Címerek és zászlók

A liberalizmus, és az alapjaiban erre az eszmére épülő társadalmi berendezkedés általános kritikája ezen az oldalon a befejezés felé közeledik. A legutóbbi néhány hét írásain végigtekintve számomra úgy tűnik, hogy a magam lehetőségeihez mérten elég alaposan körüljártam a témát, ennél részletesebb vizsgálat esetén pedig elvesznének a szemem elől azok a fő korlátok, amelyek miatt egyáltalán belekezdtem az egészbe. Ahogyan arra igyekeztem felhívni a figyelmet, a liberális demokrácia rendszere egy hanyatló civilizáció keretei között működésképtelenné fog válni. Sírnunk, bánkódnunk kell emiatt? Megtehetjük, hiszen sokan ebben nőttünk fel, mások pedig láttak ennél rosszabbat is... Ezen túllépve viszont akkor viselkedünk a legbölcsebben, ha inkább feltesszük a kérdést, milyen világ fog utána következni. Társadalmilag teljesen egyenlő szereppel bíró, uniformizált egyénekre bontott lakosságot feltételezve az ellenpont csupán a zsarnokság lehetne, épp ezért kell észrevennünk és nyomatékosítanunk, hogy a társadalom egyszerűen nem így épül fel. Az emberi közösségek ugyanolyan természeti jelenségek, mint egy hangyaboly, egy farkasfalka, vagy éppen maga az emberi test, ezért nem lehet őket alkotóikra bontani anélkül, hogy a köztük levő néha szorosabb, néha lazább kapcsolatokat eltépnénk. Ha az ember szervezetét egyenlő és ugyanolyan sejtek összességének gondolnánk, az orvostudomány gyakorlatilag semmire nem lenne képes. Ma ugyanezt tesszük a társadalommal, az első komoly "fertőzésnél" pedig ugyanezt a borzasztó eredményt fogjuk kapni.

Szeretnék egy közelítő képet adni arról, milyen is az a világ, ami ránk várhat a hétköznapokban. A politikai szerveződést és a törvénykezés várható átalakulását már érintettem, e területen a lényeges irányok a lokalizáció és a rugalmasság voltak. A spekulációt, hogy hogyan is néz ki mindez a mindennapi életünkben, egy elsőre talán meghökkentő párhuzammal fogom elkezdeni. Választhattam volna más hasonlatot is, azonban az elmúlt napokban sajnos meglepett egy alattomos vírus, és nem igazán volt erőm másról írni, mint amit szeretek. Így kerül most sor a klubfutball társadalmi példázatára, ahogy én azt látom. Igen, ezt komolyan gondolom. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak meglepő lesz, de rengeteg mindent lehet tanulni a futballpályák lelátóin, ami hasznára válhat az embernek. Aki ismer, annak nem árulok el nagy titkot, de az oldal fejlécének színösszetétele nem csupán esztétikai szempontok alapján lett kiválasztva, hanem a kötődésemet is kifejezi egy klubhoz. Valójában a betegségemben is játszhatott némi szerepet a hétvégén Pécsre tett esős-szeles kirándulás...

No, de kezdjük a sztorit az elején! Ahogy arról szó volt, a liberális ideológia a városi lét szellemiségében gyökerezik. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ide tartozó pártok - például egykor az SZDSZ, vagy most az LMP - leginkább nagyvárosokban népszerűek. Ugyanúgy az sem véletlen, hogy a modern államok az általuk kordában tartott lakosságot polgároknak (állampolgároknak, választópolgároknak, stb.) nevezik, amely egy egyértelműen, jellegzetesen városra utaló kifejezés. Az urbanizációhoz való eltéphetetlen kötődés azt is jelenti, hogy a nagyvárosokban sokkal gyorsabban és könnyebben megnyilvánulnak az ideológia törekvései, mint a "régimódi és babonás" vidéken, amelynek előbb saját gyökereit, karakterét kell elveszítenie, hogy ebbe az irányba indulhasson.

Az európai városok nagy részében a hagyományos közösségek összeolvadása, feloldódása, és a társadalom egyénekre való lebontása kevés kivétellel már a 19. század végére észrevehető méreteket öltött, ebben az ipari forradalomnak nem kis szerepe volt. A gazdasági okok miatt felduzzadt ipari központok gyökereiket elfelejtő emberek százezreinek adtak otthont. Ekkor terjedt el igazán a metropoliszok koncentrált kultúrájának tisztelete, a városi értelmiség önimádata. Rengeteg magyar diák tanulja most is történelemórán, hogy a dualista Monarchia idején Budapest büszke "világvárossá" fejlődött, ez pedig óriási dologként van számon tartva a tankönyvekben. A huszadik század irodalmának elég jelentős része merít témát az ezzel párhuzamosan teret nyerő elidegenedés hangulatából. Abból, hogy mindenki köszönés nélkül suhan el a tömegben, hogy a szomszéd és a házmester csak viccek visszatérő alanya lehet, de semmiképp nem közeli bizalmas, ne adj' Isten barát. Sehol nem lehet valaki annyira magányos, és - amint azt több bűnöző példája mutatja - sehol nem lehet könnyebben elbújni, mint ezeken a helyeken, ahol paradox módon mindenki folyamatosan szem előtt van. A lakosság egy része azonban megtalálta a kitörési pontokat ebből a csapdából, megalkotta azokat a kereteket, amelyek között az ember a biológiai örökségéből fakadó közösségre való éhséget le tudja csillapítani. Messze nem az egyetlen, de az egyik e lehetőségek közül a sportklubok, különösen a futballklubok hálózata.

Igaz, hogy egy csapatban csak 11 fő játszhat, a szurkolás azonban sok szempontból még erősebb és tartósabb kötődést eredményez. A szurkolói fanatizmuson ma legtöbben meghökkennek, vagy éppen kinevetik, de talán érdemes lenne belegondolni, miért is alakult ki ez a vitathatatlanul modern jelenség. A csapatok játéka a pályán csak egy tényező a sok közül. Ugyanolyan verseny zajlik a klubok szurkolótáborai közt hangerőben, kreativitásban, látványban, és ugyanez a harc dúl azokban a csetepatékban, verekedésekben, amelyek néhány mérkőzés előtt vagy után esnek meg a két fél képviselői között. Meggyőződésem, hogy a klubok színei, dalai, címerei és zászlói sokszor azt a helyet töltik be, amelyet az adott személy családjának, népének, falujának címere, zászlaja, nyelve és meséi birtokoltak egykor, mikor még jelentettek valamit. Az ilyen irányú fanatizmus értelmetlen lenne? Így, a rendes kerékvágásból kiragadva, liberális szempontból nézve valóban érthetetlen. Én úgy vélem, hogy az ember ösztönösen igényli ezt a tevékenységet, a közösségért való kiállást, az alázatot, a szellemében, az elméjében igenis fontos szerepet játszik.

A klubfoci egy egyszerű modellt kínál a kulturális ellentétekkel való együttélésre. Bízom benne, hogy nem lesz tökéletesen újdonság senkinek, ha azt írom, az egyes csapatok nem csak a mezük színében különböznek, sőt, nem is csak a játékstílusukban. Gyakorlatilag a klubok mindegyikének elkülöníthető karaktere van, ami részben a helyi kötődésen alapszik, részben pedig az egyébként már útpadkára szoruló más hagyományok továbbvitelének is tekinthető. Nem egy focicsapatot ismerek, amelyik etnikai vagy vallási csoportok zászlóshajójának számít, de ideológiai háttérrel megtámogatott klubokból sincs hiány. A különbségek így végső, létmeghatározó alapokig vezethetőek vissza, épp ezért összeütközés esetén a társadalom eltérő kulturális csoportjaihoz hasonló folyamatok alakulnak ki.

Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy egy klubhoz kötődő embertől sem fogjuk soha azt hallani, hogy egy másik klub "jobb" lenne, egy ilyen nyilatkozat ellentétes lenne a szurkolás szellemével. Minden szurkoló a saját értékrendje szerinti legjobb közösséghez fog csatlakozni, innentől kezdve pedig nincs olyan összehasonlítás, amely becsületes rangsorolás alapját képezhetné. Ugyanez a helyzet a társadalom bővebb környezetében is, például egyik etnikai csoporttól sem várható el, hogy feladja az identitását, és egy hirtelen döntéssel hasonuljon a többiekhez. Ha történik is ilyesmi, az csak lassú folyamatok eredménye lehet, és ekkor is szerves módon, nem pedig kényszer hatására. Az alapvető ellentét tehát minden egyes pillanatban jelen van.

A második lecke az, hogy ilyen harcokban nincsen győztes, és igen ritkán van vesztes. Bármilyen nevetségesnek is tűnhet, ez a sportra is igaz. Mivel a cél legfőképpen az egészséges test és szellem megőrzése, valamint a felépített közösségeink és meghatározó  hagyományaink fenntartása, ebben a háborúban maga az aktuális mérkőzés eredménye nem cél, hanem eszköz. Ha az ellenfél megsemmisül (például végleg megszűnik egy klub, ami nagyon ritka), akkor legközelebb nincs ki ellen játszani, eltűnik a kihívás, magunk is szegényebbek leszünk. Olyan ez, mintha egy háborúban az egyik fél az utolsó szálig kiirtaná a másikat, hogy még nyoma se maradjon. Az ilyen történetekből szerencsére igen kevés van és nem csupán azért, mert a mi erkölcsi normáink ezt nem engedik. Ez egy olyan tett, amit - bár a kegyetlenség skálája igen széles - a hagyományos kultúrák csaknem mindegyike elítél. A bejegyzés végére talán az is kiderül, miért.

Természetesen a klubok között szervezett versengés zajlik, a csapatok kupák és bajnokságok megnyeréséért játszanak. Ezeknek a megítélése sokkal inkább objektív, tiszták a szabályok, a győztesek és vesztesek kiléte. Olyan szurkolót fogunk találni szép számmal, aki elismeri, a másik csapat éppen most jobban focizik, de ez egy nagyon kis szilánkja csak a teljes összeütközésnek. A versengés ráadásul a következő évben újra fog kezdődni, minden dicsőség csak időleges, és minden kudarc újabb erőfeszítésre ösztönöz. Ha hasonló rangsorolást keresünk egy ország életében, akkor felmérhetjük a vallási közösségek, kisebbségek számarányát, megbecsülhetjük a befolyásukat a központi döntésekre. Senki sem lehet azonban biztos benne, hogy a látszólag domináns csoport tagjai érzik magukat legjobban, mivel a boldogságot nem mindenkinél ugyanazok a kritériumok írják le. A konfliktus állandó és folyamatos, ez magát az élet helyes folyását jellemzi.

Tegyük fel, hogy sikerülne mesterségesen előállítani azt az állapotot, hogy nincs semmilyen lényegi ellentét a társadalomban! Ilyen körülmények között a védekező módszerek, gondolatban, szóban és tettben használatos harci technikák feledésbe fognak merülni, mert nincs rájuk szükség. A világ azonban nem laboratóriumi környezet, rövidesen érkezni fog egy támadás a külvilágból, a kísérleten kívülről. Észak-Amerikán és Európa egy részén kívül a világ folyamatos küzdelem és létbizonytalanság színtere, amely a lehető legszigorúbb "edzésben" tart mindenkit. A természetes kultúrák kihalása ott is nagyon ritka, de az áldozatok száma gyakran meghökkentő. Ha a kifehérített világunk velük találkozna, biztos pusztulás várna rá, méghozzá abból a fajtából, amelyet csak a győztesek jegyeznek fel, és amely mesét a későbbi nemzedékek nem együttérzéssel, hanem sokkal inkább értetlenséggel fognak meghallgatni.

A folyamatos egymásnak feszülés, amely ezt a sorsot megelőzheti, nem jelent szünet nélküli öldöklést, ebben is hasonlít a foci világához. Minden közösség többiekhez való viszonyát befolyásolják a körülmények, hosszú nyugodt időszakokat hirtelen, de gyorsan kihűlő fellángolások követnek (ahogy az érzelmek is feltámadnak egy-egy pikánsabb párosítás idején). Az energia bősége gyakran jár együtt a szélsőséges jelenségek megerősödésével, a népeket megnyomorító, vagy épp a kihalás peremére rángató totális háborúk megjelenése is ennek köszönhető. Korábban nemcsak a több éves, mindenkit utolsó gondolatáig igénybe vevő küzdelem volt elképzelhetetlen, hanem a hadviselés a téli hónapokban is szünetelt... Természetesen voltak nagy létszámú birodalmi hadseregek és hódító háborúk, de az egyes államokon belüli konfliktusok általában messze nem jelentettek elviselhetetlen életkörülményeket.

Maga az emberi faj kifejlődése ebből a rendszerből eredeztethető, hiszen maga az evolúció sem más, mint folyamatos küzdelem. Igen nehéz megmondani, hogy egy élőhelyen ki számít győztesnek, a helyi csúcsragadozó, a dögökből táplálkozó legyek, vagy éppen az őshonos növényzet. A szereplők minden értelmes megközelítés szerint egymásra vannak utalva. Ha bárkit kiveszünk a rendszerből, az olyan folyamatokat indíthat el, ami összedönti az egész környezetet, ahogy azt saját beavatkozásai következtében az ember számos alkalommal meg is tapasztalta. Az emberiség legfontosabb erénye a törzsfejlődés során az volt, hogy rendkívüli mértékben képes alkalmazkodni. Ez nem csupán annyit jelent, hogy ügyesek és kreatívak vagyunk, pláne nem azt, hogy fejlettebbek, mint a többi élőlény. Miben lennénk fejlettebbek? Nincs racionális szempont, amely megmondaná, miért ér többet egy ember, mint egy kutya, vagy akár egy hangya. Vagy egy vírus. Csupán az dönt, és ez a végső érv, hogy mi is emberek vagyunk, és a saját képességeinkhez, törekvéseinkhez hasonlókat többre tartjuk. Az emberi alkalmazkodás nem fejlettségről szól, hasonló erényekkel rendelkeznek a patkányok és a csótányok is. Esetünkben ez több az egyéni tulajdonságoknál, a közösségek szintjén is megjelenik. A gyermekek nevelése kulcsfontosságú része a folyamatnak, ettől függően szinte tökéletesen különböző személyekké is képesek fejlődni, annak ellenére, hogy a genetikai állományuk, az egyéniségük alapján nem feltétlenül van ilyen eltérés. Az egyes kultúrák a saját kihívásaikra való válaszként alakultak ki, ennek megfelelően csak annyira ellenségesek egymással, amennyire a létfenntartás megköveteli.

Ahogyan a focival kapcsolatban említettem, ez a magatartás szerintem bizonyos mértékig belénk van kódolva. A sportpályákra általában a tartalmas időtöltés, a jó társaság, és a közösségük tisztelete miatt járnak ki az emberek. Nem látom be, miért ne működhetne a társadalom hasonló elvek mentén. Már csak azért sem, mert a hagyományos államok majd' mindegyike, és különösen az igazán veszélyes időkben életképes országok, építettek erre a belső dinamikára. A küzdelem önmagában nézve egyáltalán nem katasztrófa, míg a fő kapcsolatok nagy része egyensúlyban van. Az időnként előforduló áldozatok - bármily fájdalmasak is - elfogadhatók. A tragédia akkor jön el, ha az egyensúly valamilyen okból megbomlik, ilyenkor az egész társadalom létét is veszélyeztető mészárlások, gaztettek is történhetnek. Sajnos fel lehet idézni több hasonló epizódot is a múltból, ezek közül többet is a modern ideológiáknak köszönhetünk. Látszólag a liberalizmusnak vajmi kevés köze van hozzájuk, de ez túl durva egyszerűsítés. Minden egyes ilyen eset a liberalizmus veresége más ideológiákkal szemben. A következtetés innentől kezdve kétirányú. El kell ítélnünk a vérengző rendszereket, az ő általuk használt elvi alapokat, de ugyanakkor azt is ki kell értékelni, miért nem képes a szabadelvűség megakadályozni, ami történik. Véleményem szerint azért, mert maga is része az az okoknak. Ez abban mutatkozik meg leglátványosabban, hogy minden hagyományos kultúrát képviselő személy - vagy akár csak egy fanatikus futballszurkoló is - ösztönszerűen kényelmetlenül, kínosan kell, hogy érezze magát ebben a rendszerben. Már ha nem egyenesen nyílt gúny céltáblájának látják őt a többiek... Bízom benne, hogy azok az áldozatok, melyeket meg kell majd hoznunk, legalább ezen változtatni fognak. Az igazi türelem nem az, ha a másik fél és saját gyökereink tagadásával visszautasítjuk a harcot, hanem az, ha megismerjük őket - erényeikkel és hibáikkal együtt -, és saját jelképeinkért lelkesedve megküzdünk bárkivel, ha tényleg szükséges.