Az írás elszáll, a szó megmarad

Talán csak az ősz kezdetét övező ingerültségem az oka, de amikor visszaolvastam a legutóbbi bejegyzést az eltérő kultúrájú társadalmi csoportok együttéléséről, kínzó elégedetlenség támadt bennem. Úgy tűnik fel, mintha magától értetődő, triviális dolgokat írtam volna. Persze magam sem hittem, hogy velőtrázóan eredeti a megközelítés, amit hirdetek, de ebben a formában a rengeteg leírt mondat nem mondott túl sokat a konkrétumokról... Igen, ez zavart a legjobban. Szépen hangzó dolgokból soha nincs hiány, de ha a valóság korlátjaival vetjük őket össze, könnyen kínlódásba torkollhat a kísérlet. Egymás kultúrájának felismerése, a folyamatos konfliktusok elfogadása és az empátia voltak a kulcsmozzanatok, amelyeket megemlítettem, most viszont szeretnék kicsit belemenni azokba a részletekbe, amelyeket legutóbb elhanyagoltam.

Mindenekelőtt arra kell felhívnom a figyelmet, ami legutóbb talán elsikkadt, mégpedig hogy az akkor meghatározott törekvések egyike sem könnyű feladat, sőt, kifejezetten nehéz és esetenként fájdalmas kihívásoknak nézünk elébe. Itt most személyes és társadalmi kihívásokról beszélek, mély emberi problémákról. Nincsen program, technológia, szervezet, nincsen semmilyen gép, ami ezt végigvinné helyettünk. Már a saját helyünk megtalálása is nehézséget okozhat ebben a világképben, főleg ha mindeddig tudatosan távol tartottuk magunkat ezektől a feszültségektől. A kényszer erősebb minden finnyás óvatoskodásnál, és ha készületlenül ér valakit, az a legveszélyesebb eshetőség. Nincsen senki a Földön, aki egy ilyen helyzetbe, például etnikai vagy vallási gyűlöletbe kívülről belecsöppenve okos és szellemes tudna maradni. E konfliktusok, különbségek feltérképezése még nagy vonalakban is évek munkáját jelenti, a valódi empátiához pedig néha egy élet is kevés lenne.

Gondoljunk például a mostani szíriai polgárháborúra! A sajtóban azt látjuk, hogy van egy elnyomó rezsim, és egy vele szemben álló felkelés. Aki tényleg komolyan figyeli a híradásokat, az arról is tud, hogy a kormányt egy alavitának nevezett mindössze 10-11 százalékos arányú vallási kisebbség adja, míg a lázadók többsége az országban számszerű többségben levő szunnita iszlám híve. Mindez kiindulópontnak talán megfelel, de bármilyen mélyebb megértéshez elégtelen. Nem mintha bárki azt akarná, hogy megértsük, mi folyik a világnak azon a részén... Igaz, még szándékkal is nehezen lehetne ezt a célt rendesen megvalósítani, mert még az is előfordul arrafelé, hogy - legalábbis látszólag - maguk az események alakítói döbbennek meg leginkább döntéseik következményein.

Szíriában nem két kényelmesen definiálható fél feszül egymásnak, hanem rengeteg, saját táborán belül is megosztott, esetenként évezredek óta egymás mellett élő közösség. Tulajdonképpen tényleg majdnem mindnyájan arabok, ahogy azt sejtenénk, na persze az egész régióban jelentős gondnak számító kurdokat kivéve (9-10%). Ők négy különböző állam területére kerültek egy korábbi határhúzogatásnál. A szíriai szereplők majdnem mindnyájan muszlimok is, kivéve a lakosság több mint tizedét adó keresztényeket és drúzokat. Bár tulajdonképpen az alaviták vallása is alig-alig fér be az iszlám keretei közé, eléggé le kell egyszerűsíteni a történetet, hogy őket siítának soroljuk be. Aztán ott vannak a külföldiek. Ott vannak például azok a fegyveresek, akik a többi arab oszágból érkeztek, hogy támogassák a felkelést. Az ő hatásuk, és támogatásuk egyáltalán nem elhanyagolható. Negyven éve ott van a megszálló izraeli haderő az ország részének számító Golán fennsíkon, folyamatosan frusztrálva az egész országot. Ott van több százezer palesztin menekült, akiknek legtöbbje már ebben az országban született, de nem tartozhat oda. Természetesen vannak különböző politikai pártok is, mind otthon, mind a disszidált értelmiségiek körében. Minden felsorolt csoportnak (és még ki tudja hány másiknak) külön, egyedi érdekei vannak, szinte mindegyik további ellenségeskedő frakciókra bontható. A szövetségek és árulások szinte végtelen és átláthatatlan hálózata mutatkozik meg abban a 25 milliós államban.

Mondhatnánk, hogy ez az igazi keleti káosz, amelyet most ismét erőszakkal pecsételnek meg, csak az arabok kiváltsága. Számomra úgy tűnik, hogy bizony rájuk is jellemző a sivatagi beduinok szólása: "Én a testvérem ellen, én és a testvérem a kuzinjaim ellen, én és a kuzinjaim a világ ellen." Talán ők megsértődnének, hogy ezt mondom, mert legtöbben nem tartják sokra a beduin törzseket. Ja, őket ki is hagytam, beduinok is élnek Szíriában... De mégis gondoljuk végig! Ez nem a Közel-Kelet, de mi sem vagyunk egyformák, és ami a véres háborúkat illeti, aligha maradunk le egyetlen más földrésztől, országtól vagy néptől is. Közmondásos jelleggel jön elő mindig közöttünk a megosztottság kérdése. Vidéken már a szomszéd falu is sokszor külön világ, egy városban már lehet hogy a következő utca is. Gondoljunk a Kárpát-medencében élő egész magyar közösségre, és hogy kik élnek még itt mellettünk! Nem állíthatja senki, hogy nem elég sokszínű a felhozatal... Egy szóval sem panaszkodom emiatt, de leszögezem, a fenntartható együttélés nem kifogástalan pásztoridill (ahogy a pásztorok élete sem az). Soha senki nem indul tiszta lappal, és csak az emberi szó és megértés útján kerülhet közel másokhoz. Ebben a képben folyamatos konfliktus alakítja a társadalmi szerepeket, persze nagyon bízom benne, hogy nem a szíriai irányba. Tudom, hogy vannak, akik számára az ilyen szembenállás már fogalmilag is elfogadhatatlan, ők általában a liberális ideológia mentsvárához menekülnek. Hiszen miért ne oldódhatna fel minden ellentét ebben a szép, új, sosemvolt világban, hogy csak béke és bőség maradjon ránk? A válasz: azért, mert az erőforrások, amelyekre mindez épül, egyre kevésbé lesznek elérhetőek. Az ebből fakadó dühön és csalódottságon jobb lenne minél hamarabb túljutni.

Ezen a ponton kis híján elkanyarodtam a háború és a béke kérdésköre felé, amit - legalábbis részben -  szintén muszáj lesz majd értékelnünk. Ez azonban, úgy vélem, nem a legszorosabban kapcsolódik a jelenlegi liberális államelveinkhez és rendszereinkhez, és ennyire nem szeretnék messzire lépni, még ha nagy is a kísértés. Az önmegtartóztatás oka leginkább a logikus haladás igénye, annak ellenére, hogy ért már olyan kritika is, hogy összefüggéseket látok meg ott, ahol valójában nincsenek. Ami ezt illeti, jómagam inkább attól tartok, hogy olyasmit nem veszek észre, ami létezik. Ez egy valódi filozófiai mélységű probléma, talán egyszer még írok is róla egy posztot... Most azonban inkább tartom magam az eredeti témához.

Az körülbelül talán mindezek után egyértelmű, hogy személyesen mit tartok helyes megközelítésnek, de mi lehet az, amit az állam, a politika tehet, hogy ugyanezt az utat kövesse? Egyáltalán nem egyszerű kérdés. A mi törvényi szabályozásunk mibenléte eleve kizár bármilyen megkülönböztetést közösségek szerint, az egyént önmagában vizsgálva kell elítélni vagy felmenteni bármilyen jogsértés esetén. Ez a tétel persze igazságosnak tűnik fel előttünk, amíg nem azt látjuk, hogy a büntetés messze nem ugyanolyan mértékben viseli meg a vétkeseket, épp ezért a visszatartó ereje sem ugyanakkora. Emellett maguk a szabályok tisztelete sem egyöntetű a társadalomban, ahogy erről korábban már részletesen szó volt az elmúlt hetekben. Mindez az élet elválaszthatatlan része, illetve ha az ilyen különbségek eltűnnének, akkor maguk a különböző kultúrák is szétporladnának. Akkor lenne igazán szürke és szegény a társadalom.

Pontosan ez a terület, a jogrendszerünk és a liberális ideológia összekötése váltotta ki a feljebb említett kritikát. Nem vagyok jogász, így a részleteket nem ismerve valóban pontatlanul fogalmaztam, de a lényeget továbbra is fenntartom: mást jelent ma a törvénykezés, mint a modern liberalizmus előtt. Az akkori szokásjogban a leírt törvények inkább szellősen elhelyezett jelzőkarók voltak, míg ma gyakran betonfalak labirintusához hasonlítanak leginkább. Miért sokatmondó ez a metafora? Azért mert a leírt szavak merevségével szemben a korábbi szokásjogban a bírók szerepe sokkal nagyobb volt, az ő emberismeretük, bölcsességük, igazságérzetük volt az ítélethozatal döntő momentuma. Ez az a mód, ahogy a fent említett hozzáállást meg lehet valósítani, ki kell venni az elvek béklyóiból az államot, és emberi kezekbe kell adni. Rémisztően hangzik, de valójában felesleges megijedni, mert nincs más választásunk. Az egyetlen - bár vitathatatlanul komoly - érv ez ellen csak az lehet, hogy ha nem megfelelő emberek kezébe kerül a törvény hatalma, így hatalmas szenvedést zúdítunk a fejünkre. Az a helyzet, hogy az anyagi bőség olyan áradása nélkül, mint amit az elmúlt néhány évszázadban megélt az ipari civilizáció, az elvek sem védenek meg senkit a zsarnokságtól. Erről a körülményről a gondolkodók jó része szeret megfeledkezni. Ez egy kemény döntés, de még az sem biztos, hogy tudatos választás eredménye lesz, egyszerűen nem adnak más esélyt a körülmények.

További kritikaként hangzott el, hogy a jogalkotás nem ilyen jellegű tulajdonságok alapján oszlik különböző iskolákra. Ezt az akkori vita során tudatlanul (és kissé gyáván) elfogadtam, már csak azért is, mert erről nem írtam egy szót sem. Egy kis olvasgatás után viszont meg kellett döbbennem rajta, hogy valójában mégis pont ez igazol engem... A kontinentális jograndszerek - így közvetve hazánké is - pontosan a felvilágosodás idején gyökereztek meg, és főként ókori római alapokról kiindulva a kortárs racionalista elveket öntötték írásba. Már csak ezért is, a szabadelvűségtől nehéz őket függetlennek tekinteni... A francia forradalmat közvetlenül követő Napóleon legmaradandóbb alkotása messze nem az austerlitzi csata dicsőséges győzelme volt, hanem a Code Napoléonként ismert jogrendszer, ami pontosan az általam említett "betonfal" mintát követi. Mindent egységesített, központosított, és mindent felülről lefelé, az elvektől a gyakorlatig vezetett le. Máig alapja sok állam működésének, különösen az európai kontinensen, valamint francia és spanyol nyelvterületen.

Ezzel szemben a fő riválisnak számító angolszász jogrendszer a legsötétebb középkorból, a 11-12. századi Angliából ered. Korábban volt róla szó, hogy a ködös (illetve a franciák szerint hitszegő) Albionban maga felvilágosodás is másképpen alakult, hiszen a világ megismerésében az ész fensőbbségét hirdető racionalizmus helyett a tapasztalat fontosságát hansúlyozó empirizmus volt az erősebb irányzat. Bár talán egyébként sem lep meg senkit, hogy az angolok (és egykori birodalmuk utódai) az utolsó pillanatig - legalább külsőségekben - ragaszkodnak a hagyományaikhoz, gondoljunk csak a balos közlekedésre, vagy a mértékegységeikre... Az ő jogrendszerük precedenseken alapszik, korábbi hasonló esetek keresésén, és az akkori ítéletek továbbvitelén. Ha pedig nincs megfelelően illeszkedő precedens, akkor a bírónak kell alkotnia egyet. Ez a későbbi hasonló esetek számára is döntő lesz, tehát maguk a bíróságok (is) alkotnak jogot.

Aki emlékszik még három bekezdéssel ezelőttre, annak feltűnt, hogy ez maga az az ősi szokásjog, amiről ott szólni próbáltam. Persze mindig léteztek központi szabályok, de az értelmezés, és a pontos alkalmazás sokkal inkább helyi, lokális szinten történt, az alkalmazó bíró személyes felelősségével. Amikor a lokalizáció témája szóba kerül, akkor minden esetben borzasztóan oda kell figyelni, ugyanis a hétköznapi világunkat nézve alighanem ez a legdrasztikusabb változás, amit át fogunk élni. Drágább és kevesebb energiával egyre inkább csak az fog működni, ami helyben működik. Teljesen mindegy, hogy ez éppen villamos erőmű, kézművesség, vagy törvényi szabályozás.

Természetesen nem állítom, hogy például az Egyesült Államokban ma középkori viszonyok uralkodnak ilyen téren. A leírt különbségek rengeteget csorbultak az idők során, elsősorban annak köszönhetően, hogy ma már az angolszász rendszerben is igencsak megnövekedett a központi szabályok aránya. Emellett az sem elvetendő, hogy a bírók képzése és kiválasztása hogyan történik, no meg persze precedenst is jóval gyorsabban és könnyebben lehet manapság találni. Utóbbi tényezőnek hála, a helyi jellemzők ma ott is szinte alig szerepelhetnek.

Van még egy dimenziója a történetnek, ami mindenképpen említést érdemel. A fő hatalmi ágak értelemszerű sorrendben: a törvényhozás, a bíróságok és a végrehajtás. Ezek manapság leginkább a szétválasztásuk vagy összemosásuk kapcsán kerülnek elő, felettébb meddő és gyakran unalmas vitákat előidézve. Annyi biztos, hogy a precedensjog a törvényhozást és a bíróságokat a legkevésbé sem választja el, így elvileg a zsarnokság szempontjából igen veszélyes. Erről azonban már szóltam. A kérdés az, mi a helyzet a végrehajtással? Hogyan közelítsük meg a kényszert, ami a törvények erejét mutatja?

A rendvédelmi szervek összeroppanása egyértelmű vonása a jelenlegi válságnak, a központi költségvetés megkurtítása ezen a területen kézzel fogható hatással bír. Épp a héten olvastam, hogy van olyan város az USÁ-ban (Camden, New Jersey), ahol a tomboló bűnözési hullám dacára pénzügyi okokból egyszerűen megszüntetik a rendőrséget. Camden példája nem átlagos, de nem is egyedi. A törvény uralmát kikényszeríteni épp olyan fontos, mint megalkotni, vagy alkalmazni azt. Magyarországon sem ér el mindenhova a rendőrség keze, ezzel talán senkinek nem mondtam újat. Most még tehetünk úgy, mintha ezek csupán kivételes anomáliák lennének, azonban ha a tendencia folytatódik, akkor idővel bele kell törődnünk, hogy a saját kulturális, erkölcsi szabályaink is sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak. A modern törvénykezés ugyanis (itt egyértelműen tetten érhető a szabadelvűség) a hagyományos normák helyettesítésére, egységesítésére törekedne, de a végrehajtás elégtelensége esetén csupán sárguló papírlapok halmaza marad. Száz esztendővel ezelőtt egy rablás után elég lehetett egy másik megyébe menekülni, és nyugodt életet élni évekig, nem fogadnék rá nagy tételben, hogy ez a lehetőség nem tér vissza... Ilyenkor pedig nem marad más az állam számára sem, mint alkalmazkodni a körülményekhez. A szokásjog, az emberi tényező visszatérésével ezt a kérdést is rugalmasabban lehet kezelni, bizonyos mértékig tolerálni az önbíráskodást, összedolgozni ott, ahol ma hatásköri viták miatt lehetetlen. A szó és az írás közül csupán a körülmények döntik el, melyik az erősebb és hatékonyabb.

A felrajzolt állam működése talán primitív, különösen annak fog tűnni, ha egy jogász olvassa, az itt feltett kérdések azonban nem eleganciáról vagy büszkeségről szóltak. Hogy mégis miről, az a blog címe alatti rövid leírásban található. Szerencsére azonban ezeknek a fogalmaknak egész más módon is értelmet lehet adni, ha tényleg keresi az ember, és ennek önmagukban sem a szegénység, sem annak általános következményei nem szabnak határt.