Visszatalálni a törzshöz

A mai bejegyzést bocsánatkéréssel kell kezdenem azok felé, akik a szokásos tegnap éjfél körüli időpontban számítottak az új írásra, vagy a mai nap folyamán keresték azt. A csúszás egyik oka egy régi, szinte krónikus problémám, maga az éjfél körüli időpont, amelyre már korábban utaltam, és a látszat szerint nem igazán sikerült haladni a megoldásban. Emellett be kell vallanom, hogy a napokban több különböző tevékenység is annyira kitöltötte az életemet, hogy gondolkodni is nehezemre esett. Harmadikként érkezett mindehhez a kegyelemdöfés, a választott téma nem várt nehézségei. Bízom benne, hogy olvasni könnyebb lesz ezt az esszét, mint megírni, ellenkező esetben újabb bocsánatkérés sem lenne elegendő...

Nem gondolom, hogy a hanyagságommal ország és világ működését megakasztottam volna, de számomra igen kínos, amikor a saját lefektetett határidőimnek nem felelek meg. Ez valami olyasmi, mint az államadósság jelensége. A szuverén államokat semmilyen törvény vagy szabály nem kötelezi semmire, azt csinálnak, amit akarnak. Ezért nevezzük őket szuverénnek, csak hogy az elején kezdjük a dolgot. A saját törvényeikkel azonban magukat is korlátok közé szorítják, így próbálnak másokban bizalmat kelteni. Így kapnak hitelt is, ami lényegében nem több és nem kevesebb, mint bizalom. A hitel csődjével egy állam sem szeg törvényt, egyiküket sem lehet beperelni. Leigázni, kirabolni, megalázni lehet, de jogilag felelősségre vonni nem. Ami viszont ilyen esetben jó időre elszáll, az maga a bizalom, ezért rettegnek az államcsődtől szerte a világon. Jó lenne olyan országban élni, ami nem hitelre épül, ez manapság nem adatik meg szinte senkinek. Azt viszont megtehetem, hogy saját szabályaimat betartom, és így nem vesztem el az olvasók bizalmát. Remélem egyelőre még nem is tartunk itt.

Mielőtt múlt héten a válságjelenségek előrejelzésének meddő témájába belekóstoltam volna, éppen a liberalizmus itt megfogalmazott kritikájának végére értem. Nem állítom, hogy teljes képet szolgáltattam a kérdésről, de talán ennek a vázlatszerű áttekintésnek is volt annyi haszna, hogy az említett elvrendszer fenntarthatatlan és/vagy működésképtelen oldalait megvilágította. Mivel a liberalizmus az ipari civilizáció gyermeke, könnyen belátható, hogy számos jellegzetes vonásában párhuzamba is állítható azzal. Az is nehéz lenne vitatni, hogy amennyiben az eszme csillaga alábukik, az látványos változást jelentene nagyon sokunk számára. A mai államok jelentős része ugyanis - akár hangsúlyozza, akár nem - liberális értékrend alapján működik. Ezt az értékrendet leváltani önmagában nem jelent különösebb nehézséget, hiszen egy állam esetében ez csupán a vezetők lecserélését jelenti. A döntés, hogy mit is illesszünk a helyére, már sokkal kacifántosabb, ezért az alternatívákat is végig kell néznünk, ha becsületes elemzésre törekszünk.

Eddig sem rejtettem véka alá, hogy a nagyon erős kétkedés, amit eddig képviseltem - nyugodt szívvel nevezhetjük ellenszenvnek is... - nem csupán a jó öreg liberalizmusra vonatkozik, hanem az összes modern politikai ideológiára. Azt gondolom, hogy ezek az eszmék hosszú távra nézve nem megfelelő kérdéseket tesznek fel, épp ezért nem is adhatnak rájuk elfogadható választ. Végső alapjaik megegyeznek, én pedig ezeket vitatom. Szinte minden, ami gyakorlati hibát jelent végső soron ide vezethető vissza, a racionális tervezés, a tökéletes világ megalkotásának igényére. Maga ez a hozzáállás egy olyan kortünet, ami fenntarthatatlan. A konkrét módszer persze ezen belül szélsőségesen (nagyszerűen passzol ide ez a szó...) eltérő is lehet.

Figyeljünk meg egy ideológiai jellegű párbeszédet vagy vitát! Ehhez manapság nem kell semmilyen elkötelezettség, vagy elvetemültség, elég csupán a Híradót bekapcsolni. Persze nem az állatkerti helyzetjelentésekre vagy az aktuális közlekedési balesetekre gondolok... Az első dolog, ami fel fog tűnni, hogy a felek más malomban őrölnek. Ami az egyikük szerint igazságos és jogos, az a másik szerint pénzkidobás, ami az egyik szerint államérdek, a másiknak istenkáromlással ér fel. Most nem arról az esetről beszélek, amikor konkrét ügyekben az ellentétes álláspontok miatt teljesen biztos, hogy valaki hazudik, bár ebből a műfajból is bővelkedik a magyar közélet. Megkockáztatom, hogy ezeket a híreket talán még könnyebb is elviselni. Nem, arról van szó, amikor a politikai interjúk alanyai nem hajlandóak a feltett kérdésekre válaszolni, hanem ugyanazt a süket dumát hajtogatják, amit unalomig ismerünk. A magam részéről egyszerre tartom ezt kiábrándítónak és dühítőnek. Legszívesebben elkapcsolnám a tévét - valójában gyakran meg is teszem -, ugyanis az egész erősen emlékeztet egy másik élethelyzetre: a hétköznapokban ugyanezt tapasztalja az ember, amikor valaki hülyének nézi, meg akarja vezetni, be akarja csapni. A nagy többség ilyenkor észre is veszi, mi történik, és elkergeti az illetőt. Mit változtathat ezen, hogy az adott üzenet tömegkommunikáción keresztül érkezik?

Semmit és mégis mindent. Az üzenet küldője részéről szinte semmi nem különbözik, a fogadó oldal viszont egész másképp reagál, mint személyesen. Korábban már pedzegettem, hogy az embert tömegben olyan ösztönök és indulatok képesek irányítani, amelyekről egyébként nem is vesz tudomást, a saját megfontolásai és gondolatai feloldódnak.

Erre a jelenségre a legkézenfekvőbb magyarázat egy kis egyszerű biológia. Nem minden szempontból kényelmes, de gyakorlatilag kiszúrja a szemünket a tény, hogy az emberi faj az állatvilág része. Ugyanolyan szerveink, ugyanolyan sejtjeink, ugyanolyan betegségeink vannak, mint egyes állatfajoknak, sőt, minden valószínűség szerint közös apáktól és anyáktól származunk. Tulajdonképpen szinte biztos, hogy a földi élet teljes egésze egyetlen közös őstől ered, tehát rokonunk a csigáktól a gombákon és kaktuszokon keresztül mindenki, a szalmonella baktériummal bezárólag. Ez megint valami olyasmi, mint a legutóbb említett végső korlát, a halál elkerülhetetlensége. Zavaró még az említése is. Emögött ugyanis ott villog az állítás, hogy éppen úgy ki vagyunk téve a kihalás veszélyének, és éppen úgy ki is fogunk halni, mint minden élő faj a Földön. És senki nem ejt majd utánunk könnycseppet. Hogy meddig tart az emberiség, az mindössze azon múlik, milyenek lesznek a környezeti feltételeink. Ezekre már csak ebből az egy okból is igencsak ügyelni kellene, ha van lehetőségünk beavatkozni...

Első pillantásra kevésbé tűnik fel az emberiség evolúciójának léptéke. A történelem ókor előtti részét általában egy tanóra alatt lezavarják még a középiskolában is, pedig ez azt a torz élményt kelti, hogy akkoriban nem zajlott le semmi érdekes. Ezzel szemben szinte minden, ami emberré tesz minket, ebben az időszakban alakult ki. Bár a határok időpontjairól nincsen teljes megállapodás, a modern korról 100-200 év, az újkorról 300-400 év, a középkorról 800-1000 év, az ókorról pedig nagyjából 3000 év történései jutnak eszünkbe. A mindezt megelőző kőkorszak több millió évet ölelt fel, ezalatt pedig generációk százezrei éltek és haltak meg, hátrahagyva az élet örökségét számunkra. E több százezer nemzedéknyi küszködés, harc és öröm során az emberi faj alkalmazkodni tudott akkori körülményeihez és a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód kiforrottnak tűnt. Az első lényegi változást hozó kataklizma a növények háziasítása, és az ebből fakadó mezőgazdaság elterjedése volt. Ha megnézzük, ez idő óta felső becslés szerint is legfeljebb tízezer év telt el, ez 20 éves "átfutási idővel" számolva 500 generációt jelent. Jómagam nagyobb értékre számítottam volna, ez egyáltalán nem csillagászati szám. Ebben a léptékben elég fiatal dolog az írott emberi történelem. Az olcsó és bőséges fosszilis energia lottónyereményéhez való hozzájutás óta viszont ugyanezzel a módszerrel csupán 10-15 nemzedék adódik, ami evolúciós értelemben szinte jelentéktelen, nevetséges tényező. 

Más szavakkal mondva az emberi faj egyes alkotásai, különösen a legfrissebb társadalmi szerveződések, teljesen elütnek attól az életmódtól, amire az evolúció felkészített bennünket. A számtalan minket megelőző emberi generáció tapasztalatai között nem szerepeltek több milliós közösségek és globális kommunikációs hálózatok. Pszichésen arra vagyunk felkészítve, hogy egy néhány tucat, de legfeljebb 100-150 fős csoporthoz kössük a sorsunkat, és az ilyen csoportokban megjelenő szociális problémákat megfelelően kezelni tudjuk. Egy ilyen közösség még tudatosan képes megosztani a feladatokat, ki tudja szűrni a csalókat, ugyanakkor a legtöbb támadástól is képes megvédeni magát segítség nélkül. A létszámot megnövelve az említett "tömeghatás" már felismerhető, a csoport rendje megbomlik, és kedvező terep nyílik a manipulációra.

A hagyományos társadalmak javarészt az említett méretnek megfelelő közösségekből épültek fel. Nemcsak a töredezett törzsi életformát folytató nomádokra, vagy a sokáig (egyes esetekben máig) kőkorszaki mintákat követő trópusi népekre igaz ez az állítás, hanem stabil, földművelésen alapuló kultúrákra is. A városokban hasonló méretű céhekbe rendeződtek a polgárok, vidéken a falvak lakossága adott hasonló határt. Az egyes nemesi családok szövetségei, az uralkodókat körülvevő politikai elit szintén ugyanezt a mintát követte. 

A fordulópont a kormányzás szemszögéből az lehetett, amikor a vezetők (avagy immáron politikusok) különválasztották a saját csoportjukon, pártjukon belülre, és azon kívülre szóló üzeneteiket. Észrevették, hogy a két dolog minőségileg különbözik, míg a pártban értő és gyakorlatilag azonos szinten álló ismerőseik állnak velük szemben, azon kívül az alaktalan, irányítható tömeg. Mindannyian emlékszünk Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszédére, ami Napnál világosabban igazolja ezt a különbséget. A jelenlevő párttagok, a belső kör számára a beszéd csupán egy motiváló szólamokkal és fájdalmas döfésekkel teli önostorozó megnyilvánulás volt. Mikor azonban kijutott a nyilvánosságra, teljesen magától értetődő módon fel lehetett használni a kormány megbuktatásának céljára. Nem Gyurcsányt védem, őt az eredményei minősítik, de egyértelmű, hogy ezt a beszédet soha nem mondhatta volna el nyilvánosan, mert a tömegben nincs empátia, nincs megértés vagy türelem. A tömeg csak végletes haragra és hófehér megbocsátásra képes. No, meg felejtésre.

Amikor eddig emberi közösségekről volt szó, szándékosan nem választottam szét a nemzetiségi csoportokat az etnikumoktól, a vallásokat a lokális identitástól. Véleményem szerint mindegyik törésvonal ugyanazt a szerepet játssza, ezért felesleges a részletekbe bonyolódni. Ott van például a vallás kérdése, amely látszólag talán leginkább "kilóg" a felsorolásból. A vallás kizárólag személyes ügy? Dehogy, legfeljebb részben. A vallást nem mindig személyesen választjuk, igen sok esetben egyszerűen belenevelik az egyénbe a szülők, vagy nagyszülők, barátok, esetleg a tanárok. A vallás definíció szerint közösségi ügy, politikai ügy. Meghatározza, hogyan látjuk a világot, csakúgy, mint az közösségi kultúra többi része, a nyelv, a mesék, dalok, jelképek, a szeretett tájak. A közösségek vezetői döntenek arról, milyen vallást tart magáénak a csoport, legalábbis a mai keresztények, muszlimok, hinduk szinte mindannyian azért követik jelenlegi hitüket, mert egyszer régen egy törzsfőnök, fejedelem vagy akár csak egy családfő hideg számítással így látta jónak... Teljesen ugyanaz a történet, mint a többi említett megkülönböztető vonás esetében. Két dologról szól, hűségről és összetartozásról. A hagyományos csoportokat, törzseket felváltó arctalan tömeg egyikre sem képes.

Azért hoztam fel ismét ezt a témát, mert a következő két ideológia, amit tárgyalni szeretnék, ugyanitt, az emberi közösségek alapkérdéseinél gyökerezik. Úgy tervezem, hogy előbb a nacionalizmus, később pedig a szocializmus kerül majd sorra. A már tárgyalt szabadelvű eszmékkel együtt ez a három eszmerendszer tekinthető a legfőbb három vonulatnak, melyek néha összekapcsolódnak, néha szétválnak, néha pedig szó szerint őrületbe kergetik az embereket. 

Kétségtelenül a liberalizmus volt az első modern ideológia, de szorosan a nyomában megjelent a modern nemzet eszméje is. Mintha valaki már az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom idején is arra a következtetésre jutott volna, mint én magam a korábbi bejegyzésekben: a liberalizmus képtelen kezelni az emberi közösségek különbségeiből fakadó természetes konfliktusokat. Nem véletlen, hogy az elmúlt hetekben főleg általánosságban próbáltam vizsgálódni, a szabadelvűség ugyanis csak univerzális állításokkal foglalkozik, sem államhatárok, sem vallások, sem etnikumok, sem rasszok nem számítanak neki. Amikor a franciák a nagy forradalmuk idején azt tapasztalták, hogy bizony a környező országok nem üdvözlik az ő törekvéseiket (és nem mellesleg hadseregeik mozgósításával beavatkoznak), kénytelenek voltak valamilyen módon elhatárolódni tőlük, hűséget és összetartozást adni azoknak a polgároknak, akik szétrombolták az addigi kereteket. Az önvédelem alapja nem lehetett csupán az egyéni érdekeket szem előtt tartó liberális eszme, új fogalmakat és motivációkat kellett keresniük. Így született meg a nacionalizmus ideológiája. A születés módjáról és magának az eszmének az alapjairól lesz szó a jövő héten.