Sine nobilitate

A városi életforma iparnak köszönhető fellendülése - amelyet persze a fosszilis erőforrások eltüzelése idézett elő - annak idején nem várt következményekkel járt. Az addig csupán mellékes, kiegészítő jelenségnek számító urbanizált lakosságot hatalmasra duzzasztotta, és kiemelt közülük egy új társadalmi réteget, az újgazdag polgárságot. Ők olyan számban jelentek meg és olyan nagy vagyonnal rendelkeztek, ami már a hagyományos arisztokrácia szilárdnak hitt erődjeit is megrengette. E családok közül ugyanis sokan igyekeztek utánozni az előkelőket, igyekeztek úgy tenni, mintha ők is ugyanazt az életvitelt és világlátást képviselnék. Eközben persze a felszín alatt továbbra is egynéhány malom, vasöntöde, vagy éppen bőrgyár tartotta fenn őket, és lehet, hogy a szüleik még lisztes, szénporos vagy enyvtől bűzlő kézzel verték el őket gyermekkorukban, ha rossz fát tettek a tűzre. Sokan voltak - és sokan vannak ma is -, akik megvetik ezt a fajta képmutatást. Figyelem! Nem a családi hátteret, hanem a kimondatlan hazugságot, ami letagadja azt! Hiszen hogy ki hová is tartozik valójában, nem az elsőre szembe szökő külsőségek döntik el. Egész lényünknek szerepe van benne.

Létezik egy bájos anekdota az elnevezésről, ahogy a leírt viselkedést hívjuk. Annak idején az újgazdagok igyekezték bejuttatni gyerekeiket az európai arisztokrácia iskoláiba, egyetemeire, és így beszivárogni közéjük. Maga a terv ügyes hosszú távú húzás volt, de azért a világ azért mégsem verhető át ilyen könnyen. Az elit köreiben - amelyek akkor is igen belterjesek voltak - pontosan ismerte egymást mindenki, ezért pillanatok alatt kiszűrték az újakat. Ráadásul ha valamilyen névsor kitöltésére került a sor, akkor minden egyes alkalommal világosan látszottak a határvonalak. A név mellett ugyanis hagytak egy rubrikát a nemesi címeknek, mint a gróf, báró vagy herceg. A polgárifjaknak szégyenszemre azt kellett felvésniük, hogy "nemesség nélküli", azaz latinul: sine nobilitate. A rubrikák szűkössége miatt rövidítésre volt szükség; megszületett a "s.nob.", azaz a sznob.

A sznobizmus mint viselkedésmód persze nem csak rájuk volt jellemző, sőt, valószínűleg még csak nem is modern, hanem időtlen emberi dolog. Bár hogy mostanában sokkal elterjedtebb, mint korábban, arról semmilyen kétségem sincs. Azt hiszem, alkalom teszi a sznobot. Manapság az említett társadalmi rétegek már nehezen értelmezhetőek, sznobokkal mégis találkozhatunk, leginkább talán a kultúrsznobizmus ismert, de szinte bármilyen környezetben előfordulhatnak. Éppen e változatosság miatt nehezen fogható meg maga a fogalom, de két vonás általánosságban is állandónak tűnik. Az első a látszat, a külsőségek túlzott tisztelete. A sznob szemében a ruha, a beszédmód, a nyilvános viselkedés teszi az embert. Az, hogy mindig a helyes megszólítást, címet használja, ha úri társaságban van, vagy hogy ismerjen minden írót, festőt, vagy zenekart, ami csak szóba kerülhet. Energiát fektet ennek a tudásnak a megszerzésébe, aztán pedig büszkélkedik vele, mintha magától értetődő lenne. Más szóval igyekszik másnak tettetni magát, mit aki valójában. A második fontos jellemző az, hogy a sznob felsőbbrendűnek tartja magát azokkal szemben, akik nem birtokolják ezt a látszatot. Gyakran sokkal komolyabb érzelmeket táplál ebben az irányban, mint egy olyan személy, aki valóban annak a csoportnak a tagja, amit a sznob utánoz. Aki színlelés nélkül él, annak nincs szüksége ilyen önigazolásra. Egy gróf nem röhög ki ok nélkül egy földművest, egy kiművelt embernek nincs oka megvetni az analfabétát, egy zenész nem gőgösködik, mikor keresetlenül hamisan énekelnek előtte. A sznob elhiszi a saját képmutatását, de folyamatosan küzdenie kell ezért a hitért, ezért ellenségeket kell szereznie.

De hogyan jönnek ide a sznobok? Hiszen legutóbb azt ígértem, a nemzeti érzés eszményképéről lesz szó... Nos, igen, úgy vélem, a két fogalom nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnik...

Eléggé közismert, de mégis meg kell említenem, hogy amint a sznobizmus leírt esete, úgy a nacionalizmus is a régi világ lebontásával került előtérbe. Amikor előző korokról van szó, igyekszem is mindig kerülni a "nemzet" szót, hiszen akkoriban teljesen mást jelentett... Abban az időben a múlt héten említett százféle önmeghatározás (vallás, lakóhely, nyelv, etnikum, társadalmi réteg stb.) mindegyike teljes életet élt, és a fontossági sorrend mai szemmel nem volt triviális. A mostani nemzetekhez hasonló méretű egynemű közösségek egyszerűen nem léteztek, az akkori energetikai körülményeknek köszönhetően nem is létezhettek. Miután ez az utóbb említett akadály a kibányászott szénnek és olajnak köszönhetően lényegében megszűnt, a tényleges fordulat ismét a felvilágosodás és a polgári forradalmak idején mutatható ki. A modern nemzeteket ekkor kezdték el létrehozni, vagy ahogy maga az ideológia gyakran állítja: felébreszteni.

Ahogy a legutóbbi poszt végén már felvázoltam, szerintem a körülmények sem mellékesek. Az általunk francia forradalomnak nevezett nagy ideológiai kísérletben az előzőleg elsődleges vonulatnak számító liberalizmus egyes hibáira rögtön fény derült. Ilyen volt például, hogy a teljes nyelvi szabadság, amelyet a szabadelvűség diktált, gyakorlatilag meghiúsította volna a demokratikus, központosított állam működését, ami a forradalom célja volt. Akkoriban a francia állam területén a párizsi nyelvjárást csupán a főváros körüli régió használta. Egy korabeli kimutatás szerint a 25 milliós lakosságból csupán 3 milliónak volt ez az anyanyelve, a többiek javarészt bretonul, okcitánul, katalánul, baszkul, németül vagy olaszul beszéltek és gondolkodtak. Magyar szemmel nézve kis túlzással az újlatin nyelvek mindegyike egyforma, ez a statisztika mégis arra ösztönözte a politikusokat, hogy elkezdjék tudatosan megsemmisíteni a patois-t, azaz minden nem francia nyelvjárást. A demokrácia megcsúfolásának tartották, ha a nép nagy rész nem is érti, miről szólnak az ő döntéseik. Ahogy az sejthető, ez nem ment egyik napról a másikra, de amit a forradalom elkezdett, azt később sem hagyták félbe. Az ország számos részén a nyelvi elnyomás és megaláztatás máig fájó sebeket ejtett, ezt a folyamatot nevezik a déli régióban vergonhának. (Felhívnám a figyelmet a figyelmet a wikipedia cikk utolsó képére egy iskola faláról, ahol ez szerepel: "Beszélj franciául. Légy tiszta."...)

Azok a kihívások, amelyekkel a forradalom szembekerült, megkövetelték, hogy minden egyes család teljes erőbedobással a kormányzat mellett álljon a királyság külföldre menekült híveivel és támogatóikkal szemben. Előbb-utóbb szinte minden európai hatalom megpróbált beavatkozni a francia eseményekbe, ezért olyan, korábban elképzelhetetlen intézkedésekre is szükség volt, mint például a sorkatonaság bevezetése. Egymás mellett menetelt a parasztfiú Anjou-ból, a dokkmunkás Marseille-ből és a kelta breton juhpásztor. A minden lehetséges módszert megragadó központi törekvés az volt, hogy az ország lakossága egy emberként, minden belső megosztottságot félretéve álljon ki a forradalom vívmányaiért, ha kell, akkor a csatatéren is. A kokárdát, a kék-fehér-piros trikolórt úgy magasztalták, hogy dicsőségét mindenki magáénak érezhesse, az államot pedig az újonnan született nemzet akaratának rendelték alá.

A nemzet "felébresztésének" - akarva vagy akaratlanul - volt egy mintája, ez a minta pedig a nemesség. A magyar "nemzet" szó története akkor is elárulja ezt, ha valaki letagadná, hiszen korábban csak mint nemesi nemzet létezett. Bár a magyar szó eredete egyedi, az utánzásról szóló állítás általában is igaz. A nemesek adták az államok politikai hátterét, ők biztosították a haderőt, cserébe adómentességet és földbirtokokat kaptak. A földművelő , jobbágyi rétegnek és a városoknak mindkét területen csekélyebb jelentősége volt csupán, ők sokkal inkább az állam gazdasági erőforrásait biztosították, magyarul keményen dolgoztak, és fizették a számlát. Amikor a nemességet a felemelkedő polgári világ félreállította az útból, az egyik legfőbb indok a közteherviselés kikényszerítése volt, mivel a többiekben keserű dühöt szült, hogy csupán születési jogon ilyen anyagi kiváltságokhoz jusson valaki. Ráadásul a kormányzásba való komoly beleszólásuk is népszerűtlenné tette őket, ugyanis a többi társadalmi réteg is helyet követelt volna ott magának. Elválaszthatatlan volt viszont mindettől az is, hogy a majdani, kiváltságok nélküli világban az állam védelmében is mindenkinek részt kell vennie. Mondhatjuk, hogy nagyjából így születtek a reguláris hadseregek.

A nemesség szerepét tehát át kellett venni, mégpedig úgy, hogy olyan késztetést is adjon az embereknek, amiért érdemes harcolni, ami egységbe formál, és egyben biztosítja a hűséget is. Az uniformis ugyanis nem tesz katonává senkit, sokkal több kell annál. A nacionalizmus azt a harci szellemet veszi alapul, amelyet a nemesek magukénak vallottak. Ők konkrétan - úgy értem személy szerint - tudták, hogy miért és kihez kell hűnek lenniük, tudták, hogy melyik családtagjuk választotta az adott hűbérurat, tudták, hogy mit várhatnak jutalmul az esküjükért és szolgálatukért. Tudták azt is, hogy kik a társaik, hiszen díszes címek, színes zászlók és büszke jelképek hívták fel rájuk a figyelmet. Régi legendák és dalok szóltak a korábbi nagy tettekről, amelyet a családjuk, vagy az adott úr emberei (tehát a nemzetségük) vittek végbe, ezekhez pedig minden korban méltók akartak lenni.

A nacionalizmus ugyanebben a mederben halad. Megvannak a legendák és dalok, vagy ha nincsenek, akkor írnak a helyükre megfelelőeket. Megvannak a zászlók, a himnuszok, a címerek, ezeket is javarészt a kellő időben alkották meg. Megvan a hűség retorikája, az érzelmi töltet és a harci szellem. Akkor mi hiányzik?

A válasz elég prózai, mert a lényeg az, amit nem fogunk megtalálni. A hűségünk kijelölt birtokosa, egységünk alfája és ómegája, a költőien megszemélyesített Nemzet, teljesen homályos fogalom. A politika pillanatnyi érdekétől függ, ki az, aki része, és ki az, aki nem, megindokolni pedig szinte bármilyen elkülönítést lehetséges. Gondoljunk bele, még saját identitásunk is kétséges lehet attól függően, hogy egyik vagy másik meghatározást vesszük figyelembe, hiszen némelyik követelmény egészen abszurd, vagy részletes családfakutatást igényelne. Ugyanazt látjuk, mint a sznobok esetében: folyamatban van a külsőségek utánzása, de maga a tapintható valóság nincs mögötte. Nincs mögötte a nemesség igazi tartalma, ezt pedig akár átvitt értelemben is érthetjük mint őszinteséget, tisztaságot, eredetiséget. Ebből kifolyólag a hatás is hasonló a sznobizmushoz, a nacionalisták gyakran kisebbségi komplexussal küzdenek, és ellenségképek sorát vonultatják fel, akiket gyűlölni, kiröhögni és megvetni erkölcsi kötelességnek érződik számukra. Ne csak a saját pártjainkra és politikusainkra gondoljunk, hanem a környező országokra is, vagy bármelyik helyre és időre, amelyet jól ismerünk! A nacionalizmus ugyanolyan még a legkülönbözőbb népek pszichéjében is. Máshol már említettem, hogy sem a gyűlölettel, sem a gúnnyal nincs problémám általánosságban, megvan a maguk helye és ideje. Ez az eltúlzott kakaskodás viszont számomra igencsak mesterségesnek hat.

Ezeket a sorokat olvasva jó pár ismerősöm, akik nem ismerték a nézeteimet, biztosan a torkomnak ugrana. Tisztában vagyok vele, hogy néhány szóval komoly érzelmekbe gázolok, bár ez talán a liberalizmus esetén sem volt másképp. De épp ezért arról is muszáj ejtenem néhány szót, mi nem kizárólagos előjoga ennek az ideológiának. A nacionalizmusnak nincs monopóliuma a népi hagyományok tiszteletére. Ami ezt illeti, sokkal inkább finnyásan válogatni szeret köztük. Otromba cselekedet lenne feltenni a kérdést egy általános iskolai órán, hogy vajon a középkorban a központi hatalmat megtépázó kiskirályok vagy később a Habsburgokhoz hű labancok szerves részei-e a nemzeti hagyománynak. Inkább ellenpólusnak szokták őket tartani, ellenben a magyar néphez tartozásuk legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlen. Én tisztelem ezt a hagyatékot is, ezek is mi vagyunk. A nacionalizmus elutasítása önmagában azt sem jelenti, hogy valaki ki szeretne szakadni egy közösségből, az emberi közösségeknek ugyanis nem kell ideológia, hogy létezhessenek és nagyszerűen működjenek. Hűség kell hozzá, munka, esetleg önfeláldozás, de ideológia nem. Szintén nem létezik kizárólagos előjog a hazaszeretetre, amely mindettől teljesen eltérő síkban létezik. A hazaszeretet egy konkrét földrajzi helyhez való kötődés. Aki eltépi a köteléket, akár még a világ másik felén is bőven imádhatja a nemzetét, de aki cinikus marad az összes hangzatos ünnepi beszéd hallatán, az is könnyezhet, ha elhagyja a szülőföldjét.

A szabadelvűség esetében kiemeltem az eszme sikerességét, és hogy milyen sok megfogalmazott terv, vágy és álom valósulhatott meg az elmúlt évszázadokban. A nacionalizmus esete sem sokkal különbözik ilyen tekintetben. Ezek az elvek meghódították és teljesen magukévá tették a legfontosabb intézmények egy részét is, itt elsősorban magukra az államokra gondolok. Jövő héten - úgy tervezem - erről a kapcsolatról lesz szó.