsem. A mai (avagy dátum szerint tegnapi) téma számos vadhajtást eredményezett, amelyeket elvarrni több hetes mulatság lesz, ráadásul a mostani dolgomat is megnehezítette. Érdekes helyzet, mert eddig az volt inkább jellemző, hogy nem tudtam, miről írjak, most pedig hirtelen a bőség zavarával küzdök.

Mielőtt azonban a lényegre rátérnék, nem mehetek el szó nélkül amellett, ami az elmúlt napokban zajlik a bolygó számos pontján. Az eddig is tudott volt, hogy Kína és Japán, két több ezer éves állam emberemlékezet óta vitatkozik arról, hogy egy lakatlan szigetcsoport - a nevük Diaoyu-, vagy Senkaku-szigetek, attól függ melyik oldalt kérdezzük - feletti rendelkezés joga melyiküket illeti meg. Néhány nappal ezelőtt a szigeteket jelenleg ellenőrző Japán állami tulajdonba vette ezeket az addigi tulajdonos Kurihara családtól. Ez a nem túl látványos manőver a Föld legnépesebb országában, a több milliárdos Kínában széles körű zavargásokat indított el, melynek során a japán márkájú autók felgyújtása, japán boltok, éttermek lerombolása, és a hadüzenet követelése nem számít kirívó viselkedésnek. Egyes elemzők szerint ha Kína kormánya a Nyugathoz hasonlóan függne az otthoni közvéleménytől, akkor már háború dúlna a Távol-Keleten. Ezzel egy időben egy az iszlámot gyalázó gúnyfilm hatása a muszlim világot járta be, hasonlóan szívderítő végeredménnyel. Ez is erőszakba torkollt, és messze nem csak az arabokról van itt szó, Afganisztánban, Pakisztánban, Bangladesben és Indonéziában is megostromolták az amerikai nagykövetséget. Az USA líbiai nagykövete az ottani konzulátus megtámadása során távozott az élők sorából, ami szintén nem egy olyan fejlemény, ami mindennaposnak tekinthető.

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fennálló világpolitikai rendszer tartalékai a látszat szerint fogyóban vannak. Ha másképpen fogalmazok: a nemzetközi közösség egyre kevésbé rugalmas a konfliktusok kezelésében. Kína és a muszlimok együttesen biztosan meghaladják a Föld lakosságának egyharmadát, ez a két óriási és egyöntetű támogatottsággal bíró megmozdulás pedig csupán egy provokatív japán gesztusba és egy ostoba filmbe került. Nem tudom, lehet-e ennél jobban demonstrálni, hogy az a bizonyos húr már számos helyen pattanásig feszül. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy "ezek mind állatok", és hogy aránytalanok a reakcióik, de az az igazság, hogy saját ismerőseink között is találhatunk olyanokat, akiknek már nem kell sok lökés a teljes kétségbeesésig. Szintén lehet mondani, hogy mindez nem jelent semmit, amíg állami szinten nincs erőszak, és előbb-utóbb úgyis lecsillapodnak a kedélyek. Ez abból a szempontból igaz, hogy a világ rendje holnap reggel is ugyanaz lesz, mint ma. Ezek az indulatok azonban veszélyesek. Egy-két nagyravágyó diktátort vagy kormányt meg lehet buktatni, az emberiség egyharmadát azonban egyszerűen nem lehet leváltani. Ők ott lesznek holnap, ott lesznek három év múlva, és amit ők akarnak és tesznek, az beszivárog mindenki más életébe is.

Az alapvető témámhoz visszatérve mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy semmilyen közvetlen, azonnali megoldást nem tudok azok számára, akiknek jelen pillanatban például etnikai ellenségeskedés keseríti meg a mindennapjaikat. Bármily fájdalmas és tehetetlen érzés, ezeket a kérdéseket egyénileg lehetetlen kibogozni. A legkomolyabb jóhiszeműség, kedvesség és nyitottság sem véd meg senkit attól, hogy egy ilyen konfliktusban áldozattá váljon, ha egyedül próbálkozik. A külsőségek gyakran el sem árulják azokat az érzelmeket és indulatokat, amelyek ilyenkor felszínre törhetnek. Amivel változtathatunk, az éppen hogy nem az egyéni viselkedés trendekhez igazítása, hanem a helyzet általános átértékelése. A múlt héten említett allegória a rókáról a tyúkudvarban itt is utat mutat számunkra. Ahogy a vadaknak a kerítésen kívül van a helye, és a baromfinak a ketrecben, úgy az emberi társadalomban is meg kell, hogy legyen minden közösségnek a saját "helye", az a szerep, életmód, vagy állapot, amivel önmaguk, sőt, akár a környezetük számára is hasznosak lehetnek. Szerintem semmilyen bölcsesség nincs a gondolatban, hogy ezek a közösségek azért alakultak ki hosszú évszázadok, évezredek alatt, nehogy véletlenül túl jól érezze magát az emberiség. Persze részben azért is lettek olyanok amilyenek, hogy egymás életét jobban meg tudják mérgezni, a másiknak erősebben ellen tudjanak állni, de ez önmagában egyáltalán nem katasztrófa. Néhányszor levezettem már itt, mennyire nagyra tartom, sőt, ez nem jó szó, inkább hogy mennyire meghatározó életelemnek vélem a sokszínűséget, a változatosságot. A párhuzamosan élő, folyamatos feszültségben álló emberi közösségek gyönyörű példái annak a dinamikus egyensúlynak, amely a természetben való túlélést leginkább képes elősegíteni.

Mit kell tehát tennünk? Elsősorban a jelenlegi hozzáállást szerintem egy az egyben fel kell adni, mert alapjaiban hibás, és szükségszerűen tévútra visz bennünket. Erről már írtam bővebben az elmúlt két hétben, talán most már tiszta, hogy miért is gondolom így. A sürgető kérdések sokkal inkább azok, hogyan változtassunk, és mire számíthatunk utána.

Az első pont nálam az lenne, fogadjuk el, hogy ez vagy az a csoport másképp gondolkodik, mint mi, hogy más értékeket vall, hogy egyszerűen nem ugyanazzal a mércével közelíti meg a világot, mint mi. Ez a lépés a legfontosabb, ezt nem lehet megkerülni, ha bármilyen változást akarunk. Mindaddig, amíg makacsul kizárólag egyéneket vizsgálunk, soha nem jutunk majd közelebb a kérdés lelkéhez, a lehető legbékésebb együttéléshez. Az első liberális ellenérv ugyanis mindenre az, hogy "de nekem van egy ismerősöm, aki ahhoz a közösséghez tartozik, mégsem úgy viselkedik, mint ahogy mondod, és ahogy a többi". Ez nem is igazi érv ebben a kérdésben, egyszerűen nem nyom a latban semmit, mellébeszélés, mert az állítás velejéhez, a csoportok különbségeihez hozzá sem szól. A valóság megismerése általánosítások, tapasztalatok sorozatából, és az abból levont következtetésekből áll, egyik sem hagyható el. A sztereotípiák fontos általánosítások, és legalább annyira befolyásolják egy közösség belső viszonyait, mint a külső megítélését. Egy irokéz indián a saját törzsének hőseit tartja a legnagyobb mintának, egy siíta libanoni diák pedig könnyen lehet, hogy a Hezbollahot. Persze fordítva is lehetséges, kivételek előfordulnak, kérdés, hogy mennyire valószínű... Előfordulnak fekete bárányok is, a fejünkben élő kép mégis fehér gyapjúhoz kötődik, ki mondaná, hogy ez véletlen? Vajon azzal kockáztatunk többet, ha a tapasztalatoknak, történelmi és statisztikai tényeknek fittyet hányva becsukott szemmel járunk, vagy ha ezekből körültekintően építkezni akarunk?

Természetesen ez a hozzállás ostoba emberek és téves előítéletek esetén igazságtalanságokat szül. Ezt nem vitathatja senki. Ostoba emberekre azonban nem lehet életmódot, kormányzati gondolkodást, filozófiát alapozni. Bármennyire grandiózus tett, rajtuk akkor sem segítünk, ha magunkat is a szintükre butítjuk az egyenlőség nevében. A liberális vakság pontosan egy ilyen próbálkozás, és ennek megfelelően eleve értelmetlen. Ez lenne a második pont: ismerjük be, ostobák mindig lesznek, a tökéletességre pedig nincs remény. A legnagyobb bárgyúság lenne, ha azután, hogy százszor kihangsúlyoztam, mindennek megvannak a maga korlátai, bejelenteném, hogy felfedeztem a spanyolviaszt. Nem erről van szó. Viszont ami az emberek nagy részében megvan, mint nyugodt, bölcs és értelmes szellem, azt kötelező kihasználni ezen a területen, büntetlenül nem heverhet parlagon. Legkevésbé akkor nem, amikor egyéb erőforrásokból egyre szűkösebben állunk...

A harmadik, és szintén kulcsfontosságú törekvésünk az kellene, hogy legyen, hogy megértsük azt, mi folyik körülöttünk. Meg kell ismernünk azokat a közösségeket, amelyekkel találkozunk, sőt, ha lehet, akkor még annál is többet. További kulcsmozzanat, hogy mindeközben becsületesnek kell maradnunk, tehát nem szabad szőnyeg alá söpörni sem egy közösség erényeit, sem a bűneit. A két halmaz legtöbb esetben szinte teljesen fedi egymást, és elválaszthatatlanul összfüggnek, mert csupán a nézőpontok különbségétől függ, hogy egy tulajdonság melyik kategóriába tartozik. Nagyon oda kell figyelni, hogy mindent észrevegyünk, semlegességet ugyan nem lehet megkövetelni, korrekt vizsgálatot viszont mindenképpen kell. Bármennyire elfogultak vagyunk is az adott embercsoporttal szemben, legyenek a legkedvesebb barátaink vagy halálos ellenségeink, erősségeik és gyengéik mindenképp ugyanolyan fontosak számunkra. Teljesen mndegy, hogy segíteni vagy ártani szeretnénk, ez a folyamat nem különbözhet, mert lesz aki kihasználja a tévedéseinket.

Hogyan zajlik ez a megismerés? Úgy hogy meghallgatjuk az adott közösség dalait, elolvassuk a történelmüket, elmondjuk a meséiket, megnézzük a házaikat, megforgatjuk a fegyvereiket, megízleljük az ételeiket, iszunk az italaikból. Úgy hogy megkérdezzük tőlük, mit gondolnak magukról, megkérdezünk másokat, mit gondolnak róluk. Beszélgetünk róluk, méghozzá nyíltan. A felsorolás nem teljes, és ennek sem minden darabja kötelező, de úgy vélem, egyik sem árt. Még a gyomorrontás is megéri néha... Lehetséges hogy egy egyszer hallott versből jobban megismerünk valakit, mint ezer egyéb dologból, de általában több történet kell, hogy összeálljon egy reális kép. Ha lehet egy talán kicsit formabontó javaslatom, mindenki kezdje a sort saját magával! Aki ezt olvassa, lehet katolikus, zsidó, magyar, sváb, cigány, lehet budapesti, győri, vácegresi, teljesen mindegy. Nézzünk utána, kik is vagyunk valójában, hogy kik lennénk a mai társadalomba való beoldódás nélkül! Nincs ebben semmi, ami kínos lehet, ne féljen tőle senki. Csak akkor várható el, hogy mások világképét képesek legyünk felvázolni, ha a sajátunk már kristálytiszta előttünk, ehhez pedig olykor igen mély gyökerekig le kell ásni.

Amikor lehetőségeinkhez mérten feltérképeztünk egy csoportot, akkor lehet csak az egyes személyek jellemét igazi környezetükben elővenni. Lehetséges, hogy sajátjai között egy általunk agresszívnak tartott ismerősünk még szelídnek is számít. Lehet, hogy a jövőben épp az ő segítségére lesz majd szükségünk, ha egyszer szót kell értenünk az övéivel. Nem tudhatjuk előre, mit hoz a sors, de az biztos, hogy senki nem veszi rossz néven, amikor emberszámba veszik, tiszteletet mutatnak a számára értékes dolgok felé. Sok esetben ezzel még komoly ellenségeskedések élét is kivehetjük, ugyanis ezek pontosan a meg nem értés következményei szoktak lenni. Angolul értő olvasóim számára jó szívvel tanácsolom, hogy nézzék meg ezt az előadást az empátia, a más helyzetébe való beleélés erejéről. Többet mond mindennél, amit én leírhattam. Talán a héten kitört látszólag oktalan zavargások láncolata is más megvilágításba kerül, ha a képeken látott tömegben meglátjuk a közös elkeseredést, amely összehozta őket.

Amit ezzel a hozzáállással elnyerhetünk, az egyáltalán nem Utópia, csupán egy talán nyugodtabb és bölcsebb, de legfőképpen fenntarthatóbb élet, mint ami mostanában a miénk lehet. Meggyőződésem, hogy többre vinnénk, ha az egyenlő esélyek szajkózása helyett egyszerűen mindenki azon a területen tevékenykedne, amihez a legjobban ért. Ahogyan a róka a vadászathoz, úgy a tyúk a kapirgáláshoz. Nem állítom, hogy ez az állapot zökkenőmentesen eljön majd, de ha teszünk érte, akkor talán lehetséges. Jómagam minden erőltetett hunyorítás nélkül is szépnek látom azt a képet, amelyben mindenki tudja, honnan érkezett, és hová tart. Ma ez csak a képzeletünkben lehetséges, legtöbben homályban forgolódunk, meg sem sejtve e két irányt. Akinek tetszik például A trónok harca regény- és filmsorozat világának hangulata, az ebben velem tart. Jövő héten a leírt általános elvek mindig izzadságos részletei közé  teszek majd egy kirándulást.